+  Roxfort RPG
|-+  Legutóbbi hozzászólások
Oldalak: [1] 2 3 ... 10

 1 
 Dátum: Ma - 12:01:45 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Mrs. Norris
Owen Redway pennájából

   

Roxmorts főutcájáról letérve, egy keskeny sikátor vezet a falu frissen nyílt ivójához, amelynek cégéréről egy csikóhal tekint le az érkezőkre. A kocsma belülről pontos mása az egykor London mugli részében álló, névadó ősének, annyi különbséggel, hogy a reinkarnálódott Csikóhal épületét átszövi a mágia.
Belépve egy hatalmas söntés előtt találja magát az ember, amely előtt bárszékek sorakoznak, de a vendégeknek lehetősége van akár bokszokba, vagy külön asztaloknál is helyet foglalni. A pult mögötti falat egy hatalmas festmény foglalja el, amelyen egy virgonc csikóhal vízbuborékokat ereget éppen, és amelyet a legkülönfélébb italokkal roskadásig megrakott polcok kereteznek.
A helységben a tégla, a fa, a beton és a feketére festett vas anyagok dominálnak. A falakon feltörekvő művészek alkotásai - festményei, fotói és versei - mellett a tulaj pár saját képe is helyet kapott.

 2 
 Dátum: Ma - 11:19:09 
Indította Owen Redway - Utolsó üzenet: írta Mathias Montrego
Üdvözöllek köztünk, Owen!

Nem is tudom jól körülírni, mekkora öröm számomra egy másik hozzám hasonlóan veteránnak számító karakter életútját olvasni. Csodálom a kitartásod, és kicsit irigyellek hogy a muglik világában is ilyen szépen helyt tudtál állni. A húgommal kezet foghattok! Örülök, hogy ismét a köreinkben köszönthetünk, mind a mágustársadalomban, mind a fórumon.
Az előtörténeted természetesen,
elfogadom!



Gratulálok!
És sok jó játékot kívánok neked!

Mathias

 3 
 Dátum: Ma - 09:22:58 
Indította Owen Redway - Utolsó üzenet: írta Owen Redway
OWEN NOEL AUREL REDWAY

Ezzel még tartoztam nektek...

        Alapok

jelszó || Tiszta bagyoltoll minden (igen, így gy-vel)
nem ||férfi
születési hely, idő || Cardiff, 1981. November 7.
horoszkóp || Skorpió
kor ||  23
vér || sár
munkahely || A Csikóhal tulajdonosa és vezetője
 


        A múlt

Azt hittem könnyebb lesz majd visszatérnem a régi falak közé, amelyek megmentéséért a véremet adtam. Ez a visszatérés azonban nem ugyanaz, mint mikor századjára olvasok egy régi, számomra kedves könyvet, csak hogy a megnyugtató, biztos ismerősbe meneküljek. Sokkal inkább egy lezáratlan trauma újbóli átélése ez. De hogy is gondolhattam, hogy ugyanolyan érzés lesz újból ezen falak közt járni, mint gondtalan, elsős koromban volt? Hogy lehet feldolgozni azt, hogy egy egyszerű tanórára menet is az ostrom rémképei elevenednek meg újból szemeim előtt? Meglehet a falikárpitból már rég eltüntették a ráfröccsent vért, a beomlott mennyezet, amely maga alá temette két társamat is, immár ismét ép, és a lovagi páncél előtt sem hever már groteszk pózba csavarodott holttest, én mégis ezt látom, ahogy elhaladok előttük. Talán túl hamar tértem vissza. De az is lehet, hogy sosem kellett volna visszajönnöm.
’98 szeptemberében hirtelen újból ott találtam magam gyerekkorom legcsodálatosabb helyszínén, és akkor még komolyan úgy gondoltam, hogy képes leszek befejezni a félbehagyott tanulmányaimat. Igyekeztem ugyanaz maradni, mint aki korábban voltam, megpróbálni nevetni a társaim viccein, leckét írni, órára járni, de valahogy nem ment. Nem volt szükség végignéznem a nagyterem foghíjas asztalain, anélkül is folyton a kiüresedést éreztem magam körül. Mint mikor az ember hazaér egy nyári táborból, ahol egész álló nap zsivaj veszi körül, majd magára csukva hálószobája ajtaját, hirtelen minden elcsendesedik, és egyszer csak rátör a magány. A reggelek és esték voltak a legrosszabbak, amikor a hálókörletben az érintetlen ágyakra pillantottam, és tudtam, hogy azok egykori tulajdonosai már sosem térnek vissza.
Talán akkor is otthagytam volna az iskolát, ha otthon nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy alakultak. Keresztapám a karácsony előtti héten lett rosszul. Az ünnepet még együtt töltöttük, de az új évet már nem élte meg. Korábban sosem mesélt nekem betegségéről. Igaz, már évek óta nem voltunk olyan viszonyban, hogy életének bármely fontos, vagy kevésbé fontos eseményéről tájékoztatott volna, és csupán nyaranta találkoztunk, mikor a szünet idején a kocsmája fölötti lakásában éltem, így fel se tűnhetett, ahogy hónapról-hónapra fogyott el. Persze nem kellett volna, hogy váratlanul érjen mindez, azok után, hogy végignéztem milyen életet élt. Mégis fájt. Kisfiú korom óta ő volt az egyetlen „rokonom”, miután megszöktem nevelőszüleimtől. Habár igazi, apai szeretetet nem kaptam tőle, de ő ruházott, ő fizette a tanulmányaimat is, és igen, nyaranta ő szponzorálta azokat a kicsapongásaimat is, amelyeknek hőn szeretett kocsmája adott helyszínt. Utóbbit, halála előtt az én nevemre íratta, lakásával és minden ingóságával együtt, hiszen rajtam kívül soha senkije sem volt.
Fájt az elvesztése, de mégis képtelen voltam sírni a temetésen. Azt hiszem túl sok szörnyűséget láttam az elmúlt időszakban ahhoz, hogy érzéketlenné váljak. A temetőben aztán, hét év után ismét találkoztam egykori nevelőszüleimmel. Idegenként álltunk egymás mellett, nézve, ahogy keresztapám koporsóját elnyeli a fagyos föld. Mikor az utolsó lapát föld is elfogyott, és az egy szem koszorút is a felakasztották a fejfára, hátat fordítottam a sírnak. Láttam nevelőapám kézmozdulatát, aki megszorítva anyám csuklóját, belé fojtotta a szót, s így senki sem volt, aki visszatarthatott volna. Ahogy távolodtam tőlük, nem csak a temetőt hagytam magam mögött, hanem az egész addigi életemet is. A téli szünet végén nem tértem vissza a Roxfortba, ’99 februárjában pedig magát az országot is magam mögött hagytam, hogy új életet kezdjek Amerikában.
Kezdetben a teljes varázsvilágot ki akartam zárni, normál életet szerettem volna élni. De mihez kezdhet egy tizenhét éves kölyök, egyedül a nagyvilágban? Hamar beláttam, hogy a világot hátra lehet hagyni, de nem felejthetem el azt, hogy én ki vagyok, így a bennem lakó mágiát sem fojthatom el. Azért egy-két hónapig csak kibírtam egyetlen varázslat nélkül, amely idő alatt főként abból éltem, hogy éttermekben mosogattam, vagy építkezéseken segédkeztem. Vezeklésnek éltem meg, és közben bőszen sajnáltam magam minden egyes átdolgozott éjszaka után, mikor már úgy éreztem, hogy menten leszakadnak a karjaim. Micsoda hősies tett száműzetésbe vonulni, és a számomra addig ismeretlen, fizikai munkával kínozni magam, gondoltam. Aztán elég gyorsan feladtam, és innentől rohamosan javulni kezdtek az életkörülményeim is. Elkezdtem futárkodni, csomagokat, leveleket kihordani, akár egy postabagoly. Varázslatos sebességgel hoztam-vittem a küldeményeket New York egyik feléből a másikba. Mivel öt futárra elegendő feladatot láttam el, a főnököm sosem kérdezősködött arról, hogy mi a titkom. Persze ment volna több is, de nem akartam még gyanúsabbá válni, és hát az is megesett, hogy a nap második felére elfogytak a kézbesíteni való csomagok. Nem mondom, a futár srácok körében nem én voltam a legnépszerűbb alak, főleg miután indokolatlanná vált őket tovább alkalmaznia a cégnek. Egyik este, mikor épp kiléptem a raktárból, egészen odáig merészkedtek, hogy erőszakot akartak alkalmazni rajtam. Habár a tervük meghiúsult, és én játszi könnyedséggel tűntem el előlük, onnantól kezdve semmiféle bűntudatot nem éreztem már amiatt, hogy elvettem a munkájukat.
Meglehet öt ember helyett dolgoztam, mégis csak három ember bérét kaptam. Panaszra azért nem volt okom, egyrészt mert nem volt megterhelő számomra, másrészt mert az így összekapart pénzből már fenn tudtam tartani egy kisebb, teljességgel patkánymentes lakást. Kezdett jóra fordulni a sorom. Nappal a városban röpködtem egyik helyről a másikra, esténként pedig régi kedvenc elfoglaltságomnak hódoltam, és festettem, vagy bárokba, koncertekre, színházba jártam. Csodálatos és nyugodt időszaka volt ez az életemnek, de egyben piszkosul magányos is.
Aztán 2001 decemberében történt valami. Az egész olyan volt, mint mikor a lemezlejátszó tűje ugrik egyet. Éppen Queensből tartottam Brooklyn irányába, mikor hirtelen kiszakadtam a térből és az úti célomtól távol, közvetlenül egy forgalmas útszakasz közepén találtam magam, majd minden elsötétült előttem. Mikor magamhoz tértem, egy kórházi ágyban találtam magam, egy tágas, napfényes kórteremben, melynek falairól izgő-mozgó portréalakok tekintettek le rám. Majd három év után, akaratlanul ugyan, de visszacsöppentem abba a világba, amelyről azt hittem, hogy végleg hátrahagytam. De talán pont így kellett lennie, mert máskülönben lehet sosem találkozok vele.
Audrey Lemairenek hívták, és fehér nővér ruhát viselt, mellkasán ezüst jelvénnyel, azon egy szárnyakkal díszített pálca köré tekeredő két kígyóval. Amint belépett a kórterem ajtaján, mintha egy hatalmas reflektor fénye vetült volna rá, és én egyszerűen nem tudtam nem őt nézni. Elmondta, hogy miután elütöttek, a magnix mentősök szállítottak kórházba, ám az ottani beépített gyógyító egyből felismerte, hogy a balesetem mágikus eredetű, így időben értesíteni tudta az illetékeseket, akik rögtön átszállítottak a St. Jouge-ba, és így kerültem hozzá. Huszonöt éves volt, és tapasztalatszerzés céljából költözött Franciaországból Amerikába. Remek gyógyító volt. Neki köszönhetem, hogy a baleset után egyáltalán újból lábra tudtam állni, sőt, mint kiderült még a fenekem visszanövesztését is neki köszönhetem, amit az amputoportálás miatt valahol félúton hátrahagytam Queens és Brooklyn között. Ez később visszatérő poén volt kettőnk között, mikor már sokkal többek voltunk egymásnak, mint szimpla gyógyító és páciense, hogy egyrészt mennyire sajnálja, hogy sosem láthatta a régi fenekemet, másrészt, hogy vajon mit gondolhatott az a magnix, aki ráakadt az én gazdátlan hátsómra. Merthogy egy napig vezető hír volt a „Megfeneklett maffialeszámolás – Bruce Hutchinson beszámolója a rejtélyes fenékről” cikk a helyi lapokban.
A gyógyulásom után sem szakadtunk el egymástól. Eltartott egy darabig ugyan, de végül csak beadta a derekát és elfogadta a randimeghívásomat. Később tagadta, hogy csak azért tette ezt, mert már véget akart volna vetni annak, hogy nap mint nap mindenféle kitalált betegséggel jelenek meg az osztályán, és állította, hogy szerelem volt első (na jó, inkább második – mikor már visszanövesztette minden tagomat) látásra. Fél évvel később már együtt is éltünk. Az ő kérésére felhagytam a futárkodással, és a mi világunkban vállaltam állást. Ez utóbbi azért nem volt könnyű feladat, tekintve, hogy nem fejeztem be az iskolát, de hála számmisztikai és rúnaismereti tanulmányaimnak, akadt egy kiváló lehetőség. Audrey ismert egy öreg professzort, aki egy tehetős műkincsgyűjtőnek dolgozott és megfakult pergamenek ősi írásai alapján rég elfeledett ereklyék után nyomozott. Az öreg már rég szeretett volna nyugdíjba vonulni, de nem volt kinek átadni az üzletet, és örömmel vett maga mellé, mint inast, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy idővel helyettesíteni tudom majd őt. Kalandosnak képzeltem az ősi kincsek utáni nyomozást, de a kiábrándító valóságban a munka kezdetben meglehetősen unalmas volt, és nem állt másból, mint vastag könyvek rúnatáblázatainak folytonos bogarászásából, valamint bonyolult számításokkal leírt pálcamozdulatok bemagolásából, és ezek alkalmazásával nem létező mágikus tulajdonságok poros kacatokból történő előcsalogatásából.
2003 őszéig kellett várnom, hogy beinduljon a karrierem. A professzorral egy ősi, núbiai jogar nyomában voltunk állandó megbízónk kérésére, és úgy alakult, hogy a kutatásunkhoz elengedhetetlenné vált egy bázis kialakítása Szudánban. Mivel Audreynak amúgy is rég óta dédelgetett álma volt, hogy Afrikába költözzön és szegényebb sorsú embereken segítsen, mint gyógyító, így vállaltam a munkát, és októberben már a sivatagot jártuk. A háború óta nem volt részem annyi kalandban, mint mikor az ősi mágia nyomait kutatva, faluról falura, városról városra barangoltunk és közben rászoruló embereken segítettünk.
Aztán ahogy jött, olyan hirtelen múlt el minden. Ki tudja, talán amiatt volt, hogy a nap minden percét együtt töltöttük, vagy talán egyszerűen csak lejárt a szavatossága a szerelmünknek. Persze az is lehet, hogy a több hónapon át tartó eredménytelen munkámban fáradtam el, vagy csak egy felsőbb hatalom rendezte így a sorsunkat. Mégis, egyik napról a másikra úgy ébredtünk fel, hogy már másként szeretjük egymást, de nem úgy, mint ahogy azt fiatal huszonéveseknek kell. Talán ilyen lehet felébredni a tündérmeséből. 2004 júniusában döntöttünk úgy, hogy elválunk egymástól. Audrey hazautazott Franciaországba, én pedig Egyiptomba tartottam, hogy onnan üzenjek a professzornak, az expedíció sikertelenségéről, valamint hogy benyújtsam a felmondásomat. Nem is sejtettem, hogy Luxorba érve én leszek az, akit kellemetlen hír fogad.
Egy teljesen hétköznapi teaházban ücsörögtem, a jövőmet tervezgettem, amikor megakadt a szemem egy ott felejtett újság tőzsdei beszámolóján, mi szerint Michael Alan Noel Doyle, a Doyle Szállítmányozás vezérigazgatója hosszú és méltósággal viselt betegsége után elhunyt. A cikk további része a vállalat feldarabolásáról és az ezzel járó üzleti lehetőségekről szólt, ám az engem már kicsit sem érdekelt. A hír, hogy egykori nevelőapám meghalt, újraírta minden tervemet. 2004 augusztusa volt ekkor, én pedig több, mint öt év után hazatértem. Anyám ekkorra már elveszítette egy fiát, és a férjét is, de hirtelen a semmiből visszakapta egy másik gyermekét.
Egy rövid ideig Cardiffban maradtam anyám mellett, akivel időközben sikerült rendezni a kapcsolatunkat. Sok mindenről kellett beszámolnom neki, és még több mindenről hallgattam előtte. Kiderült, hogy keresztapám mindvégig szorgalmasan beszámolt nekik az iskolában töltött időszakomról, tapintatosan elhallgatva a nyári vakációk kényes részleteit. Hirtelen újból felbuzgott bennem az iránta táplált szeretet, és azt hiszem egy ilyen beszélgetés alkalmával döntöttem el, hogy feltámasztom egykori kocsmáját, ám egy meglehetősen új és szokatlan helyen téve mindezt. Ekkorra már annyi minden történt velem az utazásaim során, hogy teljesen más ember voltam, mint aki ’98-ban hátra hagyott csapot-papot és útjára indult. Úgy éreztem nem menekülhetek tovább, vissza kell térnem oda, ahol életem legszebb időszakát töltöttem, hogy végre képes legyek feldolgozni azokat a szörnyűségeket, amik beszennyezték a számomra oly kedves helyszínt. Hát így esett, hogy 2004 októberében A Csikóhal megnyitotta kapuit Roxmorts faluban, élén egy rég elfeledett arccal, jómagammal.

        Jellem

Mi tagadás, azért az évek jót tettek nekem. A háború után, akárcsak társaim, egy lelki sérült roncs voltam. Üldözött prédából hirtelen szabad emberré váltam, amit képtelen voltam feldolgozni, ezért inkább száműzetésbe vonultam. Habár mindig is önálló voltam, és minden helyzetben feltaláltam magam, ekkor végérvényesen a saját lábamra kellett állnom, hisz nem volt többé, aki eltartson.
A munkamorállal sosem volt gondom, alapvetően szorgalmas és precíz vagyok, de azért próbálom nem túlizgulni a feladatokat, és jól esik néha lazára venni a figurát, vagy legalább úgy mutatni, mintha nem érdekelnének a körülöttem zajló események. Anno az iskolában is így volt ez, és most a munka világában is hasonlóképp működök.
Alapvetően egy szórakoztató figurának tartom magam, de néha az önmagam szórakoztatásán kívül azért igényem támad mások társaságára is. Régebben szerettem középpontban lenni, most már inkább társaság peremén érzem jól magam, de egy laza beszélgetésre bármikor vevő vagyok.
Kicsit elvont, kicsit művészlélek vagyok, és még mindig az a hősszerelmes, mint 16 évesen, de már rég nem rohanok úgy a szoknyák után, mint iskolás koromban. Habár egy ideje már nem üldözök senkit a reménytelen rajongásommal, az igazat megvallva még mindig Őt keresem.

        Apróságok

mindig ||
  béke
  művészet
  természet
  család
  nevetés
soha ||
  békák
  kígyók
  sötétség
  harc
  menekülés
hobbik ||
  festészet
  zene
  olvasás
merengő ||
  Legjobb: Az őszi alkony fényei
  Legrosszabb: A temető
mumus || elhunyt öcsém szelemme
Edevis tükre ||  egy boldog család, oldalamon Ő, körülöttem a gyerekeink
százfűlé-főzet || szürkéskék színű, veszettül savanyú, füstös utóízzel.
Amortentia || egy réges-rég érzett parfüm aromái, benne az otthoni kertre emlékeztető illatfoszlánnyal
titkok || az öcsém miattam vesztette életét
azt beszélik, hogy... || miután minden szó nélkül elhagytam az iskolát, majd az országot is, sokan azt hitték, hogy meghaltam

        A család

apa || Michael Alan Noel Doyle, mugli, nevelőapa, elhunyt
anya || Dharma Rosberg, 51, mugli, nevelőanya, jelenleg Cardiffban él, heti rendszerességgel tartjuk a kapcsolatot
testvérek || Alan Doyle, mugli, mostohatestvér, elhunyt
keresztapa || Craig Terry Andrews, mugli, elhunyt

Családtörténet ||

Négy éves koromig árvaházban nevelkedtem. Sosem ismertem a vér szerinti anyámat, vagy apámat. Négy évesen örökbefogadott egy walesi házaspár, akiknek nem lehetett saját gyermekük. Tíz éves koromig éltem velük, amikor is egy tragédia során világgá mentem és megszakítottam a kapcsolatot a nevelőszüleimmel. Ezután keresztapámhoz kerültem, majd az iskola megkezdése után, nyaranta is őhozzá tértem vissza-vissza. Halála után külföldre költöztem, majd több éves távollét után, nevelőapám halála következtében tértem vissza az országba, és kerestem fel újból nevelőanyámat, akivel azóta sikerült rendeznünk a kapcsolatunkat.


        Külsőségek

magasság || 185 cm
testalkat || átlagos
szemszín || kék
hajszín || barna

kinézet ||

Átlagos alkatú vagyok, talán egy kicsit koravén külsővel. Hajam általában kócos, arcomat legtöbbször borosta vagy szakáll takarja, szemem körül apró ráncok láthatók. Testemet számos ponton forradások és hegek csúfítják, továbbá szívem fölött és a jobb alkaromon egy-egy tetoválás található. Ruházatom hétköznapinak mondható, de jobb szeretem a mugli világ öltözékeit. Nyakamban egy átlyukasztott egy fontos pénzérme lóg.


        Tudás és karrier

pálca típusa ||
  11 hüvelyk, fűz, főnixtoll – eltört
  10,5 hüvelyk, juhar, sárkányszívhúr – zsákmányolt, használaton kívül
  11 hüvelyk, kőris, főnixtoll
végzettség || nem fejeztem be az iskolát
foglalkozás || jelenleg egy kocsmát üzemeltetek
varázslói ismeretek ||

  5,5 év roxforti tudása
  RBF: Bájitaltan (K), SVK (K), Számmisztika (K), Rúnaismeret (K), Bűbájtan (V), Átváltoztatástan (E)
  Remekül értek az ősi rúnákhoz, valamint a számmisztikához, mely ismereteimet korábbi munkám során is sikerült kamatoztatnom.
  Kiválóan értek az okklumenciához.
  Patrónusom nőstény oroszlán alakjában jelenik meg.

        Egyéb

avialany ||James Franco

 4 
 Dátum: Ma - 08:34:47 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Christopher Cartwright
akkor túl egyszerű lenne minden, Mr. Nott. Tessék ügyeskedni egy kicsit, valakinek csak megnyerő a csinos csontos pofija.  Vigyorog

Bárcsak ne kellene versenyt futni az idővel.

 5 
 Dátum: Tegnap - 20:46:24 
Indította Anna Volkova - Utolsó üzenet: írta Christopher Cartwright
A n n a  &  E d w a r d


m u s i c

.. Come what may
We'll keep surviving..



..a trágár szavak esélyesek...



- Ez a munkám, Mr. Cartwright. És igen, szükséges
Mr. Levakarhatatlan… ez jut eszembe, de csak egy halk, fáradt sóhajjal simulok bele enyhe lemondással a szituációba. Nincs energiám vitázni, pláne mert teljességgel értelmetlen. Ő csak a munkáját végzi nekem meg fontosabb mi lesz az eredmény nem pedig a folyamat. Olyan ez, mint a mugliknak a foghúzás. Egyszerűen túl kell esni rajta.
Meglehet épp ezért nem vitatkozik Anna se - vagy mert kellően kimerült ennyi éberléttől is –, s szófogadóan, ami rá ritkán jellemző, issza meg a fiola teljes tartalmát. Kissé vonakodva indulok el mellőle de a mai este korábbi részéből jelentősen okulva tényleg csak az ajtó túlfelére és azt is negyedig nyitva hagyva hogy lássam őt.
- Ja igen. Ed Nott
Egy kéz úszik be a látóterembe, a név hallatára pedig felszökik a fél szemöldököm. Nem a vezetéknév zavar, azt jól tudtam és gyanúm be is igazolódott általa. Mr. Levakarhatatlan pontosan az, akinek gondolom. Nem, nincs semmi gond a vezetéknévvel, ami zavar a teljes név hiánya. Van, aki a haverjának mutatkozik be így nem pedig hivatali körökben másnak. És nem gondolnám, hogy ma vagy egyáltalán valaha ő meg én haverok lehetük.
- Christopher Cartwright.
Hangsúlyozom ki szándékosan a teljes nevem méltóságteljesen, kissé ki is húzva magam. Nem vagyok se alacsony, se cingár de ő még rajtam is túl tesz. Nem mondanám hogy zavar inkább egyfajta ego-háború ez, no meg a fáradtság. Keze szorítása határozott, de nem durva és Sophie az érintésére szétolvadva pillog. A medál langyos melegen dobban érte egyet. Jesszus….! Még jó hogy nem legillimentor a másik – legalábbis remélem- és csak az én sajátos azúrkék szúrós, méregető pillantásommal találja szembe magát.
- No, most, hogy így összeismerkedtünk, meséljen nekem egy kicsit. Milyen viszonyban van miss Volkovával?
- Hmmmmm…
Milyen kérdés ez már? Milyen viszony? A viszony az viszony. De ez ettől több, mélyebb, másabb. Megmagyarázhatatlanabb. Összetettebb. Kusza, ha csak az elmúlt négy kurva évre gondolok mióta ismerem Őt. És most minden egyes kiejtett szónak súlya van. Nem azért mert az a kibaszott penna ott serceg a fejem mellett mint egy titkárnő vagy egy végítélet, hanem mert olyan embernek mondom akinek megvan a maga sajátos hatalma, hogy az egész életemet tönkre tegye. A rendszert, amit felépítettem. Az életet, amit megalkottam.
- Szoros. Maradjunk annyiban, hogy szoros. A többit majd az újságok címlapjáról átböngészheti ha akarja.
A reggeli fotókon biztosan a mai este részletei lesznek tálalva, már a publikusabbik része, és minekután minden egyes négyzetcentiméterről fotóztak minket várhatóan vaskos oldalak lesznek tele Annáról. Infót mondjuk továbbra sem sokat adtunk róla az interjúk alatt sem, csak a legszükségesebbeket. Az anonimitás védelme varázslatos tud lenni.
- És mi történt azzal a pisztollyal? Hogy került Önökhöz, ki sütötte el, miért lőtték meg a kisasszonyt, és ilyesmi…
Összefonom a karom magam előtt, s a falnak dőlök. Ő az ajtó túlfelén én a másikon a pergamen közöttünk lebeg. Az ajtó résnyire nyitva, benézek a nőre, aki immár békésen alszik. Vonásai innen is karakteresek, de lágyak. Szeme alatt a sötét karikák jelzik igazán milyen poklot is élt meg. Tudom, hogy jól döntöttem hogy még csak hallani se hallja igazán innen az egészet. Remélem a farkas is alszik odabent és nem fecsegi el neki az itt zajlódó diskurzust.
- A pisztoly az enyém. Egy CZ75-ös 9 mm-es. Van mugli fegyvertartási engedélyem, ...mert sportlövész vagyok.
Sophie hangosan horkant fel mély cinizmussal, de mit sem törődöm vele. Bosszant a feltétel nélküli bizalom, amit megszavazott ennek a hivatali pojácának legyen bármennyire is jó kötésű avagy fésült. Nem ehhez szoktam tőle. Eddig ő volt a higgadtság, a racionalitás, most meg… mintha a megszokott ritmusunk száznyolcvan fokos fordulatot vett volna. Én a kimért, ő a hebrencs. Ez új felállás.
-   … inkább kössünk üzletet. – közlöm szárazon, kissé dirigálós stílusban bár nem célom kioktatni. Kezem mozdul és a sercegő pennát elkapva megakadályozom a további alkotásban. - … maga elmondja amit tud vagy épp csak sejt. Én kiegészítem azokkal az infókkal a kirakósát, ahol hiányzik vagy hibádzik és nem raboljuk egymás idejét.
Megejtek egy tenyérbemászó mosolyt, ami a nőknél általában bejön, a férfiaknál meg mikor hogy.
- Tudja Mr. Nott, üzletember vagyok. Ráadásul az a sikeresebb fajta. Ebből adódik, hogy nem vagyok ostoba, tudom hogy megy ez maguknál. Nem akarom az eljárási folyamatot akadályozni vagy netán szabotálni, de sajnos eddig nem igazán volt jó tapasztalatom a minisztérium embereivel, főként a magafajtákkal. Kivéve persze azt a pár bájos kolleginát, akik voltak szívesek az engedélyeztetéseket gyorsan elintézni odabent. Ezt persze ne vegye sértésnek, maga értelmesnek tűnik, talán az eszes fajta is. Szóval, Ed… ha tudni akarja hogyan került Volkova kisasszony ide, akkor kurva gyorsan fejtse ki nekem mennyit és mit tud pontosan, hogy megússzuk a felesleges köröket.
Szusszantok miközben az ujjaim között ficánkoló túlbuzgóan lelkes kis írószerszámot egy laza mozdulattal kettétöröm.
- És a papírmunka várhat, vésse fel csak az agyába amit hall… és mivel bizalmas, még jobban örülnék ha köztünk is maradna.
Meglepő és egyben új fordulat, hogy Sophie morog. Most azonban nem másra, mint rendszeresen szokott minket védve, hanem egyenesen rám. Én azonban csak megfogadom hogy ha magam maradok elszámolok vele, s inkább visszadobom a széttört játékszert az aurornak. Az immár üres kezemmel megvakarom a többnapos borostámat miközben azt latolgatom miképp is kellene jól tálalnom az illegális orosz szeszcsempész vérfarkas bandát, Alexej őrült Zharkov Anna utáni megszállottságát és a mi szerelmi vivódásunk történetét úgy, hogy annak a vége ne egy azkabani cella hűvöse legyen.

 6 
 Dátum: Tegnap - 08:12:45 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Mirabella Harpell
to Dalton

Főnix és sólyom
  ♪ running from fire   ♪outfit

Még sosem ért ilyen varázslat, ezért aztán azt gondoltam az utolsó pillanatig, hogy majd valahogy megoldom. Kivédem, vagy uralkodom az emlékeimen… De a másik szép szeme minduntalan mélyebbre és mélyebbre nézett, én meg tehetetlenül hagytam.
Újra felizzottak az emlék-lángok, amik a lelkemet égették azóta a végzetes nap óta. Megint kicsi kislány voltam, megint elvesztettem mindent. Az összes borzasztó kép ott izzott a fejemben, a lángok megint az arcom égették, a tüdőmet megint keserű füst és vörös szikrák kínozták.
Egy kis szünetetet éreztem, megpróbáltam elugrani, de a kötél nem engedett, szinte bénultan álltam ott, mint egy pattanásig feszült kőszobor.
- Te jóságos Merlin... Mibe keveredtél?
Rámeresztem jókora lószemeim, és egy pillanatig így méregettük egymást némán. Azt hiszem, még a fülem is kettébillen egy pillanatra, ami nem a legértelmesebb lovakra jellemző kifejezés, de hát ez van. Tényleg, mibe…
- Azt hiszem, megvan az emlék... Egy leégett istállóhoz és egy bikához kapcsolódik…
Mialatt beszélt, szerintem levegőt sem vettem. Meg se moccantam, tán csak a szél borzolta végig a vörös sörényszálakat finoman. Ennyi? Nem mond többet? Halkan fújtam ki a levegőt, de lovaknál ez is hanggal jár, révén a jókora tüdő. Hálásan néztem rá, bár azt még mindig nem tudtam, hogyan tovább. De, talán nem árul el…
- Nagyszerű Hamox! Akkor nincs más hátra, mint törölni a traumatizáló emléket!
Na most viszont felkaptam a fejem, és megint a szememet meresztgettem. A srácot néztem, és finoman ingattam a fejem. Még csak egy amnézia hiányzik… Szerintem, ha ezt az emléket kitörli, megbolondulok. Nem mintha hiányozna a poszttraumás stressz okozta rémkép-roham, vagy a gyilkos lángok égő érzése. Csak éppen, ha nem emlékszem rájuk, hogyan is emlékezhetnék akkor Thorne-ra, meg Leaves-re, a két maradék halálfalóra, akik közül az első egészen biztosan a nyomomban jár, és próbálja befejezni, amit évekkel ezelőtt félbe hagyott. A másikról nem sokat tudtam, a harmadik halálfaló meg már meghalt, de az emlék nélkül nem emlékeznék arra, hogy a Roxfort után miattuk nem mentem tovább sehova sem, miattuk élek bújkálva, meg a Minisztérium miatt, akik pedig az önbíráskodó bosszúhadjáratom miatt keresnek. Nagy baj volna… Nagy baj ez. Meg is van a válasz. Nagy bajba keveredtem, leginkább.
Így hát ránéztem erre a Hamoxra, és finoman, de jelentőségteljesen a fejemet ingattam. Nem-nem… Ez az emlék marad. Légyszi…
Azért éreztem egy halvány csábítást. De nem tudja meg nem történtté tenni az eseményeket, és én nem egy oktalan állat vagyok, akinek mindegy, hogyan éli tovább az életét. Biztos, ami biztos, megint nekifeszültem a kötélnek. Jobb volna most elszökni, de hiába, nem engedett a béklyó. Vágyakozva pislogtam a távolba, aztán meg a srác felé. Még a kötelet is a számba vettem, aztán vigyázva, hogy lehetőleg ne nyálas részt érintsek hozzá, megpróbáltam a kötelet a kezébe tenni.
“Sétáljunk egyet” - üzentem gondolattal. Mivel már úgyis lebuktam, szívesen magyarázkodnék neki - de a nyerítésből valószínűéleg nem értene sokat.


 7 
 Dátum: 2024. 05. 06. - 19:19:59 
Indította Anna Volkova - Utolsó üzenet: írta Edward Nott
To Chris & Anna
mert valakinek dolgozni is kell


- Nem nézzük el…
Nem kell ahhoz oklumentornak lennem, hogy tudjam, mire gondol most. Ha ráérnék ilyesmire, a szívemhez kapnék, had örüljön kicsit a szemmel idézett szívrohamnak, de hát erre most nem akarok időt tölteni. Így aztán csak bólintok, szíve joga, gondoljon csak, amit akar.
És nem is zavartatom magam. Némely profi kolléga bizonyára azzal nyitott volna, hogy a minisztériumból jött, meg hogy kötelesek nem akadályozni a nyomozást, meg ilyesmi, de én még mindig inkább a köznapibb stílus híve vagyok, mert utálom a hivataliskodást. Az a nejem terepe. Az ifjú, újdonsül Mrs. Nott-é. Egyébként a keresztnevéhez is remekül passzol ez a név, nem értem, miért akarja folyton eltávolíttatni a táblát meg rajta a feliratot az irodája ajtajáról, pedig kénytelen lesz megszokni. Ki tudja, melyik nap jön be valami helyes, fiatal szoknyapecér az irodájába? Még csak azt kéne, hogy hajadonnak nézzék. Neeem, gondolják csak azt a neve hallatán, hogy valami hivataltól életunt, vén banya. Elég, ha én tudom, hogy az aláírás mögött milyen tüzes menyecske rejtezik. Na de a munka visszaránta  gondolataimból a valóságba.
- Milyen jól informált valaki.... Valóban szükséges ez?
- Ez a munkám, Mr. Cartwright. És igen, szükséges - teszem hozzá, ha nem is sajnálattal, de olyan hivatalos mód együttérzően. Gondolom, pont Rám van épp szükségük, de az is igaz, hogy a minap ezt a nőt egyszer már láttam szétégetett torokkal, meghurcolva, és meg is öltek érte egy két embert, még akkor is, ha kiderült, hogy valójában nem ő volt. Szóval ki tudja, lehet, hogy ők még nem, de szükségük éppen lehet rám is. Úgyhogy nem ráznak le bűntudatkeltéssel. Főleg nem, ha annyira jól van a hölgyike, hogy smárolni tudjanak. Akkor egy-két kérdés akár beleférne, de mivel nem ő az egyetlen szemtanú, csendben hagyom, hogy a kedvesével megbeszélje a dolgot, és ellássa. Volkova kisasszony felhajtja a fiola tartalmát, aztán gondolom elalszik, vagy élvezi a hatását féléber állapotban, de minden esetre én bólogatok Carwright javaslatára, és ráérősen felcihelődök az ágyról, majd követem a folyosóra, magam mögött lebegtetve a mappát, meg a tollat (ami egyébként lekörmölte ezt a kis intermezzo-t is, biztos ami tuti).
- Ja igen. Ed Nott - nyújtok kezet a fickónak, de meglehet nem fogadja el. Ha meg elfogadja, akkor óvatosan megszorongatom, hogy azért csont ne törjön. Végig is mérem közben, elvégre még nem találkoztunk szemtől szembe, legfeljebb az újságokban láthattuk egymást. Nem sokat tudok a paliról, de nekem mindig érdekes, ha valaki nagyon gazdag, és nem lehet tudni, honnan, mert nyilván, a Cartwright család nem igazán mondható sem nagymúltú aranyvérű máguscsaládnak, sem nem híres mugli név. De ki tudja… Bárkinek lehet szerencséje kártyán is… És most nem is ezért vagyok itt.
- No, most, hogy így összeismerkedtünk, meséljen nekem egy kicsit. Milyen viszonyban van miss Volkovával? - kérdezek egy egyszerűt így elsőre, aztán hagyok időt, hogy válaszolhasson. Persze előre elkészítettem a házit az asszisztensemmel, aki minden létező anyagot összegyűjtött róluk külön külön, meg együttesen is, majd az összes újságcikket a kezembe nyomta, és át is futottam, de azoktól nem lettem okosabb. Ami biztos, hogy van köztük “valami”.
- És mi történt azzal a pisztollyal? Hogy került Önökhöz, ki sütötte el, miért lőtték meg a kisasszonyt, és ilyesmi… - lendülök bele aztán, és hallgatom a fazont, kinek szavaihoz kellemes, ütemes alapritmust szolgáltat a szorgos penna sercegése.


 8 
 Dátum: 2024. 05. 06. - 10:11:18 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Alexej A. Zharkov
Szavakkal harcolni

to miss Greenberry
♫ Kindness never looked good on me ♫

Rácsodálkozom, mennyire fel bír bosszantani, és egyszerre lenyűgözni. Nem a színészkedésével, nem azzal, hogy olyan mesterien rászedett, sem azzal, hogy volt képe felvenni a számomra oly fontos arcot… Nem. Hanem a válaszai.
Semelyik kérdésemtől nem esik kétségbe. Elmarad minden reszketés, minden vinnyogás, minden színészies keménykedés, amit máskor megszoktam az áldozataimtól.
- Hm. Ez nem tudom, szűkíti-e kellőképp a kört - dünnyögöm az apró kis célozgatását hallván. Végülis, lehet azért pár ember, akiket főképp szándékosan engedtem el, és egy kevés olyan is, akit pedig rajtam kívülálló ok miatt. És ebből volt egyetlen egy, akit épp Anna mentett meg az orrom elől. Hm.
A százfűléfőzet morbidabb hatásai sem ejtik zavarba, és úgy mondja el a véleményét, mintha csak egy laza sötét varázslatok kivédése órán fejtegetnénk a tananyagot. Én meg közben elismerően hallgatom úgy, hogy maga a válasz vajmi kevéssé érdekel. Ahelyett őt méregetem.
- Lehetnél akár valóban Anna is. Elbűvölő, mikor a tudományos oldalad kilátszik - jegyzem meg úgy, hogy a hangszínemből ne lehessen tudni, szarkazmusba rejtem a valódi véleményem, vagy csak finoman gúnyolódok. Még nem adtam fel, hogy kicsit kihozom a sodrából, hiszen nem szoktam meg, hogy egy helyzetben nem én vagyoka  leghidegebb szereplő, meg akinek minden mindegy. De hát Volkova kapcsán még akkor is érnek váratlan meglepetések, ha ő nincs is jelen. Ez a másik meg ebben egészen hasonlít rám.
- Ahogy szeretnéd - válaszolok színpadias előzékenységgel, aztán ahogy sarokba szorítottam a helyiség szépen kicicomázott, giccstapétás sarkában, nekidőltem teljes testtel, hogy ne tudjon elugrani, és pálcát tartó kezemmel segítve a nyakába húztam megint a láncot. A pálca hegyét hozzáérintettem, de a varázst még nem engedtem útjára. Pont előtte nyitotta szóra csinos ajkait.
- Artemis Greyback...
Megtorpantam egy pillanatra, belenéztem a szemeibe, amik bár nem az övéi voltak, de a csillogásukban ott volt a név gazdája is. Gúnyos félmosolyra húztam a számat, apró félmosollyal, mintha hezitálnék.
- És valóban. Már emlékszem is az igazi arcodra. Nagyon szép kislány voltál, nem szorulsz alakváltásra…
A kitekert bók közben fejembe idéztem egy pillanatra Wychwood erdejét, és a hasonló nevet, egy akkor még fiatalabb és rebbenékenyebb lányét, aki akkor szintén Volkova helyett jelent meg, és aki valóban, egy hajszálon múlva, de menekült meg.
- Mintha legutóbb nem a nagybátyád nevét viselted volna, miss Greenberry. Tudod mit? Ha látod, átadnád az üzenetet, hogy üdvözlöm?
A félmosoly arcomon ekkor szélesebb vigyorba fut át, ajkamat a lányéhoz érintem, majd megcsókolom, magam sem tudom miért, de leginkább talán mert meg akarom tenni és megtehetem. Fél kezemmel közben a láncot is rászorítom, a medál épp középen simul a mellkasára. Közben pedig a pálca hegye felizzik, a mágia teszi a dolgát érzéketlenül, s az izzást átveszi az ékszer. Hiába ugrana el, vagy adna hangot, engem nem tud eltántorítani magától, szorosan fogom, érzem minden rezzenését, most már aztán igazán meglepne, ha olyan nyugodt tudna maradni, mint eddig. Nekem sem megy, pedig engem nem érint a varázs, mégis átforrósodom, a lánchoz hasonlatosan. Ezen a ponton magamtól biztos nem állnék meg, és addig mennék, míg vagy a varázslat fel nem gyújt és el nem éget mindkettőnket, vagy a másikfajta forróság nem kerítene a hatalmába jobban…
De végül egyik sem történik meg, mert ekkor a hotelszobába valaki nagy lendülettel tör be. Meglepetésemre nem az ajtón keresztül, hiszen azt varázslattal megerősítettem és áttörhetetlenné bűvöltem korábban - hanem ahelyett kicsivel amellett. Egyszerűen barbár módra, a kopasz falon át.
- Takarítás! Te mocsok… - dörgi el magát majdnem kedélyesen és dühösen az érkező, egy igen termetes és idegesítő auror, én pedig már el is engedtem a lányt, s futni kezdek a korábban elhajított, földön heverő pisztoly felé. Pálcát tartó kezem protego-t varázsol, amiről valami alattomos, villámszerű ártás pattan le, olyan erővel, hogy engem mindenestül hanyattlök. De a céltárgyra így is rákapnak az ujjaim, azzal együtt lököm tovább magam egy fotel fedezékébe. Fél kézzel pörgetek egyet a táron, és ahogy meghúzom a ravaszt, a zsupszkulcs máris működésbe lép, a pörgés- kavargás hatalmába kerít, s a szobában lévők számára már elérhetetlenné válok. Messziről, gondolatfoszlányként csak, de még hallom, ahogy az auror a lányhoz szól:
- Jól van?
De a választ már nem hallom, messze járok már. A száguldás közepette pedig furcsa mód nem is a megbűvölt fegyverbe fogódzkodom, de inkább főleg az elorzott, és sokat látott nyakékbe, amit mellé fogok. És többé nem eresztek…






 9 
 Dátum: 2024. 05. 06. - 08:38:39 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Dalton J. E. Hamox
Pengeélen


"A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol."

Hogy Melanie foglalt, az elég egyértelmű volt számomra... elég volt csak a gondolatai közé nézni. De nem hagyhattam ki, hogy erre replikázzak, főleg miután ténylegesen jártam a fejében.
- Az lehet, hogy a szíve foglalt, de a gondolatai közé azért még más is be tud férkőzni, ahogy láttam... - jegyeztem meg teljes nyugalommal. - De abban igaza van, hogy a gyakorlás még rám fér.
Ha nem lennék olyan pimasz természet, amilyen, akkor most biztosan meghúztam volna magam. Valami azonban azt súgta nekem a zöldesbarna íriszekbe pillantva, hogy Melanie Hopkirk igenis vevő a táncra... igenis szeretne egy kis extra figyelmet, csipkelődést kapni, hiába viseli már Nott gyűrűjét az ujján. És ez tökéletesen érthető volt. Elvégre egy ilyen kaliberű nő biztosan egész életében megszokta, hogy utána fordulnak az utcán, és lépten-nyomon meg akarják hívni egy italra. Attól még, hogy most férjhez ment, erre a hatványozott figyelemre szüksége van, és meg is érdemli. Így hát jelen pillanatban szívesen adtam meg neki azt, amire vágyhat, még ha ennek esetleg nincs is a tudatában.
A testbeszéde csak megerősíti a hipotézisemet, mert a kézfogás során mintha leblokkolna kissé. Erről igyekezett valamelyest elterelni a figyelmet azzal, hogy elkezdett az asztallapon dobogni az ujjaival. Nem tehettem róla, eléggé elmosolyodtam. Nagyon bájos, meg kell hagyni. A következő válasza viszont kristálytisztán kijelöli a határokat. Ha bájos, ha nem, ilyen könnyen nem fogom tudni lerázni. Mindent a szokásos hivatalos formában akar végig vinni az ügyben. A francokat már... És az a kis megjegyzés a végén, hogy maga is csak férfi, most kifejezetten bosszantott. Mégis hogy jön ez ide? Azzal, hogy férfinak születtem, eleve predesztináltam magam arra, hogy ne lehessen bennem megbízni? Mekkora baromság ez. Gondolataim az arcomra voltak írva, mikor ironikus hangsúllyal, továbbra is mosolyogva feleltem a csevegésnek álcázott parancsára.
- Természetesen az emléket teljeskörűen át fogjuk Önnek nyújtani... azonban ehhez az édesapámon keresztül vezet az út. Ő tudja csak pontosítani a beszélgetés körülményeit, s maga az emlék is az ő szürkeállományában lelhető fel. Ha annyira sürgős az ügy, akkor nyugodtan felkeresheti őt a Mungóban. Biztosan készséggel segít majd... Most viszont, hogy ilyen állapotban van, kérdéses, mennyire tudja majd összeszedetten felidézni azt az emléket.
Újabb erős csúsztatás... hiszen ez az emlék is, akár az összes többi, megtalálható az apám irodájában elrejtett titkos szekrényben.
Azt most csak finoman érzékeltettem a hangsúlyommal, hogy fogalmam sincs, miért épp most kell ez az emlék, amikor éppen elülni látszott a Rend ténykedése. Persze erre megvolt a magam elmélete... az aurorparancsnokság lehetne időnként gyorsabb és hatékonyabb... hisz a Rend létezése és egyes tagjainak kiléte már évekkel ezelőtt egyértelmű tény volt. A minisztérium pedig vagy csak most foglalkozik vele érdemben, vagy ilyen sokáig tartott egy épkézláb nyomot találni. Ha így van, az meglehetősen kínos, de annál mindenképp jobb, mint az előző opcióból következő lehetőség... hogy jó ideig csak el akarták kenni a bizonyítékokat, mert éppen a rosszfiúkat védték valami okán. Nem ez volt az első ilyen a varázsvilág története során, s bizonyára nem is az utolsó lenne. Azért ettől még erősen reméltem, hogy nem erről van szó. És még inkább azt, hogyha így van, Melanie Hopkirk nem tud erről. Még szerencse, hogy ennek kiderítéséhez elég még egyszer, jól irányzottan belenéznem azokba a zavarbaejtő gondolatokba...

 10 
 Dátum: 2024. 05. 06. - 08:06:36 
Indította Mrs. Norris - Utolsó üzenet: írta Artemis Greenberry
elvetemülő

Oldalak: [1] 2 3 ... 10

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 03. 04. - 18:38:53
Az oldal 0.118 másodperc alatt készült el 25 lekéréssel.