Ahogy méregetett, biztos elpirultam volna, ha erre éppen képes lettem volna. Nahát, felfedeztem az animágia egy újabb hasznát - bár ezért lehet, hogy nem kapnék Merlin díjat - és annál amúgy sem biztos, hogy működik, aki kaméleonná vagy polippá alakul. Na de ezek a szemek…
- Nyugi Főnix... Nem fog fájni... ettől még önmagad maradsz…
Nem vagyok az a vakon bízom típus. Főleg nem, mikor az ilyen mondat egy rám szegeződő pálca hegye mögül érkezik. És mégis… A srác hangja megnyugtató, a vonásai pedig meggyőznek, és ha félszegen, aggodalmasan is, de megdermedve várom, mit talál ki.
A fontos emlékeimet veszem sorra, és fel sem tűnik, hogy becsúszik, majd elillan közülük egy jelentéktelenebb is. A varázsszó elhangzása után még mindig emlékszem az arcokra, még mindig megvan annak a tragikus estének is minden részlete, és bár nem pereg le a szemem előtt azért az egész életem, nagy hiányérzetem nincs. Úgyhogy vagy tényleg nem működött a varázs, vagy pont, hogy ő ennyire vérprofi.
- Hát akkor ezzel megvolnánk! Nem is volt olyan nehéz, igaz?
Válaszul rásandítok a szemem sarkából, és kissé lesunyom a füleimet. Hát, nehéznek éppen nem volt nehéz, de jobb lett volna kereket oldanom még reggel. Bár, akkor nem tartózkodhatnék ilyen… érdekes társaságban.
- Kész vagyunk, Professzor úr! Arra gondoltam, elvinném egy kicsit sétálni Főnixet, hadd szellőztesse ki a fejét... Persze csak ha Mr. O'Donnellnek sincs ellene kifogása.
Na erre már hegyeztem a füleimet. A körülöttünk ólálkodó szélnek mindjárt frissebb szabadság-illata lett, a kötőfék sem volt már olyan súlyos, és a helyzet csak még kecsegtetőbb lett, mikor a vezetőszár vége Hamox kezébe vándorolt. Elégedett prüszkölés szaladt ki a számon, de remélhetőleg ezt majd betudja a társaságom annak, hogy milyen remekül adom az egyszerű lovat.
A kerítésen támadt lyuk úgy vonzott maga felé, mintha valami vákum lenne ott. Olyan könnyű volna most nekiugrani, és elvágtatni a csudába… A srác talán sárszörfölne mellettem egy kicsit, mielőtt leráznám… De ekkor rájöttem, hogy nem hogy nem vágtattam még el mellőle, de nem is siettem elindulni. Így pár lépés késéssel eredtem a nyomába, szapora ügetésben, de nem kocogtam el mellette lendületből, hanem készségesnek tettetve magam visszalassítottam mellé. Így ballagtunk el az erdő irányába. A levelek közti árnyas búvóhelyre érve már nem is éreztem úgy, hogy azonnal el kell menekülnöm. Megtehettem volna. De hirtelen nem is tudtam, miért is tenném.
- Szóval... mi volt ez az egész... kedves Főnix?
Az a mozdulat, ahogy a játékos piszkálódást kísérte, kislányos, zavarban lévős kacajt csalt ki belőlem… Volna. De így egy fura, nyihogós hang jött csak ki a torkomon. Egy villanással öltöttem újra emberi alakot, és igaz, így már kilátszott, hogy kicsit elpirultam, de legalább emberként nyihorászhattam, meg használhattam szavakat emlékképek helyett. A kötőfék meg a vezetőszár vége a porba hullott, de én felvettem, aztán a szabad kezemet felé nyújtottam.
- Mira, igazából…
Zavartan mosolyogtam, de azért derűsen, és kicsit cinkosan is, elvégre itt ez a bájos srác, és most lett egy igen érdekes, közös titkunk. Én meg ahelyett, hogy kételyek közt hagytam volna, csípőből bemutatkoztam neki. De hát ha elfogadta a kezes gesztust… Akkor aztán pláne a fülemig vörösödtem. És olyankor még szájmenésem is lesz.
- De ez a Főnix dolog valahogy mindig megtalál. Apám hív így. Mármint, a másik… Nem az, amelyik… Tudod, láttad.
Most már nem vihorásztam, de közelebb léptem hozzá, és a nála lévő kötél másik végét is odanyújtottam neki.
- Köszönöm, hogy nem árultál el. Még…
Kicsit kimeresztettem a szemeimet, ahogy rájöttem, igazából nem tudom, mi most a terv.
- De nem is fogsz, ugye? Tudod… nekem most több okból is jobb inkább nem kelteni feltűnést. Szóval, ha esetleg lennél olyan kedves… Én most jobb, ha itt se voltam. A vizsgád remélem, így is jól sikerül - tettem hozzá esetlenül, de azért őszinte jókívánsággal. És kicsit el is szomorodva. Talán az öltözékemen nem látszik, mert azt még Apám exnőjétől megtanultam varázslattal rendbe tenni úgy nagyjából, de elég régen élek már vadkemping életmódban. Végülis, ma egy istállóban, a szénán ébredtem, talán van is pár szál hosszú, vörös hajhullámaimba rejtőzve, és sokszor hosszú időn át szó szerint lókaján élek, meg amit az erdőben összeszedrészek. Ő meg egy jól öltözött egyetemi hallgató.
Talán mennem kellene, de a tekintete, a sármos mosolya, és az illata - amit valahogy még most is érzek, pedig már nincs olyan természetközelibben jó orrom, mint lóként - azok mind inkább marasztalnak. És ahelyett, hogy búcsúzkodnék, lehuppanok egy bagyobb, közeli kőre pihenni, és onnan nézek fel rá, miközben csak úgy a számra jönnek a szavak.
- Tényleg remélem, nem trollkodtam szét az eredményeid. Szóval… mi leszel, ha nagy leszel?

 

"A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol."

- Rendben, hölgyem. Azért remélem, hogy nem jönnek utánunk egyhamar - mosolyogtam kétértelműen a boszorkányra. Valóban nem lett volna jó, ha megzavarnak bennünket, mert az azt jelentette volna, hogy nagy eséllyel átkutatják a házat, ezt pedig a legkevésbé sem szerettem volna. Ahogy elhagytuk az irodát, egyszerűen lenyűgözött Melanie Hopkirk magabiztossága. Az a magától értetődő természetesség, ahogy végigvonult a folyosón, majd leliftezett a kandallókig, s közben semmi jelét nem adta annak, hogy izgulna azon, hogy bárki rákérdezhet, mégis hova-hova, kedves Mrs. Nott ezzel az idegen arccal?
A nő érinthetetlennek tűnt. Még szerencse, hogy csak eszmei szempontból, fizikailag ugyanis hamar közelebb került hozzám, miután merítettem a porból, és a kandallóba léptünk. Ahogy belém karolt a kandallóban, óhatatlan volt, hogy mélyen beszívjam különleges illatát, ami valami erőteljesebb virágillat, talán jázmin és méz keverékére emlékeztetett. Nagyon illett hozzá, olyan mély és erőteljes volt a karaktere, amilyen Melanie személyisége is - már amennyire ezt ennyi idő alatt meg tudtam állapítani.
- Kapaszkodjon csak belém, nehogy véletlen még elsodorja a hopp-hálózat - viccelődtem kissé, mielőtt szétszórtam volna körülöttünk a zöld port, és bemondtam volna az úticélt:
- Hamox rezidencia, Hertfordshire.
Ahogy kiejtettem a desztinációt, forogni kezdett velünk a világ, de nem tartott túl soká, elvégre Hertfordshire nem a világ végén volt. Bár én a Roxfort óta nem laktam otthon állandó jelleggel, azért a nyári szüneteket mindig otthon töltöttem, és most is gyakran beugrottam apához, ha épp nem a kastély falai között tartózkodott.
Mikor visszanyertük az egyensúlyunkat, kiléptem a kandallóból, majd felé nyújtottam a kezem és kisegítettem őt is. Amennyiben nem volt kifogása, úgy egy klasszikus brit varázslóstílusban berendezett tágas nappaliba lépett. Hatalmas könyvespolc, kényelmet fotelek, egy nagy kanapé, és antik dohányzóasztal kapott helyet a szobában, amibe jól esően besütött a fény, lévén, valóban ebédidőben voltunk. Ahogy megérkeztünk, nem sokkal később, Tess, édesapám bejárónője jelent meg az ajtóban. Apám elvből elítélte a házimanó tartást, így mióta anyám meghalt, nálunk mindig boszorkányok vagy varázslók biztosították a kényelmes környezetet és ellátást, lévén, apám és én sem voltunk túl háziasak.
- Áhh, Dalton úrfi... nem számítottam Önre. Mondja csak, minden rendben Mr. Hamox-szal? Olyan sietősen távoztak a minap.
- Jónapot Tess! Igen, ne aggódjon, semmi gond... Apámnak csak egy kis pihenésre van szüksége... elutazott pár napra... - fogalmaztam kissé ködösen, de most nem volt időm beavatni a részletekbe Tesst, és egyébként sem akartam megrémiszteni azzal, hogy a ház ura a pszichiátrián fekszik.
- Tudna hozni nekünk egy kis harapnivalót? Szendvics, sütemény és tea megteszi... -mosolyogtam a középkorú boszorkányra.
- Természetesen, de ha óhajtják, egy kis oldalast is tudok hozni párolt borsóval, vagy húsos pitét is süthetek? Seperc alatt készen van... - iparkodott nyomban, amint a szeme sarkából felmérte, milyen elegáns kísérőt hoztam magammal. Melanie felé fordultam.
- Nos, kedves Miss Hopkirk, mit enne szívesebben? - bíztam rá a döntést, majd ha kiadtuk az ukázt, Tess rögtön el is tűnt a konyha irányában.
- Kérem foglaljon helyet, amíg megyek és megkeresem az emléket. Nem tart soká, megígérem, de addig is érezze otthon magát, olvasgasson kedvére... - mutattam a széles választékot biztosító könyves szekrényre, amiben a teljes varázslótörténelem mellett a legfontosabb varázslói szépirodalom jeles képviselőinek művei is fellelhetők voltak. Ha Melanienak nem volt kifogása, úgy megindultam apám dolgozószobája felé... oda szándékosan nem invitáltam magammal, elvégre a jelenlétében nem maradt volna titkos a családom birtokában lévő hatalmas emlékgyűjtemény. Ez pedig - bármi történjen is rögtönzött ebédünk során - feltett szándékom volt.
Közben Tess megérkezett a fekete teával, amihez citromot, mézet és tejet is mellékelt. A finoman művelt ezüst tálcát letette a dohányzóasztalra, majd ment is vissza a konyhába serénykedni.