Demetrius H. Rhodenbarr

Demetrius Horatio Rhodenbarr

Gondoljatok bármi hangszernek: rám tehetitek a nyerget,
de nem bírtok játszani rajtam.

+18

Alapok

jelszó || "Csak a baj, meg a szégyen..."
így ejtsd a nevemet || Dimetriösz Horéjszio Ródenbarh
nem || Férfi
születési hely, idő || London; 1981.01.13 (Vízkereszt)
horoszkóp || Bak
kor || 18
vér || Félvér
évfolyam || Nyolcadik

A múlt

Imádom a csokoládét.
Ahogy az edény fölé hajolok, az illata felszökik az orromba, mint ahogy az ujjaim a zakóm szélén, és mindkettőben ott van az a hamis báj, amit olyan nehéz elérni, hiszen épp nem az őszinteségből fakad, imitálni mégsem lehet. Az édes romlottság vagy velünk születik, a második bőrünk, vagy soha az életben nem lesz több mint valami, ami után annyira vágyunk, hogy még emberi viselkedésünket feladva is sóvárgunk, és be akarunk zabálni belőle.
Finoman megkeverem a lassan kavargó masszát, és lejjebb veszem a lángot alatta, aztán hátrapillantok a kuncsaftra, aki csillogó szemekkel bámul. Nehéz eldönteni, hogy a jól szabott ruháim, bennük én, esetleg az illat csavarja el annyira a buta kis fejét, de tulajdonképp a legkevésbé sem érdekel, amíg fizetnek. Nem vagyok a pszichológusuk, a legkevésbé sem érdekelnek a hétköznapi problémáik, de a rá villanó mosolyom elhiteti velük, hogy értük vagyok, és hűségesen szolgálok – ez tulajdonképp igaz is, egészen addig, amíg megkapom tőlük, amit akarok.

Nem különösebben áll szándékomban oldalakat megtölteni arról, milyen gyerek voltam, ez soha nem izgatott másoknál sem: nem az összetevők érik el azt a hatást, amit egy jól megkomponált személyiség elérhet. Ha a készülő édességre nézek, magamat is látom benne. Dobj egy lassú tűzön álló, közönségesnek látszó fazékba fehér csokoládét, de ne túl nemeset vagy ritkát, önts mellé tejet, amitől ártatlannak tűnhet bármelyik óvoda udvarán álldogáló, lesütött szemű, nagyravágyó kisfiú, aki otthon nem hall mást, csak hogy nagy nevek leszármazottja, de ebből nem érzékel ezen kívül semmit, aztán cseppents mellé mézet, az édes álmokért, szép tervekért. Keverd el egy soha nem jelenlévő apával, elvégre az ő szerepe nagyjából ennyi is a végeredmény szempontjából, ő az eszköz, ami megtette a kötelességét azon az éjszakán.
Mágia is kell okvetlenül a kondérba, bár amikor anyám könnyes szemmel, a hajamat fésülgetve magyarázott arról, hogy én vagyok a második lehetősége. Ez már akkor sem tetszett, elvégre dacos voltam, és elég korán megmutatkozott, hogy a legjobb abban vagyok, hogy megszerezzek dolgokat. Amikor azonban végre az ujjaim között érzem őket, nem érdekelnek tovább. Nem volt ez soha másképp, sem a mugli gyerekek között, sem most, ahogy a csokoládéra nézek.
- Nézzétek, mit kaptam szülinapomra! Mindig szerettem volna egy ilyen szép porcelán őzikét, és a nagymamám azt mondta, most már elég nagy vagyok hozzá!
- Megfoghatom…?
- Fúj, nem, Demetrius, azt mondták, ne adjam oda senkinek, mert összetörik!
- Add oda az őzet, és megmutatom, mit szoktak a felnőttek csinálni éjszaka a hálószobában.
-…nem is tudod biztosan, mit szoktak. Hazudsz. Nem hiszek neked.
- És ha tudom, és te soha nem fogod? Senki nem akar majd megcsókolni egy olyan lányt, aki nem hallgat a szép szóra. Kérem az őzikét. Tetszeni fog, amit mutatok.
- Na jó, de csak kölcsönbe! Menjünk be a bokorba, nem akarom, hogy másnak is megmutasd!
Később mindent letagadtam, pedig tényleg megmutattam neki azt, amiről akkor csak sejtettem, hogy létezik. A gyerekek kegyetlenek, és még a fülembe cseng a csokoládé mennyei dallama mellett is a kislány sírása, amikor megtudta, hogy nem kapja vissza a kis játékát. Ha felnézek a hálószobám polcára, most is ott van, és ugyan azóta keletkezett rajta néhány repedést, kiesett az egyik kis gombszeme, mindig eszembe juttatja, milyen csodás fegyverek állnak rendelkezésemre ahhoz, hogy megkapjam, amire vágyom, úgy, hogy azt higgyék az emberek, én szolgálom őket.
Óhatatlanul is beszélnem kell a bátyámról, aki ugyan nem érezte különösebb szükségét annak, hogy az öccsét megismerje, amiért nem is hibáztatom: önts egy kis ír whisky-t a keverékedbe, és máris kevésbé édes a végeredmény. Soha nem játszottam szépen, de nem mondanám, hogy gonosz voltam, egyszerűen akartam mindent, amit otthon nem kaphattam meg.
Felcsavarom egy kicsit a tüzet, hamarosan felhevül a hangulat. Vendégemre figyelek, nézem, hogy mozog a szája beszéd közben. Ez mindig tetszett, mert ilyenkor átadják magukat, elárulják a titkaikat – látom, rágod a körmeidet, ideges, szorongó természet vagy, ahogy a telt ajkaid elé emeled az ujjaidat, mintha ezzel elfedhetnéd a nyilvánvaló hazugságot arról, mire kellek neked. Csak egy kis meglepetés a kedvesnek…?
Elkalandoztam. Nem véletlen: sokkal jobban érdekel az, amit másoktól megtudhatok, mint amit magamról elárulhatok. A muglik között jól elvegyültem, és még véletlenül sem hittem, hogy anyámnak igaza van azzal kapcsolatban, hogy mi különlegesek vagyunk a nevünk miatt. Raphaelnek adta minden reményét, minden vágyát beletemette arra, hogy valóra váltja az álmait, és én játszhattam a másodhegedűn, mosolyogva, mert tudtam, hogy a hagymázas köd, ami a szemei előtt van, valóban mágikus, és ez fog engem megmenteni mindig attól, hogy bárkinek igazat adjon, ha az azzal keresi fel, hogy miket művelek a háta mögött. Pedig igazán nem volt nehéz észrevenni, hogy mennyire lázba hozott sok minden a mugli iskola falai között: a tanulnivaló nem tartozott közéjük, bár jó képességeim voltak, amelyeket elismertek a tanárok. Ők sem hittek a társaimnak, ha azok panaszkodni kezdtek, hogy eldurvult a játék a játszótéren, vagy kiudvaroltam tőlük ezt-azt. Sosem kötött le a kötelező erőfitogtatás a fiúk között, engem a lányok kötöttek le, tetszett, hogy milyen kedvesek egymással, és két perccel később kibeszélik a másikat. Sosem húztam meg a hajukat, de meghallgattam a hülye kis hisztijeiket, cserébe pedig az adósaim lettek, és erre mindig emlékeztettem is őket a játékok során.
- Te olyan megértő vagy, Demetrius. Köszönöm, hogy meghallgattad a sztorit Emmával, senkinek nem tudtam elmondani. Mit is mondták, szükséged van segítségre a matek leckével? Tudod mit? Megcsinálom neked, jó? Hálából, amiért aranyos voltál.
- Köszönöm, bármikor szívesen meghallgatlak. Tudod, én mindig itt vagyok, és figyelek.
Kibontottam a csoki szeletet, amit ő már valamiért nem kért, és a válla fölött néztem, hogy végzi el a munkámat, ő pedig végignézte, hogy kapok érte piros pontot. Tiszta üzlet volt, és én szeretem az ilyen finomságokat – értem itt mindkét dologra, amit szereztem tőle. Nem vagyok vagy voltam részrehajló, nem az én dolgom az igazságot kutatni, az ízek mozgatnak meg.
Könnyű észrevenni a vendégem szemében a sóvárgást. Sosem volt nehéz: anyámon gyakoroltam, aki úgy mélyedt a könyveibe, mintha azoktól várta volna a bárminemű kielégülést, míg én ledobtam elé a jó jegyeimmel tele ellenőrző könyvemet. Felnézett rám, és pár pillanatig ott pislákolt benne a történetéből kiűzött vad, aki legszívesebben az ostoba cselekménynek megfelelően, magát szarvasnak képzelve menekült volna előlem. Raphael már a Roxfortban volt, apám ki tudja, és nekem kezdett elegem lenni abból, hogy sosem jutok hozzá ahhoz, amit megérdemelnék. Elviseltem az érzelmi viharait, a hóbortjait, amiket a szépreményű elsőszülöttje hiányában rajtam élt ki, még a rémálmait is, amikor azért sikoltozott, mert szerinte megmérgezték. Végül sikerült megtörnöm az akaratát, megkaptam, amit akartam: egy új iskolatáskát. Bagatell tétel, és utólag talán lenézhetném magam érte, de rögtön érzem, milyen parázslás fogott el, ha láttam, hogy a többieket a szüleik elkényeztetik, dédelgetik és megbecsülik, míg nekem csak akkor szólt a taps, ha valamelyik kitalált karaktert személyesítettem meg, és ebbe beletartozott a tulajdon bátyám is. Kizsaroltam hát, még sírnom sem kellett érte, és csak akkor fogott el a harag, amikor emiatt hónapokig ugyanazt az olcsó, siralmas főzeléket voltam kénytelen enni.
Semmit nem utálok annyira, mint a szegénységet, ami egy hatalmas NEM az élet gyönyöreire, tulajdonképp. Tíz évesen tartottam ott, hogy inkább megszököm, arról álmodoztam, hogy gazdag, aranyvérű szülők értem jönnek, és a házukba fogadnak, simogatva a lelkemet a nekem járó figyelemmel, az ostoba Shakespeare pedig többé nem kerül szóba.
- Anya?! Miért nincs itthon semmi ehető?! Azt mondtad, elmész bevásárolni, de már napok óta nem mozdultál ki a lakásból!
- Hallgass, Demetrius! Az ebéd az asztalon van, ezt tudtam prezentálni. Miért olyan érdekes ez épp ma?
- Ma van a születésnapom.
Meg kellett hát értenem, hogy innen semmire nem számíthatok többé, magamon kívül. Befaltam a rettenetesen egyhangú kását, és becsaptam magam után az ajtót, egy tíz éves minden dacával, amivel végül mégis le kellett ülnöm tanulni, hiszen ez volt az egyetlen módja annak, hogy apámhoz utat találjak. Ritkán látott alak volt, és mindig csodáltam a türelmét, amivel anyám őrületéhez, vagy az én esetleges viselt dolgaimhoz állt – ő volt a láthatatlan háló, ami nem engedte, hogy végképp elhatalmasodjon a házunkon a demencia. Imádtam, ha megdicsért, és habár annyi év után tudom, hogy ez annak szólt, hogy mások elismerésére bízta a képességeim bírálatát, és ettől is tette függővé a létüket, szükségem volt rá, hogy elismerjen.

Itt az ideje annak, hogy a gőz fölé hajolva kivegyem a fakanalat, és végre a varázslatra koncentrálhassak: az első nyalat következik abból, ami a végeredményt jóval többé teszi, mint egy általános, ízlelő bimbókat izgató édesség. Gyönyörködve figyelem a halványkék cseppek mint vegyülnek bele a csokoládé forró masszájába, és aztán gondosan becsúsztatom az üvegcsét a fűszerek mögé. Fahéj, egy árnyalatnyi szegfűszeg, édes kis vaníliarúd. Úgy keveredik minden önmagába egy kéjes sóhajjal, ahogy engem fogadott magába az iskola, ami megtanított szinte mindenre, amire vágytam, és megmutatta, mi lesz az, amit sosem érhetek el.
Míg a többi kis társam félve lépegetett a hosszú asztalok között, én valósággal vonultam. Fogalmam sincs, talán még dolgozott bennem a megfelelni vágyás, pedig otthon nem várt más egy hibbant boszorkánynál, aki a távollétemben most már boldogan költhette minden pénzét az átkozott szenvedélyére, itt viszont egy karnyújtásra volt tőlem Raphael emléke, aki valóságos istenné nőtte ki magát az anyánk történetei miatt számomra. Nem pislogtam értetlenül, vagy tátottam a szám, még ennyi idősen is éreztem, hogy rossz húzás lenne, csak kivonultam a székhez, amikor szólítottak.
Gyanítom, ember sosem akart még ennyire a kígyók közé kerülni, mint én akkor. Szinte remegtem, ha a kifeszített zöld-ezüstre néztem, összekoccantak a fogaim, és noha nem voltam vallásos, mert úgy gondoltam, Isten nem dobná el a remekműveit, hogy azon olyan körülmények között szenvedjenek, mint én, itt titkon elmormoltam egy imát is. Velem szemben az egész iskola, és persze a Kis Túlélő, akinek fogalma sem volt róla, hol is vagyunk egyáltalán.
Elég okosnak tartottam magam ahhoz, hogy akár leálljak vitatkozni is a Süveggel, ha nem olyan döntés születik, amit akarok. Mégis, ezúttal én voltam az, aki meglepődött.

Az első tanévem olyan volt, amilyen másoknak az első szexuális élmény szokott lenni: bizarr, rövid és váratlanul véget érő. Két pislogás alatt elsuhant mellettünk minden izgalom, kezdve a ténnyel, hogy Harry Potter megint olyasmibe ütötte az orrát, amibe nem kellett volna. Én persze korábban is a varázsvilágban éltem, de anyám miatt kimaradtam mindenből, így ugyanúgy igyekeztem bizonyítani, mint a mugli születésűek. Az egyetlen, ami talán jobban megmaradt ebből az időszakból az Draco Malfoy fölénye, amit kezdettől fogva utáltam és csodáltam. Magabiztos volt, de azonnal ki lehetett borítani egy röpke gondolattal, miszerint alulmarad a kis hőssel szemben. Imádtam figyelni az arcát olyankor, ugyanakkor Pottert is, ha ő vesztett valami kapcsán. Irigyeltem mindkettőjüket, a rivaldafényt, ugyanakkor én is megtaláltam azt, amiben igazán jónak bizonyultam a többiek manipulálásán kívül: a bájitaltant. Nem ringatom magam abba a hitbe, hogy Piton kedvence voltam, mert szinte csak tudomásul vette, ha valami sikerült, én földöntúli lázban égtem minden alkalommal, akár ha a bátyámat láttam messziről a barátja társaságában.
Ezután hazatérni az áporodott szagú könyvek közé igazi büntetés volt, amit nekem eszem ágában sem volt egyedül viselni – ha úgy kell tennem hónapokig, mint aki kiegyezik azzal, hogy visszadobták az ingerszegény környezetébe, akkor anyámnak is kötelessége végre megbecsülnie azon túl, hogy kiélheti rajtam a fantáziáját. Hajlandó voltam a szebbik, édesebbik arcom mutatni felé, ahogy az igazán alattomos italok szokták elaltatni a gyanakvást a szép színeikkel, hűvösen mámorító ízükkel, de ha belesétáltál az alkohol csapdájába, könnyen ébredhetsz másnap fejfájással és egy kellemetlen meglepetéssel…
- És képzeld, anya, a professzor azt mondta, sokra vihetem, én… te nem is figyelsz rám.
- Szilaj gyönyörnek vége is szilaj, Demetrius.
- Mondd csak, képes lennél egyszer az életben az anyám lenni ahelyett, hogy idézetekkel szórakoztatsz?! Várj, tudod egyáltalán, hogy két fiad van, és nem valami ostoba dráma szereplői vagyunk?! Lehetne, hogy csak egyszer úgy nézel rám, mint egy emberre?!
- „No édes?... arcod mért ily halovány? Rózsái mért hervadnak ily hamar?”
Lesöpörtem az asztalról az imádott köteteit, és aztán nagyot gondolva inkább a tűzre vetem őket. Perverz örömmel figyeltem a rémületét, és azt, hogy a lángok közé nyúlt értük. Még azt is feledtette velem a sírása, hogy az egész szobát betöltötte a megpörkölődött hús illata, és ez az én szemembe is könnyeket csalt… mégis, úgy éreztem, ahogy rettegve, a szenes kezét és könyvét magához szorítva rám bámult, hogy végre megkapom az engem illető figyelmet.
- Ha most azt fogod mondani, hogy „Tán mert eső nincs rájok, bár szemem viharja őket váltig öntözi”, megesküszöm, hogy az összes rohadt könyved és te is így végzed majd, anya. És most bemegyünk a Mungóba, te azt fogod mondani, hogy ügyetlen voltál, és közben meghallgatod, mit mondott rólam a professzor.

Ha visszatekintek a korai éveimre, másokkal ellentétben nem érzem úgy, hogy lenne bármi, amit szégyellek. Olyan voltam, mint más felnőttek, megszereztem amit akartam, és nem válogattam az eszközökben – ugyan, hol lehetne ez rossz tulajdonság?
Mégis, minden kifordult a sarkaiból, amikor megismertem Őt. Tulajdonképpen azt kellene mondanom, megismertem őket, azt a világot, amibe előtte csak egy évig részletekben láttam, és ahova ezután tartozónak éreztem magam… Nolita Grosiean tüzet gyújtott a fejemben, rögtön az első pillantással. Emlékszem, még az asztaltól is felálltam, ahogy megláttam Őt, remegett a térdem, ahogy kimondták a nevét, és meg sem lepődtem, hogy egy olyan hótiszta, angyali teremtés a Mardekáré lett…
A vendégnek háttal, ügyelve a diszkrécióra, belehintem a legcsodálatosabb elemet mind közül – ez a lelke az édességnek, valami, amit magunkhoz ölelve soha többé nem akarunk elengedni. Évek munkája nyugszik benne, ahogy az én tekintetem tette vele, és a gyöngyöző, hófehér por alázúdul a kondérba, ahogy én is abba a vaksötét érzelembe. Meg kellene ölniük ahhoz, hogy eláruljam akár egyik titkomat, akár másikat. Még gyilkosnak is hamarabb vallanám magam, minthogy elsuttogjam, ez a kis találmány csak halovány másolata lehet annak az égi tüneménynek, ami Nolita volt nekem attól kezdve, és nem magamhoz, hanem ehhez a szerhez nyúltam azokban a percekben, amikor csak a hiánya volt velem ő maga helyett.
Nem forogtunk azonos körökben, ezt elsőre is látni lehetett – az elkényeztetett, aranyvérű kislány és a sápadt, nagyravágyó fiú nem kerülhettek egy azonos polcra, mert az élet nem szeret így játszani, sokkal jobban szórakozik, ha kivívjuk magunk ellen, és aztán belehalunk a próbálkozásba.

Még engem is meglep, de voltak és vannak barátaim – talán nem látják, vagy nem akarják látni, pontosan milyen ember is vagyok. Hízelgek magamnak a tudattal, hogy senki nem ismeri minden arcomat, ez csak azt jelenti, hogy képes vagyok arra, amire az anyagaim: a tökéletes illúzió megteremtésére. Háztársaim szerettek megkérni szívességekre, és én szépen csendesen csúsztattam oda nekik a számlát ezért, mert a játékszabályok mindenkire vonatkoznak. Mivel még hajtott a kényszeres küzdés az elismerésért, amit otthonról soha nem kaptam meg, a tanáraim kedvére is tenni akartam, merev tekintettel követtem a tanításaikat, és magamba szívtam az összes információt, legyen az akár egy apró gesztus, ahogy a hajukkal játszottak a kérdéseim után zavartan, vagy egy másokat ásításra késztető dátum a rengeteg történet mélyén, ami később olyan nagyon jól jöhet, akár egy kijátszott ász a megfelelő pillanatban. Kivételes képességem a bájitalok terén ebben az évben szökkent szárba, majd Nolita arcát magam elé képzelve bontott szirmokat, mert azzal ámítottam magam, hogy ha valamiben igazán kiemelkedőt nyújtok, majd felfigyel rám. Ártatlan gyermekévek voltak… azzal a kivétellel, hogy én magam a legkevésbé sem voltam romlatlan. Hosszú órákat tudtam eltölteni csak úgy, hogy az arcát figyeltem, távolról és titokban, bámultan a tökéletes vonásokon elnyugvó fény érzéki játékát, az öröklétet is túlragyogó gyönyör ígéretét, ami áradt belőle felém – egy karnyújtásnyira volt, és mégis, fényév távolságban. Egyszer majdnem megszólítottam vacsorára menet: kevesen lézengtek a csarnokban, oldalamon a barátom, Noel Desschauge támogatásával indultam felé akadozó léptekkel, és mikor végre megpróbálhattam volna szavakba önteni, mit is érzek, a mardekáros fiú megelőzött.
Noel Desschauge mindig előttem járt pár lépéssel, és noha nem utáltam ezért soha, bizonyos harag meglétét nem is tudnám letagadni. Sosem volt ez olyan erős, hogy mérget kívánjak csepegtetni az ételébe, vagy meg akarjam törni, ahogy anyámat, de kínzott a gondolat, hogy nem fél a következményektől, amikor olyan kincs után nyúlt, ami az enyém volt.
- Te, Dem, még mindig csorgatod a nyálat Lita után?
- …nem is csorgattam soha. Hülye vagy te, Noel Desschauge.
- Leszokhatnál már arról, hogy a teljes nevemen szólítasz… olyan bizarr, évfolyamtársak vagyunk. Na de egyébként azért kérdezem, mert már tíz perce fogod azt a villát, és úgy bámulsz, mintha valami szupermodell sétált volna be. Ez csak Lita meg a gofrija.
- Húzzál bőrt a fogaidra, amíg van mivel.
- Elég bátor szavak ezek valakitől, aki már megint pofátlanul leült az asztalunkhoz. Nem félsz attól, hogy lesznek ennek következményei, ha valakinek eljár a szája?
- Ugyan, kinek járna? Mióta tilos itt ülni? Vagy mióta tilos bámulni? Majd akkor reklamáljál, ha a faszomat vertem bele a reggelidbe.
De valóban bámultam a lányt a gofrival, és briliáns gondolat gyulladt a fejemben: szereti az édességeket, hát ezzel fogom boldoggá tenni. Harmadéves voltam, az évfolyamom egyik legjobbja minden szempontból, és az unalmas, mások manipulálásával töltött kötelező közösségi köreimet felváltották a kísérletezéssel megtöltött percek. Ebben az évben engedtek le minket először a faluba is, az első utam pedig a Mézesfalásba vezetett. Úgy álltam a polcok között, mint a sorozatgyilkos, mielőtt szikét kap a kezébe, csak szemmel simogatja az áldozatot, belélegzi a vér semmihez nem hasonlítható, fémes és buja aromáját, a szájában összefut a nyál… a mai napig ezt érzem a két szenvedélyem kapcsán: a csokoládé és Nolita olyan drog, amelynek aláfekszem.

Szegényes eszközök álltak a rendelkezésemre, és akkor egy percre utáltam megint a sorsot, amiért a társaim más háttérből érkeztek, talán egy pillanatra még magát Nolitát is, de épp az ő neve volt az, ami utat mutatott a sötétségből: hamar rájöttem, hogy érhetem el ugyanazt a minőséget az ágyamban berendezett laborban az édességeket tekintve, mint a legjobb mesterek. Ehhez volt érzékem, egyszerűen éreztem a hedonisták lüktető ütőerét az ujjaim alatt, tudtam, miből mennyit és hogyan, hamarabb ismertem meg az eksztázis parázsló vágtatását a tagjaimban, mint mások. Térdeltem a rögtönzött konyha fölött, és újra meg újra belenyúltam a sűrű, édes gyönyörbe, lenyaltam az ujjaimról… egy ilyen titok nem sokáig marad csak egy emberé, és az eddigre kialakított kapcsolataimnak köszönhetően mindig hozzájutottam a kuncsaftokhoz és az alapanyagokhoz is.
Negyedévben leköltöztem a valódi konyhába, olyan udvarias és alázatos voltam a manókkal, mintha én magam is egy lennék közülük – nem is volt okuk gyanakodni a kedves fiúra, aki csak csokoládét keverget békésen, mesél nekik a káprázatos kis gyerekkoráról a szerető testvérkékkel és sok baráttal, és zavartan pirul el, ha egy bizonyos lányról van szó… Őket is az ujjaim közé csavartam, különösebb munkám nem is volt benne, elvégre ehhez értettem, ebben voltam a legjobb. Tanulmányi eredményeim nem romlottak, a kedélyeim is csak akkor, amikor az ágyam alatt tartott pornómagazin hátulján gyűltek a strigulák arról, hogy ma sem beszéltem vele, aki miatt az egészet elkezdtem.
- Demetrius, beszélnem kell veled.
- Igen, apa?
- Látom, kiválóak az RBF-jeid, és nagyon büszke is vagyok rád, de aggasztó híreket kaptam rólad. Szeretném, ha őszinte lennél velem: drogozol, fiam?
- Apa, hiszen ismersz, tudod, hogy hozzád fordulnék először, ha bajban lennék. Biztosíthatlak róla, hogy nincs semmi baj, ha gondolod, nézd át a szobámat is… Soha nem tennék olyasmit, ami ennyire árthat az egészségemnek.
- Reméltem, hogy ezt a választ kapom majd tőled.
- Ez csak természetes.
Ötödév utáni nyáron voltunk, amikor a levegő olyan fullasztó volt, mint most a légkör idebent a csokoládé mély illatától. Abba az emlékbe azonban bűntudatnak kellene keverednie, elvégre úgy hazudtam, mintha hangszeren játszanék ösztönösen, zsigerien, de ekkor már a legkevésbé sem érdekeltek a morális korlátok – egyre több mérget tanultam az iskolában, egyre vadabbul kísérleteztem a hatóanyagokkal. A képességemre felfigyelt a Mézesfalás tulajdonosa is, így a faluban tölthető szabadidőmet az ő műhelyében töltöttem, és észrevételekkel javítottam a munkáját. Szerencsés véletlen, hogy épp ezen a nyáron ismertem meg közelebbről a mugli drogok világát is, amit talán most hamiskásan mosolyogva meg kellene bánnom, de az a helyzet, hogy élvezet volt figyelni a következő évben a társaim szemében fellobbanó lángot, ami mindegyiküket függővé tette… Sosem tudták meg, mitől olyan nehéz megválniuk a csokoládémtól, vagy az apró, színes kis cukorkáktól. A pszichoaktív szerek olyan könnyedén simulnak el a varázsvilág nyalánkságai között, hogy talán észre sem vehető már az összefonódás: hatásaiban ugyanarra képesek.
„Az az anyag, ami a központi idegrendszer izgalmát vagy depresszióját váltja ki, amik hallucinációval, magatartásváltozásokkal, ítélőképesség romlásával, kedélyváltozásokkal járnak, amellett, hogy függőséget válhat ki, illetve a kábítószerek jegyzékében szereplő bármely anyaghoz hasonló káros hatása van és szociális problémát jelentő visszaélésre adhat lehetőséget.”
Mintha csak magamról beszélnék… nem csoda, hogy apám nem értette meg, mi zajlik a háttérben, hiszen engem sem ismert soha.

Beszélhetnék még arról, mi hogyan készült, de egyrészt illegális, másrészt nem szívesen árulok el ilyen jellegű szakmai titkokat. Ugyanezt mondtam Ambrosiusnak is, miközben a legújabb közös munkánk fölött álltunk, ő pedig könnyes szemekkel simogatta a fejemet.
- Drága, drága fiam… hiszen ez igazi varázslat… a gyermekkorom jut eszembe róla… hogy csináltad? Hogy voltál erre képes?
- A Wanderlust saját találmány. Mint látja, a halmazállapota lehetővé teszi, hogy megszilárdulva, cukormázzal bevonva nyalható legyen, de én azt szeretném, ha bonbonként forgalmazná. A jogok az eddig megbeszéltek alapján, természetesen. Ambrosius…? Tudom, hogy csodálatos hallucinációkat okoz, de ne egyen belőle sokat. Káros lehet a szívre, ezért mindenképp hígítva adagolja csak.
Nem kötöttem az orrára, hogy az amfetaminszármazék dolgozik mélyen a gyönyörű látomásaiban, de ő sem az enyémre, hogy ő is a függőm lett… minden értelemben. Úgy kezdtem a hetedévet, hogy gyakorlatilag biztos állásom volt a Mézesfalásban, és nyílt titok volt, hogy ha végzek az iskolában, azonnal leszerződtet. A fű alatt futó vállalkozásom virágzott a Roxfortban, bármit be tudtam szerezni, ha akartam persze, és ügyeltem arra, hogy soha ne csúszhasson ki semmi és senki a figyelmem alól. Igazán szépreményű ifjúként vágtam hát bele az évbe, egyetlen dolgot kivéve: Nolita nem volt az enyém továbbra sem.
- Elmondtam már ezerszer, nem kellenek az ostoba griffendéles kiscsajok, a pofátlan mardekárosok, a szánni való hurgabugosok, és főleg, a magukat zseninek képzelő hollóhátasok. Untat, hogy elcsöppennek már attól, ha udvariasan szólsz hozzájuk… ez a magadfajta pöcsök miatt van, Noel Desschauge. Ha nem lenne ilyen alacsonyan a léc, nem tűnnék egy francos lovagnak, és nem lepődnének meg, amikor én is csak megfektetni akarom őket.
- De nagy a szád idén, Dem. Egyébként ne szórakoztass a vélt meg valós problémáiddal, bőven lefoglal Lita hisztije.
- Hogy mondod? Mi történt köztetek?
- A szokásos… nem is tudom. Nem akart igent mondani, én meg otthagytam, mert nem fogok senkinek könyörögni ilyesmiért, de most bánom is meg nem is. Azért nem szaladnék vissza hozzá, de nem értem én ezeket a kislányos szerelmes dolgokat.
- Nem félsz, hogy egyszer valaki megöl ezekért a mondataidért?
- Jaj, ugyan már, kicsoda? Richardnak fogalma sincs semmiről, Lita nem olyan, te pedig a barátom vagy. Nincs mitől félnem.
Igaza volt, tényleg barátok voltunk. Szórakoztattak a történetei, érdekeltek a meglátásai, együtt hajtottuk a nőket, de irritált, az egész hosszú kapcsolatunk alatt a tény, hogy nem érzi azt a lángolást a mozdulataimban, amelyekkel nem bíztatóan nyúlok felé, hanem úgy, ahogy a gyertya tüze a vele játszók ujjai után. Barátok voltunk, akár testvérek is, kissé bántott a tudat, hogy ő mégsem látja azt, aki, és ami vagyok, és persze halálosan, betegesen gyűlöltem azért, ahogy Nolitával bánt. Mégsem bújhattam ki saját magamból…

Ő vezetett be a szex rejtelmeibe is. Nem szó szerint, ahhoz túl büszke volt, de engem nem tudott becsapni, érdekelte, mire vagyok képes. Szerettem az ostoba arckifejezését, ami a kitalált történeteimet követte, mert persze nem ástam meg a saját síromat azzal, hogy elmondom neki, nem voltam még senkivel. Lényegében úgy tekintettem magamra, mint aki érintetlen, pedig még ötödév nyarán lezajlott a szörnyen kényelmetlen és undorító aktus, a közeli játszótéren. Nem emlékszem a lány nevére, azon az éjszakán egyébként is az alkoholt csókoltam és dugtam, és az egész úgy maradt meg az élmények között, mint amit csak üzletként lehet lefolytatni. Nem voltam túl jó a műfajban, ami azt illeti…
Eleinte nehezen ment – hányingerem volt minden elélvezés után, rám tört a zokogás, és amikor mások a gumit mentek kidobni a szemetesbe, vagy lemosni magukat, én a könnyeimmel és az undorommal küzdöttem. Jogos lenne a kérdés, mire vezetett az egész, ha ennyire kikészültem tőle? Nekem is vannak szükségleteim, más kérdés, hogy az orgazmust követően a bűntudat volt a legerősebb érzés, nem az eufória, amit a partnereim szemében láttam. Mégis, könnyű volt megértenem, hogy én vagyok az ostoba, mert a szex nem kell, hogy érzelmekről szóljon, különben régen kihaltunk volna… És egy idő után már nem fájt. Nem éreztem semmit a kötelességtudaton kívül, ami hajtott előre megint és megint, és megértettem, ez a legtökéletesebb módja annak, hogy az emberek az enyémet legyenek: minden titkukat elárulták a csókjaik, a mozdulataik, a sikolyaik, vagy maga az ízük, amitől, eddigre hivatalos édességkészítőként nem tekinthettem el, és lássuk be, nem is akartam. Nem lettem hivatásos, ahhoz kishal voltam, de éjszakáról éjszakára értettem meg, hogyan okozzak egyre nagyobb gyönyört a partnereimnek, lehetőleg úgy, hogy ők ne pillantsanak be a függönyök mögé…
Tudom, hogy te is erre vársz, szépségem, a csokoládé a másik szenvedélyed, és most elképzeled, ahogy megetetlek vele, aztán pedig megduglak. Talán eleinte szó lehetett arról, hogy a férjednek lesz, meglepetésül, de azóta a csillogó íriszeid másra fókuszálnak, és te is mást akarsz – percekre boldognak lenni. Mint mindannyian.
Miután rászoktattam magam a lelki érzéketlenségre szex közben, felfedeztem, hogy nem más játék ez, mint amit gyerekként űztem a tudatlanokkal, hiszen már én keltettem bennük bűntudatot, vagy elbűvöltem őket annyira, hogy önként feküdjenek alá a kívánságaimnak, és én mindig is tudtam, mit szeretnék igazán… pénzt, hatalmat és csillogást. Az különböztetett meg azoktól, akik alattam nyögtek, hogy habár élveztem, soha nem kevertem ezt össze semmiféle komoly dologgal, ahogy eleinte. Kizártam még magát Nolitát is a gondolataim közül, és kihasználtam a vágytól elködösült áldozatokat. Míg ők megint azt képzelték, hogy én vagyok értük, a legféltettebb titkaikat is a fülembe nyögték, amikor bennük jártam, és ezután boldog mosollyal elvettem még a honoráriumot is. Csodálatos megkomponált üzlet volt, épp olyan, amilyen ez a mostani is.
- Tessék, a kívánságod teljesült. Szép neve van, de én a helyedben nem becsülném alá az Angyalt, elvégre a szépség mellé mindig párosul erő is. Kóstoltasd meg vele, de ha nem akarod, hogy őrjöngő vadállatként erőszakoljon meg, négy kockánál többet ne adj neki.
- Köszönöm… hogyan hálálhatnám meg… ez csodálatos…
- Kezdetnek például megfogadhatnád, hogy legközelebb nem az én farkamat akarod simogatni, ha a férjednek készíttetsz meglepetést. Engem nem érdekel a magánéleted, de nem vall épp jó modorra, ugyebár. És most vetkőzz. Fizetni ráérsz később is.

Így telt tehát a hetedév – bent és kint is forrongtak az indulatok. Az iskola új vezetése előtt szörnyű ostobaság lett volna lebuktatnom magam, így különösen odafigyeltem arra, kinek és mit mondok. Óhatatlanul is a kuncsaftjaim lettek mindkét oldalról a függőségüket leküzdeni nem tudók, és én nem tettem különbséget pénz és pénz között – félvér voltam, könnyű célpont a mugli ivadékok után. Nem avatkoztam hatalmi harcokba, és gondoskodtam arról is, hogy a nevem csak annyiszor hangozzék el, amennyiszer feltétlenül muszáj. Csak így tudtam megőrizni a szabadságom és biztonságom, a többi ostobával ellentétben, akik az igazság nevében lázongtak egy rendszer ellen, melynek nem okozott gondot darabokra szaggatni őket.
Ha egészen pontos akarok lenni, még most, hogy a nő alattam sikoltozik, csak egy dolog lebeg a szemem előtt: Nolita. Az előző évben folyton kerestem a lehetőséget, hogy megszólítsam, remélve, hogy a befolyásom már eljutott hozzá is, de úgy vettem észre, Noel még mindig folytatta sehova nem vezető kis játékukat, eredménytelenül bármelyik fél számára is. Mélyeket sóhajtva álltam mellette, átkozva a pillanatot, amikor végül gyávának bizonyulva nem én szólítottam meg, és vártam a lehetőségre, ami majd megadatik… mert mindig megadatik.
És akkor megkezdődött az ostrom.
Sosem voltam kiváló párbajozó, ha valakivel problémám volt, megtaláltam a módját, hogy éreztessem vele, de a pálcával hadonászás csak olyannak tűnt, mintha elvesztettem volna a kontrollt, és ez nem én voltam. Tudtam, hogy hamarosan elpattannak azok a húrok, és végre megtehetem azt, amit évek óta dédelgettem titkon, és amely az összes ártó receptem alapja lett.
- Szervusz, Noel. Látom, megsérültél, ez igen szomorú. Gyere, barátom, megkönnyítem a dolgod, csak idd meg ezt. Miért nézel így rám? Barátok vagyunk. Nem hiszel nekem? Dőlj ide, a vállamra. Elmesélek neked valamit, van időnk, amíg hat a főzetem, egyébként is, ki a fenét érdekelne két ilyen megtépázott félvér, mint mi? Desschauge és Rhodenbarr, mint Rosencrantz és Guildenstein. Hányingered van? Kinek nem lenne, ha ilyen sérülésekkel találnak rá…? Kedves barátom, meg kell valljak neked valamit, így, az utolsó percekben. „Csudálatos, hogy gyakran az őrültség eltalálja, mit az értelem s józan ész nem bírna oly szerencsésen megoldani.” Ne félj, nem tart már sokáig, gyorsan ható mérget választottam neked, elvégre barátok vagyunk, nem igaz? Nem szeretném, ha azt hinnéd, ez az igazság nevében történik, hogy azt szeretném, bűnhődj… Én csak egy dolgot akarok, és az Nolita. Talán megértenéd, miről beszélek, de most, hogy a beledet a cipőmre hánytad, és vért köhögsz fel, biztos belátod, mi különböztet meg minket: téged csak a saját életed érdekel haldoklás közben, engem pedig Ő. Hogy merre járhat, mit csinálhat. Viszlát, Noel Desschauge, barátom. „Kizökkent az idő; - ó kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt.”

Úgy távozol, ahogy remélted: kezedben az egészen elbűvölőre készített édesség, benned még az iménti orgazmus minden emléke. Azt hiszed, közel kerültünk, azt hiszed, végre találtál valakit, aki figyel rád és megbecsül… mind azt hiszitek. A fiú, akit meg kell menteni, védelmezni és óvni a csúnya világtól, hiszen édes álmai olyan ártatlanok és romlatlanok. De azt hiszem, csak egyetlen ember mondhatja el magáról, hogy látta a bennem élő akarnokot, még ha csak egy pillanatra is: a bátyám. Nem számítottál rá, igaz, Raphael? Most pedig azt fogjuk tenni, amiben a legjobbak vagyunk.
Te ragyogni fogsz, én pedig elhitetem mindenki mással, hogy a fény valódi.

Jellem

Könnyű lenne azt mondani, hogy két arccal rendelkezik, de akkor a többi minden valószínűség szerint vérig sértődne: Demetrius szerepei megszámlálhatatlanok és nem is érdemes őket kergetni. Igazi színjátszó jellem, aki rossz néven veszi, ha valaki be akar látni a falai közé, ennek érdekében mindent el is követ, hogy kívül tartsa az érdeklődőket. Furcsa lehet, hogy emellé egyáltalán nem zárkózott, sőt, biztos, hogy még senkivel nem folytattál olyan izgalmas beszélgetést az időjárásról, mint vele, ha éppen az kerülne elő, de lényegi információt sosem osztana meg senkivel. Mire a csevegés végére értek, azzal a tudattal távozol, hogy egy olyan emberrel találkoztál, aki tökéletes hallgatóság, akinek a szemei megértően csillogtak minden egyes szavad után, és igazad lenne, épp csak a mögötte rejlő motivációt tévesztenéd el - Demetrius folyamatosan figyel, megjegyez és tanul, hogy aztán ha úgy adódna a helyzet, felhasználhassa ellened. Semmi erőszak vagy bunkóság, olyan elegánsan csúsztatná oda neked a nyerő lapját, hogy talán még meg is köszönnéd neki, amiért csavart egyet a sorsodon, elvégre a hozzá hasonló svindlerek igazán értenek ehhez. Meggyőz bármiről, ha úgy kívánja az érdeke, de sosem törné magát megfelelő indok nélkül - ha valaki lebuktatni akarná, mégsem találná ezt, hiszen nehéz rosszat feltételezni is a látszólag ártatlan fiúról.
Az üzleti életben pontos és maximalista, szörnyen idegesíti a szerencsétlenkedés és az emberi tényező, ezért ha ilyen körülmény merülne fel egy esetében, később biztos, hogy nem helyezne bele bizalmat. Nem különösebben ítélkező, de rosszul viseli, ha valaki nem tartja magát a megbeszéltekhez, és tud annyira ijesztő lenni, hogy ez ne sűrűn forduljon elő vele. Egyáltalán nem hirtelen jellem, főleg nem lehet kirohanásokon kapni, de szélsőségesen nehéz bizalmat ébreszteni benne, a titkait féltékenyen őrzi mindenki előtt. Mivel a kreativitását, a kísérletezési vágyát kiéli a drogok elkészítésében, nem tűnik különösebben bohém vagy fantáziadús alaknak, erre ráerősít az, hogy szeret belesimulni a közegébe, ami kedvez mások kifürkészésének.
Udvariasan biccent, szeret minden szituációban úriembernek látszani, de közben a gondolatai sokkal sötétebb termeket járnak be, főleg, ha felmerül köztük Nolita is. Demetrius a végletekig akarnok, zsarnoki vágyai mind a lányra összpontosulnak, elvégre ő testesít meg számára mindent, amit valaha is igazán akar, és amit nem ért el. Féltékeny és szenvedélyes, ha a tulajdonáról van szó, habár éberen őrködik, hogy ezt az oldalát soha ne láthassák, sokat ártana vele a reputációjának. Érdekes, hogy soha nem kerül ellentmondásba saját magával, bár ez talán annak köszönhető leginkább, hogy el tudja különíteni a szerepeit odabent.
A tudatmódosítókra úgy tekint, mint lehetőségre, ami pénzhez juttatja, azzal pedig megszerezheti a mindig csak vágyott álmait, de nem áll egyik oldalra sem, morálisan tehát szürke karakter. Ha van is véleménye a politikáról, a szociális helyzetről, nem valószínű, hogy elárulja, szóba is csak akkor hozná, ha előnye származna belőle adott helyzetben. Mivel mindig, minden olvasatban azt figyeli, hogy fordíthatja a javára a körülötte lévő embereket és eszközöket, a megnyilvánulásai mind ettől függnek, könnyű őt hideg és kimért úrfiként látni, amint magabiztosan tárgyal az őt megillető összegről, ködös tekintetű szeretőként, ahogy elhiteti a kuncsafttal, hogy csak ő létezik számára... és egyetlen igazán őszinte pillanatában, amikor Nolitát nézi messziről...

Erősség ||

Kreativitás, innovatív elképzelések
Manipuláció, mások befolyásolása
Intelligencia, logikai képesség, olvasottság
Minden helyzetben feltalálja magát

Gyengeség ||

Tökéletes közönnyel tekint embertársaira
Nem szívesen konfrontálódik, minden módon elkerüli
Megszállottság, birtoklási vágy
Szinte folyamatosan szerepet játszik, képmutató

Apróságok

mindig ||

Nolita Grosiean - mindig és minden formában
Luxus életmód - megfizethetetlen márkák, csillogás
Tudatmódosítók - egy korlátlan lehetőség és kihívás
Művészetek - a zene, a színház, a könyvek, a versek...
Gasztronómia/italok - minél különlegesebb és nehezebb, annál jobb

soha ||

Szegénység - a legrosszabb rémálmában se jöjjön elő
Gyerekek - a hisztijük meg a koszos kis kezeik...
Emberi drámák - kit érdekel mások problémája?
Őszintének lenni - tagadna mindent az utolsó percig
Keserű ízek - a rossz dolgokra emlékeztetik

hobbik ||

Kísérletezni - főzeteken, édességeken, embereken...
Olvasni - bármit, ami nem Shakespeare
Kapcsolati háló ápolása - ki tudja, mikor jönnek jól
Úriemberi tevékenységek - szivarozás, a tökéletes szabású zakó megtervezése, drága alkohol fogyasztása

merengő ||

Az a gyönyörű, leírhatatlan pillanat, amikor először látta
Nolitát, először hallotta a nevét, és azóta minden egyes alkalom,
ha újra láthatja, még csak távolról is...
Mikor az ostrom után hazatért, az anyja a bátyja után
érdeklődött, így azonnali hatállyal otthagyta, de csak miután az
összes gyűlölt Shakespeare véletlenül a tűz martaléka lett...

mumus ||

A mumus saját maga öreg, szegény és megvetendő
változataként jelenne meg neki, mellette a nevető, fiatal
és gyönyörű Nolita.

Edevis tükre ||

Magát látja szörnyen gazdagon és jólöltözötten,
bámuló emberek körében, karjaiban természetesen Nolita,
aki szerelmesen pillant rá, a háttérben a családja is elismerően gratulál neki.

százfűlé-főzet ||

Meglepően homokszerű állagot vesz fel az idő elteltével,
habár a testrész bele tételét követően eleinte krémes, majd lassan válik
finom szemcséssé az eredetileg sötétbordó, kissé borszerűen fénylő főzet.
Illatra édes, gyermekkori cukorkákra emlékeztető aromájú, kissé megkeseríti
egy leheletnyi alkoholhoz párosítható illat, amit a többet érzett érzékszervek a whisky-vel
azonosíthatnak. Szájba véve száraz, köhögésre ingerlő a halmazállapota, ízre azonban
valóságos kavalkádja a benyomásoknak: keveredik benne a karamella bársonyossága,
a csokoládé elegáns felhangja a kissé túl bőkezűen adagolt manduláéval, mégis, a
kezdetben finom összhatást pillanatok belül felváltja a csípős, drága arab parfümökre
jellemző bódító érzet. Összességében annyi élmény és váratlan fordulat érheti a fogyasztót,
hogy az még mindig az események hatása alatt áll az átváltozás végbemenetele után is...

Amortentia ||

'Drága' illatok összesége: frissen bontott pezsgő, rózsák, a pénz keveredik
össze Nolita parfümjével, mellettük pedig az égő könyvek emlékének lágy aromája...

titkok ||

Tudatmódosítókat készít és kereskedik is velük - nem véletlenül olyan addiktívak az édességei
Lelketlenül lefekszik bárkivel, ha érdekei úgy kívánják - fogadott már el pénzt is érte
Meggyilkolta a legjobb barátját - és nem is érti, miért kellene bánnia

azt beszélik, hogy... ||

Egész életében istenítette a mardekárosokat - van benne igazság
Kiterjedt kapcsolatai vannak az alvilágban - pár emberrel kapcsolatba hozható, de semmi komoly
Drogfüggő, és a függősége kiölte az érzelmeit - kísérleti jelleggel fogyasztja, utóbbiak rég kihaltak
Összejátszott a halálfalókkal, talán ő maga is az - pedig ő csak a tiszta üzleteket kedveli...
A testéből él - egyelőre csak izgatja a tudat...

   A család

apa || Raphael Bernard Rhodenbarr; 61; félvér - tökéletesen semleges
anya || Lisa Cornelia Rosencrantz; 58; félvér - idegörlő
testvérek || Raphael William Lysander Francisco Rhodenbarr - izgalmas fordulatra váró...

Családtörténet ||

Idézve drága bátyámat...
"Édesanyám londoni származású, szülei már meghaltak, s anyám egy könyv-antikváriumot örökölt tőlük. A bolt nem ment túl jól, s az üzletet anyám eladta, kedvenc könyveit pedig megtartotta magának. Egyébként végzettségét tekintve bűbájtan-tanár. Egy ideig tanított is a Roxfortban, de csak helyettesítő-tanárként, és az már régen volt. Természetesen tudását őrzi, s a mai napig több bűbáj lakozik fejében, mint amennyi el tudna képzelni egy normális varázsló.
Apám, aurori végzettségével, s szakmájával tartotta el a családot. Ő Anglia északi részéről származik, s a szülei a mai napig ott élnek. Titokzatos emberek, nem sokat árulnak el magukról, még a tulajdon unokájuknak sem. Bár azt hiszem nem is igazán volt alkalmuk rá, ugyanis életemben eddig összesen háromszor találkoztam velük. Nem túl kedves népek, nem éri meg őket noszogatni, kimozdítani őket a megszokott kis életükből. Egyébként apám elbeszélése szerint már vagy száz évesek lehetnek és mágiakutatóként különféle mágikus tárgyak feltalálásával foglalkoznak. "

   Külsőségek

magasság || 175 cm
testalkat || Épp csak annyira és ott izmos, ahol kell...
szemszín || Kék
hajszín || Világosbarna
kinézet || Demetriusnak mindig különösen fontos volt az első benyomás, akár gyermekkori, figyelemre éhes éveiről beszélünk, amikor ártatlan pislogással csalta áldozatait magához közel, akár az iskolai időszakról, amikor elengedhetetlen volt az álarc a munkája érdekében. Az emberek szimpatikusnak találják a mindig kifogástalanul öltözött fiút, akinek gesztusai jól kiszámítottak, de sosem hatnak megtervezettnek, ettől volt mindig sikeres mások behálózásában. A vonásait ízlés kérdése megítélni, voltak mindig rajongói a kifejező tekintetnek, a megfelelő pillanatban tökéletes csípőmozgásnak, de mint a legtöbb dolog Demetrius életében, ez is egy olajozottan működő rendszer része. A legőszintébb reakciók talán akkor láthatóak tőle, amikor Nolita a közelben van, mert ugyan neki is képes lenne szóban hazudni, a teste elárulja, és az egyébként ritkán jelentkező pirulás is megjelenik az arcán.

Mivel kínosan sokat foglalkozik a látszattal, természetesen komoly részét képezi az életének az öltözködés témája, általában mindig naprakész a legújabb divatot illetően, bár szeret idomulni az adott környezetéhez, felvont szemöldökkel reagálva bárkire, aki nem épp az alkalomhoz készült, ennek megfelelően mindig az előnyeit kiemelő szabású egyenruhában látni. Muglik között már sokkal izgalmasabb figyelni az aktuális hangulatából fakadó külsejét, de mivel az egyik legerősebb tulajdonsága mások megfigyelése és a viselkedésük lemásolása, még egy hozzá hasonlóan részletekre ügyelőt is meg tudna téveszteni, bármilyen közegről is beszélünk - Demetrius úri eleganciával suhan az aranyvérűek között, nem rí ki a visszafogott, modern ruhadarabokkal a félvérek csoportjából, és soha nem hozható zavarba a mugli szabás világával sem... de bárhol, bárkivel, bármilyen szerepben is jelenlen meg, igyekszik diszkréten a háttérből figyelni.

   A tudás

varázslói ismeretek || Sokan tartják úgy róla, hogy puszta lustaságból nem lett évfolyamelső, azonban elfelejtik, hogy Demetrius roxforti pályafutásának első pár évében magáénak tudhatta ezt a címet, mielőtt végleg beleunt volna a siker ilyen módon történő hajkurászásába a szülei elismerésének hiányában. Korán megmutatkozott kivételes tehetsége a bájitaltanban, ezt tehát nem hanyagolta el, ahogy egyetlen más tárgyat sem, ha megkapta a kellő figyelmet. Később a hálózatának ártott volna vele, ha továbbra is a fényben tetszeleg a hangos taps közepette, így azóta meghúzódik, és hagyja másokat learatni a babérokat. Eredményeire még mindig ügyel, de ez amolyan unaloműzés a részéről, ha akarná, az észbeli képességeire támaszkodva visszahódíthatná az egykor birtokolt címeket, de rég nem mozgatja a lehetőség.
A fizikai intezitást igénylő tárgyakat sosem kedvelte, így a sötét varázslatok kivédése órák amolyan hideg tartózkodásban teltek el nála, főleg elvette a kedvét tőle a tény, hogy maga Harry Potter nyújtott ezen a téren kiemelkedőt, Demetriusnak pedig a legkevésbé sem imponált a dolog. Vizsgáit a hangulatának megfelelően tette le, habár nyilván egy kis befektetett erővel több is ment volna, elvégre mindig jól tanult, de mostanság inkább csak afféle kikapcsolódásnak fogja fel a kísérletezés közben...
felvett tantárgyak ||

Mugliismeret
Számmisztika

pálca típusa || Kilenc és fél hüvelyk, szőlőfa, sárkány szívizomhúr, gyanúsan hajlékony.
RBF ||

Bájitaltan - K
Gyógynövénytan - K
Átváltoztatástan - K
SVK - E
Mágiatörténet - V
Mugliismeret - K
Számmisztika - V
Bűbájtan - V

Egyéb

avialany|| Dane DeHaan
Demetrius jelenleg a Mézesfalás 'gyakornoka', az iskola elvégzése után biztos helye van a pult mögött, már amennyiben nem téved egészen másfelé az élete, amiben a bátyjának komoly szerepe lehet még...