* * * * *
Hamis. Tudom, hogy ez csak olyan, mint egy álom, amit véletlenül irányítani tudok. Ahogy rám néz, ahogy ölel, ahogy csókol… Szánalmas, de beérem ennyivel. Megküzdöttem érte, és akárhogy is, de most az enyém. Tudom, hogy nem valódi ez a pillanat, de mégis azt kívánom, bár hosszabban tartana, s egészen belemerülök, így a másik érkeztéig majdnem végtelennek érzem.
Cartwright megjelenése bosszantó, de nyilván elkerülhetetlen volt. Nekem semmiből nem jár sem valódi, sem hosszanti. Erre elfog a düh, de nem baj, mert rajta vezetem le. Cserébe annyi fájdalmat okozok neki, amennyit csak bírok. ÉS nincs az a varázs, ami annyira meg tudná kínozni, mint Volkova, ezt első kézből tudom.
Mérhetetlen elégedettséggel hallgatom a csinos ajkak közül elhangzó éles szavakat, meg a házigazdánkat, aki erre hebeg, habog. Gúnyos mosollyal nézek vele farkasszemet. Végre fordult a kocka. Csak egy hamis pillanatra, de megintcsak, én így is élvezem.
- Te papolsz nekem gyávaságról? Mintha Te se mindig szemtől szembe harcolnál… És ami a férfiasságot illeti… - jegyzem meg foghegyről, s hogy a helyzetemet még jobban egyértelműsítsem előtte, akaratos, durva csókot nyomok a rongybabaként engedelmeskedő hölgyemény nyakára. Picit bele is harapok, és provokálón Cartwrightra villantom a tekintetem, hadd lássa csak, hogy akármit megtehetnék most vele.
Megsejti talán, hogy van a dologban valami turpisság, de én csak bosszantom hideg mosollyal, a bennem lakó farkas nem is morog, hanem inkább szinte dorombol az elégedettségtől. Anna szíve a tenyerem alatt dobog, és érzem, milyen szaporán, ezért még nincs kedvem elengedni őt. Legszívesebben kitépném azt a szívet, és megtartanám magamnak örökre. Ha értem nem, hát másért se dobogjon.
Tudom énis, ahogy kimondom a szavakat, mikor töröm át a józan ész határát. Szinte érzem, ahogy elpattannak a minket tartó utolsó cérnaszálak. Elszabadulnak a démonaink, és ahhoz még pálca sem kell, hogy ezeket összemérjük.
- Gyere csak! - hörgöm vissza vicsorgó élvezettel, és félrelököm Annát az útból, aki kábán botorkál arrébb, aztán csak nézi a műsort, mint egy csinos szobanövény.
Ahogy Cartwright nekem esik, a fájdalom éles fényű szikrákként robban a képembe, és lezsibbad az orrom az első bevitt ütéstől. Én se nyúlok a pálcámért, de nem maradok adósa sem. Valahol gyomortájékra célzok egy erős ökölcsapással. Érzem, ahogy a vér vékony csíkban szivárog elő az orromból, érzem a fémes ízt a számban is… De az lehet, hogy igazából a bosszú aromája. Pont ilyennek képzeltem. Újabb és újabb csapással próbálom elérni a másikat - összezúzni a húsát, amit megütni bizony puha és süppedős érzés. Belemarok a bőrbe, amit érek, beletépek a hajba, ami ujjaim közé kerül. A vérvörös már nem kifele szivárog, hanem befelé, az agyamba, a szemeim elé lebben, mint egy őrjítő köd. A lelkemben lakozó farkas ujjongva tombol, én pedig teljesen átadom az irányítást.
- Megöllek… És ő örökre az enyém lesz… - hörgöm, és megpróbálok a nyakába vetődve fölé kerülni, és a földre vinni őt, a nyakánál fogva. Ha sikerül elérnem, úgy tervezem, addig szorítom, míg el nem száll belőle az élet…
