Debora Brooks

DEBORA BROOKS

   alapok

jelszó || "A barlangvadászaton önkívületlenül csiripelnek a rakétagyújtók. "
teljes név || Debora Brooks
becenév || Debby, Deb, Brooklyn
nem || nő
születési hely, idő || Oxford, 1980. május 5.
kor || 17
faj || ember
vér || sár
évfolyam || 6

   a múlt

Hirtelen egy baba sírt fel valahol Oxford egyik kórházában. Ez a baba én magam voltam. Egy egyszerű, hétköznapi családba születtem, hiszen anyukám bolti eladó, apukám pedig állatorvos. Egyedüli gyermekként éltem így a szüleim odafigyeltek rám - talán néha túlságosan is. Az illemről mindent tudok, amit csak kell, de azt nem mondanám, hogy be is tartom a felnőttek iránti tiszteletet.
Sosem hittem a természetfeletti dolgokban, úgy hittem mindig mindennek meg van a magyarázata. Minden rendbe volt az életemben; iskolába jártam, amellett pedig balettozni tanultam. Ez volt az álmom, hogy egyszer majd én is a nagy közönség előtt fogok balettozni, s mindenki értem fog tapsolni. Sajnos az asztmás betegségem kissé közbelépett, hiszen az ugrálások miatt igen könnyen befulladtam, s ilyenkor mindig meg-meg kellett állnom egy fél órácskára pihenni. De nem adtam fel, küzdöttem tovább.
Az első varázslásom is egy fulladás alkalmával keletkezett. Rettentő dühös voltam, hogy már megint előjött a fulladásos tünetem. A próba teremben az összes tükör darabokra tört. Először nem is tudtam mire véljem, s senki nem tudott ép magyarázatot adni a különös jelenségre. Engem egyre jobban kezdett aggasztani a dolog.
Hamarosan választ kaptam. Egy vagyok azon mugli származású barátaimnak, aki felvételt nyert egy varázsló iskolába. A szüleim boldogok voltak és bevallom én is. Örültem, hogy ilyen erő lakozik bennem, s hogy így már nem leszek annyira anyáék terhén.
Izgatottan vártam az első napot. Persze előtte minden könyvet átbújtam, de nem értettem belőle semmit. Teljesen olyan volt, mintha kínaiul írták volna. Nem csalódtam; minden varázslatos volt. Az emberek, a képek és különleges lények - egyszóval az egész.
Senkit nem ismertem, új környezet volt az egész. Próbáltam bekapcsolódni minden beszélgetésbe, s így gyakorlatilag mindenkivel jóban voltam. Számomra nem létezett olyan, hogy legjobb barát. Pedig néha szükségem lett volna egyre, aki jobban ismeri a varázslatos dolgokat.
Az évek során annyi mindent tanultam, imádtam a Roxfortba járni. Téli szünetekkor nem mindig mentem haza, s nyári szünetben is a naptáram előtt ülve húzogattam le a heteket, hónapokat. Annyira vártam már, hogy újra beüljek McGalagony átváltoztatástan óráira, s Piton bájitaltanaira.
Olyan sok féle embert ismertem meg, rájöttem mi a különbség a jó barátok és a rossz barátok között.
Féltem az RBF-től, de végül is sikeresen átmentem. Úgy döntöttem minden erőmmel azon dolgozom, hogy auror legyek, így muszáj jól teljesítenem a RAVASZ-on.
Azonban azóta sok minden megváltozott. Először Voldemort tért vissza, de nem hittem, hogy különösebb veszélyt jelenthet számomra. Főleg, hogy eleinte mindenki kételkedett a tényben, hogy a Nagyúr újra él. Pedig él. Olyan hús-vér ember(?!), mint bármelyik diák itt a Roxfortban. Nem magamat féltettem, hanem a szüleimet.
Tavaly rejtélyes módon meghaltak a szüleim, azt hiszem a tragédiának köze lehet az én teljesen "új" világomhoz. Amit nem kívántam magamnak, s már bánom, hogy azon a napon megkaptam a levelet. Valójában a szüleimet egy halálfaló ölte meg, mert muglik és mert én, egy kis sárvérű esélyt kaptam, hogy belépjek az ő társadalmukba. Most a nagynénémnél élek. Azt terveztem, hogy nem megyek vissza a Roxfortba, de végül az ő hatásukra visszamentem. Azt mondták semmi szörnyű nincs, ha a Roxfortba járok, talán a barátaim elfeledtetik velem a szörnyű emlékeket. Barátok? Gyakorlatilag az összeset elvesztettem, mert ilyen makacs vagyok, aki teljesen utálja ezt az életet. A jövőre nézve normális életet akarok élni úgy, ahogyan a szüleim éltek. Tudom, hogy mások bármit megadnának egy ilyen életért, de én … nem vagyok képes így élni. Tulajdonképpen próbálom arra fogni a dolgokat, hogy ez az egész varázsló társadalom kész bolondok háza, de nem ez az igazi ok. Ez az élet arra emlékeztet, hogy a szüleim büszkék voltak rám. Eldobtam az álmomat, ezért az életért. Miért? Elvesztettem őket, akiket mindennél jobban szeretek. Most már mi értelme az egésznek, ha senki nem büszke rám? Azt hiszem semmi.
Valami még is arra ösztönöz, hogy az utolsó évet már csak kibírom. Bár úgy érzem ez az utolsó év nem lesz kalandmentes számomra sem – Voldemort átvette az uralmat a sárvérűeknek esélyük sincs...

   jellem

Mindig életvidám, mosolygós lány volt, aki minden egyes ember arcára mosolyt varázsolt.
Mióta a szülei meghaltak egyre jobban kezdi gyűlölni a varázsvilágot. Már nincs úgy elragadtatva az egésztől, mint a kezdetekkor volt. Gyakorlatilag a varázslótársadalmat hibáztatja, amiért szüleit elvesztette.
Ha valakit közel enged a szívéhez azt sosem akarja elengedni. Bármi történjék kiáll barátaiért, bármit képes értük megtenni. Persze, ami a barátait illeti elvesztette őket, mert olyan "furcsa" volt az utóbbi időkben. Mindenkivel goromba volt, ami igazán nem vallt rá. Újra próbál a régi lenni, keresi a régi barátait, valamint újakat is szeretne szerezni.
Nem éppen fejezi ki érzelmeit, amellett, hogy mindig meghallgatja barátait. Úgy érzi másoknak csak teher lenne még az ő gondja. Ezért van az, hogy néha négy fal közé bezárva sírdogál egymagában.
Általában szókimondó elmondja a véleményét, nem érdekli milyen következményekkel jár az egész. Nem szereti, ha beszólnak neki a hajszíne miatt, arra nagyon allergiás.
Nem az a pasizós fajta. Jobb szeret "szabad" lenni. Sajnos emiatt igen megutálták őt a fiúk, mert úgy hiszi mindegyik, hogy csak játszadozik velük Debby. Pedig csak próbálja őket szeretni...

   apróságok

mindig || barátok, kviddicset nézni, őszinteség, szeretet,
soha || fizikai bántalmazás, vér szerinti megkülönböztetés, mások előtt könnyet ejteni, cigaretta
dementorok || amikor közölték vele, hogy szülei meghaltak, főleg a könnyekre és a sírásra emlékszik vissza. Főként a nagy fájdalomra.
mumus || Egymagában ül.
titkok ||
- Nem szereti kimutatni érzelmeit,
- Asztmás, senkinek sem mondta még el.
rossz szokás ||
- Néha akarva-akaratlanul is kiölti másnak a nyelvét.
- Ki meri ejteni Voldemort nevét.

   a család

apa || Daniel Brooks, 37, mugli /halott
anya || Emily Brooks, 37, mugli /halott
testvérek || egyke
családi állapot || egyedülálló
állatok || nincs

   külsőségek

magasság || 167 cm
tömeg || eléggé vékony, nem méri magát
rassz || európai
szemszín || kékeszöld
hajszín || szőke
különleges ismertetőjel || nincs
kinézet || Általában sápadt arcú, s ezért könnyen észrevehető, ha elpirul. Szemeit kiemeli dús szempillája, s kékeszöld íriszei. Hullámos szőke haja van, amelyet egyaránt hord kiengedve, vagy éppen lófarokban is.
Öltözködése eléggé divatos. Hiszen imádja a kiegészítőket, s általában ezekkel nagy feltűnést kelt.
Mozgása könnyed, szinte libben.
egészségi állapot || asztmás

   a tudás

varázslói ismeretek || Mindent próbált úgy ahogy megtanulni, bár nem mondható, hogy mindig sikerül is neki. Nem erőssége a Jóslástan és a Számmisztika, de imádja az Átváltoztatástant valamint az LLG-t is.
mugli képzettségek || Az iskola mellett járt balettozni egy ideig, de miután megkapta a Roxfortos levelét abbahagyta.
pálca típusa || 9 és háromnegyed hüvelyk, fűz, egyszarvúszőr.
különlegesség || patrónusa: unikornis

   szerepjáték-példa

A vonat csikorgó kerekeit hallva kicsit elszomorodtam. Évvége van, ami azt jelenti 3 hónapig otthon kell ülnöm. Semmi varázslat, semmi Roxmorts. De megígérem magamnak, hogy elmegyek az Abszol útra, hogy ne legyen varázslat mentes az egész szünet.
A vonat ablakán keresztül fürkésztem, hogy hol lehetnek a szüleim. Nem láttam őket sehol. Homlok ráncolva felálltam, s nagy bőröndömet levettem a táskatartóról.
- Szeptemberben - mondtam a kupéban ülő társaimnak, majd biccentettem, s leszálltam a vonatról.
Senki, így sem látom őket. Furcsa máskor mindig egy órával hamarabb az állomáson vannak.
Úgy döntöttem leülök az egyik padra, hátha időközben megérkeznek.
Döbbenet ült az arcomra, amikor láttam a nagynénémet, s férjét, ahogyan felém tartanak. Ez a nő mindig gyönyörű volt, arcán mindig fülig érő mosoly ült. Mindenkit megtudott nevettetni, s sosem láttam boldogtalannak, rosszkedvűnek. Most mégis szomorúság van az arcán, félve felém int, s én mosolyogva visszaintek neki.
- Sziasztok - köszöntem nekik, de a nagynéném továbbra is szomorú volt.
Átölelt, s éreztem ahogyan lehellete eléri a fülemet, ettől kissé kirázott a hideg. Valamit mondani akart, de a könnyekkel küszködve nem tudta elmondani. Egy könnycsepp pontosan a vállamra esett, s olyan volt, mintha egy 2 kilós súly húzta volna le a vállamat. Mert kimondta. Akkor mondta el. A szüleim nincsenek az élők sorában, mert sehogy sem tudnának védekezni, hisz egyszerű emberek...
- Nem tudják mi történt - mondta, s még mindig sírt. - Annyira sajnálom Deb!

   egyéb

Szeretném, ha titokban maradna ki az User. Idővel úgyis mindenki rájön kacsint