Rácsodálkozom, mennyire fel bír bosszantani, és egyszerre lenyűgözni. Nem a színészkedésével, nem azzal, hogy olyan mesterien rászedett, sem azzal, hogy volt képe felvenni a számomra oly fontos arcot… Nem. Hanem a válaszai.
Semelyik kérdésemtől nem esik kétségbe. Elmarad minden reszketés, minden vinnyogás, minden színészies keménykedés, amit máskor megszoktam az áldozataimtól.
- Hm. Ez nem tudom, szűkíti-e kellőképp a kört - dünnyögöm az apró kis célozgatását hallván. Végülis, lehet azért pár ember, akiket főképp szándékosan engedtem el, és egy kevés olyan is, akit pedig rajtam kívülálló ok miatt. És ebből volt egyetlen egy, akit épp Anna mentett meg az orrom elől. Hm.
A százfűléfőzet morbidabb hatásai sem ejtik zavarba, és úgy mondja el a véleményét, mintha csak egy laza sötét varázslatok kivédése órán fejtegetnénk a tananyagot. Én meg közben elismerően hallgatom úgy, hogy maga a válasz vajmi kevéssé érdekel. Ahelyett őt méregetem.
- Lehetnél akár valóban Anna is. Elbűvölő, mikor a tudományos oldalad kilátszik - jegyzem meg úgy, hogy a hangszínemből ne lehessen tudni, szarkazmusba rejtem a valódi véleményem, vagy csak finoman gúnyolódok. Még nem adtam fel, hogy kicsit kihozom a sodrából, hiszen nem szoktam meg, hogy egy helyzetben nem én vagyoka  leghidegebb szereplő, meg akinek minden mindegy. De hát Volkova kapcsán még akkor is érnek váratlan meglepetések, ha ő nincs is jelen. Ez a másik meg ebben egészen hasonlít rám.
- Ahogy szeretnéd - válaszolok színpadias előzékenységgel, aztán ahogy sarokba szorítottam a helyiség szépen kicicomázott, giccstapétás sarkában, nekidőltem teljes testtel, hogy ne tudjon elugrani, és pálcát tartó kezemmel segítve a nyakába húztam megint a láncot. A pálca hegyét hozzáérintettem, de a varázst még nem engedtem útjára. Pont előtte nyitotta szóra csinos ajkait.
- Artemis Greyback...
Megtorpantam egy pillanatra, belenéztem a szemeibe, amik bár nem az övéi voltak, de a csillogásukban ott volt a név gazdája is. Gúnyos félmosolyra húztam a számat, apró félmosollyal, mintha hezitálnék.
- És valóban. Már emlékszem is az igazi arcodra. Nagyon szép kislány voltál, nem szorulsz alakváltásra…
A kitekert bók közben fejembe idéztem egy pillanatra Wychwood erdejét, és a hasonló nevet, egy akkor még fiatalabb és rebbenékenyebb lányét, aki akkor szintén Volkova helyett jelent meg, és aki valóban, egy hajszálon múlva, de menekült meg.
- Mintha legutóbb nem a nagybátyád nevét viselted volna, miss Greenberry. Tudod mit? Ha látod, átadnád az üzenetet, hogy üdvözlöm?
A félmosoly arcomon ekkor szélesebb vigyorba fut át, ajkamat a lányéhoz érintem, majd megcsókolom, magam sem tudom miért, de leginkább talán mert meg akarom tenni és megtehetem. Fél kezemmel közben a láncot is rászorítom, a medál épp középen simul a mellkasára. Közben pedig a pálca hegye felizzik, a mágia teszi a dolgát érzéketlenül, s az izzást átveszi az ékszer. Hiába ugrana el, vagy adna hangot, engem nem tud eltántorítani magától, szorosan fogom, érzem minden rezzenését, most már aztán igazán meglepne, ha olyan nyugodt tudna maradni, mint eddig. Nekem sem megy, pedig engem nem érint a varázs, mégis átforrósodom, a lánchoz hasonlatosan. Ezen a ponton magamtól biztos nem állnék meg, és addig mennék, míg vagy a varázslat fel nem gyújt és el nem éget mindkettőnket, vagy a másikfajta forróság nem kerítene a hatalmába jobban…
De végül egyik sem történik meg, mert ekkor a hotelszobába valaki nagy lendülettel tör be. Meglepetésemre nem az ajtón keresztül, hiszen azt varázslattal megerősítettem és áttörhetetlenné bűvöltem korábban - hanem ahelyett kicsivel amellett. Egyszerűen barbár módra, a kopasz falon át.
- Takarítás! Te mocsok… - dörgi el magát majdnem kedélyesen és dühösen az érkező, egy igen termetes és idegesítő auror, én pedig már el is engedtem a lányt, s futni kezdek a korábban elhajított, földön heverő pisztoly felé. Pálcát tartó kezem protego-t varázsol, amiről valami alattomos, villámszerű ártás pattan le, olyan erővel, hogy engem mindenestül hanyattlök. De a céltárgyra így is rákapnak az ujjaim, azzal együtt lököm tovább magam egy fotel fedezékébe. Fél kézzel pörgetek egyet a táron, és ahogy meghúzom a ravaszt, a zsupszkulcs máris működésbe lép, a pörgés- kavargás hatalmába kerít, s a szobában lévők számára már elérhetetlenné válok. Messziről, gondolatfoszlányként csak, de még hallom, ahogy az auror a lányhoz szól:
- Jól van?
De a választ már nem hallom, messze járok már. A száguldás közepette pedig furcsa mód nem is a megbűvölt fegyverbe fogódzkodom, de inkább főleg az elorzott, és sokat látott nyakékbe, amit mellé fogok. És többé nem eresztek…

"A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol."

Hogy Melanie foglalt, az elég egyértelmű volt számomra... elég volt csak a gondolatai közé nézni. De nem hagyhattam ki, hogy erre replikázzak, főleg miután ténylegesen jártam a fejében.
- Az lehet, hogy a szíve foglalt, de a gondolatai közé azért még más is be tud férkőzni, ahogy láttam... - jegyeztem meg teljes nyugalommal. - De abban igaza van, hogy a gyakorlás még rám fér.
Ha nem lennék olyan pimasz természet, amilyen, akkor most biztosan meghúztam volna magam. Valami azonban azt súgta nekem a zöldesbarna íriszekbe pillantva, hogy Melanie Hopkirk igenis vevő a táncra... igenis szeretne egy kis extra figyelmet, csipkelődést kapni, hiába viseli már Nott gyűrűjét az ujján. És ez tökéletesen érthető volt. Elvégre egy ilyen kaliberű nő biztosan egész életében megszokta, hogy utána fordulnak az utcán, és lépten-nyomon meg akarják hívni egy italra. Attól még, hogy most férjhez ment, erre a hatványozott figyelemre szüksége van, és meg is érdemli. Így hát jelen pillanatban szívesen adtam meg neki azt, amire vágyhat, még ha ennek esetleg nincs is a tudatában.
A testbeszéde csak megerősíti a hipotézisemet, mert a kézfogás során mintha leblokkolna kissé. Erről igyekezett valamelyest elterelni a figyelmet azzal, hogy elkezdett az asztallapon dobogni az ujjaival. Nem tehettem róla, eléggé elmosolyodtam. Nagyon bájos, meg kell hagyni. A következő válasza viszont kristálytisztán kijelöli a határokat. Ha bájos, ha nem, ilyen könnyen nem fogom tudni lerázni. Mindent a szokásos hivatalos formában akar végig vinni az ügyben. A francokat már... És az a kis megjegyzés a végén, hogy maga is csak férfi, most kifejezetten bosszantott. Mégis hogy jön ez ide? Azzal, hogy férfinak születtem, eleve predesztináltam magam arra, hogy ne lehessen bennem megbízni? Mekkora baromság ez. Gondolataim az arcomra voltak írva, mikor ironikus hangsúllyal, továbbra is mosolyogva feleltem a csevegésnek álcázott parancsára.
- Természetesen az emléket teljeskörűen át fogjuk Önnek nyújtani... azonban ehhez az édesapámon keresztül vezet az út. Ő tudja csak pontosítani a beszélgetés körülményeit, s maga az emlék is az ő szürkeállományában lelhető fel. Ha annyira sürgős az ügy, akkor nyugodtan felkeresheti őt a Mungóban. Biztosan készséggel segít majd... Most viszont, hogy ilyen állapotban van, kérdéses, mennyire tudja majd összeszedetten felidézni azt az emléket.
Újabb erős csúsztatás... hiszen ez az emlék is, akár az összes többi, megtalálható az apám irodájában elrejtett titkos szekrényben.
Azt most csak finoman érzékeltettem a hangsúlyommal, hogy fogalmam sincs, miért épp most kell ez az emlék, amikor éppen elülni látszott a Rend ténykedése. Persze erre megvolt a magam elmélete... az aurorparancsnokság lehetne időnként gyorsabb és hatékonyabb... hisz a Rend létezése és egyes tagjainak kiléte már évekkel ezelőtt egyértelmű tény volt. A minisztérium pedig vagy csak most foglalkozik vele érdemben, vagy ilyen sokáig tartott egy épkézláb nyomot találni. Ha így van, az meglehetősen kínos, de annál mindenképp jobb, mint az előző opcióból következő lehetőség... hogy jó ideig csak el akarták kenni a bizonyítékokat, mert éppen a rosszfiúkat védték valami okán. Nem ez volt az első ilyen a varázsvilág története során, s bizonyára nem is az utolsó lenne. Azért ettől még erősen reméltem, hogy nem erről van szó. És még inkább azt, hogyha így van, Melanie Hopkirk nem tud erről. Még szerencse, hogy ennek kiderítéséhez elég még egyszer, jól irányzottan belenéznem azokba a zavarbaejtő gondolatokba...

 

"A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol."

Az a kissé szurkálódós csakugyan cseppet sem bizonytalanított el. Arckfifejezésén úgy láttam, nem zavarta a kis belépőm, sőt, talán még mulattatta is.
Az a határozott lábemelés, majd felállás meg rám gyakorolt igen kedvező benyomást. Ha tudtam volna, hogy a Wizengamot-tagjai ilyen kellemes társaságnak bizonyulnak, talán kevésbé stresszeltem volna azon, hogy ide kell jönnöm. Persze abba a hibába sem akartam esni, hogy alábecsülöm Mrs. Nottot, akarom mondani Miss Hopkirket, aki a megszólítástól legalább olyan paprikás hangulatba került, mint a Hippogriff, ha úgy érzi, nem adják meg számára a kellő tiszteletet. Tűzről pattant egy boszorkány... gondoltam akaratlanul is, ismételten végigpillantva azon az elegáns blúzon és ceruzaszoknyán. Talán mégis úgy kéne döntenem, hogy auror legyek, sempedig író, ha ilyen kolleginák vennének körül... morfondíroztam el, de csak egy pillanatig, mert közben az említett kollegina agyműködésére is koncentrálnom kellett... Ami őszintén bevallhatom, jóval izgalmasabbnak bizonyult, mintsem azt előzőleg vártam volna.
Jómagam, felsőtestem vélt izomzata, (megjegyzem ez még szükség esetén fel is használható figyelemelterelésre), majd aztán egy másik, igen jellegzetes férfi arc és annak becses testrészei forogtak a gondolatai között. Edward Nottot egyből felismertem, elvégre az aurorparancsnokság tagjainak jelenlegi névsorát már átadták nekünk a Godrikon. Hát innen a Nott név... Azt ugyan tudtam Nottról, hogy leleményes és hatékony auror, az viszont már - érthető okokból - friss információnak bizonyult számomra, hogyan mutat félmeztelenül, és milyen is lenne vele csókolózni. Bár az élményt kétség kívül jónak kellene értékelnem, ez egy cseppet zavarbaejtő számomra, így miközben ő közelebb ért hozzám, én akaratlanul is hátrébb lépek Melanie mentális mezejéből, lehetőséget hagyva neki, hogy most valami másra gondoljon...
- Öhm... ha akarja... természetesen el tudok tekinteni az efféle közjátékoktól - feleltem szarkasztikus félmosollyal az arcomon, ami még az előbb látottaknak szólt teljes mértékben.
Nekem menni fog, de neked nem hinném, hogy olyan könnyen fog menni az ettől való eltekintés...
Ahogy kérdés nélkül a székek felé pillantott, én kimért léptekkel a távolabbi felé léptem, majd elhelyezkedtem. Érdekes volt ez a közeledés, távolodás, mint valami különös tánc, ha én eggyel hátrébb léptem, ő eggyel közelebb jött, majd ez folytatódott fordított felosztásban. Rajtam volt a sor, hogy most, hogy apámról beszél, ismét az elméjébe pillantsak... Akármilyen erősen is kutakodtam, konkrét bizonyítékot nem nyertem arra, amitől rettegtem. Ezek szerint talán nem tudnak még a teljes gyűjteményről, csak erről az egy emlékről itt... Ha így van, akkor adhatom továbbra is a készséges ifjút, és nem kell piszkosabb eszközökhöz fordulnom. Ezt amúgy sem szívesen tettem volna, de a családom érdekében nem rettentem volna meg néhány kevésbé etikus lépéstől sem, legyen az akár egy jól irányzott elkábítás...majd egy angolos távozás.
- Köszönöm, átadom neki - bólintottam hàlásan az apám állapotát illető kommentre.
Aztán ismét közelebb lépett, mire viszonoztam határozott kézfogását. Bőre bársonyosan puha, épp ahogy arra elegáns megjelenéséből következtettem. Úgy tűnik, a tánclépésekkel most egy kis lemaradásba kerültem, Melanie ugyanis immár megérezte, hogy a fejében kutakodom. Egy pillanat tört része alatt szakítottam meg az elménk közti kapcsolatot, majd kínos zavart tettetve adtam az ártatlant.
- Jajj ne haragudjon Miss Hopkirk... Tudja az utóbbi időben nagy hangsúlyt fektettünk a legilimentori tanulményokra a Godrikon, és sajnos néha előfordul velem, hogy ösztönösen belenézek mások fejébe... Semmi személyes, ne aggódjon, csak még csiszolni kell a technikán, hogy ne kerüljek pontosan ilyen kellemetlen helyzetekbe - nevettem fel melegen, majd megbánó tekintettel pillantottam a zöldesbarna íriszekbe.
- Nos, akkor legyen inkább öné a terep. Másszon a fejembe bátran... milyen információval segíthetek Flame-ék kapcsán? - dőltem hátra kényelmesen a széken.