Szomj.

- Monique Garside emlékére -

   Bódult, sötét éjjel volt. Ismét, csupán egy a sok közül, semmi más nem hozott változást, a Csodák Udvarának kormos falai közt a szokásos durvaság, s üzlet zajlott. Imádtam, s tudtam, hogy sosem fogok kiszeretni ebből a helyből, már csak a bevétele miatt sem.
   De a mai este más volt.
   Nem azért, mert az Udvar életébe változás állt volna be, nem. Az én életembe állt be változás. Betörtek a Gringottsba, és sokan életüket vesztették.
   Tagadtam, sőt, még most is, de oh, hát mégis kit érdekel? Csak ostoba lelkek kezdtek végeláthatatlan fogócskába! Mégis melyikük ér el egyáltalán a végén bármit is? Reményvesztett csatájuk feledésig merül.
   A magas mennyezetű zugban ültem, melyet többnyire az irodámnak hívok, bár ez csak sikeres jóindulattal nyerhetné el eme nevet, ugyanis semmiféle hivatalosság, vagy irodajelleg nem jellemzi. A plafon helyett sűrűn szedett vasrácsok állnak a holdfény, s a lehatolók útjába, illetve fentről bokrok, s bűbájok hada teszi biztonságosabbá az udvarvezető szerény hajlékát. Ez csak olyan menedék hajlék, azért van a hatalmas ágy, na meg ha dolgozni kívánna kedvem, ennél egyszerűbb helyet aligha lelhetnék magamnak.
   Egy széken ültem, a félkör tükör előtt. Az egész olyan volt, mint egy színházi öltözőben a színészeknek készített, kivilágított pacsulis asztal, a szokásos rendetlenség uralkodott ezen is, s a sminkcuccok sem voltak elhanyagolhatóak. A szemceruzát lassan, ám gyakorlott mozdulatokkal irányítottam, tekintetem mindvégig a tükörre összpontosítva. Sokan megbotránkozva nézhetnék eme jelenetet, de egy színésznek nem okoz gondot a festék. Meg persze kell egy kis hatásvadászat, nem de? Nem nézhetek ki úgy, mint egy ártatlan pasas, London legbűnösebb barlangjában!
   A tükör mögött megnyikordul az ósdi ajtó, s Oliver feje búbját vélem felfedezni. Lerakom a ceruzát, s a férfi komor arcára nézek. Oliver a jobb kezem, még valami kocsmában szedtem fel, és azóta itt van, hogy segítsen. Legalább olyan elszánt, mint én, s legalább annyira imádja is ezt a helyet. És persze azt sem mellékes megjegyezni, hogy melegszívű férfi vendégeink kedvence, a jóképű Oliver, akinek szemernyit sincs ellenére az egész.
- Kedves vendégeink megérkeztek? – fordultam meg az alacsony széken, arcom komoly volt, ami kissé meg is rémítette Olivert. Ma este nem fogok mosolyogni, a ma este nem a szórakozásra, hanem a bosszúra van ítélve.
- Ha a halálfalókra gondolsz, akkor igen. – bólintok, s vetek egy röpke pillantást magamra a tükörben. Biztosnak kell lennem a dolgomban. Megérdemlik, megérdemelnek bármit.
- És a megfelelő ellátásban részesülnek? – hangom nyájas, szinte kenyérre lehet kenni, a fiú azonban már jobban ismer ennél, tudja, hogy a nyájasság mögött halálos fenyegetés rejlik.
- Igen… azt hiszem.
- Oliver. – felállok, pont vele szemben, s szemébe nézek. – Nem hinni kell, te vagy a helyettesem, tőled azt várom el, hogy tudd is. – suttogom, a levegő szinte forr körülöttem. Dühömben legszívesebben pofon vágnám. Aztán azt hiszem leteperném, és addig szaggatnám róla a ruhát, míg megfelelőnek nem érezném a hatást, aztán…
   Nyelek egyet. Az eső kopogni kezd fent a rácsokon, ám a bűbájoknak köszönhetően nem esik be. Most kell megtennem. Több lehetőségem nem lesz.
- Nos, az urak voltak olyan kedvesek, s kibérelték egész éjszakára a Druidák termét, hát ne okozzunk nekik csalódást. – ráadásul előre fizettek. Ki gondolta volna, holmi ócska halálfalókról? Gyanítom a győzelmi ünnepély mindenkinek jár, nemde? Emberek életét tették tönkre, lemészárolták őket, és ide jöttek szórakozni, jobb kezekbe nem is kerülhettek volna! – Hányan vannak, Oliver?
- Nyolcan. Egyiküket sem ismerem, nyilván nem túl jelentősek. És van velük vagy tizenöt máik férfi, úgy hiszem fejvadászok.
- Remek. – fordulok meg, s a falon függő hatalmas aktportrémat nézem, melyet tavaly csináltattam magamnak születésnapomra. – Tudod mi a dolgod.
- De…
- Nincs de. – suttogom nyugodtan. – A Druidák termét ma éjjel megszüntetjük, és kész. Szeretném, ha hajnalra már csak por, és hamu maradna az egészből.
- Mindezt a nő miatt? – kérdezi, hangjában érzem a rosszallást, de nem mer ellenkezni velem, tudja, hogy ha felbőszít, képes vagyok bántani, szex, s jó kapcsolat ide vagy oda.
- Igen. – félig megfordulok, s arcomra várakozás ül ki. Gyerünk Oliver! Had halljuk a véleményed!
- Nem ölheted meg azokat az embereket csak úgy! – lép közelebb, arcán félelem, s düh bujkál.
- Oh, dehogynem. És ha te nem segítesz, könnyen tehetek arról is, hogy ugyanúgy ott maradj a Druidák termében, mint azok a szánalmas mocskok. – Előrébb lépek, miközben beszélek, s megállok előtte, dühödt tekintetem íriszeibe fúrom, érzem a halántékomon lüktető ereket.
   Bólint, majd meghunyászkodva hátrébb lép.
- De ha bárki rájön, habozás nélkül azt fogom mondani, te parancsoltad.
- Helyes. –nézek rá kitartóan. – Nem is várok mást.
   Ismét bólint, s egy bocsánatkérő mosolyt is megenged magának, majd szótlanul az ajtó felé indul, ám mielőtt még kimenne, utána szólok.
- Oliver!
- Igen? – fordul vissza homlokráncolva.
- Ha végeztél, gyere vissza. – nézek rá jelentőségteljesen. – Van még egy kis elintéznivalónk ma este.
   Tekintete egy pillanatra értetlenségbe burkolódzott, majd átsiklott a mögöttem lévő aktra. Mikor megértette, elmosolyodott, s hitetlenkedve megcsóválta fejét.
   Aztán elment.
   Még percekig álltam ott egyedül, a csukott ajtót bámulva. Mikor felfogtam, mit teszek, automatikusan a zárt kredenc felé indultam, kinyitottam, és töltöttem magamnak a legerősebb rumból.
   A kopogó eső rendre ugyanazokat a képeket kavarta fel bennem, s még a rum sem tudta elnyomni az emlékeket. Kedvem lett volna sírni, de szemeim teljesen szárazok voltak. Hisz sosem szerettem igazán, nem? Nem volt semmi érzelmem iránta. Meghalt, s eggyel kevesebb teher nyomja vállam, nem? Nem így kéne felfognom?
   A gond csak az, hogy nem megy.
   Őrült csatáink véget értek.
   Nyugodj békében, Monique.