A szúrós pillantástól és a figyelmeztetéstől aprót rándult csupán a szám sarka, mintha csak egy mosolyt fojtottam volna el. Egyéb reakciót nem váltott ki belőlem a feltételezett flörtre való rávilágítása Blairnek. Egyébként valóban annak szántam a bókot, aminek ő is érezte: flörtölésnek.
- Látogass el egyszer a butikba Londonban ha úgy adódik. A kedvesednek kedvezményes árat adunk…
Nem tudom mi mondatta ezt a lánnyal, de úgy sejtettem, hogy egyfajta természetes védelmi mechanizmusként terelte gyorsan a szót a nem létező kedvesemre. Mintha csak azt a bizonyos nyulat akarta volna kiugrasztani a bokorból. Ennyire betalált volna az az ártatlan bókom?
Bizonyára Blair nem felejtette el, hogy milyen kicsapongó életet éltem az iskolás évek alatt. Lányok jöttek, lányok mentek, én pedig nem igazán csináltam lelkiismereti kérdést abból, ha olykor egyszerre többnek csaptam a szelet. Talán Blair azért is ijedt meg attól, hogy flörtölni készülök vele, mert attól tartott, hogy csupán egy újabb trófeának látom őt. Bár mondhatnám azt, hogy nem fordult meg efféle a fejemben, ahogy megláttam őt…
- Hogy jutott eszedbe hypo-t használni? - térített magamhoz a váratlan kérdés, visszarángatva a gondolatok sokaságából a talajra. - Kész ruha és öngyilkosság! Hacsak valakit mugli mód ki nem nyírtál.
- Nem, dehogy. Amúgy sem hypot használok olyankor, hanem malacokkal tüntetem el a testet.
Igyekeztem a lehető legkomolyabb arcot vágni.
- Amúgy muglik között nőttem fel, és előszeretettel élem a muglik hétköznapjait – hangzott végül a valós magyarázat. - Takarítani is úgy szeretek, ha a saját kezemmel csinálhatom. Akkor kapcsolja ki az agyamat igazán. A hypot nem a ruhának szántam, csak ráfröccsenhetett valamikor. De amúgy meg az egyik kedvenc pólóm, szóval… Tudod, hogy ragaszkodom a régi dolgaimhoz.
Közben úgy tűnt, hogy megfeledkezhetünk a monokliról, és Blair nem firtatja tovább az ügyet. Jól esett tőle ez a fajta figyelmesség, és hogy nem erőltette a témát.
Időközben, kezeinkben a papírpoharakkal, bennük a gőzölgő kávékkal, megindultunk az említett park irányába. Ekkor az egykori diáktársak irányába tereltem a beszélgetésünket, de sajnos csalódnom kellett. Úgy tűnt, hogy Blair sem igazán tartja a kapcsolatot a régiekkel.
- Őszintén? Alig tudok valakiről valamit. A bátyámat leszámítva, aki sárkánykutatónak tanul a Godric-on és nem túl rég szakított álmai nőkével. Most teljes lelki válságban szenved.
- Oh, sajnálom – feleltem őszintén, hiszen fél évvel ezelőtt hasonlókon mentem keresztül én magam is.
A park valóban remek választás volt. Szerencsére nem volt túl nagy tömeg, így a rohanó emberek zaja nem nyomta el annak a pár madárnak a csicsergését, akik télire sem hagyták el a várost. Megcéloztunk egy padot, amely magányosan árválkodott egy öles fa tövében. Lopva körülpillantottam, majd sebtiben előhúztam a pálcámat és két egyszerű, szürke párnát varázsoltam elő a semmiből.
Visszarejtettem kabátom belső sebébe a varázseszközt, majd hellyel kínáltam a lányt. Pár másodpercig némán élveztük a friss levegőt és a csodás kilátást, aztán...
-Te Izabel-re vagy kíváncsi, igaz?
Leeresztettem a kezemet, benne a kávés pohárral. Pofoncsapásként ért a lány nevének váratlan felbukkanása, és az a nemes egyszerűség, ahogy Blair kiejtette azt. Fogalmam sem volt, hogy vajon sejti-e, mennyire betalált a kérdés.
Mégis a számhoz emeltem a poharat és nagyot kortyoltam a kávéból. Mikor újfent leengedtem a karomat, arcomon szomorú mosoly ült.
- Nyitott könyv volnék neked, igaz?
Blairre pillantottam, akiből, bár mosolygott, de valahogy mégis szomorúság áradt belőle.
- Nem tudok róla semmit. Sajnálom. A bátyám nagy vetélytársa voltál vele kapcsolatosan, tudod-e?
Megráztam a fejem. Honnan is tudhattam volna? Hiszen soha, semmibe nem avatott be. Nem is lett volna rá oka, elvégre nem volt köztünk soha semmi komoly. Csupán, mint egy öreg házaspár, folyton martuk egymást, kerülgettük a másikat, és ha netalán mégis közelebb kerültünk volna egymáshoz, egyből bajba kerültünk, hogy aztán kimászva belőle minden ugyanúgy folytatódjon tovább, mint ahogy addig ment.
- Nem hinném, hogy bárkinek is komoly vetélytársa lettem volna, ha róla van szó – nevettem szárazon.
Sosem értettem, hogy mi vonz Bishopban annyira, hiszen oly keveset kaptam tőle, és annál több fájdalmat. Mégis, legbelül valahogy úgy éreztem, hogy nekünk kettőnknek együtt kell lenni, mert ez így rendeltetett. Évekig nem adtam fel a reményt, és folyamatosan ostromoltam őt a szerelmemmel, amikor is hirtelen minden összeomlott körülöttem, én pedig az óceán másik felére menekültem, magammal víve a viszonzatlan szerelmet is, remélve, hogy egyszer majd elmúlik. Aztán egy időre valóban sikerült is elfelejtenem őt, de nem ám úgy, mint ahogy azzal korábban próbálkoztam, egyéjszakások sokaságába menekülve, hanem egy rendes kapcsolattal. Szerelem volt az is, de az a fajta, aminél rövidebb a fonál, mint amíg tart az ember. Ez, amit Iza iránt érzek mind a mai napig, ez átível téren és időn keresztül, és sosem fog elmúlni.