Roxfort RPG

Karakterek => Futottak még => A témát indította: Eric R. Lestrange - 2018. 01. 15. - 07:53:34



Cím: Eric Rodolphus Lestrange
Írta: Eric R. Lestrange - 2018. 01. 15. - 07:53:34
ERIC RODOLPHUS LESTRANGE


Alapok


jelszó || "Még ha a halál árnyékának völgyében járok is... nem félek tőled, Béla!"
így ejtsd a nevemet || Erik Rodolfus Lesztréndzs
nem || férfi
születési hely, idő || Bexhill, 1971 Október 25.
horoszkóp || Skorpió
kor || 28
vér || arany
munkahely || háztartásbeli

  Napló bejegyzés, 1999 március.


Hogyan sűríthetnék bele mindent ebbe a bejegyzésbe? A múltam kusza, részleteit még a legközelebbi barátaim sem ismerik, a tizenegy évvel fiatalabb húgom pedig végképp nem, és örülnék, ha ezt a naplót sosem találná meg. Mert most leírom, hogy legyen valami nyoma mindannak, amit tettem, mindannak, ki voltam, mindazt, amit szerettem, hogy emlékeztessem magam, ha szükség adódik. Megvallom, barátom, Matthias esete adta az ötletet, hogy beszámolót írjak mind arról, amit fontosnak tartok magammal kapcsolatban. Ő elveszítette az emlékeit s most a sötétben tapogatózva próbálja meghatározni önmgát. Velem ez nem történhet meg, inkább leírom, még akkor is ha fentáll a veszélye, hogy esetleg rossz kezekbe kerül.  

Pontosan 11 éves voltam, amikor a Sötét Nagyúr elbukott, 11 éves voltam, amikor a húgom megszületett pár nappal azután, hogy életemben először elindultam Roxfortba. Nem tudtam mire számítsak, nem tudtam, hol lesz helyem az új világban. Hogy lesz-e még édesanyám mire lemegy a nap, hogy napvilágot lát-e családom története, hogy sötét történetünk árnyékot vet-e majd az arcomra. Lesznek majd olyanok, mint én? Bevallom, gyerekkoromban nem sok gyerektársaságban volt részem, tanításom terhe édesapámra hárult, aki halálfaló kötelezettségei mellett mindig tudott időt szakítani rám. Hogy miért nem anyám tanított, mint más, normális háztartásokban? Mert az ő élete arról szólt, hogy a világ felé milyen arcot mutat családunk nappal, s hogy a Sötét Nagyúr szolgálatában Halálfalókat szórakoztat éjjelenként. Tizennégy éves korától kezdve ennek az egy szerepnek az elsajátítása volt a feladata. Nyolc, kilenc évesen már tudtam, hogy mi lesz az enyém, ha elvégeztem tanulmányaimat. Tizenegy évesen pedig abban sem voltam biztos, hogy nem hajítanak ki a Roxfort egyik ablakán.

De nem hajítottak ki, sőt, barátokra is szert tettem. Nem igazi barátokra, csak olyanokra, akikben kedvem leltem amikor beindultam a hormonok. Hagyományos családokban talán tabu, de a kihalófélben lévő aranyvérűek közt az utód nemzés elsődleges. Nemzés. Miután édesapám meghalt, porontyok nevelése nem szerepelt a terveim közt, és ha szaladgálna odakint valami Lestrange ivadék, nem akarnék tudni róla. Egyébként könnyen előfordulhat, hogy valahol Francia vagy Német honban akad egy két szerencsés aranyvérű hölgy, akinek megadatott, hogy a csemetéje az én szám ívét örökölte. Tanulmányaim befejezése után meglehetősen vadul éltem az életem, utazva a világban, többnyire a másnaposság émelyítő ízével a számban, idegen nők illatával az orromban.

A tovább tanulás nem szerepelt terveim közt, sem pedig az, hogy otthon üljek anyám megvető tekintete előtt s arrogáns kis húgom lépéseit egyengessem. Sosem értettem, hogy anyámnak mi a baja velem, sosem értettem meg a szemében megbúvó érzéseket, amiket rám vetett. Egyszer, miközben alaposan elvert valamiért – már nem emlékszem miért - azt mondta, hogy olyan vagyok mint az apja. Lehetséges, hogy akárhányszor rám nézett, a nagyapámat látta maga előtt? Az való igaz, hogy nem örököltem apám ébenfekete haját és kék szemét, sem pedig anyám lágy, sötét, meleg színeit s porcelán bőrét. Mintha nem is a család tagja lennék; sötét szőke hajam enyhén göndörödik, apám sötét kék, majdnem tinta színű szemével ellentétben az enyém világos és türkíz. Csak akkor jöttem rá, hogy német rokonságom külső jegyeit viselem, amikor utazásaim során megismerkedtem sosem látott nagybátyámmal, Modest Dietrich-tel. Külsőre annyira hasonlítok rá, hogy akár ikrek is lehetnénk, ha nem lenne egy két évvel idősebb nálam. Ő volt az első barátom, aki olyannak ismert, amilyen vagyok, nem olyannak, amilyennek mutatom magam.
 
A második szerencsés játékos a Montegro fiú volt. Akkor ismerkedtem meg vele, amikor öt évvel az iskola befejezése után hazatértem, hogy felrakjam a húgom az iskolai vonatra élete első nagy útján. Igazából nem is tudom, hogy tört rám az a furcsa, szentimentális érzés Leával kapcsolatban, hiszen sosem voltunk jóba. Ő anyám lánya volt, pont olyan – kívül s belül -  mint a nő, aki megvetett és elutasított. Kis szőke barátnője Dina úgy nézett rám, mintha valami isten féleség lennék, ellentétben a húgommal, aki számító, ellenséges szemekkel meredt rám. Nem sajnálom, hogy majdnem felgyújtottam. Matthias csupán két évvel idősebb, mint a lányok, így nem barátkoztam vele azonnal, de ő mégis úgy kezelt, mintha a kedvenc nagybácsija lettem volna, s ahogy kezdett benőni a feje lágya s lassan férfivá lett, valóban barátokká váltunk, testvérekké. Hogy az ő húga meg az enyém miért nem barátkoztak össze soha, azt nem tudom, de azt hiszem Leának elég volt egy barátnő, nem kellett neki senki más, csak Dina, s így Blair inkább loholt a bátya után s ezáltal utánam is. Furcsa, hogy az emberre hogyan talál rá az igazi családja. Az is furcsa, hogy hogyan fér meg a testvéries szeretet mellet a más féle vonzalom. Ez fontos, Eric, ha elveszíted az emlékeidet, itt az emlékeztető: Lea a hálátlan hercegnőd, Matt a testvéred és Blair… Arra emlékezni fogsz, amint meglátod.

Mindig igyekeztem jó tanácsokkal ellátni a Montegro testvéreket, főként, mert Lea nem kért a tanácsaimból. Mattnak meséltem a roxfort azon titkos folyósóiról, ahova gyakran csábítottam be a lányokat, Blairnek pedig megtanítottam hogyan lehet jó erősen megütni az olyan fiúkat, mint amilyen én is voltam. Meséltem dicsőnek nem nevezhető ocsmány tréfákról, amiket mi Mardekárosok oly nagy szeretettel követünk el, s tradícióként bélyegezve tovább adjuk a következő generációnak. Meséltem remek terelői teljesítményemről, meg arról, hogy milyen érzés megkapni az iskola elsők kitűzőjét. Örök kételyem azonban soha sem említettem, miszerint, ha egy évfolyamba kerültem volna Bill Weasly-vel szinte biztos, hogy elhalászta volna az orrom elől a dicsőséget. De szerencsémre ő egy évvel felettem járt, és az én évfolyamomban nem volt igazi, említésre méltó vetélytárs. Rossz előszél ide vagy oda, mégis csak én lettem a korom kiskirálya.

Míg a gyerekek iskolába jártak anyám pedig a barátnői egóját fényezte, én bevetettem magam a londoni házunkba, ahova az előtt tilos volt a belépés. Azt mondják, a ház veszélyes. Mikor beköltöztem eleinte semmi gond nem volt, de szépen lassan elkezdődtek a rémálmok s egy idő után ébren sem maradtak abba. Rémálmok a múltról, rémálmok a jövőről, s a valóság tova illant, a jelen nem létezett többé. Álmomban gyermek voltam, apró gyerekkezemre meredtem, forgattam őket a napfényben mely olyan ritka volt az angol tengerpartokon. Aztán felnéztem a fekete, háborgó hullámokra mely a horizonton egybe olvadt a sötét viharfelhőkkel. Gyönyörű volt, ahogy a nap utat talált magának a sűrű felhőhadban s megvilágította kezeimet. Aztán rájöttem, mi olyan furcsa. Hol vagyok? Milyen tengerpart ez? Hátra néztem s ahol a Bexhilli házunknak kellett volna lennie nem állt semmi, s ahogy a rémület rám tört, valami nehéz fonódott a bokám köré. A homok. Nem vettem észre, hogy süppedek bele a homokba, s már olyan mélyen vagyok hogy nem tudok kiszabadulni.
- Segítség! – suttogtam ijedten, majd egyre hangosabban, s mikor már teljesen eluralkodott rajtam a pánik apám ragadta meg a vállaim s kirántott a homokból. Erősen, dühösen rázott meg.
- Nincs idő a játékaidra, gyere, már várnak.  – „De nem játék volt…” Akartam volna mondani, de a torkom fájt a kilálltásoktól.
- Kik várnak, apám?  – kérdeztem mikor már ismét meg tudtam szólalni. Nem tudtam hova vezet, nem láttam a célt, de fogta a kezem s én megbíztam benne. – Vele találkozunk?  – fűztem tovább, olyan hangon, ami nem az enyém volt. Nem félelem volt benne, hanem vágyakozás. Olyan vágyakozás, amit a valóságban sosem éreztem, s ez ébresztett rá, hogy ez is csak egy álom.
- Igen.  – felelte egyszerűen, s vezetett tovább, homok dűnék közt míg egyszer csak a nappalinkba kerültünk. Az első amit észre vettem az anyám volt. A szemközti falon kifeszítve, a levegőben lógva, mintha egy pillangó lenne tűre szúrva. Kimeredt szemekkel fordultam apám felé, de ő már nem volt ott, csak egy tükör, amiben megpillantottam önmagam idősebb változatát. Egy kegyetlen hang visított rám: - Csináld! – nem tudtam honnan tudom mit kell tennem, de tudtam. Azt is tudtam, ha nem, majd ők sokkal rosszabbat tesznek s a húgomat sem kímélik majd. „Nincs más út, csak tedd amire apád felkészített.” S megtettem. Újra, meg újra, meg újra.

Ebből az álomból nem volt menekülés, az ébredés nem hozott megnyugvást. Lea hangján suttogott a szél az ablakpárkány alatt, ítélkezve, gyűlölködve, nem tudván mi mindent adtam volna fel, hogy az ő élete megmaradjon. És akkor ott, Primrose Hillen azt hittem, hogy mindez csak egy furcsa, megtébolyodott mágiának a hatása, beburkoltam magam a hitbe, hogy ez nem a valóság, s amikor két év elteltével a rémálom alakot öltött megpróbáltam visszabújni ebbe a köntösbe. „Ez nem a valóság.” De sajnos az volt, anyám kiáltásai, Lea szenvedése nagyon is valóságos lett. Nem tudtam megkímélni őket a fájdalomtól, de legalább az életüket megtarthatták hogy majd egyszer, egy jobb világban újrakezdhessék. Ez vigasztalt valamelyest az években, míg halálfaló voltam, az azonban kevésbé, hogy Mattnek is be kellett állnia közénk. Ekkor lettünk igazán testvérek, már külső nyoma is volt, de a karunka égetett jelnél jobban összekötött minket, hogy mindkettőnknek volt egy hercegnője, akit próbáltunk megóvni. Csak hogy ő jobb munkát végzett, mint én. Leát, az egykor oly makacs, fellengzős, erős lányt megtörték a történtek és tehetetlen dühvel néztem ahogy elenyészik, akár csak anyánk. S mikor anyánkat végül koporsóba tettük…. Azt hittem Leát is mellé kell fektetnem. Nem voltam ott a Roxfort ostromában, a minisztériumban kellett valaki más nevében rendet tartanom, s így esett, hogy Mathiast is hozzá kell adnom azon személyek listájához, akiken nem tudtam segíteni, de aztán végre eljött a béke, az igazi béke, amit anyám tudtomon kívül garantált nekünk a végrendeletében. Sosem néztem ki belőle semmi jót. Azt sejtettem, hogy kedvenc lányát próbálja majd menteni, de azt sosem, hogy engem is kimos majd a bajból. Amikor a Nagyúr elesett, nem tudtam, hogyan fogom megúszni az Azkabant, de mire hazaértem kiderült. Anyám jogász barátnője fogadott a nappalinkban, meghozta a gyászos hírt, hogy anyámat elvitte a szíve, s megkaptam a végrendeletét, mely egyben vallomás is, mit Veritas szérummal a vérében tett. Az új kormányzás egyenlőre nem emelt vádat.





         Jellem
Ha történetemből nem tudtad kiolvasni a jellemem, nem tudom mit mondhatnék még. Határozottan tudom mit akarok, csak nem nagyon szeretek bármit is tenni érte. Nem vagyok nagyon gonosz, csak néha egy kicsit. Nem vagyok lovagias, csak ha hasznom származik belőle. Akiket szeretek, azok többnyire nem tudják, hogy szeretem őket, kiváló tehetségem van az emberek elidegenítéséhez. Persze mégis mindenki imád, mert olyan kedves és szerény vagyok.


Erősség ||   Ügyes hazudozó, jeles diák, jó szerető.
Gyengeség ||   Manipulatív, kegyetlenkedésre és erőszakra hajlamos.

         Apróságok

mindig ||   Blaire; whisky; szex; utazás; piszkálni Leát (ebben a sorrendben)
soha || Blaire; a Sötét Nagyúr; kötelezettségek; könnyen kapható lányok; ékszerek
hobbik || Mindenki agyára megy.
merengő || Amikor megismerte Modestet. Legrosszabb: Amikor Lea összeesett az anyjuk temetésén.
mumus || A menyasszonyoktól.
Edevis tükre ||  Blaire. Az ágyában.
százfűlé-főzet || Savanyú és keserkés mint a ribizke, sötét kék színű mint az apja szeme.
Amortentia || A tenger illata és az őszé, a frissen mosott lepedőé.
titkok || Titokban azt kívánja, bárcsak ne utálná annyira a húga.
azt beszélik, hogy... ||
- Nem emlékszik egy lány nevére sem, akikkel lefeküdt. (elég hihetetlen, de a szelektív memória…)
- Egyszer szerelmes volt egy lányba, akiről kiderült, hogy elsőfokú unokatestvére.



         A család

apa ||   Samuel Lestrange, 30 évesen elhunyt, aranyvérű
anya ||   Dorothea Serrer (Lestrange), 47 évesen elhunyt, aranyvérű
testvérek ||  Athalea Lestrange
gyermekek ||  Egyiről sem tud.
állatok || Astrill, a fülesbagoly

Családtörténet ||
 Lásd Athalea előtörténetében.



         Külsőségek

magasság || 186 cm
testalkat || Kifejezetten sportos
szemszín || Türkíz
hajszín || Piszokszőke
kinézet || Nem tipikusan jóképű, de sármos, megnyerő mosolyú, magabiztos kiállású.



         Tudás és karrier

pálca típusa || 10 és fél hüvely, kőris fa főnix tollal.
végzettség || A Roxfortban iskola első volt a maga idejében, a Ravaszain elég jól teljesített, hogy felvegyék a Godrik Jogász szakára, de nem iratkozott be.
foglalkozás || Lestrange, a hobbijainak él, de a befektetései jócskán gyarapítják a családi széf tartalmát.
iskola || Roxfort


        Egyéb

avialany || Joe Weir





Cím: Re: Eric Rodolphus Lestrange
Írta: Mathias Montrego - 2018. 01. 15. - 09:03:44
Kedves Eric!


Nem titok, ezer éve vártam már rád. A legjobb kezekbe kerültél, úgyhogy nem is húzom tovább a dolgot! Az aranyvérűséget ezennel
 e n g e d é ly e z e m,
az előtörténeted pedig
elfogadom.



Gratulálok! Az eligazító-pm hamarosan érkezik!

Üdv,

Mathias