+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Elisabeth St.Patrick
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elisabeth St.Patrick  (Megtekintve 1928 alkalommal)

lisa
Vendég

« Dátum: 2012. 04. 22. - 14:25:58 »
+2

Elisabeth St.Patrick

ALAPOK
jelszó || "A hideg elfordulás, a közöny a nyílt ellenszenvnél is veszedelmesebb méreg."
így ejtsd a nevemet || Elízabetsz Tereza Szent-Petrik
nem ||
születési hely, idő || 1982. július környékén (7-én ünneplem)
horoszkóp || Rák
kor || 16
vér || félvér
évfolyam || V.


A MÚLT
Réges régen…
Egy messzi-messzi galaxisban...
Túl a Százholdas-pagonyon s Mordor sötét hegyein…
Ahol a vámpírok nem csillognak és nincsenek fecsegőposzáták…
Ott, hol a ruhásszekrények sima bútordarabok és az emberek daimon nélkül járnak…

   Na, jó pontosan én sem tudom, hogy hol és mikor születtem. Elég kényes dolog, nem ismerem a szüleimet, nem tudom, mikor van a születésnapom és azt sem tudom, hogy mi az eredeti nevem. Konkrétan három dolgot tudok magamról teljes bizonyossággal: nő vagyok, afrikai származású és boszorkány. Ja és hetero… legalább is szeretem a himbilimbiket…

Komolyabbra véve a szót:
   Az egész 1982 októberében kezdődött, amikor egy csecsemőt mindenféle üzenet nélkül ott hagytak a walesi St.Patrick intézetben. Ez az intézett fogadta be a környék árváit, tanítatta őket és a keresztény életre nevelte. Az árvaházat –ezzel a szóval jobban szeretem illetni, mint az intézettel- a Szent Patrick-rend apácái vezették, de már mind túl voltak az ötvenes éveiken vérfrissítés pedig nem igazán érkezett, hiába az Anglikán egyház sem olyan, mint régen. Cumi, Henrik. Tehát visszatérve, valaki otthagyta ezt a szegény csecsemőt az árvaház bejáratánál. Nem volt se hó, se eső, amitől drámaibb lenne, no meg ez arrafelé megszokott volt. A szokásos eljárás szerint ki jött egy orvos megnézni a gyermeket és a jegyző kiállítani a papírokat. Az orvos szerint körülbelül három hónapos lehetett a kislány –mert, hogy az volt- így a nővérek júliusra tettették a születésnapját. Ahogy a névnélküli gyerekekkel szokás volt ők adtak neki nevet Szentek után, a vezetékneve pedig az árvaházat oltalmazó Szent Patrick-é lett. Ez a kislány voltam én. Elisabeth Teresa St.Patrick.
   Furcsa visszagondolni erre. Másoknak szomorúan hathat, de tizenöt év alatt hozzászoktam, hogy semmit sem tudok az igazi szüleimről. A bőröm színe jó kiinduló pont lenne, elvégre a környéken nem élt sok sötét bőrű, de ennek rendesen ittam is a levét. Csupa demagóg keresztény, hófehér bőrű és belterjes walesi gyermek közt nőttem fel és, mint tudjuk: a gyerekek a leggonoszabb lények. Szerettek beszólogatni, pedig alapjáraton elég csendes kislány voltam… de ha provokáltak! Olyankor elmentem valahova, ahol egyedül lehetek és kisírtam magamból a bánatomat. De hát mit tehettem volna? Mint a legtöbb árva gyerek fejében, bennem is ott motoszkált, hogy a szüleim várnak rám valahol, aztán persze mindig rá kellett döbbenem, arra, hogy én még az intézetben vagyok. Körülvéve gonosz gyerekekkel. Az alatt az idő alatt, amit ott töltöttem, majdnem mindennap egyedül ettem a menzán, nem voltak barátaim. Ha jött egy új gyerek megpróbáltam vele kedves lenni, de a többiek mindig ellenem beszéltek. „Vigyázz, Ő azért ilyen fekete mert a mumus barátja!”, „Az Ő fajtája élve megeszi az embereket!” „Azt olvastam, hogy ők a legjobbak rabszolgának!”. Kellemetlen kilógni a sorból, mármint amikor tényleg durván kilógsz. Minden nap sírtam régen. Belegondolva most sem teszem másképp, pusztán csak nehezebb megsérteni. Elég fura volt az élet az árvaházban. Az ember azt hinné a pingvin ruhás nénikről, hogy tök kedvesek… FRÁSZT! Nádpálcával büntettek minket, ránk erőltették az anglikán biblia szinte minden oldalát és a kaja hányadék volt! Pedig akkor még eléggé kisgyerekek voltunk, de szipirtyók ránk voltak kattanva. Durva egy önsajnáltatós maszlag mi? Nem is igazán szeretek beszélni róla. Olyan ez nekem, mint egy sötét múlt, de nem azért, mert én tettem valamit, hanem engem tettek tönkre. Néha a legrosszabb álmaimba ma is magam előtt van a kép, amikor nagyjából hét évesen körbe állt egy csapat kisfiú és gilisztákkal meg banánokkal dobáltak. „Neked ezt kell enned, gorillalány!”
   Nyolc éves koromig éltem ott első körben. Az intézetnek saját iskolája volt és ugyanazok az utálatos némberek tanítottak minket, akik neveltek. Persze, mint mindenhol itt is megvoltak a kis kedvencek, de én soha sem tartoztam közéjük. Nem tetszettek a pingvineknek, amikor a szegény hét éves kislány megkérdezte hittanon, hogy Ádám és Éva fekete volt-e. De hát tök logikus lenne nem? Az első emberek közép Afrikából jöttek hét millió éve és azért ne magyarázzák már meg nekem, hogy aki ott születik, nő fel és kezdi el betelepíteni a földet hófehér volt. Persze a többi gyerek nevetett, de én a mai napig komolyan gondolom. Az ilyen beszólásaimért jöttek a büntetőmunkák, sikáld fel ezt, takarítsd ki azt. Igazából ezt a részét szerettem valahol a dolognak. Amikor büntetőmunkán voltam senki nem jött oda hozzám, senki nem beszélt velem, senki nem csúfolt. Olyankor magam lehettem. Sokszor direkt elhúztam a munkát, hogy tovább tarthasson a nyugalom. Az iskolai órákon pedig próbáltam szürkeegér lenni, addig is nyugtom lehetett és azt csinálhattam, amit akartam. Az egyik ilyennel persze meg is jártam.

   Valahogy hét és nyolc éves korom között történhetett. A mindig zsémbes és háborgó Abigail nővér órája volt, Történelem. Persze ez az agymosott keresztény történelem volt, amiben tök logikus volt, hogy az ember csak úgy lett, mindenfajta evulució nélkül. Azt is simán megmagyarázta a nő, hogy az ősember azért volt civilizálatlan, mert kitaszították az édenből. Azt az egyszerű elméletet, hogy azért mert még „fiatal” olt a bolygón persze nem fogadta el. Tipikusan az a banya volt, akit legszívesebben lelöknél a lépcsőn.
   Na tehát ment a drága óra. Fölösleges lenne megpróbálnom visszaemlékezni, hogy miről volt szó, mert nem arra figyeltem. Az egyetlen barátommal foglalkoztam, aki ott volt nekem. Mindig velem volt, szerettem. Beléhelyeztem voltaképpen minden reményemet, midig megnyugtatott és azt hiszem tényleg vigyázott rám. Egy egyszerű rongybaba volt az, Ashley. Nem tudom mikor kaptam, mióta csak az eszemet tudtam megvolt. Igazából azt sem tudom, hogy kitől kaptam, persze feltételeztem, hogy valamelyik nővértől, de hanyagolható információnak tekintettem. Mindenhova magammal cipeltem Ashleyt, Ő nem csúfolt és mindig csak mosolygott. Négernek varrták, fekete gombszemekkel, piros cérnából varrt szájjal és fekete fonalakból álló hajjal. Elég egyszerű baba volt,de nem ez volt a lényeg, tudtam róla, hogy egyedi. Csak az enyém. Kezdettben csak egyetlen ruhája volt, egy lila anyagból, amin sárga virágok voltak, majd ahogy nőttem és meg tanultam varrni szorgos kislány módjára egyre több randa ruhát kapott, de a kedvencem mindig is a lila maradt. Ashley mindig velem volt, amikor sírtam. Olyankor magamhoz szorítottam, csak öleltem és öleltem, kicsi volt és élettelen még is sugárzott belőle a szeretet. Valaki, egyszer, régen szeretetből csinálta nekem és én ezt tudtam.
   Szóval Ashley-vel játszottam azon a bizonyos történelem órán is. A mai napig előttem van, ahogy egyszerű fonál haját fonogattam. Nem volt nagy szám, de engem éppen eléggé lekötött. Régi volt már a fonál, összevissza feslett, szebb volt, ha befontam, neki legalább nem volt olyan hülye feje, mint nekem. Emlékszem, hogy utáltam a hajamat tipikus négerbaba hajam volt, sokat kellett volna lágyítani, de az intézetben hiába ábrándoztam hajlágyítóról, mikrofon fejem volt. Abigail nővérnek nem igazán tetszett, hogy nem figyelek, biztosan klimaxolt vagy én nem tudom, de nagyon bedühödött. Mint egy tomboló sárkány úgy ordított rám, de ez úttal nem kaptam nádpálcát, se büntető munkát, óóó nem. Az a véreskezű despota elvette Ashleyt és egy nyisszantással levágta az összes kilógó, fekete fonalat a rongybaba fejéről. Emlékszem a pillanatra, az érzésre. Még ma is kiráz a hideg az emléktől. Sírni kezdtem, de nem olyan átlagosan, amikor bántottak. Ezúttal nem. Keservesen sírtam, de nem bömböltem. Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, ott álltam kábé nyolc évesen és az a nő bántotta az egyetlen barátomat. Az egyetlen egy támaszomat. Az egyetlen egy dolgot, amit szerettem.
   Egyszerre voltam keserű és dühös. Büntetni akartam, bosszút állni, de gyenge voltam csak simán a földre estem, négykézláb másztam előre a nővérhez, aki csak úgy ledobta hozzám Ashleyt. Azt mondta, hogy hagyjam abba a sírást és menjek vissza a helyemre. Nem akartam. Nem, nem, nem és nem! Elborultam, csak menekülni akartam és elbújni valahova, ahova sírhatok. Elkezdtem szaladni az ajtóhoz, az volt a szokás, hogy a tanár mindig bezárja az ajtót, amikor bejön a terembe, de most valami történt. Az ajtó kicsapódott előttem, majd ahogy elszaladtam visszazárult. Mintha a pingvinek istene is engem akart volna segíteni. Csak szaladtam és szaladtam, ki a világból, na jó, csak az intézet területéről. Mivel nagyjából öt kilométeres körzetben sehol sem volt település, nem tudtam, hogy merre is tartok. De megérkeztem.
   Egy kicsi domb volt. A nap éppen ment le. Fáradt voltam és csupa pór, a futástól. Fehér szoknyácskám csupa kosz volt, de nem érdekelt. Leültem a dombra és könnyes szemeimmel belenéztem a lenyugvó napba. Valahol az anyukám és az apukám is ugyanazt a napot látja és ugyanannak a napnak élvezi a fényét és a melegét. Sírtam és közben szorongattam Ashleyt. Furcsa hangot halottam, először csak egyszer-kétszer elvétve, aztán folyamatossá vált. Ének volt. Mély és lüktető, de kivehetetlen, mintha nem is emberi lenne. Bezengte az egészkörnyéket. Szívfacsaró volt és csak még jobban kellett sírnom miatta. Behunytam a szememet és csak sírtam, nem tudom, hogy meddig. Hideg esőcseppek kezdték el kopogtatni a bőrömet. Ma is érzem azt az eső illatot, mint akkor, sohasem éreztem olyan erősen. Az esőcseppek összeolvadtak a könnyeimmel és már nem tudtam eldöntetni, hogy még mindig sírok-e, vagy csak az eső nedvesíti az arcomat.
   Az ének nem hallgatott el, sőt erősebb volt, mint eddig. Szívbemarkoló. Valaki odaállt mellém. Hosszú, fekete apáca ruhát viselt és Ő maga is magas volt és sovány. Az egyik kezében esernyőt, tartott, amit fölénk emelt a másikat pedig kinyújtotta felém. Hosszú, csontos ujjai voltak, rajta egy nagy ezüstös színű pecsétgyűrűvel.
– Gyere Lisa, ideje indulni – mondta a békés, nyugodt hang. Némán tanulmányoztam az arcot. Elegáns volt és tiszteletet parancsoló, még is látszódtak rajta az évek. Az algazöld szemek teljes szeretettel néztek rám és hívogatóak voltak.
– Nővér, Ön is hallja az éneket? – kérdeztem ártatlanul, valahogy a tény, hogy a nővér képes volt beszélni, amikor ez a gyönyörű dal szólt képtelennek tűnt.
– Nem, nem hallok semmit. – mondta és összébb húzta szemöldökeit – De tényleg ideje indulnunk – én némán engedelmeskedtem, megfogtam a nővér kezét és beültem vele a kocsiba. Mielőtt elindultunk láttam az égen egy gyönyörű madarat. Fekete és zöld tollai voltak és nagyjából akkora volt, mint egy hattyú. Valahogy tudtam, hogy az Ő éneke szólt.
   Azelőtt soha sem találkoztam Mary-Louise nővérrel. Mármint a szent miséken és ünnepeken persze láttam, mindig mondott beszédet, de soha nem voltunk kettesben. Ő volt az intézet és a rend vezetője, mindenki számára olyan volt, mint egy szerető nagymama. Békésen vezetett haza, amikor futottam, fel sem tűnt, hogy ennyire messze jutottam, legalább egy két és fél kilométerre. Némán ültünk egymás mellett, majd a folyosókon is némán ballagtunk, amikor be akartam menni a lány szobába visszahúzott és elvezetett az igazgatói irodába. Rémesen megijedtem, csak akkor fogtam fel, hogy voltaképpen elszöktem. Az ilyeneket pedig nem nagyon szeretik az árvaházakban.
   Az igazgatói iroda tágas volt. Legalább akkora, mint egy tanterem. Kényelmes fotelek voltak egy hatalmas íróasztal előtt, aminek a másik oldalán egy még kényelmesebbnek tűnő karosszék volt. Az igazgatónő forró teával és egy kis sütivel kínált. Nagyon meg voltam illetődve, a poros és esőáztatta szoknyámban beléptem abba a gyönyörű szobába, mintha megszentségtelenítettem volna! Szégyelltem magamat, de a nővér csak hívogatóan intett, hogy üljek le az egyik fotelba. Ő maga az íróasztal túloldalán foglalt helyet.
– Lisa, egy nagyszerű hírrel kell, szolgáljak! – kezdett bele Mary-Luise nővér, nem tagadom eléggé meghökkentem. Ennyire jó hír lenne, hogy nádpálcával elvernek, amiért elszöktem? De a nővér tovább folytatta – Néhány napja volt itt egy fiatal pár, takarodó után érkeztek, titokban. Az úr őket küldte érted Lisa! Amint megláttak téged tudták, hogy te leszel a lányuk, hiába is aludtál.– A nővér hihetetlenül belelkesült és mosolygott. Jó pár másodpercig fel sem fogtam, hogy mit mondott. Engem akarnak valakik, a lányuknak, az úr küldte őket… de hiszen, akkor… örökbe fogadnak?! Mintha az addigi nyolc évem minden bánata elszállt volna, mintha egy hatalmas szikla szakadt volna le a szívemről: végre elhagyhatom az intézetet! A nővér is magához ölelt és együtt örültünk a hírnek, ekkor tényleg úgy éreztem, hogy olyan, mintha a nagymamám lenne, már csak így egy óra ismeretség után is.

   Istenem, mennyire boldog voltam! Végre otthagyhattam azt az átkozott árvaházat, nem ütöttek többet a nádpálcával és nem kellett együtt élnem azokkal a gyerekekkel, akiket utáltam, soha többé büntető munka és senki nem veheti el a játékaimat. Egyedül Mary-Louise nővért sajnáltam ott hagyni, de megígérte, hogy mindig küld majd levelet. Furcsa nem? Csak arra volt szükségem, hogy valaki kinyújtsa értem a kezét az esőben és én már is a szívembe zártam. Az új családom vezetékneve Lysander volt és szintén afrikai származásúak voltak. Kongóból jöttek a Britszigetekre, emlékszem mindig fáztak. Nagyon jól kereső jogászok voltak, de sosem lehetett saját gyermekük. Szinte körül rajongtak és imádtam is náluk lakni. A szobám csodaszép volt és rengeteg játékom volt, az új iskolámban pedig mindenki kedves volt velem. Persze ott is meg voltak a szokásos gyerekháborúk, de jóval kevesebbet sírtam, mint a St.Patrick-ban. Mintha fordult volna egyet a kocka, amit valaki odafent az égben eldobott.
   Ekkor kezdtem el balettot is tanulni, az új anyukám Keesha ragaszkodott hozzá, hogy táncoljak és őszintén szólva nekem sem volt ellenemre. Kisiskolás balett volt, de nagyon szerettem és az anyukám mindig végig ülte az óráimat. Hogyha hibáztam mindig kinéztem rá és bíztatóan mosolygott, szinte erőt adott nekem és újra megpróbáltam. Újra, újra és újra, amíg tökéletesen nem mentek a figurák, néha anya kérésére otthon is megmutattuk mit tanultam apának, aki mindig nagy-nagy mosollyal nézte végig és tapsolt! Az életem megváltozott végre, mintha minden szebb lett volna. Sokkal szebbnek láttam a virágokat, az égkékjét, az emberek szemét egyszóval mindent. Mintha az életem öröktavasszá változott volna! Az apukámmal – Thomas-szal – nem kerültem olyan mély kapcsolatba, mint Keeshával, de őt is szerettem. Mindig vicceket mondott nekem és megdögönyözött. Sokszor kellett Londonba utaznia tárgyalásokra, de mindig hozott nekem ajándékokat. Az egyikre kifejezetten emlékszem, egy gyönyörű porcelán baba volt sötét bőrrel, gyönyörű-szép sárga ruhában. Nem lehetett vele játszani, mert kényes volt, törékeny, de mindig a polcomról nézett rám és emlékeztetet arra, hogy mit kaptam ezektől az emberektől: egy új életet.
   De egyik mese sem tarthat örökké. Két csodálatos évet töltöttem Lysanderéknél, talán nem is túlzás azt mondanom, hogy életem legboldogabb időszaka volt. Tíz éves koromban viszont elkezdődtek a problémák, amelyekért ma is utálom magamat.
   Nagyon-nagyon kis korom óta van egy visszatérő álmom. Nem tudom meghatározni mióta, álmodom és azt sem, hogy milyen rendszerességgel, de egy hónapban kettőször legalább. Egy szájat látok magam előtt, néger száj, de kecses piros rúzs pihen rajta. Egy aranyos, nyugtató dallamot dúdol. Nem sokáig látom az ajkakat, de a dallam végigkísér azokon az éjszakákon. Csak halkan szól, de a képek alatta… a nővérek ütnek minket nádpálcával, az intézetes gyerekek folyamatosan nevetnek rajtam én pedig csak sírok és sírok. Előttem van, amikorra Abigail nővér levágja Ashley haját és ahogyan kicsapódik a zárt ajtó. Borzalmas álomképek, nem kívánom senkinek sem! Tíz éves koromban, valahogyan még rosszabb volt, mint általában, a dallam keveredett a fejemben a zöld-fekete tollas madár szívfacsaró dalával és az ajkak is folyamatosan bevillantak. Elkezdtem sikoltozni a szobámban, rugdalózni és ordítozni. Igazság szerint onnantól csak arra emlékszem, hogy anyukám ölelésében zokogok. A szobám szinte darabokra esett: a tükör betört, lejött a vakolat jó nagy foltokban, minden szanaszét volt és ami összetörhetett az meg is tette. Keesha elmesélése szerint minden elkezdett röpdösni a szobában, mintha hurrikán lenne a lakásban. Persze hihetetlennek hangzik, de nem volt rá jobb magyarázat. Ijesztő volt, hihetetlenül féltem utána visszamenni abba a szobába. Igyekeztünk nem beszélni a dologról, a szobámat rendbe hozatták és fátylat borítottunk az ügyre, egy rossz baleset volt semmi több. Csakhogy ez a balesett többször is előfordult, hámborzongató rendszerességgel. A legutolsónál odáig fajultak a dolgok, hogy a kitört ablakból egy üvegdarab egyenesen Kheesa bal szemébe vágódott. Az az egyetlen kép, ami megmaradt nekem ezekből a rohamokból. Thomas nem bírta tovább, lefektettek aludni és következő reggel már a kocsiban ébredtem. Összepakolták a holmimat és visszavittek a St.Patrick-ba. Nekem kint kellett ülnöm Mary-Louise nővér irodája előtt és várnom, de az ajtó félig nyitva maradt. Ma is bánom, hogy végighallgattam azt a beszélgetést. Sírógörcsöt kaptam és elszaladtam, de még az iroda előtt elejtettem a porcelánbabát, amit Thomastól kaptam. Most is fejemben van a kép, a gyönyörűen megmunkált, kézzel festett babának a fél arca darabokban, szilánkokra törve, de a másik felén még látszódott a békés mosoly és a nyugalmat keltő szem, ami rám szegeződött.
   Elfutottam ismét. Ezúttal tudtam, hogy hová tartok: egyenesen a dombhoz szaladtam ezúttal fényesen ragyogott a nap és nem énekelt a madár. Most csak én voltam a világ egyik szép napjának a fekete pontja. Ezúttal nem kellett sokat várnom, a csontos ujjú kéz ismét felém nyúlt, de nem azért, hogy fogjam meg és visszavigyen, mint legutóbb. Tartott valamit a kezében, pontosabban valakit: Ashley volt az, de nem kopaszon és nem is fonálhajjal. Lószőrből volt ezúttal a haja, ami elég drága anyag volt és a feslett rongybabán, furcsán nézett ki, de nagyon örültem neki elvettem és megöleltem a nővért. Akkor nem mentünk még vissza az árvaházba, a magas nő is leült mellém és együtt csináltunk frizurát a babának, csak ekkor értettem meg igazán, hogy kitől is kaptam, amikor a St.Patrick-ba kerültem. Soha többé nem láttam Lysanderéket.

   Beköszöntött a tizenegyedik születésnapom. Rémes volt. Visszakerültem az undorító emberek közé, elvesztettem a családomat, oda lett a boldog életem és újra St.Patrick volt a vezetéknevem. De volt kiút: iskolát kellett választani és nem volt kötelező az intézetébe menni. Egy Swansea-ban lévő gimnáziumba adtam be a jelentkezésemet. Nem volt a legjobb iskola, de arra tökéletes volt, hogy bentlakásos legyek és megszabaduljak a St.Patrick-tól, mert az élet ott sem lett jobb. Amiket kaptam játékokat a volt családomtól szétosztogatták a többi árva között, egyedül a ruháimat tarthattam meg, de abból is gyakran kértek kölcsön. Persze, szívesen adtam oda a dolgaimat mindenkinek, de valahol mélyen bántott, mintha el akarnák venni az emlékeimet, arról a boldog, két évről. Azonban egy váratlan látogatónak köszönhetően nem kellett Swansea-be mennem.
   Nem szokás, hogy hozzánk az árvákhoz látogatni jönnek, hiszen nincs senki hozzátartozónk, hozzám még is jött egy. Magas volt, akárcsak Mary-Louise nővér és már meglátszódott a kor rajta is, még is volt benne valami, ami azt sugallta, hogy a lelkében még mindig ég a fiatalos tűz. Tekintete egyszerre volt szigorú és lágy, mint egy anyaoroszláné. Sosem felejtem el a zöldes talárt és a furcsa süveget, úgy nézett ki, mint egy boszorkány. Először Mary-Luise nővérrel beszélt, majd kettesben akart beszélni velem. Minerva McGalagonynak hívták és mesélt nekem a világról, amihez tartozik, és amihez én is tartozni fogok.
* * *

– Én boszorkány? De hát az nem lehet. Ha boszorkány lennék, nem itt lennék – mondtam kislányos drámával a hangomban.
– Sajnos de, tudod, a mágia nem minden esetben változtathatja meg a sorsodat – nem nagyon értettem akkor, hogy mire gondol ezzel a mondattal, de nem is nagyon érdekelt. „Megvilágosodtam” a kicsapódó ajtó és a hurrikán a szobámban, összeállt a kép.
– Akkor a mágia miatt nem lehet családom? – kérdeztem hisztérikus hangon – én nem akarok boszorkány lenni, tönkretett mindent! - nem tagadom nagy szavak voltak ezek egy tizenegy éves kislánytól, de az akkori helyzetembe nem tűntek annak. Egy hosszú beszélgetés következetett az idegennel, amely legalább egy óráig tartott. Mesélt nekem a Roxfortról, ahol megváltozhat az életem, ahol megtanulhatom, hogyan irányítsam a bennem lévő erőt anélkül, hogy kárt okoznék magamnak és másoknak. Azt mondta, hogy ha akarok, ha nem boszorkány maradok és ha nem megyek el a Roxfortba csak még több balesetet okozok. Mivel nem volt túl sok választásom, belementem. Nem volt utolsó érv az sem, hogy az iskola Skóciában volt, elég messze ettől a helytől.
   Másnap McGalagony professzornő ismét eljött értem, elvitt Londonba bevásárolni. Furcsa utazás volt, azt kérte, hogy kapaszkodjak a karjába és én engedelmeskedtem, ekkor elnyelt valami, egy örvény vagy hát nem is tudom micsoda. Szorító, kényelmetlen érzés volt, pár pillanatig azt hittem, hogy megfulladok, de amikor megérkeztünk nem hittem a szemnek. Egy macskaköves úton voltunk, mindenhol boszorkányokkal és varázslókkal körbevéve. Gyönyörű színes forgatag vett minket körbe, a boltok kirakatai pompáztak, a cégéreken baglyok és denevérek ültek. Egyszerűen hihetetlen volt. Újdonsült tanárnőm rutinszerűen végigkísért azokon a boltokon, ahonnan kellett valami, egy kedves boszorkány vart nekem egyenruhát, egy másik segített kiválasztani a könyveket és a professzornő még egy fagylaltra is meghívott. Emlékszem, akkor ettem fagyit először az életemben. Nem tudom, a mai napig, hogy van-e különbség a sima fagylalt és a varázsfagyi között, de amire McGalagony professzornő meghívott ínycsiklandozó volt! Utolsó állomásként érkeztünk az Ollivander pálcaüzletbe.
   El voltam bűvölve a helytől. Igaz, hogy poros volt és a pálcás dobozok hatalmas tornyokban álltak összevissza, de még is egy sejtelmes erő körbejárta az egészet, azt hiszem, a mai napig ezt nevezzük úgy, hogy mágia. Ollivander úr egy aranyos ősz bácsi volt, aki igen segítőkészen kereste a pálcákat. Furcsa érzés volt, de mielőtt még az ősz bácsi kezembe adta volna a pálcát megmondtam, hogy nem Ő lesz az. A pálcakészítő csak mosolygott és egy „Nocsak, egy új tehetséget találtunk” szóval nyugtázta is. Nem furcsállta, hogy érzem a pálcákat. Megfogta a kezemet és elkezdtünk körbejárni az üzletben. Mintha milliónyi szívdobbanását halottam volna egyszerre. Mindegyik más ritmusban vert , de volt egy, ami vonzott. Halkan dobogott, de jó mélyeket, nyugodt lassúsággal. Éreztem, hogy hív engem, mintha csak az suttogta volna, hogy „Lisa”. Mintha a pálcakészítő érezte volna, hogy megtaláltam a hangot.
– Melyik lesz az, aranyom? – kérdezte bíztató mosollyal.
– A legmélyebb, ami lassan dobog – válaszoltam a félénken. Ollivander úr egy bíztató mosollyal jelezte, hogy tudja, melyikre gondolok és el is tűnt a polcok között. A létráján a hátsó polc legmagasabb pontjáig mászott és leemelt egy okkersárga dobozt a tetejéről. Éreztem, hogy az lesz, az szólít engem.
– Hát igen. Egyszarvú szőr és akácfa. Kilenc és fél hüvelyk, szokatlanul rugalmas. – elemezte, miközben átnyújtotta nekem a pálcát. Bronzos színe volt és volt benne egy nagyobb göcsört, tökéletesen illeszkedett a kezembe, tudtam valahogyan ösztönből, hogy suhintatnom kell vele. Megtettem. Átjárt a melegség, a mély lüktetés, a pálca hegyéből arany és bronzszínű szikrák törtek fel. Egész testem megborzongott. A pálca üdvözölt engem.
– Olyan a hangja, mint annak a madárnak – suttogtam, de az idős ember kapott a szón.
– Az augurey-re gondolsz? Igen, valóban olyan mély – nem akartam hinni a fülemnek. Mások is ismerik a madár énekét? Nem csak én hallom? De akkor a nővér miért nem halotta? Ollivander úr elmondta, hogy a pálca választja a mágust és a mi esetünk igencsak ritka, hiszen egymást találtuk meg a pálcával. A pálcamágiához való értés született tehetség, hallani kell a pálca hangját. Azt mondta, hogyha egyszer elszánom rá magamat még tehetséges pálcakészítő is válhat belőlem. Jó kis első nap a mágusok földjén nem? Ezek után visszatértünk a professzor nővel Walesbe, a St.Patrick-ba.
   A többi gyerek nem kevés meghökkenéssel fogadta az új holmiijaimat. Volt köztük minden: üst, könyvek és talár. A pálcámat el kellett rejtenem és a többi dolognak sem engedhettem a közelébe társaimat. Amikor kérdezték miféle iskolába megyek már rutinszerűen mondtam nekik, hogy Skóciába szakácsnő képzőbe. Ennek lehetett a legjobban betudni az üstöt. Persze azért gyanús volt, hogy hogyan fogok talárba szakácskodni, de nem kérdezősködtek. Nagyon élveztem! Már volt állandó társaságom is: amint megtudták, hogy vannak tényleg saját holmiijaim elkezdtek kedvelni. Páran annak a reményében barátkoztak velem, hogy majd megmutatom nekik a titkos könyveket, de tartottam magamat a titokhoz, így gyorsan kihullottak.
   Aztán elérkezett a várva várt nap! Az intézet egyik kocsijával Mary-Louise nővér szeptember elsején felvitt Londonba, a King’s Crossra. Az úton elmesélte, hogy már volt olyan gyermek pályafutása alatt az intézettben, aki a Roxfortba járt ezért is nem lepődött meg annyira a dolgon, mint elsőre. Az a gyerek nagyon szeretett odajárni és azt mondta, hogy én is biztos szeretni fogom. Óvva intett minden bajtól és azt mondta bármi kell csak küldjek neki egy baglyot, mert már tudja, hogy kell használni őket. Sosem láttam még annyira aranyosnak, nagyon élvezhette, hogy van valaki, akivel megoszthatja a titkot, amit eddig őrizgetnie kellett. Végig kikísért a pályaudvarra egészen ahhoz a bizonyos falhoz. Azt mondta át kell futnom rajta, eléggé betojtam. Nem is igazán a fal rémisztett meg, hanem az, hogy kilenc hónapra el kell hagynom a nővért. Mióta visszajöttem Lysanderéktől, nagyon összemelegedtünk. Sok dolga volt ugyan és ritkán találkoztunk, de a teázás minden hónap első szombatján biztos volt mindig. Szerettem őt és egy nagy öleléssel meg egy puszival búcsúztam tőle. Büszkén végignézte, ahogyan nem kenődtem fel a falra. Itt értettem meg igazán mennyire is szeret engem.

   Hát ott álltam egyedül a piros mozdonyos vonatnál a legfurcsább emberek között, akiket valaha láttam. Jó, az Abszol út szín kavalkádja sem volt semmi, de ez azt hiszem még durvábban hatott. Teljes kívülállóként éreztem magamat így, egyedül és rátett még egy lapáttal, az hogy láttam a családokat, ahogy búcsút vesznek a gyerekektől nagy boldogsággal. Hogyha akkor nem ránt magával a tömeg talán visszafordultam volna és inkább választom a St.Patrickot. De bizony a tömeg magával sodort. Pár idősebb gyerek segített elhelyezni a poggyászaimat és egyedül bekuporodtam egy kupéba. Az ablak mellé, szerettem volna látni a világot, amin átmegy ez a vonat. Amennyire vártam ezt a napot, most annyira meg voltam ijedve. Mi lesz, ha egyedül leszek, mint a peronon? Csak a jó szándékú vadidegenekre számíthatok?
   Az egyedüllétem nem tartott tovább tíz percnél, egy sápadt szőke hajú lány ült be mellém. Nagyon barátságos volt, Nadine-nak hívták és be nem állt a szája. Igazából jól is jött ki a dolog, Ő is muglik között nevelkedett tehát dettó keveset tudott erről az egész varázslóvilág cuccról. Na, jó nálam azért jóval többet, azt mondta házakba leszünk majd osztva a személyiségünk szerint, ez végül is nem olyan rossz. Ha sikerül olyan helyre kerülnöm, ahol hozzám hasonlóan érzelmileg degeneráltak tartózkodnak, nyert ügyem van. Izgis volt a vonatút, Nadine sok mindent mesélt, amikről olvasott a varázsló könyvekben. Kicsit bűntudatom volt, hogy én bele se mertem lapozni a könyveimbe Ő pedig, majdnem mindegyiket kiolvasta. Még is a legérdekesebb momentum az egész vonatútban az volt, amikor a semmi közepén megállt a piros mozdony és senki sem tudta mi történt. Kilestünk a kupéból, de a többi diák is tanácstalan volt, azonban valami rossz dolog történt, ez egyértelmű volt. Hirtelen minden lehűlt és beborult az ég odakint. Naidne-nal inkább visszamásztunk a kupéba és csendben vártunk. Rémisztő érzés járt át, teljesen megborzongtam, a mai napig emlékszem arra a hidegre. De a legrémisztőbb egy fekete alak volt, a kupénk előtt úszott el a levegőben, az arcát csuklya takarta és fekete köpönyege szinte szállt a levegőben. Beleharaptam ajkamba és elkezdtem sírni. Lehet, hogy ez az egész átverés? Hogy nem is olyan jó hely a Roxfort? Miféle hely lehet az, ahol ilyen szörnyetegek mászkálnak? Amennyire Nadine meghozta a kedvemet, annyira el is ment. Nad próbált az út további részében is fenntartani a beszélgetést, de én szűkszavúvá váltam.

   A lakoma csodálatos volt. Az egész kastélyban éreztem azt az erőt, amit Ollivander boltjában is, mindent átjárt a mágia. A nagyterem mennyezete gyönyörű volt és a fekete taláros diákságnak is megvolt a maga varázsa. A tanári kar tiszteltet parancsoló volt és elegáns, főleg az igazgató, Albus Dumbledore. Őszintén szólva kicsit Mary-Louise nővért idézte bennem az alkatával. A beavatásnál nagyon izgultam, reméltem, hogy egyházba kerülünk Nadine-nal, de nem így lett. Igazából örülök is neki, az Ő házában a Hollóhátban fura emberek vannak, sok az okoskodó és néha hihetetlen tanulmányi háborúk törnek ki. Az én házamban kedvesek és segítőkészek az emberek, elég ritkán vannak viták. De a ház nem volt akadály, Naddal nagyon jóba lettünk, igazi legjobb barátnők, igazából csak aludni nem aludtunk együtt. Amikor tanulni kellett is inkább valahol a kastélyban közösen tanultunk, mintsem a hálókörletekben. Csodálatos volt az első évem a Roxfortban! A tanulás közepesen ment, sosem voltam a legjobbak között, de nagyon szerettem varázsolni. Szerettem azt az érzést, amikor belebizsergett minden porcikám a rajtam áthaladó erőbe, amit a pálcába engedek és az megtestesül. Igazából semmi nagyobb említésre méltót nem tudok mondani, hiszen ugyanolyan évem volt, mint egy átlagos Roxfortosnak, de biztos vagyok benne, hogy tízszer annyira élveztem!
   A nyarat persze otthon töltöttem a St.Patric-ben, de nem igazán zavart, ott is minden változott. Így, hogy kevesebbet láttam a velem egyidős gyerekeket, akikkel együtt nőttem fel, kevésbé voltam feszélyezve is. Nagyon jó érzés volt újra találkozni Mary-Louise nővérrel, Ő volt az egyetlen, akivel leveleztem a Roxfortban, de már nagyon hiányzott, hogy személyesen is találkozunk. A régi havi teázást a nyárra hetivé tettük. Minden szombaton kimentünk arra a bizonyos dombra, leterítettünk egy plédet és egy jó beszélgetés közben elkortyolgattuk a teánkat. Esős időben ugyanezt a nővér irodájában tettük. Furcsa érzés volt, de a Roxfort jó hatással volt rám, meg tanultam élvezni a St.Patrck-ot is, bár hiányoltam a varázslás művészetét.

   Jött is a következő év, ami bámulatos volt! A Roxfortban rendezték meg a Trimágus Tusát és két nagy varázslóiskola tanítványai érkeztek a Roxfortba, a Dumstrang-ból – ami valahol észak Oroszországban van- és a Beauxbotons-ból, ami Franciaországban van. Mindegyik „cserediák” már elmúlt tizenhét éves, de igen rendesnek tűntek, így utólag sajnálom, hogy nem voltam idősebb. A mi generációnk nem nagyon érintkezett velük, csak a próbákra mentünk ki drukkolni. Igazából szégyelltem is magamat a külföldiekkel szemben, mekkora csalók lehettünk a szemükben, hogy két versenyzőnk is volt. A karácsonyi bálon sem lehettünk sokáig, korábban le kellett feküdnünk, de nem zavart minket érthető volt. A Tusa izgalmai miatt már kevésbé figyeltem a tanulásra, a jegeim romlani kezdtek, persze Nadine-nak az eminens tanulónak nem, de ez nem tett köztünk különbséget, ugyanúgy elvoltunk, mint régen, sőt napról napra jobb barátok lettünk.
   A tusa vége tragikusra sikeredett. Cedric meghalt és Harry Potter azt állította, hogy Tudjukki visszatért. Előtte is halottam már a régi háborúról, ami egy sötét varázsló miatt tört ki és persze Harry Potterről a kis túlélőről, de sohasem foglalkoztatott igazán. Ez gondolom azért is volt, mert nem varázsló közegben nőttem fel és így nem értettem a dolog súlyát, de tökéletes nyugodt voltam így. De látva, hogy mekkora rémületet okoz a dolog én is elkezdtem félni.
   A nyárra ismét elhagytam a varázsvilágot és őszintén szükségem is volt rá, mindenki elkezdett pánikolni és elég rossz érzés, amikor nem tudod, hogy mitől is kell félni. Ennek ellenére csodálatos volt a nyaram ismét, sőt! Mary-Louise nővér születésnapomra meglepett engem egy saját seprűvel! Nem tudom, honnan szerzett rá pénzt és egyáltalán honnan szerezte a seprűt, de nagyon örültem neki. Seprűt lehetett használni iskolán kívül is, olyan területen, ahol nem láthatnak meg muglik. Ilyen terület volt a domb is. Párszor mér a nővér is felült mögém a seprűre, de amikor egyszer túl magasra mentem vele úgy utolérte a tériszony, hogy többet nem kívánkozott felülni.

   A harmadik év éles váltás volt az elő kettőhöz képest. Mindenki pánikban volt, voltak, akik hazugság vádjával illették Harryt, mások pedig hittek neki és pánikba estek. Az egész mágusvilág a fejetetejére ált és én nem tudtam, hogy hol legyek benne. Igazából nem is nagyon érdekelt. A Roxfort Nagy-Britannia legbiztonságosabb helye és nekem az egyetlen kapcsolatom a mágusvilággal. Ha Ő, akit nem nevezünk nevén vissza is tért én biztonságban vagyok.
   Ez az érzetem rögvest megváltozott, amikor Dolores Umbridge professzornő elkezdte ténykedését az iskolában. Maga volt a pokol! De ez csak mellékesnek tűnt, Nadine-nal elkezdtünk veszekedni, nem is keveset. Más társaságokkal kezdett lógni és igen féltékeny lettem. Folyamatosan bulizni járta és ittak. Nad próbált berángatni engem is ebbe a nagy ivászatba, de nem akartam belemenni. Ilyenkor látszódott rajtam az erkölcsös, keresztény neveltetés. Valahogy nem vonzott, hogy tizenhárom évesen elkezdjek inni. A St.Patrick-ban sokan csinálták ezt nekem pedig nem főtt hozzá a fogam. Azok, akik ezt elkezdték rendszerint ott ragadtak az intézetben gondokként, vagy portásként az életük egy célnélküli úttá vált és bánatukat, örömüket egyaránt az alkoholba folytatták. A veszekedések miatt rengeteget sírtam, de sikerült megőrizni végül is a barátságunkat, ha már nem is volt olyan, mint régen.
   Amikor visszautaztam Wales-be szörnyű hír fogadott. Nem akartam elhinni, azt hittem, hogy egy rossz tréfa, de sajnos igaz volt. Mary-Louise nővér haldokolt. Amikor először vitt fel engem Londonba, miután a King’s Crosson kitett elment egy szűrővizsgálatra, mint kiderült nyirokcsomó daganata volt. Nem akarta nekem elmondani, nekem hülyének meg fel sem tűnt! Mondjuk, hogy is tűnhetett volna, mindig csak abba hülye, szűk apáca ruhában láttam! De akkor is, minden szombaton órákat töltöttünk együtt és mégsem tűnt fel. Azt a pénzt, amit a seprűmre költött, költhette volna a saját gyógyszereire is! Olyan, olyan ostoba volt! Mindennap ott ültem az ágya mellett és meséltem neki mindenféléről, azt kérte, hogy mondjak el neki mindent a varázsvilágról, úgy akar meghalni, hogy ismeri a világnak azt az oldalát is. Én pedig jó voltam és meséltem, olvastam fel neki a tankönyveimből is, legjobban a mágiatörténetet szerette. Az utolsó találkozásunk emléke örökre az agyamba vésődött.

   Egy csendes délután volt. Az intézet kongott az ürességtől, egy bőkezű támogató jóvoltából az árvák eltölthettek egy teljes napot a tengerparton. Én nem akartam menni, bűntudatom lett volna, hogy itt hagyom a nővért. Megebédeltem és megfőztem a „terápiás kosztját” is a nővérnek. Egy babakék tálcán vittem be a gőzölgő levest a szobába és letettem az éjjeli szekrényre.
   Az igazgató nő szobája nem volt olyan fenségi, mint az iroda, sőt meglehetősen puritán volt. Egy poros szőnyeg, egy ágy, az éjjeli szekrény és egy poros könyvespolc alkották csak a bútorzatot. Az éjjeliszekrényen egy Szűz Mária szobor ált és az ágyfölötti falon egy nagy kereszt díszelgett. Ez volt hát a nővér személyisége: szerény, ártatlan és szent. Kinyitottam az ablakot, hogy több levegő és fény jöjjön be, odakint gyülekeztek a felhők az égen, nagy vihar volt készülődőben. Amikor beérkeztem a szobába a nővér aludt, de most már ébredezőben volt, biztos a leves illatától, ami egyenesen az arcába szállt.
– Jó reggelt nővér! Vagy is hát, délutánt…
– Szervusz Lisa. Már vártalak ám! – azzal elkezdett kotorászni az éjjeliszekrény fiókjában. Rémesen rossz volt látni így legyengülve. A hosszú csontos kezek ezúttal nem nyúltak értem, erő sem volt már bennük. Segíteni akartam neki, de elhessegetett kezével. Egy borítékot vett elő, amit mosolyogva kezembe adott.
– Kérlek Lisa, ezt a levelet küld el egy bagollyal. Roppant fontos! – mondta gyönge hangján. Furcsán néztem a borítékra, melyen az „Adam St.Patrick, London, Mágustér” címzés szerepelt. Sejtettem, hogy ki lehet az illető, de nem akartam kérdezősködni, a nővér már gyenge volt a válaszok kifejtéséhez is.
– Hajolj közelebb hozzám lányom! – kérte és én készséggel engedelmeskedtem. Leültem a székre, ami az ágy mellett volt és Mary-Louise nővér algazöld, fáradt szemébe néztem. Ő felemelte hozzám közelebb eső kezét és megsimogatta az arcomat, nem bírtam ki kigördült egy könnycsepp.
– Gyönyörű vagy, Lisa. – mondta és eltörölte a könnycseppet az arcomon hüvelykujjával. – Jaj! Miattam ne sírj, én mindig ott leszek veled és a jó isten oldalán fogok réd vigyázni. – szemeiből sugárzott a szeretet és a biztatás. Egyetlen pillantásával képes volt megnyugtatni. Azt kérte, hogy ma ne olvassak fel neki a kobold lázadásokról, inkább adjam fel a levelet minél előbb én pedig engedelmeskedtem.
   Felmentem a padlásra, ott lakott az a bagoly, aki hozta és vitte a leveleket, amikor Nadine-nal beszéltünk. Mostanában nem váltottunk sok levelet és a barna uhu, itt maradt nálunk. Elmondtam neki a címet szépen, ahogy egy bagolynak kell és a levelet a lábára kötöztem. Azonnal útra is kelt én pedig visszasiettem az igazgatónő szobájába.
   Mary-Louise nővér tekintete rám meredt, miközben a levest kanalazta ágyában. Ahogy beljebb kerültem visszatette a levest az éjjeli szekrényre és nagyot lélegzett. A szeretetteljes szemek ismét rám szegeződtek.
– Lisa. – szólított meg. – Tudod, most már én is hallom a dalt. – először nem értettem mire céloz majd ledöbbentem. Tényleg. Fel se tűnt. A madár ismét énekelni kezdett, ahogy eleredt az eső. Mosolyogtam egyet és az ablakhoz sétáltam.
– Tudja nővér, ez egy augurey nevű madár dala. Akkora, mint egy keselyű és gyönyörű zöld és fekete tollazata van. Az éneke jelzi az esőt, de sokan azt állítják, hogy a szívbemarkoló dal a halál előjele – ekkor nagy csörömpölés hallatszódott. Hirtelen fordultam hátra és ledermedtem. A nővér arca felém fordult, de ezúttal nem mondtak semmit a szemei. Üvegesen meredtek a nagyvilágra. Bal keze utoljára volt kinyújtva felém és az ernyedt tenyérből egy rózsafűzért lógott ki.
   Nem akartam elhinni, folyamatosan szólongattam, megráztam a vállát, de nem mozdult többé. Meghalt.

Kivettem a rózsafűzért kezéből és a nyakamba akaszkodtam. Könnyeim rácsöpögtek hálóingjére. Ujjaimmal lehúztam szemhéjait és leültem a székre. És zokogtam. Nem ordítottam, nem bömböltem, arcomat tenyerembe temettem és úgy engedtem el könnyeimet. Az augurey éneke egyre hangosabb lett és csak még jobban belenyúlt a szívembe.
   Mikor megjöttek a többiek, a nővérek kivezettek a szobából és én ismét csak elfutottam. Nem zavart a zuhogó eső, futottam, futottam, mert tudtam, hogy ott még utolérem. A dombunkra lágyan hullottak az eső cseppek, a madár éneke arra volt a leghangosabb, de már csak én halottam. Az emlékek megrohamoztak, amikor eljött értem esernyővel, amikor megcsinálta nekem Ashleyt, a teázások, a beszélgetések nem lehet igaz, hogy vége! Nem múlhat el!
   Napfelkelte volt, amikor felébredtem. Órákig nem mozdultam, csak néztem az egyre magasabbra és magasabbra úszó gázgömböt. Majd olyan kilenc óra magmaságában összekaptam magamat. A ruhám tiszta sár volt, az arcom és a hajam pedig mocskos, de nem érdekelt. Már semmi sem érdekelt. Mikor visszaértem a St.Patrick-ba láttam, hogy a bagoly célba ért.

   „Adam St.Patrick, London, Mágustér” ez volt a címzés. Árulkodó cím, a St.Patrick nevet csak azok kapják, akik az intézetben nőttek fel és nem volt saját családnevük, a Mágustér pedig egyértelműsítette, hogy egy varázslóról van szó. Ő volt az, aki hajdan, előttem is a Roxfortba járt, akiről Mary-Louise nővér mesélt. Elszorul a szívem, amikor a nőre gondolok. Ahogy beértem az étkezőbe megláttam az alakot, le sem tagadhatta volna, hogy egy olyan mágus, aki régen járt a muglik között. Fekete bőr cipő, lila vászonnadrág és katona zöld ing. A húszas évei közepén lehetett, egy jóképű, barna hajú, borostás férfi, aki gombszemekkel nézett rám, ahogy beljebb mentem az étkezőben.
– Á szervusz! Biztosan te vagy Lisa! – csendesen bólintottam a köszönésre és a vele kávézó Abigail nővér intésére leültem az asztalhoz. A pasi fogai fehéren villogtak, biztos voltam benne, hogy meg van bűvölve, hiszen már-már tökéletes a külleme. Abigail nővér felvázolta a helyzetet, miszerint Mary-Louise nővér egyik utolsó kívánsága volt, hogy Adam fogadjon engem örökbe és ennek Adam is szívesen tett eleget. A beszélgetés során kiderült, hogy nem is olyan rossz arc a gyerek, lenne saját szobám is. A nővérnek azt mondta, hogy ügyvéd Londonban, de ez, mint kiderült csak egy jól álcázott szó volt az Amneziátorra. A volt igazgatónő biztos voltam benne, hogy a legjobbakat akarta nekem, így belementem a dologba. Összepakoltuk a holmiijaimat és Adam jobbján végleg elhagytam a Szent Patrick Árvákat Befogadó és Nevelő intézetet. A dombra mentünk és onnan hoppanáltunk az új otthonomba.
   Nem volt rossz Adammel az élet, az elején nagyon antiszociális voltam, de elkezdtem feloldódni. Mivel a Mágustéren sok varázslat folyt a nyomjel nem zavart be, tehát én is varázsolgathattam a lakásban. A szobám falát együtt bűvöltük lilára és rá a nagy napraforgókat, pont, mint Ashley első ruhája, amit még a Nővér varrt neki. Adam jó szívű férfi volt és örült, hogy végre nem volt egyedül. Gyanús volt már az elején is, hogy mennyire ügyes a háztartási bűbájokkal és, hogy mennyire riszálja járás közben a seggét. A gyanúm be is igazolódott: kaptam egy meleg apukát. Nem, nem apuka, sokkalta inkább a báty megjelölés illene rá.
   Ezekkel szemben a síró görcseim mindennapossá váltak, szinte minden apróságról a Nővér jutott az eszembe. Az első napokban órákra bezárkóztam a szobámba és csak sírtam, aztán egy hét múlva már képes voltam megereszteni egy-egy mosolyt is.
   A temetés szörnyű volt, hamvasztásos volt, de még is szörnyű volt. A tudat, hogy az a nő, akit szerettem, akit tiszteltem és akiben talán a legjobban megbíztam ott volt abban a fekete-ezüst színezésű urnában a mélybe taszított. Szép szertartás volt olyat, amit az igazgató nők kapni szoktak és porait az intézet kolostorának kriptájába tették. A temetés után felolvasták nekünk a végrendeletet. Mivel szegénységi fogadalmat tett nem voltak ingóságai se pénze, vagy is hát nem az Övé. Lysanderék, amikor visszahoztak, nem vettetek csak úgy el. Komoly mennyiségű mugli pénzt hagytak nekem, melynek kezesévé Mary-Louise nővért tették. A pénzzel innentől Adam rendelkezett, aki átváltotta nekem varázsló pénzre és nyittatott nekem egy széfet a Gringottsban. Ki hitte volna, mi? A jó nővér tényleg mindent megtett, hogy jobb sorsom lehessen, de ez nem könnyített a gyászon.

   Tragikus volt visszamenni a Roxfortba. Nadine bár nagyon segítő kész volt és igyekezett jobb kedvre deríteni, nem tudott. Már nem. A szépen lassacskán kirobban Varázsló háború sem tett túl jót az állapotomnak. A Reggeli Prófétában naponta számoltak be eltűnt, megkínzott és meggyilkolt személyekről. Az Azkabanból folyamatosan szöktek meg a rabok, hiába a dementorok átpártoltak Tudjukki oldalára. Nem is volt csoda, hogy leváltották a Mágiaügyi Minisztert. Aurorok őrködtek a folyosókon és még Roxmortsba is kísérgettek minket. Egyre nagyobb feneket kerítettek a vérnek is és sokan betámadtak minket Nadine-nal.
   Persze Nadine tett erre nagy ívből, nem érdekelte, hogy a mugli szülei miatt miket vágnak a fejéhez, engem viszont idegesített. Árva voltam, azt sem tudtam igazából, hogy mugliszületésű vagyok-e vagy sem. Bár jogos lehet a kérdés: ha anyám is boszorkány volt, miért tett engem a muglik közé? Mondjuk tény, hogy nincsen túl sok varázsló árvaház, jómagam csak egyről halottam Londonban és az is annyiból állt, hogy egy idős boszorkány befogadta az árva mágusgyerekeket. Tehát amikor „sárvérűnek” neveztek jobban belekarmoltak a szívembe, hiszen azt sem tudtam, hogy igazat beszélnek-e. Ez a gúny és megvetés a mardekárosok részéről, pedig eszembe jutatta a St.Patrickben töltött éveket. Nem tudtam magamat megvédeni, mindig Nadine mentett meg a szemétládáktól, de egy idő után már Ő is belefáradt.
   A sírásaim ismét napivá váltak, mint egy rossz szokás. Mary-Louise nővér halála, a háború, a mardekárosok túl nagy nyomást keltettek bennem. A jegyeim minden eddiginél rosszabbak voltak, egy sírós, depressziós hús cafattá váltam, akinek már se célja és se semmije ebben az életben. Csúnyán összevesztünk Nadine-nal, minden eddiginél jobban. Azt mondta leveszi rólam a kezét, belefáradt az én pátyolgatásomba, védelmembe és abba, hogy bármit is tesz nem tud jobb kedvre deríteni. Be kell valljam, hogy így utólag igazat adok neki, de akkor elborultam és ordítozva küldtem el, hogy nekem ilyen barát nem kell. A vicces az, hogy magamnak is igazat adok. Barátként nem ez volt tőle a legjobb megoldás. Csúnya egy veszekedés volt és a második félévben már nem is beszéltünk egymással, szétváltak az útjaink. Ő elvolt a maga társaságával, én viszont egyedül maradtam.
   Na jó nem teljesen egyedül, maradt egyetlen utolsó támaszom: Adam. Bár sok volt a dolga, főleg ebben a háború előtti időszakban heti egy levélre mindig szakított időt és igazából ezek a levelek tartották bennem a lelket. Nem próbált se felvidítani, se életre csalni, pusztán beszélt - vagy is írt – és ez mindennél többet segített a nyáron is.

   Igen csak elrontottam az év végi vizsgáimat, de nem kaptam érte túl nagy leszidást. Adam azt mondta, hogy a legfontosabb, hogy megerősödjek, mind a személyiségemben mind pedig a mágia használatban és igaza is volt. Olyat tett értem, amit álmomban sem gondoltam: megtanította nekem az animágiát. Meredek mi? Nem is értem, hogy hogyan gondolhatta ezt, de csak bíztatott, bizton állította, hogy a mágikus képességeim megerősítése segít a lelkemnek is, így hát nem ellenkeztem, elkezdtem vele tanulni.
   Az Ő állati alakja vidra volt, ami igazából tényleg illet a személyiségére és hihetetlenül aranyos volt! Azt mondta, hogy az animágus alak, olyan mint a patrónus, a személyiségünket vetíti ki. Nem is furcsállom, hogy az én alakom egy katicabogár: apró és jelentéktelen még is magára vonzza a figyelmet. Hosszú tréning volt, eleinte képtelen voltam egyedül átalakulni, Adam segített varázslattal, az első két hét borzalmas volt, aludni sem tudtam, izmaim remegtek. Újdonsült edzőm szerint az én testemnek nagyobb megerőltetést jelent ez, mint a legtöbb animágusnak, hiszen nem csakhogy apróra zsugorodom, de még az emlősi mivoltomat is elhagyom. Mindennap edzettem, legalább egyszer át kellett alakulnom, változó volt, hogy mennyi ideig sikerült tartanom az alakomat. Egyszer a miatt kellett vigyáznom, hogy még ne változzak vissza, máskor pedig, hogy ne ragadjak a katicabogár alakban.
   Rémisztő volt átalakulni: minden összement körülöttem, a világ egy kihívás volt, hat végtagomat tudtam mozgatni és mindenhol éreztem a levéltetvek szagát. Már az első hónapban megpróbáltam használni a szárnyaimat, de sehogy sem jött össze, a második hónapban már szét tudtam nyitni őket majd a harmadikra sikerült is egy-egy métereket repülni. A testemnek egy kínszenvedés volt a nyári szünet három hónapa. Mint már említettem mindennap átalakultam, augusztus végére már naponta egymás után háromszor is fel tudtam venni a piros pettyes alakot.

   Adamnek igaza volt, az hogy megedzettem a testemet és az erőmet, jót tett a lelkemnek is, újra talpra tudtam állni és már egy másik Lisa nézett vissza rám a tükörből. Elegem lett. Elegem lett abból, hogy gyenge vagyok, hogy az életnek semmiség összetörnie. Meg akartam változni és nem csak jellemileg, külsőben is. Mivel otthon simán varázsolhattam ideje volt átbűvölnöm magamat, elvégre boszorkány vagyok vagy mi. Szőrtelenítő bűbájok, fogkezelés, hajápolási varázslatok és persze a varázssmink használata. Amikor éppen nem katicabogárként flangáltam a lakásban vagy az átalakulások következtében keletkezett sebeket nyalogattam a mágikus szépítkezést sajátítottam el. Vicces, de erre is nagy hasznomra volt Adam, nem hiába mondják, hogy a melegek a legjobb „barátnők”. Bámulatos szőrtelenítő bűbájt tanított nekem! Amit nem mertem megkérdezni, hogy pontosan hol is használ magán.
   A gyámom amneziátorként sokat keresett és mivel ketten voltunk csak, minimális kaja igényekkel – no meg én kilenc hónapot a Roxfortban töltöttem – volt mit költeni ruhákra, még úgy is, hogy nem nyúltam a „Lysander-örökséghez”, ahogy magunk között hívtuk Adammel. Éreztem magamon a változást és a pálcámon is, a hangja még mély volt, de már nem vert olyan melankolikusan lassan, úgy éreztem magamat, mintha újjá születtem volna. Ezt pedig meg akartam örökíteni a pálcámon is, hiszen az minden mágusnak a szívének és lelkének a tárgya. Tudom, hülyén hangzik, de ennél jobban nem tudom megfogalmazni.
   Kölcsön is kértem Adam pálcáját, am i az enyémhez képes szokatlanul gyorsan lüktetett, kellemes középhangszínen. Főnixtoll és galagonya, közepesen rugalmas. Nem tudtam vele teljesen úgy dolgozni, mintha az enyém lenne, de mintha a pálca tudta volna, hogy érzem és engedelmeskedett. Az alatt a pár óra alatt, amíg Adam pálcájával csináltam az enyém díszítését azt hiszem rájöttem egy fontos pálcamágiai izére. Ha a légzésemet megpróbálom az idegen pálca ritmusához igazítani, sokkal könnyebb vele dolgozni. Ügyes vagyok, mi? Gondolom Ollivanderéknél, ezt már a három éves gyerekek is tudják.
   Készen álltam. Újjászülettem. Mind külsőleg, mind belsőleg. A bűbájoknak és az edzéseknek köszönhetően – ha lehetek egoista – egészen szexi lettem, új ruhatáram volt és még a pálcám is változott, de ezek csak a külsőségek voltak. Éreztem, hogy megerősödtem, hogy már hiába próbálnak bántani nem fog menni nekik. Nem érdekel mások véleménye, innentől Elisabeth Teresa St.Patrick-ot nem lehet puszta szavakkal idomítani! Így mentem vissza a Roxfortba.

   Szörnyű volt már a helyzet, a háború kitört. Féltem otthon hagyni Adam-et, de tudtam, hogy mint amneziátor, nem használják nyílt terepen csak a „romok takarításánál”. A halálfalók már bevették a Roxfortot is és már éreztem a súlyát, annak, hogy Tudjukki visszatért. Egymáson kellett gyakorolnunk a három főbenjáró átokból kettőt és átnevelésekre kellett járnunk. Az első félévben egy Tara Swan nevű undorító nőszemély vezette az átneveléseket, aki miután mondtam neki, hogy nem tudom varázslók voltak-e a szüleim elkezdett kutatni.
   Amikor végzett a kutatással fel is keresett. Állítólag az iskolában van egy könyv és egy penna, ami felírja a frissen született mágusok nevét, bárhol is legyenek azok az országban és bármilyen a származásuk. Ez alapján küldik ki a Roxforti behívókat. Swan megtalált engem is a könyvben, mivel át lettem nevezve az eredeti nevem át volt húzva egy vízszintes vonallal, de olvasható maradt. Kiderült, hogy félvér vagyok, apám mugli édesanyám pedig boszorkány volt. Swan felajánlotta, hogy több információt is elmond, de nem akartam. Nem akartam tudni se az igazi nevemet, se hogy kik az igazi szüleim, nem és nem! Én Lisa vagyok, a gyámom Adam és a múltam a St. Patrick intézethez kötődik. Nem akarok más lenni, senki más.
   Borzalmasan telt el az első félév, kénytelen voltam javítani a jegyeimen és jobban odafigyelni a tanulásra, mert háború ide vagy oda, az RBF-et le kell tennem és már volt célom: pálcakészítő akartam lenni. Ollivadert elrabolták, családja nem volt, a többi készítő között én is lazán felbukkanhatok, micsoda büszkeség lenne tudni, hogy Ő meg Ő az én általam készített pálcákat használja. A szilveszteri bulin sikerült kibékülnöm Nadine-nal, jó pár pohár után és onnan folytathattuk, ahol abbahagytuk. Bemutatott az új pasijának Sol-nak is, akit alapjáraton csípek, elvégre Nad sokkal nyugodtabb mellette.

   Álmaimban már nem hallom a dúdolást, felváltotta az augurey éneke és már nem látom a gyerekeket, a nádpálcákat, az összetört és levágott hajú babákat. Csak a szép emlékeket, a teázásokat, a balett órákat, a mágikus szépítkezéseket, a nevetéseket a tanítási órákon. Bár nagy árakkal jár a háború sok embernek, én már boldog vagyok. Ezért a boldogságér minden este köszönetet mondok Mary-Louise nővérnek és megcsókolom a rózsafűzért, ami az óta is a nyakamban lóg.



JELLEM
Nem tudom mit írhatnék ide. Tényleg olyan, vagyok, mint egy katicabogár. Egy kislány a nagyvilágban, hátán a múlt foltjaival. Sok mindent átéltem úgy gondolom és ez meglátszik a lelkemen. Legbelűl gyönge vagyok, de most már sikerűlt kialakítanom egy erős felszínt. Régen érzékenebb voltam, mint most de azt hiszem ez változott. Mostmár szembe tudok nézni önmaggammal és másokkal is. Nem fogom engedni, hogy eltiporjanak!

Erősség || kedvesség, empátia, tolerancia, segitőkészség
Gyengeség || érzékenység, sértődékenység, hiszti hajlam, önsajnáltatás


APRÓSÁGOK
mindig || művészetek, balett, a felkelő napfény, az augurey éneke
soha || kiközösítés, beskatujázás, érzéketlenség, megvetés, gyűlölet
hobbik || festeni szoktam néha, varrni és persze a szépségápolással törődni
merengő || A legjobb, amikor megláttam Mary-Luoise nővér kezében Ashleyt és segített befonni a haját.
A legrosszabb is hozzá kötődik, amikor ott mögöttem halt meg és szembesülnöm kelett az elmúlással.
mumus || Az újjal mutogató, röhögő gyerekek a sírba visznek!
Edevis tükre ||  Újra teázni a Nővérrel.
százfűlé-főzet || Sárgás színű az íze pedig rettentően édes, már-már ihatatlanúl sok benne a cukor
Amortentia || a dombon lévő fű, a Nővér parfümjének és Adam sült lazacának az illatát
titkok || már a nagy veszekedésnél tudtam, hogy Nadnak igaza van, de képtelen voltam bevallani.
azt beszélik, hogy... || hogy leszbikus vagyok, mások pedig, hogy pasifaló. Vicceees.



CSALÁD
apa gyám || Adam St.Patrick; 26 éves; félvér és imádom
anya || név; kor; származás (vér) viszonyod/kapcsolatod vele



KÜLSŐSÉGEK
magasság || 178 cm
testalkat || gebe
szemszín || barna
hajszín || sötét barna
kinézet || Messziről szépnek tünhetek, ha közelebb jönnek, nos akkor is, hála a trükköknek. Egyedül a mellem számít zavaró tényezőnek, elég kicsi és azt nem volt szívem varázslattal helyre hozni. Nem vagyok egy baba, csak boszorkányosan adok a külsőmre, ha már mágiát kaptam a kezembe, használom is, nem?



TUDÁS
varázslói ismeretek || Négy és fél év roxforti tananyag, bár nem évfolyam első szinten, az igaz. Jártas vagyok az Animágiában.
felvett tantárgyak ||
                      jóslástan, rúnaismeret és repléstan
pálca típusa || Egyszarvú szőr és akácfa. Kilenc és fél hüvelyk, szokatlanul rugalmas.



EGYÉB
avialany||  Jourdan Dunn
Naplózva

B. Lizandra Kenneth
Eltávozott karakter
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2012. 04. 22. - 20:38:41 »
+4

   Üdvözöllek az oldalon!   

Nagyon érdekes előtörténetben volt részem az elmúlt negyed órában! (Bibíí)
Amilyen terjedelmes, olyan jó lett! Tetszik Elisabeth gyermeki ártatlansága, és a
teljesen természetes, emberi tulajdonságai. A sztori szomorú, de mégis üdítő.
Általában kedvenc idézetet szoktam kiragadni az ET-ekből, de most nem.
A madár tetszett benne a legjobban - érdekes, és nagyon szépen írtad le.

A házad a legnagyobb természetességgel a

hugrabug.

Sok játékot kívánok!
A további teendőidet privát üzenetben fogod megkapni tőlem!
kacsint kacsint kacsint
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 10. 29. - 20:33:03
Az oldal 0.559 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.