+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Északi szárny
| | | | | |-+  Észak-déli összekötő híd
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] 4 5 6 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Észak-déli összekötő híd  (Megtekintve 21971 alkalommal)

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2008. 09. 28. - 22:04:16 »
0

×A kis igazmondónak×


A kérdés, miszerint mit keres kint, és miért nincs órán, talán kicsit számon kérőnek tűnhetett, pedig nem annak szántam. Magam is ellógtam jó pár órát, akárcsak most – hiszen nekem is órám lenne, csak éppen itt álldogálok a hídon, éppen magamat sajnálom, és egy másik mardekáros lánnyal beszélgetek. Kétségtelen, ezerszer kellemesebb elfoglaltság, mint egy unalmas órán ülni, és azon fáradozni, hogy le ne csukódjon a szemem. Végignéz rajtam, gondolom keresi a prefektusi jelvényemet, de nem találja… Nem találhatja, elvégre nem vagyok az, szerencsére. A válasza egyszerű, rövid, és tömör, viselkedéséből kiderül, hogy cseppet sem érdekli, hogy órája van.
Ismételten rám néz. Mosolyog, aztán egy halk nevetést hallat… Valószínűleg ő is érezte, hogy az, amit mondok, nem fedi a valóságot, ő is tudja, hogy igenis baj van… De jobb azt hinni, hogy elhitte.
A következő mondata azonban nem igaz – nem, nem vagyok képes megbirkózni a problémával, hiszen teljesen egyedül vagyok, nincs, aki segít átvészelni ezt az időszakot. Csak magamra számíthatok… Vagy még magamra sem…? Kezdem felmondani a szolgálatot, lassacskán beleőrülök mindabba, ami velem történik… Nem bírom…

- Közel sem ez a helyzet… De igyekszem kiállni a próbatételt…

Aztán megint igazság hangzik el a lány szájából, és elgondolkodom azon, hogy valóban negyedéves-e... Igaza van... Tele van az életem mostanság rossz hírekkel, folyamatosan kapom az elkeserítő leveleket… És igen, talán már egy kicsit hozzá is szoktam… Mindeddig sikerült rövid idő alatt feldolgoznom az információkat, a legutolsó üzenet azonban betett… Már nem megy olyan könnyen…

- Igen, rengeteg szar hírt kapunk, de van egy pont, van egy olyan hír, ami után már nem tudsz olyan könnyen továbblépni…

Most értem el ezt a pontot… Pont most kaptam meg azt a levelet… Ő is tudja, hogy milyen érzés az, ha valaki nem bírja tovább. Ha valakinek, akkor neki tudnia kell…
Naplózva


Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2008. 09. 28. - 22:30:36 »
0

(( Emmm...mmm...mmm szív ))


Nem? Szóval nem. Oké, egyre és egyre közelebb kerülünk a dologhoz. Már legalább azt beismertük, hogy gáz van. Csendes, megértő mosollyal nézi a lányt, mintha a belsejébe látna. A viszonylag közömbös, fegyelmezett felszín alatt valami mély-mély szomorúság és kétségbeesés rejtőzhet.
Mint ahogy mindannyian rejtegetnek valamit...
Ő a tébolyt... Más a gyengeséget... Még mások a bánatot.
- Nem is továbblépni kell - szólal meg rögtön. Nem vitatkozva és nem kekeckedve... Szavai talán csendes gondolkodnivalót adnak csak: valamit, ami eltereli a figyelmet a tényleges fájdalomról. Végül is az is segítség, ha csak megismered a dolgok természetét.
Ő már csak tudja. Tudja, milyen feladni a küzdelmet, és hagyni, hogy belezuhanj egy olyan helyzetbe, ahol már többé semmi sem számít. Ahol nincs semmiféle Úr, de nincs Isten sem. Senki sincs ott, és mégis minden ott van, ott dübörög a koponyád falán a világ, és sajnos te is köztük vagy: azok között, akik bebocsátást kérnek. Mert elvesztetted a kontrollt.
Vele megtörtént már... És épp csak most kezdi visszanyerni önmagát.
Senkinek sem kívánja. Nem járt még a pokolban, de ezt az állapotot senkinek sem kívánja.
- Megkapod a tényt, és elfogadod. És beleépül a tudatodba. Ha mindenen csak továbblépsz, és semmit sem tudatosítasz, elvesztél.
Olyan, mintha magának beszélne. Igen, szóban magyarázza el magának a dolgokat, amik mindig ott voltak benne, de ha megfogalmazod a gondolataidat, azok kiemelkednek a többi káoszából, és új értelmet nyernek. Talán.
- De nem ez a lényeg - mond ellent magának hirtelen. Csapong. Talán érthetetlen, amit beszél.
Hisz nem szedi a gyógyszereket...
- Mi történt? - Mégis, mégis megkérdezi. Minden szó csak üres locsogás lenne innentől, ha nem tudja a tényeket. Semmit sem gyűlöl jobban, mint az üres locsogást. Josephine folyton azt csinálta, igaz, mindenki csüggött az ajkain olyankor. Is.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2008. 09. 28. - 22:54:35 »
+1

×A tapasztalt Törpicúrnak szív×


Ajjaj, veszélyesen közel kerülünk lassan a valódi problémához. A pillantása a bensőmig hatol, olyan, mintha tudná, mit gondolok, és mit érzek. Jól ismeri az embereket… Tudja, hogy rengetegen öltenek fel egy álcát, egy maszkot, és próbálnak megfelelni a társadalom, és a környezetük elvárásainak… Vagy próbálnak erősnek mutatkozni.
Ismeri a fájdalmat. A zavarodottságot, és a szenvedést… És azt is, hogy milyen az, ha valaki feladja a harcot, és hagyja magát mély depresszióba süllyedni… Majd egyre mélyebbre, míg meg nem őrül.
Abban, hogy nem továbblépni kell, talán igaza van… De mégis mit tegyek? Fogadjam el, próbáljak meg mellette, vele élni? Nem érzem magam elég erősnek hozzá…
Percről percre erősödik bennem a gondolat, hogy tényleg nem egy negyedévessel beszélek. Olyan tapasztaltan, olyan felnőtten beszél, mint kevés korabeli. Alig egy órája ismerhetem, mégis, nagyon sok mindent tudtam meg róla…
Épphogy elgondolkodom az elhangzottakon,  ismét megszólal, viszont a mostani hozzáfűznivalója teljesen ellentmond a előbb mondottakkal… Mégis, egy pillanatra sem zavar össze (persze ebben a nagy zavarodottságban hogyan lehetne még jobban összezavarni…?), tudom követni. Igen, furcsa ez a váltás, de nem érdekel… Tudom, hogy neki is vannak gondjai… Mindenki tudja… És mindenkinek vannak problémái…
És jön a kérdés… A valódi kérdés, az, amit valószínűleg már egy ideje meg akart kérdezni, csak… „Nem akarta beleütni az orrát”, vagy valami hasonló. Az elmúlt percekben valóban a semmiről beszéltünk, csak burkoltan folytattunk eszmecserét a dolgokról… Most pedig válaszolnom kellene…
Annyira. Nehéz.
Még magam sem fogtam fel a dolgot, hogy tudnék róla beszélni…?

- Elvesztettem valakit. Ennyi történt…

Mennyivel könnyebb csupán ennyit mondani… Mennyivel könnyebb volt ilyen rövid választ adni… Amikor tudom, és talán ő is tudja, hogy ennél sokkal bonyolultabb a dolog… A teljes válasz azonban még várat magára. Nem megy. Gyenge vagyok ahhoz, hogy elmondjam. Segítség…
Naplózva


Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2008. 09. 28. - 23:13:45 »
0

(( Empillának szív ))


A világ nincs tele erős emberekkel. Sajnos. Szerencsére. Erősnek lenni annyit jelent, elzárkózni az érzelmek elől. Milyen lenne egy érzelmek nélküli világ?
Sivár...
Aki nem tud igazán szenvedni, igazán örülni sem tud.
Ez így logikus... nem?
Vajon van bármi haszna annak, hogy itt könyököl, és hallgatja ezt a lányt, és beszél hozzá? Neki segít egy picit, de vajon a másiknak? Még a nevét sem árulta el, bár... Számít? Az mindenesetre tény, hogy még nem hagyták faképnél. Mi mást jelenthet ez, ha nem azt, hogy szükségük van erre most, mindkettejüknek? És nemcsak azért, mert akadt egy közös lyukasórájuk, amit el kell ütni valamivel.
Nem akarta beleártani magát. Tényleg nem. De már túllépték azt a vonalat (épp az imént), ahonnan még vissza lehetett volna táncolni.
Semmi sem rosszabb egy félkész munkánál.
Tekintete a levélre siklik a lány kezében. Eddig nem szemlélte meg, mintha nem is tudatosult volna benne, hogy az ott van, pedig ott van. Tinta-feketén és pergamen-fehéren. Elhozta a hírt.
A választ hallva nem vágja rá, hogy "sajnálom". Elnyomja a csikket a hideg kő peremén, és ledobja a mélybe. Zsugorodik, zsugorodik, végül eltűnik. Örökké. Akárcsak a fájdalom.
Felegyenesedik (táskáját a háta mögé lendíti), és most már közelről néz szembe a felsőbbévessel. Sokkal alacsonyabb nála, talán egy egész fejjel.
- Mind elvesztünk valakit. - Egyszerű megállapítás. Josey tudja, hogy nem az övé a legnagyobb fájdalom, de a másik vajon tisztában van ezzel? - Maradtak, akik melletted állnak, nem?
Reméli. Nagyon reméli. Ha ez a blöff most balul sül el... Felesleges volt minden, amit eddig tett, vagy mondott.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2008. 09. 28. - 23:40:03 »
+1

×Annak, aki még akkor is ott volt... szív×


Nem értem, miért hallgat meg… Miért érdekli, mi a bajom, miért nem megy el, és hagy magamra a gondolataimmal, a problémáimmal… Nem is ismer, semmit sem tud rólam, mégis olyan… Olyan furcsa, itt van, és kérdez, én pedig válaszolok, ki tudja, miért… Időközben sikerül megnyugodnom. A beszélgetés visszaránt az életbe, kevésbé emésztem magam, mintha egyedül lennék.
Óriási véletlen, hogy pont most, pont egyszerre lógjuk el az óránkat. Örülök ennek a véletlennek, legalább összeszedem magam a lány segítségével. Hirtelen eszembe jut, hogy be sem mutatkoztam, de jelen pillanatban nem tudom, érdekelné-e, hogy ki vagyok. Csak egy beszélgetőtárs, valaki, akivel el tudja ütni az időt… Talán nem is akar tudni ezekről a dolgokról… Talán csak udvariasságból kérdezte meg… De nem, nem érdemes ezen gondolkodni, hiszen már elkezdődött a beszélgetés, már nem lehet csak úgy abbahagyni… Már egy kicsit meg is nyíltam, már a rosszkedvem okát is tudja…
A levél. Ránéz. Én is rápillantok. Fekete, apró, kacskaringós betűk állnak a pergamenen, a betűk pedig kiadják a hírt… Azt a hírt, ami miatt most ilyen állapotban van… Elnyomja a cigijét, és a elhajítja… Bárcsak a problémákat is így el lehetne hajítani…
Mogyoróbarna szemeit az enyéimbe fúrja, s így szólal meg ismét. Tény, hogy mind elvesztünk valakit, de nem mindenkinek maradnak igazi támogatói… Akárcsak nekem. Én teljesen egyedül maradtam. Arcom most még a szokásosnál is sápadtabbá válik, szemeim előtt elhomályosul a kép... A párkányt alkotó köveket nézem, és halkan, kissé dühös, kissé vádló hangon szólalok meg...

- Sajnos nem. Tudod, azok, akik a szüleimnek nevezik magukat, sajnos túl elfoglaltak ahhoz, hogy velem törődjenek. Barátok… Nos, nincsenek barátaim… Illetve…

Nem fejezem be a mondatot. Csak elnézek a messzi távolba, kikotrom a hajamat a szemem elől, és rövid hallgatás után folytatom… Kicsit másképpen.

- Ha a barátok eltűnnek, nem tudnak melletted állni.

Változnak a dolgok, és ezt nehezen viselem. Főleg így, hogy mindenkit elvesztettem… Mindenkit, aki fontos volt a számomra…
Naplózva


Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2008. 09. 28. - 23:57:11 »
0

(( annak, aki mindig ott lesz ))


A másiknak elfátyolosodik a tekintete. Ne. Ne. Csak ezt ne. Megkapaszkodik a kőkorlátban ő is. Most... Elbaltázta. Szegény lány. Mintha nem lenne elég problémája, Josey még a fejéhez is vágja őket, szép mondhatom...
Nagyot nyel, és már várja, hogy közlik vele, nem ért semmit, és csak egy szánalmas kis hülye, aki "úgyse értené meg". Pedig...
Jobban megérti, mint bárki.
Kicsit ingerült választ kap, nem erre számított, de ez jobb. Ez nem jelenti a beszélgetés végét (bár talán az is áldásos lenne... ki tudja, ezek után, hogy az egész árt-e vagy használ), sőt, újabb és újabb dolgokat tud meg, mik árnyalják a dolgokat.
Legszívesebben felnevetne, hogy hé, várj, ugyanez történt velem is! De ez sajnos egyáltalán nem vicces. Csak valami groteszk észjárás tudná ezt mulatságosnak találni. Josephine nyilván röhögne.
Sőt, lehet, hogy Keith is.
Ez a háború talán mindannyiukkal ugyanazt teszi. Mindenkit máshogy tesz tönkre, de a végeredmény mindig ugyan az. Elidegenednek egymástól, mindenki el van foglalva a saját fájdalmával, a saját balsorsával, és közben sértettségükben egymásra mutogatnak.
Mondjuk Ez A Másik Lány most egyáltalán nem vádol, és nem is vagdalkozik. Nincsen "bezzeg te", sem pedig "úgyse értheted".
Hosszú a csönd. Nem lehet erre mit mondani. Nem segítene, cseppet sem segítene, ha most ő is elsorolná azok listáját, akik fontosak voltak neki egykor, ám nincsenek többé - és nem azért, mert eltűntek, hanem mert meghaltak. Egytől egyig.
Az anyja, akit sosem ismert.
Aiden, aki nem tehetett semmiről.
Az apja, aki példát akart neki mutatni a bátorságával.
Dominique, akit igaztalanul vádolt meg, pedig ő is csak a körülmények ócska áldozata volt.
Zelda, aki...
Gombóc gyűlik a torkában.
Quintin...
És a Kicsi...
Ő is dühösen néz félre.
Nemcsak neki van fájdalma... De nem vár feloldozást senkitől. Igazán nem.
Legyűri a gombócot. Le kell gyűrnie.
- De van lábad, nem? Magad is talpra tudsz állni!
Talán ez is kicsit ingerültebb lett a kelleténél. De neki is ment, az ördögbe is. A nagy, szurtos, dohánnyal és kátránnyal átitatott kéz csak a végén nyúlt felé, az utat egyedül tette meg.
Zaklatott, és a másik talán nem érti, miért, hisz Josey nem sokat árult el, bár a jelek maguk is sokat elmondanak.
Nem tud többet mondani. Össze kell szorítania cserepes kis ajkait, hogy ne bőgje el magát.
Egek, nem akar többé bőgni. Nem fog. Nem fog. Mélyeket lélegzik. Nem... Fog.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2008. 09. 29. - 16:24:58 »
+1

×Az egyik legkedvesebbnek szív×


Szemeim lassan megtelnek könnyekkel, de nem engedek utat nekik. ~Nem szabad sírnod… Ne felejtsd el, mit ígértél…~
A lány pontosan arra a dologra kérdezett rá, amire nem kellett volna… De honnan tudhatta volna, hogy nem áll mellettem senki más? Nem, igazából eszembe sem jutna bántatni emiatt, nem volt a homlokomra írva, hogy teljesen egyedül vagyok a problémámmal. Így is csodálom, hogy elviseli a nyavalygásomat, hogy egy rossz szó nélkül meghallgatja mindazt, amit a nyakába zúdítok… Annyira furcsa… Teljesen megérti, mi a helyzet, azt, hogy mit érzek, és olyan jól szemléli a dolgokat… Annak viszont nem örülök, hogy ilyen fiatalon ilyen jól ismeri ezeket az érzéseket… Mennyit szenvedhetett…
Szavai erőt adnak nekem, bátorítanak, ösztönöznek arra, hogy felvegyem a harcot, elfogadjam a helyzetet…
Nem tudom, mire gondolhat a lány, miközben én saját magam lenyugtatásával foglalkozom, de valószínűnek tartom, hogy most neki is eszébe jutottak a terhek, amelyeket kénytelen magával hurcolni… Vajon miféle gondok lehetnek ezek? Milyen emlékek? Kérdezzek rá? Nem is tudom… Lehet, hogy nem kéne… Nem akarom, hogy rosszkedvű legyen.
Oldalra néz. Ezzel bizonyítja, hogy valóban ugyanolyan (ha nem jobban) problémákkal teli élete van, mint nekem…
De megszólal. És egyre ingerültebb… Őt is belülről fojtogatja valami, lassan ő is sírásközeli állapotba kerül… Én nem akartam… Bűntudatot érzek, amiért ilyen helyzetbe hoztam, arcomon egy könnycsepp gördül alá, majd cseppen a párkány kövére. Kezeimet ökölbe szorítom, harcolok, küzdök a sírás ellen, ez viszont koránt sem olyan egyszerű, mint amilyennek gondolnánk…
Ránézek. Hallgatok. A beálló csendet viszont meg kell törni, mert tudom, hogyha továbbra sem szólalok meg, annak szörnyű vége lesz… Nem sírhatok mások előtt…

- Talán képes leszek talpra állni, ha valaki segít…

- És Te, honnan ismered ennyire jól ezeket az érzéseket? Miért tudsz ennyire megérteni…?

Szavaim kedvesen, erőtlenül hangzanak, és csak reménykedni tudok, hogy nem leszek leordítva amiatt, hogy csak úgy rákérdezek… Elvégre semmi közöm sincs hozzá… Mégis, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, érdekel, hogy mi történt vele…
Naplózva


Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2008. 09. 29. - 16:57:34 »
0

(( Neked szív ))


Problémák? Elege van a problémákból. És abból is, hogy újból és újból előtörnek ezek a rég eltemetett érzések. A sebek egy ideig fájnak, de ha folyton azokat nyalogatjuk, mint a kutyák, sose forrnak be.
Az előbb magával ragadta a harag és a kétségbeesés, ám ennek nem szabad engednie többé.
Mert igen, Josey is cipel terheket, egy fél tucat holt lélek emlékét hordja a szívében, de mindez kit érdekel? És mi haszna származna abból bárkinek is, ha elsorolná a neveket, a tragédiákat, a kínokat, a fájdalmakat és a csalódásokat?
Miért fárasszon vele másokat?
Neki magának is épp elég volt átélnie őket.
Nem lesz könnyebb, ha elmeséli.
Rohadtul nem.
Leküzdi a könnyeket. Egy csepp sem csordul ki szemeiből. Egy percig mindketten visszavonulnak a saját kis világukba: egy percig nincs ott senki más, csak mindkettejük a saját búrája alá zárva, a saját bánatukkal.
Kell ez ahhoz, hogy megérjen a fájdalom, és erővé alakuljon át. Erővé, ami segít megtenni a következő lépést, ami hajt tovább, mindig tovább, hogy ne add fel.
Hisz van oka annak, amiért TE nem vagy még az elhunytak listáján...
Szinte meglepi, hogy a másik lány egyszer csak megszólal. Egyáltalán nem várta. Pislog egyet-kettőt, amint ránéz.
Ez ugyanaz a lány?
Épp válaszolna, hogy bizonyára talál majd valakit (és nyilván akkor, amikor a legkevésbé számít rá), mikor neki szegeznek egy újabb kérdést.
Rájön, utálja a neki szegeződő kérdéseket. A merengő kijelentésekkel semmi baja nincs, a kérdésektől viszont feláll a nem létező szőr a hátán.
Elfordul, a táskájában kezd matatni, az órarendjét keresi.
- Talán azért - mondja közben, mintha nem is számítana -, mert mindkettőnk ugyan abban a cipőben jár.
Kisstílűen primitív megfogalmazása ez a dolgoknak, de a lényeg változatlan.
Most, hogy így négyszemközt vannak, egyvalamit azért hozzátesz:
- És mindenért egyvalaki a felelős.
Megtalálja az összehajtogatott pergament, de mégis felnéz. Egyenesen a felsőbbéves szemeibe. Egy igent vagy egy nemet vár.
Sose tudhatja az ember, hogy milyen emberrel hozta össze a sors... És sose lehetsz biztos a dolgodban, ha a másik ember történetesen mardekáros.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2008. 09. 29. - 17:30:08 »
0

×Imádott Josomnak szív×


Irigylem őt. Irigylem ezt a lányt itt mellettem, aki igen, képes legyőzni a fájdalmat, képes legyőzi minden problémát, mert hisz abban, hogy sikerülni fog. Neki sikerült megtanulnia – nekem viszont nem, az évek során csak csalódtam, mindent egyedül kellett megoldanom, nem sok támogatóm volt… És most már egy sincs…
Mesélhetne magáról, mesélhetne arról, hogy milyen volt a múltja, hiszen meghallgatnám, de nem kérhetem rá… Egyszerűen… Nem lehet.
Hosszú percekig csak némán álldogálunk, ki-ki saját problémáiba merülve, de megtöröm a csendet… A lány arcán látszik a meglepődöttség, mintha nem számított volna erre… Ezt egy egyszerű mosollyal nyugtázom, majd arcom ismét a megszokottá válik.
Valójában nem csodálom, hogy meglepődött. Gyorsan változik a hangulatom, képes vagyok egyik pillanatról a másikra boldog lenni, tudok hirtelen más stílusban beszélni… Persze ezt sem tudhatja…
Elfordul. A táskájában kezd kutakodni, de nem tudom, mit kereshet. Most rajtam van a sor, hogy meglepődjek, hiszen közben válaszol is a kérdésre…
~Mindkettőnk ugyanabban a cipőben jár…~
~És mindenért egyvalaki a felelős…~
A fülemben cseng az imént elhangzott két mondat… Pontosan, egyetlen egy ember tehet az engem ért balszerencsék nagy részéről… A csapásokról, melyek óriási sebeket ejtenek, melyeket legfeljebb kezelni lehet, de a nyomuk mindig ott marad…

- Egyvalaki. Ahogy mondod. Azt a valakit pedig utálod azért, mert azt tette veled, amit.

Nem, nem kérdezek. Úgy tűnik, nem szereti a kérdéseket… Én pedig nem fogom csak azért is kérdezgetni… Az nem az én stílusom. Ha akar, úgyis beszél…
Naplózva


Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2008. 09. 30. - 16:37:09 »
0

(( kedvenc Emimnek szív ))


Talán? kicsit szigorú az előtte állóval. Valószínűleg ő sem fogadott volna sokkal jobban egy halálhírt, sőt, talán inkább sokkal rosszabbul. Igen, végül is egy ház felgyújtásáig fokozódott dühroham sokkal rosszabb a puszta kétségbeesésnél, sőt, saját magad hónapokon át tartó vagdosása is kicsit szánalmasabb reakció pár őszinte könnycsepp legördülésénél.
Olyan könnyű másoknak megmondani, hogy mit tegyenek? Ugye Josey?...
Nézi, hosszan és mozdulatlanul nézi az előtte állót. Ő tette fel a kérdést, mégsem érti a választ. Nem biztos benne, hogy ugyanarra a személyre gondolnak... Tudjukkivel szemben ugyanis az ?utálat? kifejezés túlságosan enyhének tűnik. Bár...
-  Nem is számít... A gyűlölet az utolsó, amit bárkivel is szívesen megosztanék.
Kiereszti az addig keményen, konokul benntartott levegőt, és még egy mosoly is kiül halvány, vaskos, szürke kialvatlanság-karikákkal színezett arcára.
Előhalássza a pergament a táskájából, de nem hajtogatja szét, hogy megnézze. Az első órájából még úgyis hátra van legalább tíz-tizenöt perc. Biztosan. Szájába teszi a papírt, és ismét előhalássza a cigis dobozt, amit kb tíz perccel ezelőtt tett vissza az egyik zsebbe. A dobozt kinyitja, és a lány felé nyújtja, és akár vesznek belőle, akár nem, ő megkínálja magát. Egy utolsó percig még elmereng, honnan és hová is jutottak el, majd miután a szájában tartott órarendet kivette és még mielőtt a cigit beledugta volna, egyszerűen közöl egy nevet.
-  Josey Buttler.
És kattan a súlyos ezüst relikvia-öngyújtó.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #40 Dátum: 2008. 11. 03. - 21:24:09 »
0

×Egyetlen Josomnak×

Utálom, utálom, utálom. Gyűlölöm, hogy ilyen gyenge vagyok. Nem szabadna hagynom, hogy magával ragadjon a kétségbeesés, a szomorúság, mert igenis, érdemes harcolni!
Minderre ez a? Hogy is lehetne jellemezni a mellettem álló mardekárost? Különös, mégis teljesen egyszerű, és őszinte lány. Kimondja, amit gondol, és tökéletesen megért.
Igen, jelen pillanatban pedig pontosan erre van szükségem. Arra, hogy megértsen valaki, arra, hogy ne sajnáljanak, és ne próbáljanak megvigasztalni? Az sokkal többet ér?
Összeszedem magam, mert tudom, hogy így helyes. Hiszen Ő is mindig ezt mondta?
De azt, amit a Nagyúr tett vele, az gyakran képes elfeledtetni velem az ígéretet, miszerint sosem fogok szomorkodni, ha eltávozik?
Meghalt. Talán már nem is számít az ígéret??
Ebben a pillanatban jövök rá, hogy de, igen, pontosan ezért számít az, amire a szavamat adtam.
Újult erővel pillantok rá a lányra, aki ismét megszólal. Gyűlölet?
Jól ismeri a gyűlöletet, de nem hagyom annyiban. Érdekel, mi történt Vele. Egyszerűen tudnom kell, miért lett olyan, amilyen. Feltehetőleg rosszul fog rá reagálni? De ezúttal komolyan kíváncsi vagyok valaki életére?

- Túl sok fájdalmat okozott már a Nagyúr, úgy látom, neked is. Kit vesztettél el?

Halk, bátorító, komoly hangon nekiszegezem a kérdést, akár tetszik, akár nem. Elküldhet a fenébe is akár azzal, hogy semmi közöm hozzá, és őszintén szólva meg is érteném.
Felém nyújtja a cigarettás dobozt. Egy egyszerű fejrázás közepette elfordítom a fejemet, és az égre szegezem a tekintetemet. Mikor bemutatkozik, visszanézek rá, és egy kedves mosoly kíséretében megszólalok.

- Örülök.

Ismét visszanézek a tájra... Már másképp látom... És nem csak a környezetet.
Naplózva


Josey Butler
Eltávozott karakter
*****

5

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #41 Dátum: 2009. 02. 14. - 20:57:19 »
0

~  E m i l y   t h e   s t r a n g e

Nem kér. Hát, jó. Joseynak sem kéne dohányoznia, igazából még 15 éves sincs. Mégis hónapok óta pusztítja magát ezzel a szeméttel. Értelme ugyan nincs, de így azért... van mibe kapaszkodnia. A rossz szokások nehezen vesznek el. Ráadásul... ez a dohányrúd legalább ott van a kezében, mint egy kétségbeesett felkiáltójel, ami azt akarja jelezni, hogy "Hé, figyelj ide, valami nincs rendben ezzel a gyerekkel!" Talán. De igazából ez egy olyan dolog, ami senki nem lepődik meg manapság. Senki sem kapja fel a fejét, ha ittas vagy betépett diákokat lát, és azon sem, ha valaki hónapok óta nem eszik, és olyan, mint egy csontváz. Azon se, ha esetleg dührohamai vagy sírógörcsei vannak. Amit a világ lát, az csak annyi, hogy valaki nem jár órára, nem teljesít, és hogy fegyelmezetlen. Így meg cseszhetjük az egészet.
Miközben azon ügyködik, hogy ismét összecókmókolja a táskáját, és lehetőleg egyik résen vagy apró nyíláson se essen ki semmiféle kacat, kap egy kérdést, amit megválaszolnia elég egyszerű.Tíz perccel ezelőtt még úgy gondolta, hogy erre a kérdésre semmilyen körülmények között nem adna választ senkinek, csakhogy most már úgy véli... Miért is ne? Nincs ebben semmi rossz... Elvégre, a felsőbbévest talán még meg is vigasztalhatja, hogy lám, van, akinek sokkal rosszabb, mint neki. Persze Jos nem mártírkodik. Csak... Kijelent dolgokat.
Egy keserű és örömtelen nevetést hallat, mielőtt válaszolna, s kiveszi a cigit a szájából egy pillanatra.
- Mindenkit.
Füst kifúj, nem néz a lányra.
- És ne hívd Nagyúrnak, mert nem több egy undorító, gonosz féregnél - szögezi le deviánsan, minden tiszteletet nélkülözve a hangjából. Igaz, hogy valójában retteg Tőle és minden egyes Halálfalójától. De az is igaz, hogy gyűlöli, ez a gyűlölet pedig undort szül, viszolygást.
Keserű szavak ezek egy ilyen kislány szájából. De ez van. Tényleg, tényleg mindenét elvesztette Miatta, és amije van, valamiért az sem az övé igazán. Se a "családja", se Tyara, se Keith, se semmi más.
Naplózva

Emily M. Dean
Adminisztrátor
***


■ leendő medimágus ■ ex-mardekáros

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #42 Dátum: 2009. 02. 18. - 02:50:54 »
0

×Drága Josey-nak, aki... Aki... Aki... szív×


Nem vagyok benne biztos, hogy értem, miért dohányzik egy olyan lány, mint Josey. Illetve? De, mégis. Sokakat megnyugtat, így talán őt is, de lehet, hogy csak azért, mert éppen olyan társaságban van, ahol a legtöbben cigiznek. Ilyen emberek között pedig könnyen rákap az ember arra a kis fehér rudacskára, akár szeretné, akár nem.
Mondjuk, egy kicsit sem lepett meg az, hogy rágyújtott. Először is, manapság a legtöbb fiatal cigarettázik, másodszor, valahogy Josey-hoz ?illik? is. Nem tudom, miért gondolom így, egyszerűen csak? Csak ezt gondolom, és kész.
Figyelem, ahogy a táskáját próbálja rendbe rakni, közben pedig kíváncsian várom, hogy mit fog felelni arra a könnyű, mégis Jos nyakába súlyos terheket helyező kérdésre, amelyet nemrég tettem fel neki. Találgatok, gondolkodom, hiába az ötletek, itt most nem csak gondolatok kellenek, hanem kimondott szavak is, és ha a válasza nem éppen az lesz, vagy olyan lesz, amilyenre számítok, akkor is legalább kimondta, és én meg hallottam.
Egyébként nem számítok semmire sem. Majd mond valamit?
És mond is. Válasza furcsán cseng, az a szomorú, bánatos nevetés szinte idegborzolóan hat a híd széljárta szélén, meglepődöttségemet arcom világosan tükrözi, az értetlenséget azonban nem. Aztán kijelenti azt is, hogy milyen is Voldemort, és igen; igaza van. Valójában ez az ember? Lény? Meg sem érdemli, hogy bárki is a szájára vegye a nevét, vagy a ?beceneveit?.
Mi állhat a dolog hátterében?

- Mindenkit? Ezt? Komolyan úgy érted, hogy _mindenkit_? ? kérdezem döbbent, és tulajdonképpen teljességgel szánalmas hangon, de más nem jön. Annyira furcsának tűnik az, hogy mindenkit elvesztett, hogy szinte el sem tudom hinni.

Ilyenkor merengek el azon, hogy vajon jogosan szomorkodom-e. Elvégre íme, az élő példa arra, hogy van, akinek sokkal, de sokkal rosszabb, és hiába fiatalabb ? nálam sokkal, de sokkal felnőttesebben, és komolyabban képes kezelni a helyzet.

Egy biztos. Nem fogom annyiban hagyni. Ki kell derítenem, mi történt ezzel a lánnyal. Ki. Kell. Derítenem.



Naplózva


Christian Ashmore
Eltávozott karakter
*****


hatodéves, az idősebb iker :D

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #43 Dátum: 2009. 02. 18. - 09:27:00 »
0

~ Alma Mosolyog ~

Chris lassú léptekkel ballag át a hídon, majd mint aki meggondolta magát, a végén visszafordult és sétált még egy kört, végül a híd közepe táján letámaszkodott a korlátra két oszlop között. Lustán bámult a mélybe kezében egy doboz bonbont lóbálva a sziklák felett, miközben egy régesrégi, talán magyar eredetű szám átköltött változatát dúdolgatta.
- Ledobjam, vagy ne dobjam; azon tűnődtem... egy nagy pofon nem old meg semmit sem...
Szabad kezével bosszús mozdulattal csörrentette meg a jobb fülébe aggatott tengernyi függőt: kisbaltát, stukkert, slóziláncot, marihuánalevelet, vágtázó lovat. Még a klubhelységben rájött a csokiehetnék, ezért lehozta magával a fiúhálóból a hétvégi roxmortsi kiránduláson vásárolt mágikus édességet. A szabadlevegőn akarta elfogyasztani, elvégre olyan csábító a napsütés, de mire ideért a hídra, értelmét vesztette azu egész. Egyedül nem jó enni, még csokit sem. A napfényben ezüstösen megcsillan a bonbon nejloncsomagolása - talán valaki kiszúrja a kastély egyik ablakából...
Bárha! Legalább nem tűnne olyan hülyének, amikor egyedül visszasétál a klubhelyiségbe, kezében az érintetlen dobozzal. Á, mindegy minek nézik, legfeljebb ezen is poénkodik egy sort és ezzel le lesz tudva az egész; úgyis ő a helyi mókamester, ne meg Rico, az ikertesója.
Kíváncsian olvasná végig a csomagolásra írt összetevőket, ha fel volnának tüntetve. Csakhogy ez nem közönséges mugli édesség, ő sem hozná nyilvánoságra hogyan bűvöli meg a csokit ahhoz, hogy például mozogjon.
Nyílik az ajtó, aztán csukódik. Chris tovább bámul a mélybe, majd tekintete fókuszt vált, s a felhőket veszi szemügyre, miközben a korlátra könyökölve tovább lóbálja a csokit. A dúdolást sem hagyja abba, hiszen az idegen úgyis csak áthalad a hídon. Miért is állna meg? Nincs abban semmi rendkívüli, ha egy kamasz az eget bámulva, dudorászva támaszkodik a mellvéden. Újra felcsendül az elferdített refrén, bár a fiú fel-felívelő, mutáló hangján talán kissé bizarrul hat.
- Ledobjam, vagy ne dobjam; azon tűnődtem... egy nagy pofon nem old meg semmit sem...
Úgysem ismerne rá a hídon átgyalogoló illető, ha netán mégegyszer meglátná a Roxfort falain belül, hiszen csak a hátát szemlélheti most is. Hacsak nem dönt mégis a megállás mellett, de az esetben neki kell megszólítania a fiút. Christian ugyanis meglehetősen félénk az idegen lányokkal szemben, alig mer megszólaln vagy ha mégis, akkor igen gyakran elpirul; azt pedig csalhatatlanul elárulja orra, hogy nőnemű lény lépked a hídon. Nem fog megfordulni, nem, nem és nem. Most valahogy nincs kedve leégni a tré szövegeivel és a félénkségével.
Naplózva

Wjerk Alma
Eltávozott karakter
*****

ötödév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #44 Dátum: 2009. 02. 19. - 21:33:43 »
0

christian ;;

Már egy ideje vége van az óráimnak. Örülök is nagyon, mert a végére kezdett unalmassá válni az egész. Majdnem bealudtam, ami persze elég kellemetlen lett volna. Ilyen kis pálcikákkal kellett volna a végén már kibigyóznom a szemhéjamat, hogy ne tudjam becsukni a szememet. És az a szörnyű az egészben ,hogy nem az óra témája miatt volt, hanem mert én voltam fáradt. De szörnyen, pedig normálisan aludtam, és a nap elején még olyan voltam mint máskor. Aztán valami szörnyen lemeríthetett de lövésem sincs.
Hékás, álljon már meg a menet! Én vagyok az, aki lefáraszt másokat, ai miatt kullog az egész nép mert teljesen lemerült a Duracell nyuszi benne. Most meg visszavágott az átok. Ez így nem kóser.

Szememet dörzsölgetve, táskámat a hátamra dobva slattyogok a folyosón. A többiek csak úgy száguldoznak mellettem, nem tudom felfogni. Elmosódik körülöttem az élet, én meg csak állok ott egy helyben és nézek ki a fejemből. Vagy hirtelen felgyorsult körülöttem a világ vagy én vagyok lelassulva teljesen. Valószínűleg az utóbbiról van szó. Sőt, biztos vagyok benne.
Megszédülök. Muszáj megtámaszkodnom valamiben. Vagy valakiben. Vagy valahova dőlök. Dőlnöm kell. Odébb megyek pár lépést. Vállamat nekidöntöm a hideg kőfalnak és kapkodom a levegőt, a szemeim lehunyva, de a világ így sem áll meg, csak forog körbe, körbe. Nem...nem érzem jól magam.
És ez senkit sem érdekel.
Senkinek sem tűnik fel, hogy rosszul lettem, de nem is gond. Ne törődjenek velem, menjenek tovább, én kérem, hagyjanak, meg tudom oldani.
Mély levegők, Alma, nyugodj meg, csak egy kicsit megszédültél, csak egy pillanat zavar volt az egész. Egy perc, vagy kettő... öt. És semmi baj nem lesz, lehet, hogy még jól is leszel, teljesen. Mint reggel. Lehetséges.
Mély levegő. Kinyitom a szememet és lassan eltolom magam a faltól, hogy újra lábra álljak. Körbenézek. Az emberek lelassultak, vissza, normális tempóra, nem rohannak már, csak annyira, amennyire máskor is szoktak. Megkönnyebbült sóhaj, aztán összeszedem magam és megyek tovább.
Levegőt!
Villan be hirtelen és rögtön megindulok a híd felé. Kivágom az ajtót, aztán már nem is foglalkozom azzal, hogy becsukódik e mellettem vagy nem. Csak mélyet szippantok a friss levegőből és végre teljesen megnyugszom. Erre szükség volt.

Nem állok meg, sétálok tovább. Egy másik Hugrás, lám-lám. Nem vagyok egyedül. Ami kár is, meg rossz is, de ha még egyszer előfordulna az, ami az előbb és esetleg súlyosabb lenne, lenne aki segítséget hív és nem veszek el a tömegben. Közeledek felé, mikor meghallom, hogy egy dalt dúdolgat. Nincsen kifejezetten jó hangom, sőt. Zenei érzékem sincs igazából, de az ilyen ember is hallgathat zenét. Elmosolyodom és folytatom a dalt. Nem tudja jól a szövegét, nem bizony, de én csak azért is belepiszkálok és folytatom.
- Statiszta voltam melletted, a gyűjteményedbe kellettem...
Csöndesen éneklem, éppen meghallja. Nem ismerem. Azt hiszem. Így hátulról semmi ismerős nincs a srácban, bár ki tudja, a végén még kiderül, hogy évfolyamtársam. Dobok egy hátast akkor.
De csak óvatosan, nehogy beleszédüljek.
Naplózva
Oldalak: 1 2 [3] 4 5 6 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 06. 23. - 09:27:34
Az oldal 0.098 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.