Morgan Nexine Redraven

Nexine Redraven

   alapok

jelszó || "A sebhelye tizenkilenc éve nem fájdult meg."
teljes név || Morgan Nexine Redraven
becenév || Nex
nem || nő
születési hely, idő || Oldbullshire, 1981. november 10.
kor || 16
faj || ember
vér || aranyvér
évfolyam || 6

   a múlt

Egy elhagyatott kis faluban születtem, Walesben. Az anyám és az apám épp rokonlátogatás alkalmából voltak ezen a vidéken, valójában Londonban éltek. Az apámban, Haydenben csörgedezik némi amerikai apacs vér, innen a nevem is, de már réges régen nincs egyetlen tiszta vérű indián felmenő sem a vérvonalán. Ennek ellenére az őseim varézsereje nagyrészt megmaradt, és a családomban a mai napig sok a tehetséges látó és gyógyító. Anyám, Eloise mugli, de egy azon kevesek közül, akik már azelőtt tudtak a varázslók létezéséről, hogy találkoztak volna eggyel, ő ugyanis a mugli minisztériumban dolgozik, a védelmi minisztériumnak, és vele is megosztották az információt, mikor elég magas posztot töltött be. Apám a Szent Mungóban dolgozik gyógyítóként. Egy bátyám is van, Charlie, aki a Gringotts alkalmazottja.
Szóval megszülettem. A körülményekről sokáig nem tudtam részleteket, ezért inkább kicsit később térek ki rá.
Bár apám aranyvérű, és tudtommal nincs is kvibli rokona, mégsincs kúriánk. Egyszerű, de hatalmas kertes házban éltünk London külvárosában, ahonnan mindkét szülőm könnyen elérhette a munkahelyét. Nagyszüleim születésemkor már nem éltek, az anyám amúgy is árva volt, születésem előtt pár évvel halt meg az apja, az anyja már születésekor. Az apám szülei pedig szintén néhány évvel a születésem előtt haltak meg. Én késői gyerek voltam, bátyám és köztem 11 év van.
Kisgyerek koromban épp ezért rettenetesen unatkoztam... Mindenki dolgozott vagy tanult, nagyszüleim nem éltek, és mindig is finnyás voltam, ha kapcsolatokról volt szó, ezért kevés olyan ember volt, akiket később, mikor ez már számított, barátaimnak nevezhettem. Semmi lényeges nem történt velem gyerekkoromban, azon kívül, hogy egyetlen ember sem került közel hozzám, még a családtagjaim sem. Nem szerették, ahogy viselkedem, láttam rajtuk, hogy zavarja őket az, amilyen vagyok, amiket mondok, amiket teszek, bármi legyen is az. De sosem szóltak. Tapasztalni kezdtem, hogy a rokonságom furcsán néz rám. Amíg kicsi voltam, ez nem tűnt fel. Anyám, aki régebben rendesen törődött velem, mire 7-8 éves lettem, ridegen, tartózkodóan viselkedett, bár nem volt gonosz, azt le kell szögeznem. A bátyám számára viszont, mire végzett a Roxforttal, már teljesen láthatatlan voltam. Nem értettem semmit az egészből, kellemetlen lett a légkör, bár ha őszinte akarok lenni, mindig is rosszul éreztem magam "otthon", ösztönösen kerültem az ott lakó embereket. Hamarosan ki is derült, hogy miért. Nekem nem volt furcsa, hogy a kutyák óvakodnak tőlem, hogy pókokból az én szobámban volt a legtöbb, vagy hogy a kígyók sosem menekültek el előlem, s én is vonzódtam hozzájuk. Nem foglalkoztatott az sem, hogy az összes jóravaló szomszéd suttogott a hátam mögött, a gonoszkodó és kegyetlenkedő gyerekek viszont keresték a társaságom, habár én sosem foglalkoztam velük, és nem is szerettem velük lenni különösebben, nem éreztem vekük kapcsolatban semmi mást, csak szánalmas megvetést már egészen kicsi koromban is...
De aztán megkaptam a roxforti levelemet. Készülődni kezdtem, végképp nem törődtem az otthoniakkal (nem mintha nem számítottam volna a levélre, de mégiscsak bizonyos megkönnyebbülést jelentett), ezután pedig csak az iskolára koncentráltam, ahol reményeim szerint több és jobb kapcsolatokra tehettem szert, mint otthon. Egyszer, mikor meg akartam kérdezni valamit az apámtól, aki gyakorlatilag az egyetlen olyan ember volt a házban, aki még észrevett, hallottam, hogy anyámmal vitatkoznak valamin. Mivel sokszor nem mondtak el nekem dolgokat, így nem egyszer előfordult, hogy hallgatóznom kellett, ha nem akartam teljesen idegenként lézengeni és némi információhoz jutni. Ezúttal is ezt tettem.
- El kell mondanunk neki. Elég nagy már hozzá! - mondta az anyám ingerülten.
- Nincs igazad! Alig 11 éves! Fel sem fogná, miről van szó! - így az apám.
- Dehogyisnem... Jól tudja így is, hidd el! Nézz csak rá! Megfigyelted őt egyáltalán valaha is alaposan? Észrevetted miket csinál?
- Miért, miket csinál? Amúgy pedig minden furcsasága azért van, csak mert úgy viselkedtek vele, mint egy korccsal!
Ekkor már tudtam, hogy rólam van szó, és felgyorsult pulzussal tapadtam még jobban rá az ajtóra, mert fogalmam sem volt, hogy mi az, amit tudnom kéne, de azt éreztem, hogy végre választ kaphatok a kiközösítésre és arra, hogy miért érzem magam idegennek köztük.
- Nem viselkednénk vele úgy, ha nem az lenne, ami! Miért nem veszed észre, hogy mennyire más? Miért ragaszkodsz hozzá ennyire?! - kiabált az anyám. Még sosem hallottam azelőtt ilyen felindultnak. Éreztem, hogy fél és hogy mérhetetlenül dühös.
- Esélyt kell neki adnunk! Csak mert az anyja halálfaló volt, még nem jelenti azt, hogy ő is gonosz!
Elugrottam az ajtótól, és felrohantam a szobámba.
Bizony. Örökbe lettem fogadva. Nem is akárkiktől.
A szüleim ez után semmit sem tudtak arról, hogy kihallgattam őket. Mindig is jó színész voltam, és nem kellett megerőltetnem magam, egyszerűen ugyanúgy közömbösnek kellett lennem, mint addig. Évekig vártam, hogy közöljék velem, de úgy tűnik az, hogy eztán egész évben távol voltam, azt a hitet keltette bennük, hogy ráérnek vele. De nem hagytam őket belenyugodni. Negyedik év végén, négy évnyi elégséges tanulás, tűrhető magaviselet, de rengeteg olyan kisebb tett után, amivel bebizonyíthattam, hogy arra a bizonyos esélyre nincs szükségem, felkészülve mindenre, végül nyáron eléjük álltam, és kijelentettem, hogy abbahagyhatják a szánalmas titkolózásukat: tudom, hogy nem ők a szüleim, és követeltem tőlük a szín tiszta igazságot. Apám meghökkenve bámult rám míg anyám csak dühösen meredt rá, mintha ő tehetne róla. A legdühösebb mindnyájunk közül azonban én voltam. Elmondtam nekik, hogy ha elmondják, kik az igazi szüleim, nem kell többé elviselniük engem. Soha többé nem látnak majd. Ezt nem tudták mire vélni, én pedig elmondtam, hogy igazi barátra leltem egy olyan ember személyében, akit nem zavar a származásom, és nem érdekli, kik voltak a szüleim. Ő volt a Roxfortban megismert egyetlen olyan ember, aki nem azért lett a barátom, mert szép voltam, mert ravasz, mert meggyőző, vagy mert kiváltam a tömegből, nem azért tisztelt, mert szemrebbenés nélkül tudtam kegyetlen és gonosz lenni, hogy az akaratomat érvényesítsem. Ez az illető megismert, nem csak a felszínt figyelte, szánt rám időt, és az igazi barátom lett. Az ő családjában is hasonló ellentétek húzódtak, de mivel nagyszüleitől kisebb vagyont örökölt és akkor végzett nagykorúként a Roxfortban, így hozzá akartam költözni.
Anyám természetesen nem ellenkezett, apám azonban nagyon kiakadt. Még sírt is... de ez engem a legkevésbé sem hatott meg. Képtelen voltam neki megbocsátani, és a mai napig gyűlölöm. Nem csak azért, mert hazudott, hanem mert a hazugsága tönkretette az életem. Ha elmondta volna, ha elém mer állni, és elmondja, honnan való vagyok, és elmagyarázza, nem kellett volna egész ott töltött időm alatt azon gondolkoznom, mit tettem, mi a baj velem, amiért nem tartozom oda, nem gyötört volna bűntudat olyasmiért, amiről nem tudtam, mikor követtem el vagy hogy egyáltalán mi is az. Ha megismert volna, tudnia kellett volna, hogy elmondhatja, és nem azzal segít, hogy titkolózik. Így ugyanis pont azt érték el, ami ellen küzdöttek és amitől féltek. A harag, a bizalmatlanság, a hűvös elfordulás miatt lettem olyan, amilyen, és már nem is küzdök ellene. Akkoriban még próbáltam.
Végül az anyám mondta el, hogy az apám unokatestvérének a gyereke vagyok. Az unokafivér csatlakozni akart Voldemorthoz, és egy halálfalót vett feleségül. Az igazi anyám épp Walesben járt terhesen valami sötét ügyben, mikor elkapták, de ő küzdött, és mindegyik aurort megölte. A szülés viszont megindult, ő pedig nem élte túl. Ekkor a Sötét Nagyúr ugyan már nem volt uralmon, de állítólag az anyám meglehetősen makacs és hűséges híve volt, egy azon kevesek közül, akik folytatták a munkát a bizonytalanságban is, és az aurorok nem tudták elkapni őt. Egy mugli kórházba szállítottak, és valami óriási és szerencsétlen véletlen során akik felneveltek éppen egyik távoli rokononukat látogatták, de Eloise-t kisebb baleset érte, kórházba kellett vinni, és miközben ellátták, nevelőapám hallotta, hogy rólam beszélnek. Mivel a szülőanyámnál volt némi irat, így a neve kiderült. A nevelőim tudták, hogy hívják őt, és bár nem tartották a kapcsolatot a családdal, azért eljutott a fülükbe, hogy a nő terhes. Végül a nevelőapámnak megesett a szíve rajtam, és heves családi viták után úgy döntöttek, hogy hazavisznek, addigra azonban az aurorok fülébe is eljutott a hír, ezért sietniük kellett velem. Hogy hogy sikerült nekik kicsempészniük, és törvényesen örökbefogadniuk, rejtély. De nem vagyok hálás érte. Sok fájdalomtól és kétségtől szabadítottak volna meg, ha hagynak egy árvaházban felnőni, ahol megismerhetem önmagam. Adtak nekem egy teljesen normális nevet, ami szépen cseng ugyan, de cseppet sem illik hozzám, de szerencsére egy másikat is. Második nevemmel mutatkoztam mindig is mindenkinek. Nexine. A nexin ugyanis egy gyönyörű, de rettenetesen mérgező, ritka lila növény. Mellesleg nagyon szép, és csak akkor veszélyes, ha a tüskéi megszúrják az embert. Mint később kiderült, az apám ötlete volt, mert az ősei közt sokan használták a látáshoz szükséges traszbaeséshez. Ezen kívül a szemem néha furcsa, violás árnyalatban tündököl, amitől megrettennek néha az emberek. Mire újra a szemembe mernek nézni, addigra mindig eltűnik a furcsa fény...
Nevelőanyám mindig is gyáva mugli volt, a halálfalókról csak azt hitte, tébolyult gyilkosok, semmi több. Nem gondolt rá, hogy mennyire erősek és kifinomultak, mennyivel eszesebbek és talpraesettebbek nála. Ekkor az igazi, vér szerinti apám azonban már szintén nem élt. Hazatérve pedig természetesen senkinek sem mondták el, hogy kinek a gyereke vagyok valójában. Mikor rákérdeztem, mégis mikor akarták elmondani, azt mondták, soha. Állítólag azért hoztak magukkal, mert azt gondolták, hogy a nevelés majd segít rajtam, és nem leszek gonosz, mint az anyám és az apám, aki az aranyvére miatt szintén mugliellenes elveket vallott.
Tévedtek. A vér nem válik vízzé, bár tény, hogy "higítani" lehetett volna. Nem könnyítették meg a dolgom azzal, ahogy viselkedtek velem, jól tudtam a lelkem mélyén, hiába is tagadnám, hogy én nem vagyok jó ember. Kisebb koromban is sokkal jobban vonzott a veszély és a sötétség, a furcsa helyek, a nehéz helyzetek, mint a lelkes családi összejövetelek és a vidámság. Ettől viszont még nem kellett volna, hogy feltétlenül gonosszá váljak. Ha jobban belegondolok, a jót ez a család ölte ki belőlem, szépen lassan elnyomott bennem minden jóindulatot. A viselkedésük elhitette velem, hogy nem vagyok érdemes semmire, számukra csak egy árnyék voltam. De pechükre mindig is hamar túltettem magam a fájdalmon és mást kerestem, amivel kompenzálni tudtam a dühöt és keserűséget, amit a veszteségek okoznak. Ezt pedig szépen lassan máson kezdtem levezetni, onnantól pedig már nem volt megállás: hivatalosan is rám sütötték a különc, kegyetlen és bizarr jelzőket. Én pedig csak tűrtem és mosolyogtam, a szomszéd kisgyerekek félni kezdtek tőlem, mi több, néhány idősebb srác is. Mégsem támadt rám soha senki, és ez szinte már bosszantó volt. Egyedül kódorogtam azokban az években, mikor még nem volt társaságom az iskolából. A sírást csak és kizárólag az erdőben, az erdei vadak társaságában engedtem meg magamnak.
Vártam az iskolát, minden reményemet abba helyeztem, hogy ott majd találok embereket, akik mellém állnak - így vagy úgy. A nevelőszüleim kihallgatása pedig csak rátett egy lapáttal a kétségbeesésemre.
De a roxforti éveim eleinte cseppet sem jól teltek. Tiszta lappal indulhattam volna, de addigra már annyira megszoktam az elnyomottságot és az elutasítást, hogy mire észrevehettem volna, hogy van, aki nem tud a múltamról, van aki nem ismer, és akinek a szemében lehettem volna új arc, addigra mindenkinek bebizonyítottam, hogy nem vagyok jó társaság. Minden kis sérelmemet nálam gyengébbeken toroltam meg, olyan módszerekkel, ami épp akadt, hol tettlegességgel, de inkább a szavaimmal és a magatartásommal. Így aztán a legtöbb ember nem is közeledett hozzám, csak néhányan, de róluk jól tudtam, hogy nem a kifejezetten jó kategóriába sorolandók. Első év végére már beletartoztam egy kisebb csoportba, akiknek a tagjai jórészt halálfalók rokonai vagy különc figurák voltak. Őszintén szólva nem az volt a célom, mikor az iskolába kerültem, hogy beolvadjak egy jelentéktelen és igazságtalan csapatba, de addigra jól tudtam, hogy az emberek skatulyáznak, és ha nem akartam egyedül maradni megint, fel kellett adnom a harcot, annál jobban pedig kevés dolgot utálok.
Az első nyaram alkalmával még nem ismertem Petert túl jól. Peter volt az, akihez később odaköltöztem. A fiú három évvel volt idősebb nálam. Már első évben is figyelt rám, bár ő nem tartozott a zárt körű kis csoportunkhoz. Háztársam volt, de sokan nem kedvelték, mivel nem az a tipikus kemény legény volt, inkább az eszét használta és nem az öklét. Én azonban kedveltem, megnyerő, barátságos, közvetlen és megbízható ember benyomását keltette, és bár mindig is utáltam, ha valaki kiállt értem kérés nélkül, ő bármikor kész lett volna rá, és ez érdekes módon nem zavart. Következő évben jobban összeismerkedtünk, és sokszor segített nekem, legyen szó tanulásról vagy társaságról. Barátai nem nézték ezt jó szemmel, de ő nem foglalkozott velük. Nagyon hálás voltam neki, amiért ha védelmezni nem is tudott, de figyelt rám, meghallgatott és törődött velem, úgy tűnt, sosem használna ki. Mikor elment az iskolából, megbeszéltük, hogy hozzáköltözöm, a saját apró házába, amit az örökségéből vett. A legutóbbi nyaramat nála töltöttem. Kellemes hetek voltak, de több volt a hátránya, mint az előnye: megismertem az igazi Petert, rájöttem, hogy alaposan félreismertem. Nem csak én voltam az egyetlen pátyolgatottja, habár kétségkívül a kedvenc. Minden héten többször is meglátogatták kisebbek-nagyobbak, és mindannyian rajongtak érte. Döbbenten vettem észre, hogy olyan ügyesen manipulálja az embereket, hogy azok észre sem veszik, és bármit megtesznek neki, mert kötelességüknek érzik. Az illetők közt sok okos, szép és főleg gazdag mágus és boszorkány ivadék akadt. Ez a pár csalódással és meglepő, egyáltalán nem kellemes élményekkel teli hét azonban még mindig sokkal jobb volt, mint az "otthon" töltött tizenhárom év, mert itt rájöttem, mi a helyzet, ott viszont port hintettek a szemembe. Ennek ellenére nagyon rosszul esett, hogy Peter mégiscsak kihasznált, az a kevés biztonságérzet, amit addig nyújtott, köddé vált. Mire erre rádöbbentem, már késő volt számára, mert ostoba módon azt hitte, hogy nem fogok rájönni, hogy a törődése is csak eszköz, és örökké ott leszek neki és szolgálom. Meghagytam ebben a hitében, és ahogy egykor a nevelőszüleim, úgy ő sem tudja, hogy tudok a titkáról, és hogy teljes szívemből gyűlölöm őt ezért. Mert sajnos minden nappal jobban tudatosul bennem, hogy igenis van szívem, csak fekete, mint az éjszaka
De szükségem van rá még egy kis ideig, mert laknom kell valahol. Valamit valamiért.
Visszatérve az iskolába azt hittem, mégiscsak rosszabb lesz nélküle, de a nála töltött két hónap emléke mindig kisegített, dühöt és erőt adott, hogy kitartsak, és leveleket is írt nekem, ami csak olaj volt a számára láthatatlan tűzre. A kis csoport, amibe tartozom, még mindig megvan, és még mindig "tag" vagyok. Ők szemet hunynak a barátságunk felett, így nem kell egyedül lennem az iskolában. Pedig tudom, hogy jobb lenne nekem nélkülük. Ráadásul azt veszem észre magamon, hogy egyre többször csak azért vagyok mással gonosz, mert megszoktam. Már nem lelem örömömet abban, ha a kisebbek félve félrehúzódnak és lesütik a pillantásaikat; ha egy tanárral vitába keveredhetek; ha a környezetemben azon csámcsognak, melyik halálfó hány muglit fog elkapni vagy ki hogyan kínozna meg valakit...
Most pedig kitört a háború. Cseppet sem félek, nincs miért. A halálfalóktól természetesen biztonságban vagyok, és őszintén szólva nincs gondom azzal sem, amit csinálnak. Peter azonban jónak tartja ezt a tisztogatást, ami engem már nem lep meg, de nem is zavar. Viszont nem akarok sem velük, sem a muglikkal közösködni. Elismerem, kell a vérfrissítés, de örülök és büszke vagyok, hogy az én felmenőim között - még ha kegyetlen gyilkosok is - csak mágusok vannak. Ha megjelenne egy halálfaló, és azt mondaná, csatlakozzak, talán meg is tenném. De nem szívesen.
Hogy én milyen ember is vagyok, nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem vagyok jó, és soha nem is leszek az, ha akarnék sem.
Egyszerűen nem annak születtem. Milyen okom volna saját magam ellen fordulni?

   jellem

Nagyon bizonytalan, ellentmondásos jellem. Hangulata rettenetesen gyorsan változik, bosszantóan hirtelen típusú ember. A tapintatot mint olyat, csak hírből ismeri, ami érthető, ha nézzük a gyerekkorát.
Sosem törődött azzal, hogy komoly kapcsolatokat építsen ki magának, de gondoskodik róla, hogy sose unatkozzon. Amit a fejébe vesz, azt egy ideig meg akarja valósítani, de könnyen elveszíti az érdeklődését. Nehezen határozza el magát, de makacsul ragaszkodik a hangosan kimondott döntéséhez. Amíg szilárdan el nem határozza magában, mit is akar, addig viszont percenként változtat a szemléletén, de hogy végül hogy dönt, az az utolsó pillanatig kiszámíthatatlan. Úgy tűnik, mintha sodródna az árral, valójában azonban nagyon is figyeli, mi történik körülötte. Humora gyakran szarkasztikus és bántó, még ha nem is gondolja komolyan a sértést. Nála ez egyfajta megszokás, de bocsánatot ritkán kér. Nem fogja vissza magát semmiben, tapintatlan és elég önző.
A megbízhatóság és a türelem nem az erőssége. A világot sajátos módon szemléli, mindig egyedi, kirívó megoldásokat keres, második nevét is többek közt ezért használja szívesebben. Külsejével azonban nem szeret kitűnni a tömegből, annak ellenére, hogy csinosnak mondható. Csak akkor rittyenti ki magát, mikor elegánsan kell megjelenni, de nem szeret olyan helyekre járni, ahol csinosan kellene öltözködni. Kerüli a tömeget. Mindezek ellenére viszonylag közvetlen, könnyen szóba elegyedik bárkivel, a kínos hallgatást utálja.
Kifejezetten közeli barátai nincsenek, mert senkiben sem bízik meg. Különös jelleme ellenére van, aki kedveli, és azokkal általában jól kijön. Lelke mélyén viszont a leginkább arra vágyik, hogy valaki valahogy olyan hatással legyen rá, ami késztetést érez benne, hogy végre megváltozzon, és akiben tényleg megbízhat. Még sosem volt szerelmes, és nem igazán izgatja a férfiak társasága. A flörtöket ugyan szereti, de úgy érzi, sosem lesz képes beleszeretni vsenkibe. Erről ráadásul gondoskodik is: elűzi az olyan fiúkat, akik érdeklődnének iránta.
Nem fél semmitől, veszélyérzete nincs. Szereti az újat, a veszélyeset, az őrültet, de nem érzi magát bátornak.
Azon kevesek mellett, akiket kedvel, kiáll, akiket nem, azokat viszont tönkre is teheti, ha az útjába kerülnek egy rosszabb pillanatban, és mivel véleménye gyorsan változik azokról, akiket nem ismer eléggé, ezért célszerűbb vele jóban lenni, vagy elkerülni. Elég ravasz, és könnyen meg tudja bántani az embereket. Nem igazán szeret egyedül lenni, de néha, ahogy mindenki, igényli a magányt. Ha egyedül van, kevésbé dühös.
Már meg sem próbál úgy viselkedni, ahogy kellene, gyakran botránkoztatja meg a környezetét egy-egy mondatával vagy tettével, de nem törődik a következményekkel és a legtöbb ember véleményével. Remekül kiismeri az embereket, és általában észreveszi, ha hazudnak neki, ennél jobban pedig semmit sem utál. Hiába tűnik egy érzéketlen méregzsáknak, valójában nagyon is át tudja érezni más ember helyzetét, csupán arról van szó, hogy nem hajlandó kedves lenni senkivel, amíg nem látja, hogy viszonzásra lel. Igényelné a törődést, de mivel soha senkitől nem kapta meg, így ő sem osztogatja szívesen.
Mindezek ellenére vannak napjai, mikor kifejezetten jó társaság. Ilyenkor egész jól el lehet vele beszélgetni, mert bár mindenki tudja róla, hogy alapvetően nem egy kedves teremtés, de őszinte és senkinek sem fecseg semmiről, csak ha valamivel csúnyán megbántják, megalázzák vagy kihasználják. De olyankor amúgy is talál eszközt a viszavágásra... Más házakból is akadnak jó ismerősei (barátoknak véletlenül se nevezzük őket), legtöbben érdekes, különc vagy nem túl közkedvelt figurák. A vérhez való hozzállása ellenére az embereket a többi emberhez való hozzáállásuk alapján ítéli meg. Nem ajánlatos teljesen megbízni benne, mert könnyen cserben hagy bárkit, ha úgy érzi, túl közel került az illetőhöz. Az ismerősei vagy nagyon kedvelik, vagy kifejezetten utálják.

   apróságok

mindig || fekete, koktélok, kígyók, virágok, ősi mágia
soha || hazugság, szürke, kviblik, tűző nap, erősen sminkelt nők és kicicomázott férfiak
dementorok || csak a szokásos hideg és zsibbadás, valamint tompa fájdalom az egész testében
mumus || egy csomó ember, akiknél kés van
titkok ||
- örökbefogadták, de Peter-en kívül ezt nem sokan tudják, pedig nem titkolja
- szépen rajzol
- van látó képessége, de nem szereti
rossz szokás ||
- gyakran átnéz az olyanokon, akiket nem kedvel
- sok mindenbe belekezd, aztán hirtelen otthagyja
- utál vitakozni, ezért ha esetleg belekezdene valaki, akkor ő elnémul, és tüntetően hallgat, estenként ott is hagyja a vitapartnerét
- ha mérges vagy ideges, káromkodik

   a család

apa ||
vér szerinti apja: Hayden Redraven
nevelőapja: Matthew Redraven
anya ||
szülőanyja: Marion McDormack
nevelőanyja: Eloise Smith
testvérek || mostohatestvére (egyben unokatestvére) Charlie Redraven, 11 évvel idősebb
családi állapot || Peter Clarksonnál él, de nincs köztük barátságon kívül semmi, egyedülálló
állatok || egy levelezésre használt holló

   külsőségek

magasság || 168 cm
tömeg || 52 kg
rassz || európai (sok generációval ezelőtt apai ágon indiánok is akadtak)
szemszín || sárgás zöld
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || egy titkos kis holló tetoválás a jobb bokáján, ami mozog
kinézet || Megjelenése csinos, és természetes. Nem túl feltűnő jelenség, de az arcát könnyen meg lehet jegyezni. Kisugárzása különös, kicsit ellenséges. Kerüli a tömeget, de mégsem látszik rajta, hogy visszahúzódó lenne, járása könnyed, viszont magabiztos, mindig előre néz, amitől talán egy kicsit arrogánsnak tűnhet, pláne, hogy gyakran ül titokzatos, nyugtalanító kis mosoly a szája szélén. Azon ritka alkalmakkor, mikor mosolyog, az arca szinte teljesen megváltozik, kifejezetten kedvessé válik, ennek a bájnak azonban legtöbbször nem szabad hinni. Kicsit talán idősebbnek néz ki, mint amennyi, koravén hatást keltve.
egészségi állapot || szinte betegesen bizalmatlan, kicsit paranoiás

   a tudás

varázslói ismeretek || bájital főzési tudománya kiemelkedő, de ezen kívül semmiben sem ért el különlegesen jó eredményeket, bűbájai szélsőséges érzelmi helyzetben nagyon erősek, átváltoztatástanból viszont kifejezetten gyenge. A mágiatörténet a diákok közt talán egyedül őt érdekli, szabadidejében néha olvasgat régi témával foglalkozó könyveket.
mugli képzettségek || rajz
pálca típusa || 10 és fél hüvelyk, vörös juhar, főnixtoll mag
különlegesség || a vérében van a Látás, így néha megérez dolgokat, gyakran álmodik meg kisebb jeleneteket, de nem tulajdonít nagy jelentőséget neki

   szerepjáték-példa

   Kellemesen borús idő volt. A parkban nem sok ember lézengett, mivel lógott az eső lába. Úgy viselkedtek, mint, akik nem ismerik a vízlepergető bűbájokat, vagy bármi esélyük lett volna arra, hogy egy villám beléjük csapjon... Még egy csepp sem esett, alig dörgött a távolban, de már szaladtak, mint a patkányok.
   Mellettem egy nyúzott, öreg könyv feküdt a padon. Egy ideig csak a felhőket nézegettem, mit sem törődve az emberekkel, akik szintén nem fordítottak rám figyelmet. Rendben is volt ez így. Aztán végülis a kezembe vettem a kötetet, ami a középkorban történt állati transzformációkkal foglalkozott. Abban a reményben olvastam, hogy mivel a régmúlttal és egyben az átváltoztatással foglalkozik, talán valamit tanulok belőle. A vén McGalagony nem volt túl elégedett az órai teljesítményemmel, és ami azt illeti, engem is nagyon zavart, hogy annyira baromira béna vagyok ehhez.
   Épp egy viszonylag érdekes és tananyaggal teli bekezdés jött volna, de egy kósza valami belecsapódott a könyvbe. Meglepetten és mondhatom, dühösen néztem körbe, hogy honnan jött a kvaffnak tűnő labda, amit azonnal fel is kaptam a földről. Elég volt oldalra fordítanom a fejem, hogy meglássam azt, aki kiverte a kezemből a könyvet. Éreztem, hogy azonnal elönt a méreg. Ennek ellenére kedves kis mosoly ült ki az arcomra. Megvártam, amíg az illető, egy felettem járó srác óvatosan közelebb lépked. Nem volt hülye. Láttam rajta, hogy nem igazán hisz a mosolyomnak. Tök mindegy.
- Szia Jason! - köszöntem rá nyájasan.
- Szia Nexine... - köszönt vissza gyanakodva, méregetve hol engem, hol a labdát, hol a könyvet. - Öhm, ne haragudj, nem volt szándékos.
- Oh, persze. Tudom - legyintettem szabad kezemmel. Nem mintha érdekelt volna, hogy miért történt. A lényeg, hogy megtörtént. - Nem vesztek be engem is?
Láttam rajta a megdöbbenést. Be kellett harapnom a szám, hogy ne kezdjek el idő előtt nevetni.
- Hát... ha gondolod, akkor...
- Ugyan! - nevettem el végre magam. Persze cseppet sem természetesen. - Csak vicceltem. Nem igazán vagyok jó a labdajátékokban, be kell vallanom - kacarásztam. Közben fel-fel dobtam egyik kezemmel az elég gyengére sikerült kvaff-utánzatot. A másikkal lazán elővettem a pálcám, és megböktem a valamit. Fél szemmel láttam, hogy Jason nyel egyet, és a háta mögött a haverjai előre röhögnek.
- Úgyhogy vissza is adom ezt a... labdát. Tessék.
Felé nyújtottam, Jason lassan elindult felém. Mintha valami veszélyes gyilkos lennék, komolyan... Bátorítóan mosolyogtam. Mikor elém ért, kinyújtotta a kezét a labdáért. Én egy gyors suhintással útjára is indítottam a labdát. Behúzta a fejét, és megnyugodva vette tudomásul, hogy nem őt céloztam meg. Egy gyors pillantást még vetett rám, de ijedten észlelte, hogy vigyorom már cseppet sem szívélyes. Barátai, az az ostoba csürhe meg ordítozni kezdtek. Későn.
   Jason hátrafordult, hogy megnézze, mi a gond - a kvaff pedig egyenesen az arcába csapódott. Tompa roppanás hallatszott, és tudtam, hogy eltört az orra. A földre vetődött, kiabálva, vérző orral, de a labdája újra meg újra a fejének támadt. Felvettem a könyvemet a földről, és Jason mellé léptem. A haverjai közben azon igyekeztek, hogy kilőjék az egyre gyorsabb kviddicsadalékot, ki a földről, ki a levegőből.
- Csak hogy többet ne veszítsd szem elől a labdádat... - vetettem oda neki, aztán elfordultam, és a kastély felé vettem az irányt. Az arcomon már nyoma sem volt mosolynak. Dühösen szikrázó szemmel vonultam végig az ösvényen. Hallottam, ahogy a labda végül a földre pottyan, aztán nem messze megdördült az ég, jelezve, hogy a vihar végül is ideért.

   egyéb

-