Ki hol lakik?

          Elmosolyodok, még senki sem hívott hercegnőnek. Pedig ma éjjel nyugodtan annak érezhetem magam. El vagyok halmozva meglepetésekkel, a világ legcsodálatosabb fiúja van mellettem, aki ráadásul tényleg egy lovag.
          - Ne félj, ott leszek veled. Majd segítek, hogy mikor ne szólalj inkább meg, vagy mikor mondj többet.
Ahogy sejtettem, nem igazán segítettem neki. Legalábbis nem annyit, amennyit akartam. De legalább nem is üldözöm el.
          - Ha akarod, akkor én is segítek megvédeni őt. Persze, ha Clar nem veszi rossz néven. Legalább a Griffendélen belül.
          Kicsit furcsa, hogy nem mondott ezzel kapcsolatban semmit, de mintha megérezném, hogy mire gondol, mintha ösztönösen lereagálnám. Kezd kicsit megijeszteni ez a képesség. Mondjuk nem olyan nehéz kitalálni, hogy mire gondolhat, miután megemlíti a nővérét.
          Suzie-val elég sokat labdáztunk mindig is, és most a nyáron mintha különösképpen be akartuk volna pótolni az elmaradt alkalmakat. Persze az inkább foci volt, és valami, amit ő kviddicsnek hív, és nem ilyen egyszerű játék. De most sem igazán a játék a lényeg, hanem, hogy együtt csináljuk Caellel. Vele bármilyen unalmas játékot játszanék, az átváltozna izgalmassá.
          Ahogy elneveti magát, tudom, hogy bár kicsit ijesztőre sikerült a játékom, mégis jól sült el. Amikor megcsókol, és magához húz, hogy átölelhessen, karommal körbefonom a nyakát. Aztán, ahogy hevesedik a csókunk, egyik kezemmel a vállától végigsimítok a karján, egészen a kezéig, ami éppen a fenekemet markolja. Másik karommal pedig még szorosabban ölelem magamhoz.
          Már olyan természetesnek érzem közöttünk a csókokat, mintha levegőt vennék, ezért nem is zavar annyira, hogy elválunk egymástól. Mintha sikerülne különbséget tennem közöttük. Lesz még bőven alkalmunk, amikor egy csók keretében összeolvadunk. Aztán még néhány gyors csók, mielőtt lemerül, hogy beússzon alám, és kiemeljen a vízből. Elsőre nem találom meg az egyensúlyom, de azzal, hogy megfogja a combjaim, sokat segít egyenesben maradnom. Megkócolom egy kicsit a haját, és adok egy puszit a feje búbjára.
          - Gyerünk!
          Úgy érzem, akárkit le tudnánk győzni, de így is jót szórakozhatunk még. Két oldalra nyújtom a karom, hogy ellensúlyozzam dülöngélő mozgását. Közben mosolygok, amit azóta nem tudtam elhagyni, hogy kiemelt a vízből. Örülök neki, hogy a labda még messze van, és a medence széle is, mert mikor hátradönti a fejét, nem igazán látja, hogy merre megyünk. Így viszont megragadom az alkalmat, kezemmel közrefogom az arcát és adok neki egy röpke csókot.
          - Én vagyok a legszerencsésebb a világon, hogy melletted lehetek, és hogy ennyire szeretsz.
Aztán, mikor már nyúlnék a labdáért, hirtelen megáll, egy pillanatig nem mozdulunk, majd hátrafelé kezdünk borulni.
          - Ne! Ne!
          Egy pillanat alatt befogom az orrom, és erősen összeszorítom a szemem. Pont úgy, mintha nem tudnék úszni. Csak az utolsó pillanatban érzem, hogy elenged. Mikor a felszínre érek, megtörlöm az arcom, és a szemébe nézek. Elmosolyodok, ahogy meglátom a pajkosságot bennük. Egy ilyen alkalmat nem lehet kihagyni, ezt el kell ismerni. Átölelem a nyakánál, ahogy a karjaiba vesz. A fejem a mellkasára hajtom, így pont hallom a szívdobogását. Úgy érzem, hogy ez a legszebb zene, amit valaha hallottam, a hangja pedig a legszebb hang. Ez a kényeztetés, ahogy kivisz a medencéből, szintén erősíti bennem azt az érzést, hogy ő az én hercegem.
          Azonnal bebugyolálom magam egy kicsit az egyik törölközőmmel, a másikkal pedig szárítkozni kezdek a lábamnál fogva. Egy kicsit besegítek Caelnek is, hogy gyorsabban száradjon.
          - Egyszer egy következő éjszakai fürdésként, és egyszer nappal. És nem csak egyszer, ahányszor csak kedvünk tartja majd.
          Megkeresem a nadrágomat és a felsőmet. A felsőmet húzom, mikor figyelmeztet a bikinire. Kicsit meglep, mert azt hittem, hogy nem hallott meg, mikor előkészítette a medence világítását. Elrohanok a fa mögé és lekapom őket az ágról. Mind a kettő vizes még, ezért a melltartó részét nem is veszem fel, de váltás alsót nem hoztam magammal, így azt inkább igen. Igazából nem is vizes, csak hideg, ami már kevésbé meglepő.
          - Persze, megvárlak.
          Még jó, hogy nem jár ilyenkor senki az utcán. Ellenkező esetben inkább fordítva kellene csinálni. A csomagokat hagyni másodiknak Összegyűröm egy kis gombócba a holmijaimat, és beteszem a táskámba őket. Gyorsan felhúzom a nadrágom és a cipőm, amíg átrepül a kerítés felett. Még utoljára ellenőrzöm, hogy ne hagyjunk itt semmit, se a medencében, se mellette. Felkapaszkodok mögé a seprűre, és miután a másik oldalon leszállunk, úgy sétálunk tovább, mintha semmi sem történt volna. Elindulunk visszafelé, de tudom, hogy ezzel még nincs vége az éjszakának.
          - Nem lenne gond, ha lezuhanyoznék, mikor hazaértünk? Nem szeretem, hogy ilyen klóros szagom van.
          Azt már nem teszem hozzá, hogy a hajam is csomókban össze van ragadva, és sprőd a tapintása, ezért még a strandon gyorsan kézzel átfésültem, és lófarokba kötöttem. Megállunk a játszótérnél, Cael elrejti a toronyban a holmikat. Addig én vigyázok a seprűjére. Kicsit azért tartok tőle, mert ez már nem olyan ugrás lesz, mint a strand kerítésén átmenni. Tudom, hogy biztonságban vagyok mellette, mégis tartottam tőle. Nem is értem honnan jön elő belőlem ez a bizonytalanság. Lehet, hogy csak lámpaláz vagy izgalom.
Összeszedem az összes bátorságom, és újra felülök mögé. Ezúttal kicsit szorosabban bújok hozzá, de ugyanúgy nézelődök. Amikor arról beszéltünk, hogy megnézném Skóciát, nem éppen arra gondoltam, hogy seprűhátról.
          - Nem is írsz olyan rondán, mint képzeled.
Nem tudom meghallja-e a fülünkbe süvítő szél miatt. Kicsit engedek a szorításon, fejemet a hátának döntöm, és úgy nézelődök tovább. Nem akarom megzavarni vezetés közben, ezért sem erőltetem annyira a beszélgetést.

[- Oké, arra szükség lesz.]

- Oké, arra szükség lesz.- mindig voltak titkaim a felnőttek előtt, de valahogy izgalmasabbá vált, hogy hirtelen lett néhány titkom a szerelmemmel közösen. Persze, annyira nyilván nem leszek béna, hogy elmeséljem bármelyiküknek, mit csináltunk ma éjszaka.
 - Köszi! Nagyon nagy szüksége van barátokra. Furcsa, a legjobb barátnője is griffendéles.- annak ellenére, hogy a szerelmem is abban a házban van, furcsának tartom ezt a dolgot. Kétlem, hogy jól kijönnék bármelyik sörényes oroszlánnal, főleg nem annyira, hogy a legjobb barátomnak nevezhessem. Pedig nem vagyok annyira a házak közötti rivalizálás híve. Talán a lányoknak jobban megy, Clar mindig nagyon toleráns volt másokkal.
 Mindig imádtam a vizet, úgyhogy nem csoda, hogy a medencés játék is bekerül azok közé a pillanataim közé Alexszel, amit soha nem fogok elfelejteni. Máris több napnyi ilyen emlékem van, mert szinte minden vele töltött pillanat felejthetetlen, különleges. Úgy érzem, ebből az éjszakából egyetlen másodpercet sem fogok elfelejteni.
 - Holnap mindenképp megismételjük. A nappalira akár Clart is hozhatjuk, csak rá kell venni, hogy hallgasson a tetkómról.- miközben törölgetem a lábát, a csípőjét, úgy nézek rá, hogy egyértelmű legyen neki: rá vár a feladat. Talán egy barátnő nagyobb hatással lesz rá, engem a múltkor kinevetett.
 Annak ellenére, hogy kicsit kényelmetlen úgy ülni a seprűn, hogy nem támasztom meg a lábamat, élvezek vele repülni. Már nagyon várom a pillanatot, amikor lepakolunk, és Alexszel a hátam mögött átszeljük az éjszakát, mintha tényleg lovag lennék, aki éppen lányt szöktet a kastélyból.
 - Nem baj, nekem is le kéne, mert megérzik a szagot otthon.- csak ahogy sétálunk át az utcán, tudatosul bennem, hogy már több, mint a fele elment ennek az éjszakának. Gyönyörű volt minden pillanata, szebb, mint amilyet képzelni mertem, mielőtt elindultunk. Egyre jobban sajnálom, hogy nem tart örökké.
 Gyorsan felmászok a toronyba, ami kicsit nehezen megy a nehéz táskával, de végül sikerül balesetmentesen feljutnom. Utólag belegondolva jobban járok, ha eleve elrejtem valahol, de most már mindegy. Talán hazavinni már nem kéne mindent, lebukhatunk, hogy kint jártunk, sőt, a plédből akár arra is rájöhetnek, mit csináltunk. Mielőtt lemásznék, magamhoz veszem a tárcámat.
 Megnyugtat, ahogy átölel, még arról is megfeledkezek, milyen kényelmetlen a seprű így, amivel lassan tíz méteres magasságba emelkedünk, hogy áthasítsuk a sötétséget. Nagyon ritkán repülök a Roxforton kívül, és soha nem utassal, de már kezdem bánni, hogy annyi évet kihagytam. Aberdeen éjszaka fantasztikus.
 - Arra van a sulim, a vörös épület.- csak a fejemmel bökök balra, nehogy irányt változtassunk vagy elveszítsük az egyensúlyunkat. A gyorsétterem felé kormányzom a seprűt, úgy érzem, muszáj legalább egy italra meghívnom a lányt, emellett be szeretnék menni az éjjel-nappaliba is. Legalább nem fog unatkozni az eladó. - Köszi!- minden betű megformálására több másodpercet szántam, amikor levelet írtam neki.

          Nem teszem szóvá azonnal, de nem hagy nyugodni a gondolat. Miért lenne furcsa, hogy a tesója legjobb barátnője griffendéles? Ahogy a szerelmek, úgy a barátságok sem azok alapján köttetnek, hogy ki, melyik házba tartozik. Sajnos ebben az esetben viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a két ház utálja egymást. Pont ezért tartok is tőle egy kicsit, hogy mi lesz velünk szeptembertől. Biztos megoldjuk majd valahogy, nem féltem egyikünket sem.
          - Már holnap? És nappal is? Nem mintha kifogásom lenne ellene, továbbra is tartom, hogy amikor csak akarunk, és ahányszor csak akarjuk, de holnap legyen valami más. Menjünk, mondjuk egy szórakozóhelyre. Londonban azt kihagytuk, most bepótolhatnánk.
Egy pillanatra elhallgatok. Tudom, hogy mit szeretne, de annyira azért nem kerültem közel a nővéréhez, hogy egy ilyen ügyben sikerrel járjak nála.
          - Megpróbálom, de nem garantálok semmit.
Ki tudna ellenállni azoknak a zöld szemeknek? Én biztos nem. Most talán bármit kérhetne, mindent megtennék azért, hogy teljesítsem.
          - Akkor korábban kéne visszamennünk, hogy le tudjunk zuhanyozni. Zárható a fürdőajtó? Akár egyszerre is megejthetnénk ezt a műveletet.
          Elsősorban az vezérel, hogy minél kevesebb zajt csapjunk, ha visszaérünk. Ma éjjel már mindent látott belőlem, nem tudnék neki újat mutatni. Valószínűleg. Ha pedig Clarice nem aludt el mégsem, ne kelljen magyarázkodni a klór szag miatt, elég, ha azt mondjuk, hogy sétáltunk egyet, jó hosszan.
Alaposan megnézem magamnak azt a vörös épületet, ami mellett elrepülünk. Igazából semmi különlegeset nem látok rajta kívülről. Egy jó nagy épület, rengeteg ablakkal, focipályával. Az én általános iskolám talán kétszer is elférne benne.
          Aberdeen sokkal szebb, mint ahogy korábban képzeltem. Ahogy repülünk a város felett, a sok lámpa olyan fényfüzért alkot, mintha egy karácsonyfán lennének. Fogalmam sincs, hogy ha eljön majd hozzánk, akkor mit fogunk csinálni. Oxford azért messze van ahhoz, hogy ilyen kirándulásokat tegyünk éjszaka.
Nem is nézem, hogy merre megyünk, csak a csillagokat. Ebből a magasságból már sokkal több látszik, mint korábban a strandon. Aztán szép lassan ereszkedni kezdünk. A közelben csak néhány gyorsétterem és éjjel-nappal nyitva levő bolt van.
          - Azt hiszem, kigyógyítottál a tériszonyomból – súgom a fülébe, miközben leszállok a seprűről.
          Nem tudom, hogy tényleg így van-e, mert az út nagyja alatt inkább felfelé és egyenesen néztem, nem pedig lefelé. Akkor pedig nem éreztem rosszul magam, mikor megcsodáltam az iskolát. Van néhány ötletem, hogy miért.
Akárhova is megyünk majd be, akármiért is szálltunk le, a seprűvel kéne kezdeni valamit. A táskámban ugyan lenne hely neki, de nem tudnám berakni. Csak úgy nekitámasztva a fának, nem hagyhatjuk, és az étterembe se vihetjük magunkkal. Vagy miért is ne? Ez csak egy teljesen hétköznapi seprű, leszámítva azt a néhány felszerelést rajta. Szerencsére van kerthelyiség, így azért már sokkal könnyebb helyzetben vagyunk. Megnézzük a kínálatot, de nem igazán vagyok éhes.
          - Én kinn maradok. Éhes nem vagyok, de egy forró csokit, ha hoznál, azt megköszönném.
          Semmi kedvem sincs bemenni az épületbe. Szinte kong az egész az ürességtől. Bess-szel pedig voltam már ilyen helyen éjszaka. Az eladók legnagyobb szórakozása az, hogy a vendégeket figyelik. Mi pedig adnánk nekik elég beszédtémát.
          Leülök az egyik asztalhoz, a seprűt nekitámasztom a mellettem lévő széknek, és körbenézek kicsit. Az étteremhez tartozik egy kisebb játszótér. Úgy tűnik, nem tudunk elszakadni tőle, akármerre megyünk, akármit csinálunk, mindig lesz egy a közelünkben. Már sohasem fogok úgy nézni egyikre se, mint mielőtt megismertem Caelt. Kicsit elbambulok az emlékeken merengve. Így utólag visszagondolva, szégyellem magam a moziban történtek miatt. Viszont még mindig megmosolyogtat, ahogy otthagytuk az éttermet.
          - Köszönöm. - Ahogy megérzem a meleg poharat a kezem közelében, felocsúdok. - Bocsánat, kicsit elgondolkodtam.
Kezemmel körbeölelem a poharat, hagyom, hogy felmelegítse. Aztán mikor már elég meleg, körbeölelem szerelmem arcát. Mikor mellette vagyok, teljesen megváltozok. Olyan dolgokat teszek, amikről korábban nem gondoltam, hogy valaha megteszem. Vagy ha meg is teszem, akkor ennyire lázba hoz.
          - Ugye te se bántál meg semmit a ma éjszakával kapcsolatban?
          Nem tudom honnan ered a bizonytalanságom. Nem félek attól, hogy mit szólnak majd a szüleim, ha egyszer megtudják. Tudom, hogy számomra ez életem legszebb éjszakája, és sejtem, hogy Caelnek is. Mégis motoszkál bennem egy bizonyos mértékű bizonytalanság. Talán csak a fáradtság beszél belőlem, de erőt veszek magamon. Még nincs vége az éjszakának!
Felállok, és beülök az ölébe. Átölelem, és a fejem a vállára helyezem.
          - Nem történhet olyan velem, veled vagy a világban, ami okot adna arra, hogy elhagyjalak. Soha!
          Ez ígéretként is hangozhat. Tényleg nem tudok olyanra gondolni, ami szétválaszthatna minket. Ha a szüleink eltiltanának egymástól, elszöknék otthonról, és egyébként is csak addig tartana, amíg el nem kezdődik az iskola. Ha szeptembertől a házaink fogják a legnagyobb akadályt gördíteni elénk, akkor megtagadom a házam, ha kell.

[- Oké, akkor elmegyünk discoba holnap. Ha nyitva felejtik a hátsó ajtót.]

- Oké, akkor elmegyünk discoba holnap. Ha nyitva felejtik a hátsó ajtót.- elvigyorodok, bár nem egészen viccnek szántam a dolgot, ilyesmire nem szeretek pénzt kiadni. Simán el lehet menni strandra, szórakozóhelyre ingyen egy kis ügyességgel.
 - Köszi!- annak ellenére, hogy az ellenkezőjét állítja, biztos vagyok benne, hogy sikerül majd elintéznie, hogy Clar együtt működjön. Ha megmondja, hogy neki tetszik, szerintem a nővérem kicsit meg fog szelídülni. Biztosan nem fog valamit leszedetni rólam anyával, ami tetszik a barátnőmnek. Igaz, kettőnk közül mindig ő volt a jó gyerek, és sokszor árulkodott, abban sem vagyok biztos, hogy akkor beárulna, ha én beszélnék vele. Ha attól félt, hogy hasonlítani fog T.K. csatlósainak jelképére, akkor láthatja majd, hogy nem.
 Egy pillanatra megállítom a seprűt, egy helyben lebegünk, csak azután megyek tovább, hogy úgy döntök: jól hallottam, amit kérdezett. Igaz, hogy alig fél órája fejezhettük be a szerelmeskedést, de azért mégis egy kicsit meglepőnek tartom, hogy Alex ilyet kezdeményez. Persze, eszemben sincs ellenezni.
 - Igen, zárható. Amíg anyáék otthon vannak, nem lesz bajunk a nyomjelből sem, úgyhogy majd kitehetünk egy disaudio bűbájt, hogy ne hallják a vízpergést.- biztos vagyok benne, hogy nem a víz lesz a leghangosabb, de azt hiszem, képes vagyok olyan bűbájt használni, ami nagyjából elfedi majd a zajokat. Ez a varázslat azok közé tartozik, amiket előre tanultunk meg, elengedhetetlen a szabálykerülőknek.
 Ahogy leszállunk, megpuszilom Alex arcát. Boldog vagyok, hogy megszerettettem vele a repülést, ami azt hiszem, az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. Semmivel sem összehasonlítható az érzés, hogy nincs más, csak te, a seprű és az ég, szabad vagy, bár azt hiszem, ma éjjel átéltem valami még fantasztikusabbat: megosztottam valakivel ezt az érzést.
 Gyorsan befutok az étterembe, ahol megveszem az álmatag pultos lánytól a két forró csokit. Úgy érzem, nekem is jól esik, áthűltem a strandos meztelenkedésben és a repülésben. Most különösen csábítónak tűnik a forró zuhany Alexszel, ami átmelegít, és elzavarja azt a lassan megjelenő fáradtságot.
 - Semmi baj. Min gondolkoztál, szerelmem?- kicsit furcsa a szó, de azt hiszem, csak az újdonsága miatt, és mert régen kiröhögtem azokat a felsősöket, akik használták a jelenlétemben. Most már megértem őket, hiszen olyasmit éreznek, amire az egész angol nyelv is kevés. Szinte lehetetlen átadni azt a rengeteg gyengédséget, amit egy csókba sűrítenék bele.
 Leteszem a poharat, és megérintem Alex kezeit, ahogy az arcomhoz ér, végigsimítok a két puha kézen, amit örökké fognék. Annak ellenére, hogy gyengédnek érzem a puha kezeket, tudom, olyan erő rejtőzik a lányban, mint egy oroszlánban. Egészen biztos, hogy teljesen megváltoztatott volna az, amin keresztül ment.
 - Hát, igazság szerint nem igazán. Mindig szerettem volna, hogy az első különleges legyen, és azt hiszem, hogy ez teljesült. Csak nem tudom... te nem érezted nagyon korainak?- ami engem illet, soha nem éreztem egy lányt kevesebbnek vagy többnek tőle, hogy szűz-e, de tudom, sokan nem így vannak ezzel. Nem értem, mi ennek a pontos oka, talán azt leszámítva, hogy különleges alkalom az első, különleges emberrel. De ez igaz rám is. Bántam volna, ha például azzal a hollóhátas lánnyal ejtjük meg öt perc alatt valami eldugott zugban az ivóban vagy a strandon. Ha nem is közben, utána biztosan.
 Ahogy Alex az ölembe ül, átölelem a derekát, megsimogatom a combját, csókot adok a vállára. Azt az ígéretet teszi, amit én is érzek a szívemben, azt, amit eddig is tudtam kimondatlanul. Mégis kimondhatatlanul jól esik hallani, hogy megígéri, örökre együtt leszünk.
 - Ha megnyílik a föld és leszakad az ég, akkor is melletted leszek. Veled akarok lenni, Alexis, életünk utolsó napjáig és azután.- megcsókolom az ajkát, hosszan, gyengéden, ígérőn. Azt szeretném, hogy érezze, a szavaim nem üresek. Úgy érzem, tényleg együtt fogjuk eltölteni életünk minden napját boldogságban, szerelemben.
 Végül, ahogy elválok tőle, a mellkasára döntöm a fejem. Egyre inkább úgy érzem, örökre összetartozunk, soha semmi nem fog szétválasztani minket. Kimondhatatlanul kellemes érzés az így töltött idő a gyorsétterem gyéren kivilágított teraszán. Átölelem a derekát mindkét kezemmel, hogy még véletlenül se essen le, a fülemet pedig odatapasztom, ahol a szíve dobog. Elmosolyodok, ahogy meghallom saját szívem párjának halk, ütemes ritmusát.

          Nem tudom elképzelni, hogy komolyan gondolja a hátsó ajtót vagy sem. De olyan magabiztosan mosolyog, hogy egyáltalán nem gondolok rosszra. Valamit biztos tud, vagy van ismerőse a muglik között, aki beenged majd minket. Bár, sohasem beszélt róla, nem lennék meglepődve.
Nekem meg se fordult a fejemben, hogy varázsolni kéne. Nem feltétlenül csak a nyomjel miatt.
          - Nekem ez eszembe se jutott.
Úgy érzem, jobb, ha ezt hangosan is kimondom. Kell még dolgoznunk az önbizalmán, ami az eszét illeti. Én már látom benne, hogy mire képes, most már csak rá kell vezetnem, hogy ő is észrevegye és elhiggye.
         - Azon a napon, mikor megismerkedtünk. Minden olyan szép volt és hihetetlen, és kicsit szégyellem magam, amiért úgy viselkedtem a moziban. Majdnem tönkretettem az egészet.
         Lesütöm a szemem, mert tudom, hogy csak én fújom fel ezt a dolgot, és neki talán nem is jutott azóta eszébe. Hagyom, hogy a keze az enyémen legyen, hogy teljesen felmelegítsen. Kicsit gondolkodnom kell a válaszon. Nem akarom úgy átadni neki a gondolataimat, hogy egy pontján is félreértsen.
         - Nem tudom. Ha azt kérdeznéd, hogy visszamennék-e megváltoztatni a múltat, nem. Egyértelműen nem. Semmit sem bántam meg, csodálatos volt minden. A hely, az idő, te, tényleg minden. De nem vagyok benne teljesen biztos, hogy nem siettük el. Mármint, ha két ember úgy szereti egymást, mint mi, akkor mégis mire várjanak?
Azt hiszem a magyarázkodásommal, csak rontok a helyzeten. Biztos vagyok benne, hogy eltúlzom, első szóra is megérti, mire akarok kilyukadni.
          Ennél szebb és jobb helyszínt nem is tudnék elképzelni az első alkalomra. És a partnerem volt a legcsodálatosabb. Figyelmes, romantikus, kíméletes és olyan, akinek bármikor odaadnám magam. A köztünk lévő szeretet elmosott minden határt, már semmi sem állhat kettőnk közé, így az sem igazán számít, hogy korai volt-e vagy sem. Ha nem lennék ilyen biztos magamban és a szerelmünkben, akkor visszautasítottam volna.
          Mikor meghallom az ígéretét, úgy érzem, hogy a korábbi gondolataim, érzéseim és a jövőképem, mind értelmet nyernek és megvalósulhatnak. Feltölt erővel, és még több önbizalommal. Ahogy megcsókol, szavak nélkül is tudom, hogy nem csak én álmodoztam már erről. Ezek az ígéretek olyan hatással vannak rám, mint mikor először mondtuk egymásnak, hogy „Szeretlek!”. Megváltoztathatatlanná és véglegessé tesz mindent.
          Aztán, ahogy a csók után szétválunk egymástól, a mellkasomra helyezi a fejét. Szívem egy pillanatra felgyorsul, de hamar normalizálódik. Amennyire tudom, átölelem, ami elsősorban abból áll, hogy az egyik kezem a hátára teszem, a másikat pedig a vállára. Így ülünk néhány percig, kettesben, a kihalt utcán, a gyéren megvilágított kerthelyiségben. Akár az örökkévalóságig is ülnék így, de eszembe jut valami, amit muszáj kipróbálnom.
          - Tudod, van nálunk egy szokás.
Közelebb hajolok a fejéhez, és beveszek egy tincset a számba.
          - Hmm, kissé száraz, használj több balzsamot!
Nem tudom mi az értelme ennek a szokásnak, de biztos, hogy nem a strandolás utáni időkre találták ki. Nem is az a legnagyobb baj, hogy száraz, hanem egy jó adag mérget is nyeltem a klórnak köszönhetően. A poharamért nyúlok, és iszok belőle egy kortyot.
          - Azt hiszem, hülye szokások vannak a falunkban.
Apu mindenesetre kap még ezért. Ő mondta ezt nekem. Le merném fogadni, hogy azért találta ki, ha valaha összejövök valakivel, akkor üldözzem el magam mellől.
          - Ne haragudj, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.
          Teljesen elvörösödök, és inkább visszaülök a helyemre. Azt hiszem, kettőnk közül nem ő volt a kellemetlenebb helyzetben, de biztos neki sem kellemes. Közvetlenül magam elé bámulok, nem merek semerre se nézni, főleg rá nem. Újra magamhoz veszem a forró csokit, ami már egyáltalán nem forró. Két hörpintéssel megiszom az italt, ami mostanra még melegnek is alig mondható. De szerencsére legalább jégkockák nem úszkálnak benne.
          - Én azt hiszem, inkább hazamegyek holnap.
Legszívesebben már most felállnék, és mennék haza. Ez még a mozis dolognál is rosszabb. Sokkal, de sokkal rosszabb.

[- Nem tettél tönkre semmit, nagyon élveztem az egész napot. Megértem, hogy megijesztett, tudom, milyen hatást vált ki elsőre egy horrorfilm. Az én hibám volt, hogy oda vittelek, nem valami szelídebbre először.]

Muszáj elmosolyodnom azon, hogy Alex nem gondolt a nyomjelre. Technikailag ugyan nem szabad varázsolnunk, a valóságban ez azt jelenti, hogy nem láthatja mugli vagy nem megbízható varázsló, és lennie kell egy felnőttnek a közelben. Persze, talán ő is ismeri a nyomjel működését, de nem biztos, hogy valaha gondolt rá, hogy szabályt szegjen. Igaz, a griffendélesek sem a szabálykövetésről híresek, de azért mégis mi vagyunk azok, akik kedvük szerint értelmezik a szabályokat.
 - Nem tettél tönkre semmit, nagyon élveztem az egész napot. Megértem, hogy megijesztett, tudom, milyen hatást vált ki elsőre egy horrorfilm. Az én hibám volt, hogy oda vittelek, nem valami szelídebbre először.- azt hiszem, közénk állt volna, ha nem mondja el, hogy félt, hogy hatott rá a film, és ez benne marad, növekszik. Nem értek túlzottan a kapcsolatokhoz, de úgy érzem, az ilyen apró, megoldatlan problémák azok, amik a legbiztosabban megölik őket. Azt hiszem, jobb, ha én is megszabadulok a sajátjaimtól, minél előbb. Még ma, egy alkalmasabb időpontban biztos megválok attól az egytől, ami most eszembe jut.
 - Azt hiszem, nem siettünk el semmit. Tudom, hogy szeretlek, és te is szeretsz engem, a kapcsolatunk már így is túlélt olyan sokat. Lehet, hogy két év múlva sem lett volna igazán más. Van, akinek úgysem felelt volna meg, ha nem várunk a házasságig.- az egyetlen dolog, amiben nem vagyok biztos, hogy a lányoknál ez a dolog hány éves kortól egészséges. Ami engem illet, szerintem már két évvel ezelőtt is kész voltam rá biológiailag, a lányokon viszont még alakulnak dolgok, de remélem, hogy ezekről Alex tudna, és szólt volna, ha probléma lenne. Bár úgy éreztem, hogy élvezte, nem tartom teljesen lehetetlennek azt sem, hogy csak azért ment bele, hogy nekem örömet szerezzen.
 Soha korábban nem hallottam még szebb zenét annál a halk, ütemes szívverésnél, ami a szerelmem mellkasában dobol. El tudnám hallgatni egészen reggelig, talán még tovább is, anélkül, hogy a legapróbb mozdulatot tenném. Abbahagyom a háta simogatását is, nem tudok másra figyelni, csak a szívverésére. Olyan gyönyörű, békés, megnyugtató. Csak az ránt vissza a valóságba, amikor megszólal, és amikor a szájába veszi a hajam.
 Először csak nevetek, mosolygok, de ahogy a szemébe nézek, rögtön alább hagy a jókedvem. Nem értem, mi törte le ennyire, miért jött ennyire zavarba, mit érezhetett. Az első gondolatom, hogy talán van valami baja a hajamnak, bár azt hiszem, a hajzselém mindenképp jobb ízű lehet, mint a klór. Legalábbis azt enném meg, ha választanom kellene. Azután rájövök, hogy úgy érzi, hogy butaságot csinált. Azonnal cselekszek: a kezembe veszek egy tincset a füle mögül, és miközben előrehajolok, az ajkaim közé veszem. A korábban illatos, barna haj már átvette a klór szagát, de azért így is elmosolyodok, miközben felnézek rá, és a haja szálról szálra pörög ki a számból.
 - Kérlek, maradj velem!- halkan szólalok meg, miközben magamhoz ölelem, és hosszú csókot nyomok az ajkára. Nem tudom, hogy gondolhatja, hogy képes bármi olyat csinálni, amitől kevésbé szeretem, főleg, ha ilyen szintű dolgokról van csak szó. Nekem éppen úgy rengeteg ciki dolgom van, de kétlem, hogy kevésbé szeretne engem, ha például megtudná, hogy mindig átkutatom a zuhanyzót szörnyek, azután ízeltlábúak után, mielőtt le merek vetkőzni. Talán meg is tudja ma, ha tényleg együtt mossuk le az éjszakát magunkról.
 Elválok tőle, felhajtom a forró csokit, azután egy célzott dobással a néhány méterre lévő kukába dobom a poharat. Azt hiszem, azért lassan ideje tovább mennünk, az éjszaka nem áll meg, akármennyire szeretnénk, hogy örökké tartson. A vállamra dobom a seprűt, és átkarolom Alexet, hogy célba vegyük az ötven méterrel arrébb nyitva lévő, közepes méretű éjjel-nappali boltot. Szorosan hozzábújok, azt akarom, hogy érezze, mennyire szeretem. - Ne aggódj, bármit csinálsz vagy mondasz, én mindig szeretni foglak. Meg aztán, nekem is van egy csomó butaságom, Clar talán mesélt is róluk.

          Kicsit megkönnyebbülve nézek rá. Örülök, hogy tényleg nem érzi azt a mozis bakit akkora katasztrófának. Így jobban belegondolva, talán csak én csinálok belőle nagyobb hűhót, mint amekkora. Elvégre az volt az első film, amit láttam moziban. És az se hátrány, hogy nem nevetett ki, amiért még mindig ezen gondolkodok.
          Örülök, hogy nem értett félre. Nem vagyok benne olyan biztos, hogy sikerült úgy átadnom a gondolataimat, ahogy szerettem volna. Igazából nincs is időm ezen gondolkodni, mert megragadja egy szó a fantáziám. Házasság? Tudom, hogy nem olyan összefüggésben gondolt rá, és azt is tudom, hogy igaza van. Aminek meg kell történnie előbb-utóbb találni fog magának alkalmat ahhoz, hogy megtörténjen. Csak rajtunk áll, hogy sikerül-e kihasználni azt. Ez estben pedig a házasság lenne az utóbb. De mégis, ez olyan furcsa. Talán már gondolkodott is rajta? Mennyivel lehetek lemaradva a jövőnk tervezésével? Én nem gondolok a tanévnyitónál messzebbre. Szeretnék minden egyes vele töltött napot és percet kihasználni.
          Csak a mozgást látom, ahogy mereven magam elé nézek. Azt, ahogy Cael közelebb hajol hozzám, és bekap egy tincset a szájába. Elkerekedett szemmel nézek rá. Hirtelen levegőt is elfelejtek venni, ennek következtében megszólalni se nagyon tudok. Aztán a szervezetem gyorsan helyreállítja magát légzés terén, de továbbra se tudok megszólalni. Fogalmam sincs, hogy mire gondolhat. Mit gondolhat arról, miért tettem. De a legnagyobb meglepetés csak ekkor ér. Magához ölel, és megcsókol. Érzem a szeretetét és a félelmét. Bele se gondoltam, hogy talán sokkal jobban fájna neki, ha elválnánk egymástól, mint az, hogy megkóstoltam a haját.
          - Soha! Sohasem hagylak el! Én csak…
Nem tudom, hogy mondhatnám el neki azt, ami végigfutott rajtam.
          - Én csak bele se gondoltam, hogy neked kellemetlen lehet, ezért nagyon szégyellem magam.
Úgy tűnik nagyon értek ahhoz, hogyan lehet elszúrni dolgokat. Most viszont igyekszem majd megnyugtatni, amennyire tudom.
          - Nem hagylak el, hisz megígértem, hogy nem történhet olyan, ami arra sarkallna, hogy elhagyjalak. Csak megijedtem, hogy mit fogsz szólni hozzá.
          Hatalmas megkönnyebbülés fut végig rajtam. Nem is tudom, melyikhez hasonlít inkább. Amikor apu hazajött, amikor néhány nap izgalom után újra Roxfortosnak éreztem magam, vagy mikor a Mungóban újra találkoztunk.
Legnagyobb örömömre felállunk az asztaltól. Ez a hely biztos nem fog a kedvenceim közé tartozni, még a játszótér ellenére sem. Ahogy elmegyünk a kuka mellett, kidobom az üres poharam. Nekem biztos mellé ment volna, ha megpróbálkozok egy távolsági dobással. Átölelem, amikor ő is átkarol. Egy éjjel-nappali bolt felé vesszük az irányt.
          - Nem, nem sokat mesélt. Mással voltunk elfoglalva. Kicsit zűrös volt az a nap.
          Emlékszem rá, hogy mesélt valamit, de tőle is szeretném hallani. A jó történeteket nem elég csak egyszer hallani. Meg aztán nem is biztos, hogy arra gondol, amit Clarice mesélt. Azért szinte biztosra veszem, hogy tudnék olyan butaságot csinálni vagy mondani, amitől meggondolná ezt a kijelentését.
          Bemegyünk a boltba, ami kicsit olyan érzéssel tölt el, mintha egy csodák palotájába léptem volna. Nagyon sok terméket ismertem, de sok teljesen újdonság volt. Kicsit eltávolodok szerelmemtől, és nézelődni kezdek. Az édességek széles skáláján kívül vannak itt különböző tisztálkodási szerek, alkohol, ajándéktárgyak és előre készített szendvicsek. Meg még néhány dolog, amit nem igazán tudok beazonosítani, melyik csoportba tartozna.
          Aztán meglátok valamit, ami teljesen foglyul ejti a figyelmem. Nem gondoltam, hogy majd egy éjjel-nappaliban fogok ilyenre bukkanni. Leveszem a polcról, és alaposan megnézem. Gumiból és valamilyen fémből készült. Nem is nézem az árát, csak azt, hogy Cael merre tekereg a boltban. Nem olyan messze, de takarásban. Gyorsan kifizetem, ami a kezemben van, majd elrejtem a táskámban. Odamegyek Caelhez, hogy megnézzem mi tart neki ennyi ideig.
          - Nem tudsz választani? Segítsek?
          Alaposan megnézem magamnak a részt, ami előtt állunk. Közben hátrafelé sandítok. El is felejtettem, hogy a seprűt is bevittük magunkkal, ami láthatóan nagyon is leköti az eladó figyelmét. Legalábbis remélem, hogy az köti le az férfi figyelmét, és nem más. Még a hideg is kiráz, ahogy figyel minket.
          - Menjünk, jó. Nem tetszik ez az alak – súgom szerelmem fülébe.
          Annak ellenére, hogy még csak tizennégy éves vagyok, néha olyan, mintha ez nem számítana mindenkinek. Pedig látszik rajtam a korom, és nem öltözködök kihívóan. Egy pillanatra valami még szörnyűbb dolog fut át az agyamon. Talán nem is engem, hanem Caelt figyeli. Nem, maradjunk a seprűnél. Az sokkal feltűnőbb, mint két tizennégy éves hajnali háromkor a belvárosban.

[- Nem volt kellemetlen, inkább vicces volt... na jó, meg egy kicsit fura, de pár fura dolgot elbír a kapcsolatunk.]

Érzem, hogy boldogság jár át, amikor meghallom az ígéretét, hogy mindig mellettem lesz. Korábban nem gondoltam messzebbre a holnapnál időben, de ahogy ölelem nagyon is elképzelhető számomra, ahogy húsz év múlva ugyanabban a házban ülünk, saját gyerekeink vannak. A világ addigra teljesen megváltozik majd, de azt hiszem, a szeretetünk akkor is töretlen maradna.
 - Nem volt kellemetlen, inkább vicces volt... na jó, meg egy kicsit fura, de pár fura dolgot elbír a kapcsolatunk.- egy kicsit örülök neki, hogy elhagyjuk a gyorséttermet, ami a mozihoz hasonlóan valószínű szintén nem nő a szívemhez. Nem esik jól, hogy szegény Alex ilyen rosszul érezte magát itt is, még ha ezúttal nem is hozható konkrét összefüggésbe a helyszínnel.
 Egy kicsit meglep, hogy Clar nem mesélt rólam semmit Alexnek. Mindig meg voltam győződve róla, hogy a lányok egymás között minden random információt villámsebességgel osztanak meg fiúkról, különösen a kellemetlen dolgokra. Nem tudom, hogy Clarice mennyire örül neki, hogy barátnőm van, úgyhogy azt is el tudnám képzelni, hogy direkt is mond dolgokat. Úgy tűnik, még azért kell tanulnom a lányokról.
 - Például mindig ellenőrzök minden szobát, hogy vannak-e ott szörnyek, még az ágy alá is benézek mindig, ha hazaérek. Túl sok rémmese gyerekkoromban asszem.- igaz, akadna ennél kínosabb, személyesebb is, de azokat valahogy nincs kedvem most elmondani. Ez is elég vicces, elég jó ahhoz, hogy ne érezze magát kellemetlenül a hajas dolog miatt. Ha úgy alakul, ahogy az előbb elképzeltem, és együtt leszünk örökké, egyszer úgyis megismeri az összes ostobaságomat.
 A boltban gyorsan körülnézek, hogy miután látom, hogy üres, a derekát végigsimítva elengedjem Alexet. Nagyjából tudom, mit akarok venni, de nem tudom, hogy ő mennyire járt boltban eddig. Egy kis faluban él, talán az ételért sem őt küldik el, úgyhogy ha ez újdonság neki, nem akarom nagyon kizökkenteni a nézelődésből. Azért rajta tartom a szemem, túl sok horrorsztorit hallottam már arról, mi történhet egy lánnyal egyedül egy boltban. Nem túl szimpatikus az eladó sem, bár úgy érzem, ez kölcsönös lehet. Főleg akkor fintorog, amikor leverek egy doboz teát a seprűmmel fordulásnál, de nem nyílt ki persze.
 - De-de, te csak nézelődj, mindjárt megvan.- rövid gondolkozás után egy kindercsokit, egy pepsikólát és egy doboz óvszert veszek, amit gyorsan oda is tolok, hogy miután kifizettem, eltüntessem a zsebemben, mielőtt Alex meglátná. Annak ellenére, hogy ezen már elvileg túl vagyunk, egy kicsit még mindig cikinek érzem ezt a dolgot. Sajnos, a gyökér ezt nem érti, elkezd kacsintgatni, úgyhogy gyorsan elköszönünk tőle, és lelépünk, amikor Alex is megemlíti. Kicsit fogom is a fejem, hogy neki is feltűnt. Ahogy becsukom az ajtót, a csengő elhaló hangja egy pillanatra megtöri az utca csendjét.
 - Asszem ismerem ezt a fickót, ha minden igaz, akkor volt nagymenő nyolcadikos, amikor én elsős.- a szakáll miatt persze nem tudom megmondani, meg a neve sem rémlik már, de abszolút lehetségesnek tartom. Nincs messze a suli innen. Egy pillanatra eszembe is jut, hogy odarepülhetnénk, de azután elvetem, nincs ott semmi, csak nekem vannak oda emlékeim.
 - Vettem csokit meg kólát, gondoltam egy kicsit álmosodhatsz már.- kinyitom a palackot, és odanyújtom Alexnek. Nem tudom, hogy ivott-e már ilyet, egy kicsit talán erősnek is fogja találni a szénsavas, enyhén maró folyadékot, de azért mégis van egy hatása annak, hogy iszod. Azt hallottam, hogy keletebbre egybekötötték a szabadsággal is ezt az italt.

          Örülök, hogy végül jól záródik ez a kis malőr. Talán kicsit túlreagáltam a dolgot, hiszen mindenkinek lehetnek fura szokásai. Bár, részemről ez inkább egy átverés apu felől, nem egy igazi szokás. Ha hazamegyek, és Cael már nem lesz nálunk, meg is mondom neki, hogy legközelebb valami mást találjon ki, amivel nem hoz kellemetlen helyzetbe. Nem, mégse. A végén úgyis csak kinevetne, hogy elhittem, és még meg is csináltam.
Aztán mesélni kezdi az egyik fura szokását, amin elmosolyodok. Gyerekkoromban én is féltem az ágy alatt meglapuló szörnyektől, de ebből már kinőttem.
          - Nem baj, majd én megvédelek azoktól a szörnyektől. De talán az is elég lenne, ha nem engednéd többet Zordonnak, hogy az ágyad alatt aludjon.
          Adok egy puszit az arcára, mielőtt belépnénk a boltba. Úgy döntök, amíg válogat, nézelődök még egy kicsit. Persze, semmi érdekeset nem találok azon kívül, amit már megvettem. Már csak az alkalmat kell majd megtalálnom, hogy odaadhassam neki. Akkor érek újra a közelébe, mikor már fizet a pénztárnál. Gyorsan kimegyünk a boltból, de nem messze az ajtótól megállunk.
          - Túl nagy köztetek a korkülönbség, és csak egy évig jártatok egy iskolába, elvileg, de gondolod még így is felismert?
Nem hiszem, hogy így lenne, de soha nem lehet tudni. Viszont megmagyarázná azt a furcsa érzést, ami a hatalmába kerített benn.
          - Egy kicsit, de ha nem állunk meg, vagy van, ami fogva tartsa a figyelmem, akkor nem lesz semmi baj.
          Elveszem tőle a palackot, és belekortyolok az italba. Ittam már buborékos üdítőt, leginkább akkor, mikor Bess-nél jártam, de ennek most más íze van. Plusz felszalad az orromba a buborék, ami elég kellemetlen. Visszaadom az üveget Caelnek, gyorsan előkeresek egy zsebkendőt, majd miután megtörlöm az orrom, újra szerelmem felé fordulok.
          - Ittam már buborékos üdítőt, de ez most olyan fura. Kicsit feldobott.
          Persze, közel sem biztos, hogy az üdítő az, ami ilyen hatással van rám. Úgy érzem, alig férek a bőrömbe. Megfogom párom kezét, és elindulok vele ellenkező irányba, mint a gyorsétterem, ahogy van. Igazából fogalmam sincs, hogy merre megyünk, hogy éppen távolodunk vagy közeledünk a játszótérhez, ahol a holminkat hagytuk, és ahol lezárjuk majd ezt a csodálatos estét. Nem is igazán foglalkoztat, hogy van-e más az utcán rajtunk kívül, csak menni akarok, mielőtt még elhatalmasodna rajtuk a fáradtság. Teljesen határozottnak érzem magam addig, amíg el nem érünk egy kereszteződéshez. Hagyom, hogy az ösztöneim vezessenek, és persze az se hátrány, hogy nem akarok elhaladni néhány randalírozó mellett.
          Végül megállok egy épület előtt, amit elsőre nem ismerek fel, mert a magasból láttam csak. Teljesen más hatást kelt bennem innen nézve, mint fentről. Cael iskolája az.
          - Bemenjünk? – fordulok felé.
          Nem tudom, hogy vissza akar-e térni ide, milyen emlékei vannak. Aztán rájövök, hogy ez lesz a tökéletes hely és alkalom. Ha rossz emlékei vannak, akkor megpróbálok egy szépet is közéjük illeszteni, ha pedig szépek, akkor csak még jobbá tenni. Szerencsére nem az iskola bejáratánál állunk, hanem a hátsó udvarnál. A kerítés sima drótkerítés, amire korábban már csináltak egy lyukat, azon mászok most át. Gyorsan körbenézek, nem szeretnék meglepetést, és mire Cael felé fordulok, már mellettem áll.
          - Talán el kellett volna hozni azt a labdát. Kviddicsezni nem tudok, de elég jól focizok.
          Persze egy strandlabda nem a legjobb ötlet a focizáshoz, de a semminél bármi jobb. Viszont nem ez az oka annak, ami miatt berángatom őt ide. Sajnos ülőhely sehol sincs a környéken, ezért a pálya szélén ülök le a fűbe. Keresgélni kezdek a táskámban, amíg a kezembe nem akad a korábban vett kis szatyor. Leteszem magam mellé a táskámat, míg a másik csomagot magamhoz ölelem, és úgy érzem, egy sokkal nagyobb dologra készülök, mint bármi, amit eddig csináltunk.
          - Cael, szerelmem! Számtalanszor és számtalan módon megígértem neked, hogy mindig veled leszek, hogy tiéd a lelkem és a szívem. Hogy akármi is történik, minket semmi sem választhat el egymástól. A szívem és a lelkem hozzám van kötve, amit csak akkor tudok megosztani veled, ha együtt vagyunk, de akkor minden egyes másodpercben. – Felé nyújtom a karkötőt rejtő tasakot. – Szeretném, ha ezt viselve úgy éreznéd, hogy akkor is veled van a szívem és a lelkem, mikor én magam távol vagyok tőled.
          Nem sokon múlik, hogy elsírjam magam. Kicsit érzelgősebbre sikeredik a mondandóm, mint ahogy elképzeltem. Gondolatban legalábbis teljesen máshogy hangzott, mint kimondva. Ráadásul úgy adtam elő, mintha éppen meg akarnám kérni a kezét, pedig csak egy karkötőről van szó.

[- Zordon az, aki távol tartja a szörnyeket. Ha ő ott van, tudom, hogy más nem nagyon fér meg ott.]

- Zordon az, aki távol tartja a szörnyeket. Ha ő ott van, tudom, hogy más nem nagyon fér meg ott.- annak ellenére, hogy nevetek, mielőtt elmondom, mi is az, amiért megtűröm még a rossz természetű macskát, nem teljesen hülyeség. Azért is macskát, és nem baglyot választottam háziállatnak a Roxfortba, mert féltem tőle, hogy egyedül legyek éjjel, annak a lehetősége nélkül, hogy átmenjek a szomszéd szobába.
 Megcsóválom a fejem, nem hiszem, hogy felismert, nagyon jól tudom, minek szólt az a kacsintás. Furcsamód azt hiszem, ha most elővenném azt a csomag óvszert, csak hogy áttegyem a másik zsebembe, az nem zavarná Alexet, de a dolog egészen más lett volna akkor, amikor elindultunk strandolni. Nem tudom, akkor hogy magyaráztam volna ki.
 - Fura, ugye? Mostanában ez a legmenőbb mugli ital.- egy kicsit elmosolyodok azon, hogy Alex talán először ivott kólát, legalábbis úgy tűnt a reakciójából. Az ilyen pillanatok azok, amikor igazán úgy érzem, hogy nem vagyunk többek, mint két gyerek, akik lassan felfedezik a világot és egymást.
 Csak megfogom a kezét, és hagyom, hogy sodorjon minket az éjszaka keresztül Aberdeenen. Nem tudom, hová tartunk, úgy tippelem, legalább egy-két óránk még mindig van napkeltéig, és úgy tűnik, hosszabbra terveztem a programjainkat, mint amilyenek lettek végül. De nem baj, akkor is jól érezném magam, ha a következő órákban nem tennénk mást, csak kézen fogva járnánk az éjszakát.
 - Bemehetünk, de rémunalmas ez a hely.- nem tudom, hogy végül miért az iskolánál lyukadtunk ki, de habozás nélkül bemászok a lyukon Alex után. Néhány éve még izgalmasnak találtam volna, hogy betörünk ide, főleg ha a barátaimmal jövök, de a strandon töltött idő után ez a hely kifejezetten gyengének hat. Főleg, hogy csendben kell lennünk, ha nem akarjuk, hogy észrevegyenek minket.
 - Szerintem meghallanák, de délután visszajöhetünk. Régen nem játszottam rosszul.- a foci persze szörnyen unalmas a kviddicshez hasonlítva, de ha Alex szeretné, nagyon szívesen játszok vele. Emlékszem, régen nem voltam ügyetlen, és sokat játszottam, az első varázslataim egyike is ahhoz kapcsolódik, hogy fociztam, és visszafordítottam a kapunkra lőtt labdát. Persze senki nem tudta, hogy én csináltam.
 Néhány másodpercig csak szótlanul állok, és elég buta arccal nézhetek Alexre, miközben éppen csak annyi mozgást sikerül a testemnek parancsba adnom, hogy kinyújtsam a kezem, és elvegyem a karkötőt. Valami olyasmit érzek, amit már nem éreztem majdnem két éve: érzem, hogy elindul egy könnycsepp az egyik szememből. Szerencsére, elég sötét van, de a biztonság kedvéért gyorsan előrehajolok, hogy megcsókoljam. Ezen az éjszakán ez már a sokadik pillanat, amikor úgy érzem, jobban szeretem őt, mint valaha. Hosszú másodpercekig hozzá tapadok, ölelem magamhoz a puha testet, miközben a nyelvem vad táncot jár az övével. Amikor elszakadok végül tőle, lopva letörlöm az arcom.
 - Ez gyönyörű. Mindig hordani fogom.- néhány másodperc ügyetlenkedés után felveszem a karkötőt, hogy azután megcsodáljam a csuklómon. Tudom, mindig ő fog eszembe jutni róla, ha távol leszünk, de most nem nézem mégsem sokáig. Alex sokkal szebb. Magamhoz ölelem, és óvatosan hanyatt dőlök fele a nedves fűbe, hosszan megcsókolom, megsimogatom a hátát. Néhány percig élvezem a közelségét, mielőtt óvatosan óvatosan a hátára fordítom.
 - Mindig tök hülye voltam asztróból.- nem tudom hogy miért ez az első dolog, ami eszembe jut, ahogy felnézek a csillagos égboltra, amit most, hogy megosztom valakivel, sokkal szebbnek találom. Az egyik karom a fejem alá húzom, a másikkal pedig kitapintom Alex kezét. Soha többé nem akarom elengedni.

          Csak mosolygok a mesén Zordonról. Korábban is hallottam már róla pletykákat, igaz, akkor még nem tudtam, hogy kihez tartozik. Most egyáltalán nem ilyennek ismertem meg, ezért talán, felesleges volt annyira tartanom tőle.
          - A fura enyhe kifejezés. Csak tudnám mitől olyan menő. Egy fekete buborékos lötty, aminek nincs is olyan nagyon jó íze.
          Néha úgy érzem, mintha Caelt és engem egy egész világ választana el. Mindig is azt hittem, hogy mivel anyu mugli, sok mindent tudok a mugli világról. Belegondolva, hogy mi mindent fedeztem fel, mióta együtt vagyunk szerelmemmel, inkább tudatlannak érzem magam. Igazából sohasem foglalkoztam azzal a világgal annál többet, mint amit anyu és a faluban lakók miatt kellett. A varázsvilág mindig is jobban érdekelt, de a nagyiék mégis időről-időre megleptek valamivel, ami segített abban, hogy többet tudjak meg arról a világról is. Úgy tűnik, ez egyáltalán nem volt elég.
          - Csak akkor unalmas, ha nincs, ami feldobja.
Tudom, hogy hamarosan majd másként fog vélekedni az iskolájáról. Legalábbis remélem, de arról fogalmam sincs, hogy milyen ösztönöknek engedelmeskedve vezettem ide.
          - Valamit azért hagyjunk meg későbbre is. Nálunk nem lesz annyi lehetőségünk a szórakozásra. Majd focizunk a mezőn, ha pedig egy kicsit eltávolodunk a falutól, akkor kviddicsezhetsz is.
          Egy kicsit megijedek, hogy túl rámenős voltam. Át kellett volna fogalmaznom a szöveget, mielőtt elmondom a monológomat. Talán hirtelen tényleg olyannak hatott, mintha meg akarnám kérni a kezét. Azért örülök, mikor a zacskóért nyúl. Aztán, ahogy összeforrunk egy csókban, nedvességet érzek az arcomon. Biztos, hogy nem az eső miatt, egy felhő sincs mostanában az égen. Abban is biztos vagyok, hogy bár közel jártam hozzá, nem folynak a könnyeim. Nem gondoltam, hogy ez az egyszerű apróság ilyen reakciót válthat ki belőle. Úgy érzem, még közel sem járok ahhoz, hogy mindazt a kedvességet, szeretet és figyelmességet visszafizessem neki, amit tőle kaptam. Tudom, hogy egy kézzelfogható tárgy még a töredékét sem teszi ki a törlesztésemnek, de valamennyivel azért csökkenti. Minden gondolat eltűnik a fejemből, ahogy vad táncba kezd a nyelvünk. Végül mikor elválunk egymástól, már tudom, hogy egy felesleges szó sem volt abban a monológban.
          Hirtelen csak mosolyogni tudok, annyira örülök, hogy tetszik neki. Már nyúlok felé, hogy segítsek feltenni neki a karkötőt, de feleslegesen. Ahogy megölelem, és hanyatt dőlünk a fűbe, úgy érzem elérkeztünk a nap végéhez. Már semmi sem fogja tudni felülmúlni az eddig történteket, és tényleg semmi. Most már ezek az apróbb csókok is sokkal többet számítanak, mint korábban. De nem is a csók számít igazán. Az, hogy itt van, érzem a teste melegét, az ölelő karját, mindent megér. Bármit megadnék érte, hogy örökké így legyen. Aztán nagyon óvatosan a hátamra fordít, miközben becsukott szemmel én még mindig azt kívánom, hogy bárcsak örökké tartana a ma éjszaka.
          - Mi? Mi van az asztróval? – Először csak olyan távolinak hallom a hangját, mintha legalább egy szomszédos utcából kiabálna. – Az nekem sem az erősségem, de szeretek kifeküdni a mezőre és figyelni őket.
Kinyitom végre a szemem, pont akkor, mikor megfogja a kezem. Így már nem érzem úgy, hogy vége lett a pillanatnak, csak átalakult kicsit. Szabad kezemmel az ég felé mutatok.
          - Az ott az Orion, a másik pedig a Kis medve, az ott pedig a Nagy medve.
Nehéz úgy mutogatni, hogy még mindig sokkal kevesebb csillagot látok, és a magas házak még ki is takarják az égbolt nagyját.
          - Majd otthon mutatok még néhányat, ha szeretnéd. Van olyan, amelyiknek én adtam nevet, vagy inkább átneveztem, mert az sokkal jobban illett hozzá.
          Ráteszem a hasamra a karom. Olyan furcsának érzem, hogy most még a csillagok sem ugyanolyanok, mint korábban. Mintha az egész világ megváltozott volna, pedig valójában én változtam. Nem akarom elengedni a kezét, de tudom, ha itt maradunk így, akkor legyűr majd a fáradtság. Úgy döntök, hogy mégis inkább máshogy fekszek, mivel hallani akarom azt a dallamot, ami az életemnél is többet jelent számomra. Elengedem őt, fejemet úgy teszem a mellkasa és válla találkozáshoz, hogy még halljam szíve dobogását, karommal pedig átölelem a hasánál. Úgy érzem, amíg hallom ezt a dallamot, addig bármire képes vagyok.
          - Azt mondják, ha két olyan ember talál egymásra, akik egymásnak lettek teremtve, akkor egy új csillag születik, ami az ő szerelmüket jelképezi. Minél erősebb a szerelem, amit éreznek, annál fényesebben ragyog a csillag.
Ez akár igaz, akár nem, szép mese. És ki tudja, olyan nagy a világegyetem, talán tényleg így van.
          Lehunyom a szemem, és csak a szívdobogására és légzésére figyelek. Olyan nyugodt minden, amitől elfeledkezek még arról is, hogy valami csiklandozza a lábam. Lassan biztos érezni lehet majd rajtam, hogy régóta fenn vagyok. A suliban jártam hasonlóképp a vizsgák előtt. Ha valami nagyon nem ment, és sokáig maradtam fenn tanulni, másnap alig bírtam megfogalmazni a gondolataimat.
          - Csak öt percre, jó? Csak lehunyom a szemem egy kicsit.
          A válaszát nem hallom, amiből arra következtetek, hogy talán ő is elaludt. Az viszont nem lenne jó, a végén még megfázunk. Fel akarok nézni rá, hogy lássam az arcát, de a testem mintha megmerevedett volna, nem tudom megmozdítani. Két másodperc kellett csak ahhoz, hogy elaludjak, és mindjárt egy álomba is csöppenjek, ami mintha az ébrenlét folytatása lenne.

[- Most, hogy mondod, én sem tudom, mi jó benne.]

- Most, hogy mondod, én sem tudom, mi jó benne.- talán tényleg az az egyetlen jó dolog a kólában, hogy felpörgeti a testedet. Meg hogy szinte fáj meginni, mert olyan erős, főleg ha telemegy vele az orrod. A sört sem azért isszuk, mert finom, hanem mert élmény. Talán ezt kéne mondanom Alexnak, de jobb, ha ezt ő maga fedezi fel majd, ahogy én tettem a sörrel.
 - Várom már.- elmosolyodok, miközben adok egy rövid csókot a szerelmemnek. Nagyon örülnék neki, ha megszeretné a kviddicset, akár még úgy is, ha bekerülne a Griffendél csapatába. Ha minden jól megy, ellenfelek leszünk úgy, és nem biztos, hogy képes lennék ráirányítani egy gurkót, de örülnék, ha lenne közös hobbink. Nem mintha így nem lenne annyi dolog, amit közösen élvezhetnénk.
 Mindig mindenhol azt hallottam, hogy adni jobb, mint kapni, de most talán jobban érzem magam, mint bármikor, amikor ajándékot adtam valakinek. Rengeteget jelent nekem, hogy ő is szeret engem, hogy van valami, ami mindig erre fog emlékeztetni. Még ha tudom, valószínű ilyen karkötőből rengeteg lehet a boltban, elég olcsón, tudom, ez az egy nekem örökre drága kincs lesz.
 - Én is. Ilyenkor éjszaka, amikor mások alszanak, úgy éreztem mindig, hogy csak én vagyok a világon. Csend van, senki nem lát, azt csinálok, amit csak szeretnék. Most pedig csak kettőnké az egész.- hosszan, szenvedélyesen megcsókolom a lányt a harmatos fűben fekve. Nem érdekel, hogy betörtünk az iskola területére, nem érdekel, hogy valaki szerint tizennégy évesen még túl fiatalok vagyunk ehhez, mert nem lát senki. Nincs más, csak ő és én.
 - A te neveid jobban érdekelnek, mint a valódiak. Én valahogy nem tudtam soha időt szánni rá, hogy megkülönböztessem őket. Annyi dolog van a Földön.- a kezem gyengéden a lány hasára teszem, megnyugtat, ahogy érzem, ahogy a kicsi test levegőcseréjét érzem. Sajnálom azokat, akik stréberek, vagy olyan elvont dolgok érdeklik őket, mint az asztronómia, mert ők soha nem fedeznek majd fel olyan csodákat, mint Alexis. Én is elég sokat fantáziálok, de a valódi világra is figyelek. Boldogan felsóhajtok, ahogy a szívem fölé helyezi a fejét, magamhoz ölelem.
 Felnézek a csillagokra, miközben simogatom a haját, próbálom megkeresni a legfényesebbet, ami a mi szerelmünk születését jelezte. Nem hiszem, hogy bárki tud úgy szeretni, mint én és ő, minket egymásnak teremtettek. Mintha nem is két, hanem egy lelkünk lenne, amit két testre vágtak, de így is rátaláltak egymásra.
 - Pihenj csak. Én vigyázok rád.- nem kell néhány másodperc, és már hallom is a szuszogását. Érzem, az én szemem is nehézzé válik. Olyan jó lenne most, egymás karjába zárva elaludni, nem törődni a reggellel, a következményekkel, azzal, hogy bajba kerülnénk. Most ez olyan távolinak tűnik, hiszen miénk a világ, csak a miénk. De reggelre ez másképpen lesz.
 Amikor már úgy érzem, nem tudok ébren maradni, felülök, és miközben felállok, a karomba veszem. Ahogy felemelem, olyan könnyűnek tűnik, hogy hihetetlennek tűnik, milyen hatalmas szív dobog benne. Nem akarom még letenni, hosszan megcsókolom az ajkait, egészen addig, amíg fel nem ébred. Ha a gyönyörű barna szemek kinyíltak, halkan suttogok neki, ahogyan az álomban lévő gyerekekhez szokás.
 - Ha fáradt vagy, nem kell megnéznünk a napfelkeltét. Hazamehetünk akár most is.- annak ellenére, hogy ez az éjszaka csodálatos, érzem már én is, milyen rengeteget kivett már belőlem. Érzem, kezdenek fájni a tagjaim, a sok mozgástól kezd egy kis izomlázam lenni, és most, hogy jön a hajnal, kezdek egy kicsit fázni is. De nem remegek a hidegtől, vagy attól, hogy tovább erőltetem a hátam és a karjaim, Alex közelsége megvéd.

          Akárhogy gondolkodok rajta, hacsak nem vagyok őstehetség, akkor rengeteget kéne gyakorolnom ahhoz néhány hónap alatt, hogy bekerüljek a házam kviddics csapatába idén. De miért tenném? Igen, Cael kezdi megszerettetni velem, de nem annyira, hogy éjt-nappallá téve gyakoroljak. Azzal csak azt érném el, hogy az eddigi semleges dologból átfordulna utálatba. Nekem bőven elég az is, ha csak ketten kimegyünk a mezőre, és játszunk egy kicsit. Vagy ha éppen nem használja majd senki sem a pályát a suliban, akkor ott. Nem vágyom hírnévre, és legfőképp arra, hogy körülrajongjanak, ahogy eddig is tették a játékosokkal, ha megnyertünk egy meccset. A profi szintű kviddicset meghagyom szerelmemnek. Sokkal jobban illik hozzá, mint hozzám.
Váltunk egy rövid csókot, mielőtt eldőlünk a fűben. Még mindig hihetetlennek érzem, hogy eddig nem találkoztunk, mikor annyi minden közös van bennünk. Talán pont a sok közös pont volt a gátló tényező.
          - Csak a kettőnké – ismétlem szavait.
Nincs időm mást is mondani. Az előző rövid csókot, most egy hosszabb követi. Már rég nem számolom, hányadik. Már rég nem érdekel, hogy röviden vagy hosszan. Minden egyes alkalommal az övé vagyok. Ilyenkor nincs jó vagy rossz, nincs fent vagy lent, múlt vagy jövő. Csak a jelen, az itt és most.
          - Nem kell időt szánni rá. Vagy beugrik egy név vagy nem.
          Azt hiszem, ez az a pillanat, mikor rádöbbenek valamire. Arra, hogy miért nem találkoztunk eddig. Cael sokkal többet törődik azzal, hogy mi van körülötte, mint én. Engem nem nagyon foglalkoztatott, ami abból is kiderülhet, amit Bess említett, mikor nemrég nála voltam. Mi van, ha én már láttam szerelmem korábban, amíg barátnőmmel rohangáltam a fiúk után, de nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, ami nem szorosan hozzám volt köthető, a családomhoz vagy a barátaimhoz. Még tavaly is úgy mentem vissza a Roxfortba, hogy a legjobban a családom és a barátaim féltettem. Nem mondom, hogy hidegen hagyott volna a többiek sorsa, de lényegében tizenhárom évig nem láttam mi folyik körülöttem. Azt már sokkal inkább, hogy mi van a csillagokkal, mikor tűnik el az egyik, vagy mikor jelenik meg egy másik. Örülök, hogy végül mégis sikerült körbenéznem magam körül, és rájönni, hogy az élet sokkal szebb, mint amit a csillagok adhatnak.
          Nem tudom, mitől, de lassan kezdek magamhoz térni. Úgy érzem, mintha repülnék, de ez lehetetlen, hiszen még mindig hallom szívének dobogását. Ez meg sem lep már, hiszen ugyanerre a dallamra aludtam el, amiből viszont azonnal tudom, hogy nem alszom, az a csók. Visszacsókolok, miközben megsimogatom az arcát.
          - Szeretlek! - Nem bánnám, ha minden reggel ez lenne az ébresztőm. Szeretném megnézni a napfelkeltét az elejétől a végéig, de nem hiszem, hogy kibírnám ébren, és nem csak én. Szerelmem is olyan rosszul fest, mint ahogy valószínűleg én. Neki sem ártana, ha végre ágyba kerülne. – Nem bánod, ha elhalasztjuk egy másik alkalomra?
          Biztos össze tudom szedni magam, ha kell, és akkor végig tudjuk nézni, ha végig szeretné nézni. Nem vagyok olyan nehéz, és biztos vagyok benne, hogy Cael elbír, de akkor is megkérem, hogy tegyen le. Máshogy nehezen másznánk ki a lyukon. Még mielőtt elindulunk vissza a játszótérre, megtorpanok, és megnézem magamnak az iskola udvarát. Mikor idejöttünk és bementünk, még nem tudtam, hogy mi minden fog történni majd. Sohasem fogom elfelejteni. Menet közben átölelem a derekánál, de egyáltalán nem figyelem, hogy merre is megyünk. Ez az egész város számomra olyan, mintha egy labirintusban lennénk.
          - Majd én felugrok a holmikért a toronyba.
          Nem igazán foglalkozok a figyelmeztetéssel, nem vagyok én olyan gyenge, hogy ne bírjak el egy szatyrot. Egyébként már kezd világosodni, de még mindig inkább a sötét az úr. Könnyedén felmászok, mintha még mindig öt éves kislány lennék. Megpróbálom megemelni a szatyrot, de alig bírom eltávolítani a földtől. Nem is gondoltam, hogy valójában ez ilyen nehéz. Kicsit körbenézek, hogyan lehetne megoldani a kijuttatását innen, de csak a csúszda az, ami esetleg szóba jöhet. A rádió miatt viszont azonnal elvetem a dolgot. Sokáig mégsem időzhetek, a rövidnadrág és a felső már határozottan nem elegendő.
          - Azt hiszem, ezt kicsit elkapkodtam – vallom be kihajolva a toronyból. – Be tudnál segíteni?
          Csak egy pillanatra nézek fel, de ez is elég, hogy megbabonázzon a felkelő nap előtti színátmenet, ahogy a feketéből lassan kékké változik az ég, az a néhány felhő pedig, ami az égen van, lilás és vöröses színt ölt magára. Láttam már képeket napfelkeltéről és naplementéről, de egy festmény vagy kép sem adhatja vissza ezt a látványt, és ezt az érzést. Olyan, mintha az éjszaka távoztával belőlem is távozna valami, hogy egy új dolognak adja át a helyét.

[- Hát akkor nekem nem ugrálnak be.]

Miközben megcsókolom Alexet, egy pillanatra úgy érzem, ez az egész egy álom. Minden túl szép most hozzá az életemben, hogy igaz legyen: rám talált a szerelem egy gyönyörű lány képében, akinél szebbet kívánni sem lehetne, véget ért a háború, apa pedig meggyógyult. Még amikor rájövök a csók közepén, hogy ez valóság, akkor is úgy látom, most minden túl tökéletes. Persze, ennyit megérdemlek az elmúlt év szörnyűségei után. Még ha én nem is kaptam belőle annyit, mint mások.
 - Hát akkor nekem nem ugrálnak be.- azt hiszem, a legkevésbé sem érdekelnek a csillagok, amíg Alex itt van nekem. Meg szerintem ha nem lenne itt, sem érdekelnének annyira, én a földi dolgokat közelebb érzem magamhoz. Tényleg úgy érzem, aki pillantásoknál több időt szán a csillagokra, az űrre, elvesztegeti az életét, a fiatalságát. Talán én sem láttam volna meg Alexet aznap, ha akkor is csak álmodozok a talárpróba közben. Szeretek álmodozni, de én figyelem a világot is magam körül.
 - Én is szeretlek. Nem, hazamehetünk, napfelkeltét bármikor lehet nézni.- hagyom, hogy Alex a saját lábán menjen, miután úgy érzem, felébredt, de nem engedem el a kezét. Miután kimászunk, átkarolom a derekát, és elindulok vele vissza a játszótérre. Csukott szemmel is megtalálnám, mindig oda vezetett az út hazafelé az iskolából. Elmosolyodom, ahogy eszembe jut. Kicsit furcsa, hogy hiányzik, hogy nem volt semmi gondom. Persze, akkor még nem ismertem a szerelmet sem.
 - Hagyd, majd én!- a lány még fel sem ér a létra tetejére, amikor már utána indulok. Tudom jól, milyen nehéz az a szatyor, szinte leszakadt a kezem, amikor vittem, tudom, ő nem bírja azt el. Pont akkor érek fel, amikor kihajol, csak kevés híja van, hogy nem feleltünk össze, de gyorsan magamhoz térek. Elmosolyodok, és gyorsan megpuszilom a száját, mintha egy hatéves kisfiú lopna csókot egy kislánytól.
 Felmászok, és vetek én is egy pillantást a horizontra. Úgy négy óra lehet, de tudom, a napfelkeltéhez még legalább egy órát itt kellene töltenünk. Azt viszont nem hiszem, hogy Alex ébren tudna maradni olyan sokáig, és magamat sem érzem már teljesen fittnek. Kicsit el is bizonytalanodok, amikor kézbe veszem a nehéz zacskót, és elkezdek visszamászni a létrán.
 - Ha sietünk, akkor négy-öt órát még tudunk aludni. Bár lehet téged Clar felrugdos, nem tudom.- a szabad kezemmel belekarolok, és jókedvű mosollyal indulok vele haza a lassan ébredő utcákon. Ez már úgysem az igazi, már látok embereket az utcán. Igaz, nincs nagyon mugli ismerősünk, azért nem lenne jó, ha például egy régi tanárommal összeakadnék. Legalább négy-öt él ezen a környéken. Igaz, nekik most nincs nagyon okuk tíz előtt felkelni, nincs suli.
 Csendben, óvatosan nyomom le a kilincset, és nyitom ki az ajtót. Összerezzenek, ahogy a lépcső alján megmozdul egy árnyék, de a szívem azután lelassul, amikor felsuhan a lépcsőn. Csak Zordon az. Furcsamód, valami kötődése mégis lehet azért hozzám, nem szokott kijönni máshová aludni, ha én is az ágyamban alszok. Még az is lehet, hogy engem várt. Halkan becsukom az ajtót, amit visszazárok, kibújok a cipőmből, a zacskót pedig berakom a lépcső alá, és ráterítek egy kabátot. Úgysem nézi meg senki, majd holnap eltüntetem. Mosolyogva fordulok Alexhez a félhomályban, hogy halkan suttogjak neki.
 - Na, őszintén szólva nem gondoltam, hogy nem veszik észre, hogy eltűnünk.

          Elmosolyodok kicsit. Talán túl élénk a fantáziám a csillagok neveinek kitalálásához, és ezzel együtt máshoz is. A sok álmodozás és a rengeteg mese, amit gyerekként hallottam anyutól, mind-mind meghozták az eredményt. De szerencsére sikerült visszatérnem arra az útra, amiről egy ideig letértem. Már tudom, hogy mit veszthetek, és bármit meg fogok tenni azért, hogy ez ne következzen be.
          Ahogy a lyuk felé közeledünk, kicsit olyan érzés kerít hatalmába, mintha ki akarnának szakítani belőlem valamit, amit nem lehet. Persze, tudom, hogy nem ülhetünk egész nap és éjjel itt, és még rengeteg emléket kell szereznünk közösen más helyeken is, de akkor is fáj egy kicsit, hogy elmegyünk.

          A toronyban kicsit újra gyereknek érzem magam, egészen addig, amíg ki nem hajolok, és segítséget nem kérek. Akkor majdnem összefejelünk Caellel, és a hirtelen meglepetésből csak a lopott csókja rángat ki. Elmosolyodok, és helyet adok neki, hogy elférjen. Igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne legyek útban neki, ami azért nehéz. Nem épp két olyan gyereknek tervezték a játszóteret, mint mi, majd miután leér, én is mászok utána.
          - Segítsek? Ketten könnyebben meg tudjuk osztani a súlyt.
Oké, tudom, nem lennék nagy segítség, de most, hogy tudom, milyen nehéz, nem nézhetem, ahogy egyedül szenved vele.
          - Négy-öt óra pont elég lesz. Majd azt mondom, hogy nem tudtam korán elaludni.
Nem hiszem, hogy tényleg elég lenne négy-öt óra, amilyen fáradt vagyok, de ha csak ennyit tudok aludni, akkor be kell érnem ennyivel. Abban viszont biztos vagyok, hogy hagyom majd szerelmem pihenni, ha úgy alakul. Kettőnk közül legalább ő legyen fitt.
          Most valahogy teljesen más érzés végigsétálni az utcán. Mikor megérkeztünk, nyüzsgött az egész város, mikor néhány órával korábban kiszöktünk, már senki sem volt. Most viszont kezd életre kelni. Talán kicsit furcsának tűnhetünk, ahogy egymásba karolva, mosollyal az arcunkon sétálunk hajnalban. Legalábbis ezt sikerül leolvasnom annak a néhány embernek az arcáról, akik már fenn vannak és igyekeznek valahova.
          Egy pillanatra megtorpanok az ajtóban, mielőtt belépnék. Visszaértünk, és ezzel véglegesen is lezárható a ma éjszakánk. Olyan az egész, mintha már évekkel ezelőtt elmentünk volna, és most térünk vissza, amolyan családlátogatás szempontjából. Gyorsan leveszem a cipőm, hogy ennyivel is kevesebb zajt csapjak. Egy pillanatra mintha látnék elsuhanni egy árnyékot, de elég kicsi ahhoz, hogy ne Cael szülei legyenek azok.
          - Tényleg? Miért? Időben indultunk, időben érkeztünk, és nem csaptunk nagy zajt – suttogom. – A szervezés egyszerűen tökéletes.
          Adok egy gyors puszit, nem hiszem, hogy a lépcső aljában kéne a továbbiakat megbeszélni. Azért mert nem várnak ránk meglepetésszerűen, még lebukhattunk. De nem is akarok erre gondolni. A nyikorgós lépcsőfokott átlépve felmegyek az emeletre, ott pedig a fürdőt veszem célba. Vagy már hozzászoktam a klór szagához vagy elmúlt, de nem szeretném megkockáztatni, hogy ez miatt lebukjunk.
          - Kölcsön tudsz adni egy pólót? Nem akarok most bemenni Clarice szobájába.
          Még a végén ezen az apróságon múlik, hogy lebukunk vagy sem. Gondolhattam volna rá korábban is. Ha pedig valaki rákérdezne, hogy miért szerelmem ruhája van rajtam, csak annyit mondanék, hogy az éjszaka rosszul lettem, és muszáj volt átöltöznöm, de senkit sem akartunk felébreszteni. Nem tökéletes terv, de azért hihető, valamennyire.
           Bemegyek a fürdőbe, és elkezdem levenni magamról a ruháim. Valahogy el kéne tüntetni a klór szagot azokból is, de ezt csak úgy lehetne, ha gyorsan kimosnánk őket. Ezt viszont hajnali négykor azért nem kéne megtenni. Megengedem a zuhanyt, és beállok alá. Remélem, hogy nem fogja felverni az egész lakást a csobogás.
           - Kellemes ez a langyos víz, kipróbálod te is?
Csak remélem, hogy Cael van a zuhanyfüggöny másik oldalán, és nem valaki más. Azt hiszem, ennél jobban akkor nem szólhattam volna el magam. Óvatosabbnak kéne lennem, mielőtt egy olyan helyen kinyitom a szám, amit nem ismerek.