A holt madár ismét énekel ...

a szél csupálta lombok is
csak panaszukat zúgják...

   

itehagyott kentaurok patanyoma díszíti utunk. A vájatokban esővíz csillan, a sár és magány szaga keveredik, tölti be lelkünk. Félelem borzolja bőrünk, miközben egyre beljebb haladunk a Tiltott Rengeteg magasba nyúló fái között. Bús füzek, kitartó fenyők és ábrándos, lassan már csupasz bükkök keresztezik lépteink. Kevés lény, mi erre még él. Az értelmesebbek menekülőre fogták. Tudták jól, hogy mi vár rájuk. A markomban lévő holló koponyája mosolyogva küldi üdvözletét mindüknek. Kétséget sem hagy a holt madár, Odin szavait közvetíti. Nem menekülhet egyetlen élőlény sem előlünk. Baljóslatúan bele-belekap a távoli szél hajtincseinkbe. A megkülönböztethetetlen testek egymástól viszonylag távol maradva róják az avart. Feszült indulatok, amit mindketten érzünk. Harag, mely forrva éget sebet a testvéri köteléken. Gyengülünk, pont az történik, amit nem engedhetnénk meg magunknak, mindez egy ostoba álomkép miatt.
   Mats. Visszatért, igaz, csupán álmomban. Ez volt az első alkalom, hogy róla álmodtam, mióta eljöttünk otthonról. Nem emlékszem már az álomra, csak annyi rémlik, hogy egymás kezét fogtuk, ám valami nagyon rossznak kellett történnie ahhoz, hogy Adsert is bevonjam. Nem tudom hogy történhetett, még sosem volt erre példa. Akaratomon kívül osztottam meg ikremmel legnagyobb titkom. Most pedig nem hajlandó hozzám szólni. Én pedig nem fogok beszélgetést kezdeményezni erről. Mintha meg sem történt volna, így is elég kínos ez nekem.

   Pálcáink fénye vezet minket a sötétben, egyre csak a rengeteg belseje felé. Mind ami félelmetes, mostanra már távozott. Csúcsragadozóként lépkedünk számunkra idegen földön. Halált hozunk, majd visszatekerjük a sors láncát, és holtból teremtünk élőt. A természet szabályai ellen valók vagyunk már születésünktől fogva. Két aszimmetrikus szempár, melyek hívők szerint ördög által teremtettek. Felvállaljuk sorsunk, sosem mondtunk még ellent neki.
   A lehetetlenre lettünk teremtve, és arra, hogy eszerint ledöntsük a falakat. Jól érzem az aránytalanul nagy, ősi koponya bizsergését ujjaim alatt. A Roxfortban varázslást tanítanak, ami nálam van, az pedig színtiszta mágia. Olyat teszünk, amit a többiek soha életükben nem fognak megtapasztalni. Ezer esztendős mágiát használunk. Hallom fejemben őseink kántálását, a dobok zúgását, és érzem ahogyan a mágia átjárja testem. Olyan szavakat használnak, melyek mára már kikoptak nyelvünkből, csak nagyon ritkán értek meg akár egyet is közülük. Régi, dán hagyaték, mely a hullámzó tenger illatát hozza. Vad ősök kegyetlensége önti el vérünk, orcáink vérszomjuktól piroslanak. A mágia megőriz mindent, mi régen volt. Népünk nem felejt. Percek óta sétálunk, és már tudom: nem hallom a kántálást, hanem emlékszem rá. Láttam. Átéltem. Egyszerre vagyok most Greis Møvrede, és minden eddigi dán férfi, kinek része volt ebben az emlékben.
   Adserhez közeledek, és szabad kezem felé nyújtom. Éreznie kell neki is. Együtt kell ezt csinálnunk, együtt kell megtennünk, hiszen csak így vagyunk elég erősek. Tekintetem a halovány fényben övéit keresi. A felemás szempár kiegészítésre vár, a lelkek kapcsolata el kell, hogy kezdődjön. Küldetésünk van, testvérem, amiben nem vehetünk részt ketten. Egyként kell isteneink fénye elé járulnunk, s beteljesíteni azt, mire rendeltettünk.

hangulat.

Fár bregður hinu betra ef
 hann veit hið verra.

   Megint az álomra gondol. Gyenge és ostoba. Mardosó fájdalma és bűntudata olyan falat épít szeme elé, amit képtelen áttörni. Észre sem veszi, hogy itt vagyok. Fel sem tűnik neki, hogy minden kép, minden érzés és minden lélegzet, ami az övé az enyém is. Pár napja kezdődött. Rémálma volt egy fiúval. Egy fiúval, akit szeretett. Ordítozott, lihegett és izzadt. Pillanatokra fel-fel ébredtem rá a hálókörletben, mire észbe kaptam pedig berántott. Ott voltam és azóta is ott vagyok. Amikor beléptem engem is elöntöttek az érzelmek. Összeállt a kép. Hazudott nekem éveken keresztül és titkolózott. Pont Ő. Aki annyira erőltette mindig is, hogy együtt vagyunk erősek. Aki folyton próbált betörni elmémbe, lám visszájára fordította a dolgot. Amikor beléptem megérzett és a sokk annyira eltompította, hogy fel sem tűnt neki távozásom hiánya.
   Nem éreztem még ilyet. Mintha lenne egy pont elmémben, amit ha felkutatok már nem a saját testemben vagyok. Sosem láttam még ilyen gyengének. Kettőnk közül mindig Ő volt az erősebb. Mikor már az én erőm elfogyott, az övét használtuk. Mikor én már nem bírtam lépni, Ő mindig tovább és tovább ment. Még is most észre sem vesz egy settenkedő árnyat önön fejében lányos zavara miatt.

   Szorongatom Munin koponyáját. Az emlékező. Odin vállán ülő holló, aki mindent tud a múltról, hiszen tulajdon szemével látta. Igyekeztem mindig eszerint élni az életemet. Emlékezni. Számtalanszor éltem újra és újra ősi családom minden emlékét. Láttam kik voltunk, mire voltunk képesek. Nem egyszer láttam születésünket. Aki sokat látott, hajlamos elhinni hogy mindent tud. Megértettem, hogy ez nem igaz. Vannak olyan emlékek, gondolatok és titkok, amikhez soha nem férhettem hozzá. Egyetlen egy ember volt, akiről úgy hittem mindent tudok. Az akivel fogantatásunk pillanatától kezdve egyek voltunk. Mindenen együtt mentünk végig és még is elárult. Mégis falat emelt közénk és ez a fal most elvakítja. Undorodom gondolataitól melyekben minket éltet.

   Őseink szava hagyja el számat, még sem tudok koncentrálni. Elhiteti magával, hogy működik erőnk. Csak üres szavakat mondunk. Hugin és Munin egy egészet alkottak, még ha külön is repültek. Ebben állt erejük s ezért voltak olyan értékesek Odinnak is. De mára csak csontok. Ezüstláncon lógó több ezer éves koponyák. Bár erejük puszta érintésüktől átjár, még sem képesek alkotni. Kántálom a régi szavakat és érzem a lüktető erőt még is megfoghatatlan, idomíthatatlan. Hallom az ősök hangját és látom az évszázadok szelét, de tudom nem használhatom még ezt az erőt. Mézes madzag csupán, melyet egyedül egyikünk sem tud megragadni Talán nagyapa éppen emiatt bízta pont ránk ezt a feladatot?

   A kinyújtott kézre nézek és robbanni tudnék a dühtől. Ennyire gyenge lennék? Talán azért nem is érez odabent mert nincs is erőm, amit érezhetne? Vagy csak átver? Tudja jól, hogy ott vagyok, de direkt ignorál? Hogy éreztesse velem, hogy egyedül gyenge vagyok? Elönt a düh. Nem ismerem testvéremet. Ez nem az, akivel felnőttem. Tudnia kell, hogy erős vagyok, tudnia kell, hogy nem leszek örökké a kis Adser akire vigyázni kell. Le kell dönteni azt a falat!
- Itt vagyok! – ordítom szám egyetlen rezdülése nélkül. Ezt csak mi halhattuk. Hidegen nézem, hogy észre veszi-e nevetséges viselkedését és újra meg újra felhívom magamra a figyelmet elméjében. Üvöltök, tombolok, úgy hogy még az én fejem is belefájdul, az anyagi világban még is csak némán állunk egymással szemben.