Az ifjú Rend-aktivisták titkos törzshelye. A város ipari negyedében kiástak egy nagy gödröt, hogy majd oda építik az új cipőgyárat, de a beruházó meggondolta magát és a területet most furcsa, alternak tűnő fiúk és lányok használják.
A berendezést odahordott bútorok alkotják: hordók, felfordított üstök, lyukas kanapék és beszélő állólámpák, és mindenki azt fogyasztja, amit hozott, kivéve ha valaki végre meg tudná szerelni azt a makrancos szamovárt, ami nem hajlandó mást forralni, mint sötét bosszút.
Tony (a szamovár) egyébként nem szereti a galambokat.

[• look •]

A beavatás

• look •

   Még mindig túl sok neki mindaz, ami az elmúlt pár hét leforgása alatt történt. Hogy is gondolhatna önmagára apaként?
   Seyalával egészen más a helyzet; tavaly óta a fiú hivatalos gyámjává lépett elő, de ez a gyakorlatban korántsem olyan bonyolult dolog. Nyaranta egy fedél alatt laknak, év közben pedig a kastélyban, sőt, a kastély más-más pontjain, többnyire csak akkor találkoznak, ha közös órájuk van, vagy amikor „különóra” címszó alatt újabb adag Farkasölő-főzetet készítenek holdtöltére. Hiába viseli Seya az ő, Foley nevét, attól még nem az édesfia. Nem a vére, és Foley nem az apja. Viszont a kicsi…
   Annyira apró. És magatehetetlen. Csak én vagyok neki.
   Leona megváltoztatta az egész eddigi élet, és ehhez elég volt számára pár röpke hét. És ez igen veszélyes, tekintve Foley kettős életét. Civilben bájitaltan professzor, de a tanítás mellett sokkal fontosabb feladatokat is ellát. Kémkedik, új tagokat toboroz a Rend számára, és nem ritkán éles bevetéseken vesz részt. És ilyenkor nem a hátvéd szerepét tölti be. Most is Amy szavai csengenek a fülében. Trav, őszinte leszek. Egy barom vagy. Itt van Leona, most már ő az első, akire gondolnod kell. Úgy rohansz mindig, ha hívnak, mintha menekülnél a lányod elől. Mindenképp árvát akarsz csinálni belőle?
   És nem, képtelen tagadni, hogy ennek a felvetésnek abszolút semmi igazságalapja nincs. Mert ő maga sem biztos benne. Amy jól mondja, valóban mindig ugrott, ha a Rend riadóztatta a tagokat. A múlt héten épp a főhadiszálláson volt, mikor befutott Hickman hívása, s bár utóbb kiderült, hogy vaklárma volt az egész, azért Foley csak ott termett a helyszínen, szinte azonnal, felkészülve rá, hogy bármelyik sarokból előröppenhet egy-két halálos átok. A bőrét viszi vásárra minden alkalommal, csakhogy megnőtt a tét. Seyala mellett a kislányának is szüksége van egy apára.
   Bárcsak jó lenne neked valaki más. Olyan, aki tudja, mihez kezdjen egy gyerekkel.

   Most is megszökött a felelősség elől. Persze kifogás az mindig akad, s ezúttal egy régi kedves ismerős személyében, aki nem más, mint Avelin McCoy. Mióta a kastélyba érkezett, mint jóslástan tanárnő, nem sokat nosztalgiáztak együtt. Foley egyébként sem a kollégáival kiépített mély barátságairól híres, és Avelinnel egészen addig szinte nem is törődött, míg meg nem tudta, kinek is a jegyese a nő. Az információ természetesen a Rendből érkezett, s ezzel együtt felvetett egy magától értetődő kérdést is: vajon Avelint milyen mértékben avatta be vőlegénye a Rend titkaiba? Csak olaj volt a tűzre, mikor híre ment a nő jóstehetsége. A valódi jóstehetség. És ha igaz, hogy a jósnő nem csupán egy ügyes csaló, akkor jobb, ha a maguk oldalára állítják, vagy legalábbis megbizonyosodnak afelől, hogy minden, amit a kedvesétől vagy a kártyáiból tud, nem szivárog rossz fülekbe.
   S hogy a bajnak elejét vegyék, kijelölték a nő beavatásának idejét és helyét, Foley pedig önként ajánlkozott a kontakt szerepére. Ha valaki bármire is rá tudja venni Avelint, akkor az ő lesz. Bár szíve szerint Foley sokkal inkább lebeszélné őt bármiféle háborús tevékenységről. Hogy miért? Ugyanazért, amiért egyiküknek sem volna szabad Tony bárjában lennie.

   Szülői felelősség.

   Egyre csak ezt hajtogatja magában, mint valami mantrát, de azért lehúzza a pohara alján lötyögő fügebort, és türelmesen vár a bárszéken, az italpultra könyökölve. Kicsit korábban jött a megbeszéltnél, de Avelin bármelyik pillanatban itt lehet. Foley tekintete minduntalan a színes gyöngyfüggönyös ajtó felé kalandozik, és minden ajtónyitódáskor látni véli egykori háztársa vörös sörényét.
   Nyugalom, eljön. És ha mégsem tudta volna dekódolni az üzenetemet, biztos látott minket valami víziójában a bárban üldögélni. Tony bárjában. Tony… eh, hát ez roppant ironikus.

A beavatás

♦Avelin's style♦

Miközben haladok a mugli házak között, az alkonyati ég a ciklámentől a halvány rózsaszínig tömérdek színárnyalatot mutat be palettáján.
"Valaki rózsaszínre festette az eget." Akaratlanul is eszembe jut unokaöcsém kedves kis mondata, és a nyári este, mikor egy játékkal töltött nap után, teljes gyermeki meggyőződésében kijelentette azt. Kisfiam azon az estén alig néhány hetes volt és éppen békésen aludt édesapja óvó ölelésében. Aprócska kezével viszont úgy szorította Philip ujját, mintha ő már sejtette volna, hogy alig néhány hónapon belül nem pihenhet meg ott.  
Én csak mosolyogtam rajtuk. Szépek voltak együtt, számomra tökéletesek. Boldog voltam, pedig addig a napig, amíg Verica fel nem figyelt rá, hogy valószínűleg várandós lehetek, nekem eszembe sem jutott a családalapítás. Fiatal voltam még és sosem éreztem magam elég felelősségteljesnek egy gyermek felneveléséhez. Néhány hónapja pedig be is bizonyítottam magamnak és a világnak, hogy valóban nem vagyok az… Viszont azon az estén, úgy éreztem minden menni fog. Erős voltam és magabiztos, úgy éreztem nem lehetnek akadályok, hogy mindent meg tudok oldani és minden éppen olyan tökéletes lesz, mint akkor és ott.

Éppen ezért kellett ma eljönnöm. Éppen ezért döntöttem mindenben így.
Sorley a lehető legnagyobb biztonságban van Meadows Parkban. Ennél többet nem kívánhatok. Philipre is vigyáznak az égiek, mert tudom, hogy meghallgatták kérésemet. Azt hittem ennél többet nem tehetek, de kiderült, hogy mégis…

Philip teljes mértékig hitt abban, hogy a háborúnak csakis a jó oldalon állók összetartása vethet véget. Ezért is lépett be a Főnix Rendjébe szinte azonnal a bátyja Gerson után. Mindketten kellően jó párbajozók. Gerson ért a gyógyításhoz és a különböző gyógynövényekhez, Philip pedig mindenféle mágikus lénnyel tudta segíteni a Rend munkáját.
Sok Rend tag megfordult már a házunkban, ki ezért, ki azért. Néha boldogságot, nevetést hoztak, máskor szomorúságot, de segítik és támogatják egymást. Bár nem tetszett, hogy az én párom is ilyen kockázatot vállal, örültem, hogy legalább ilyen emberek oldalán teszi azt meg. Jó emberek oldalán.

Philip még él, szerencsére. De nem látom, mit hoz számunkra a jövő. Egyszer próbálnám megszegni önmagamnak tett fogadalmamat és éppen akkor, éppen abban bukok el, blokkolok le. Nem tudom, ezen nevetnem vagy éppen sírnom kellene-e. Mindenesetre éppen ugyanolyan vak vagyok a reménnyel kapcsolatban, mint bárki más. És ezért érzem úgy, hogy cselekednem kell. Folytatnom vagy éppen átvennem egy időre, azt amit Philip elkezdett. Nem értek a bűbájokhoz, de szerintem annál sokkal jobbat tudok. Valamit, melynek következtében London utcáit járom és tudom, mikorra, hol kell lennem.
A jövő ismerete hasznos lehet a Rend számára.
Tudom, hogy Travis is ezért küldte azt az üzenetet.

Belépek a színes gyöngyfüggönyökkel kirakott ajtón és azonnal megpillantom régi háztársamat, újdonsült kollégámat a bárpulton könyökölve. Ő is észrevett. Látni minden reakcióján, hogy várt engem. Furcsa ilyesmit tapasztalni ettől a minden ízében hideg úriembertől. Régen mennyivel oldottabb volt. De az élet nyílván őt sem kímélte meglepetések terén…
- Szervusz Travis. – Mondom, majd a bárpult mögött álló férfira tekintek. – Egy homoktövisbort kérnék. - Miközben helyet foglalok én is egy bárszéken, belenézek a mellettem ülő, komor szemeibe. – Nos. Tudom, miért vagyunk itt. De. Akarsz Leonáról beszélni?

A beavatás

   Szórakozott köröket írt le mutatóujja begyével a pohara peremén, mikor Avelin megérkezett a találkozó helyszínére. Mivel Foley csaknem ötpercenként vetett egy gyors pillantást a bejárat felé, szinte azonnal észrevette a nő jöttét. Egy csapásra fel is élénkült a várakozás méla kábulatából. Felállt ültéből, mikor kolléganője a söntéshez ért, majd egyszerre foglaltak helyet bárszékeiken.
   - Nos. Tudom, miért vagyunk itt. De. Akarsz Leonáról beszélni?
   - Hogy… hogy mondod? – szabályosan mellbe vágta a kérdés, és azon nyomban ki is űzte a fejéből a begyakorolt monológot. Sohasem hitt igazán a jóslatokban, s a legtöbb úgynevezett „látót” se vette komolyan. De talán most átértékeli magában ezt a dolgot. Talán. Persze az sokkal ésszerűbb magyarázat, hogy Avelin a Meadows családon keresztül mégis értesült egy s másról a Rendbéli ügyeket illetően; Leona létezése nem titok azok előtt, akik bejáratosak a Grimmauld téri főhadiszállásra.
   - Gerson Meadows említette a lányt, ugye? – Erre a kérdésre igazán nem is vár választ. De fontos, hogy megőrizze a nyugalom látszatát, és észben tartsa, hogy mindig létezik logikus magyarázat. Persze azért rendesen meghökkentette a nő bátorsága is. Hosszú évek óta nem látták már egymást, és képes ilyen hirtelen a dolgok közepébe vágni. Ám legyen. Akkor én is hagyom az udvariaskodást.
   - Khm – megköszörüli a torkát, s mintha ettől máris visszatért volna a hűs higgadtság a hangjába – Nem akarok Leonáról beszélni. Éppen elég nagy baj, hogy…
   Hogy mi? Hogy létezik a lánya? Hogy túl sokan tudnak már róla? Hogy Foleynak most már minden percben aggódnia kell valakiért, és a felelősség egy új formája nyert értelmet benne?
   - … hogy a körülmények összehoztak bennünket. Ha kollégák maradunk az iskolában, akkor kevesebbet kockáztatunk, és nagyobb biztonságban tudjuk azokat, akik fontosak. Avelin… kérlek, ne ártsd bele magad olyan veszélyes dolgokba, amiket nem értesz – lehalkítja a hangját, és a pohara mögül a pultos felé sandít; a kopott szakállú csapos élénk beszélgetést folytat egy húsos, szőke felszolgálóval a konyha előtt – A Rend azért küldött engem, hogy bevezesselek a társaságba. De ez nem helyes, neked a diákjaid és a kisfiad mellett van a helyed. Én csak annyit akarok tudni… mondd… láttál valamit rólunk, a veszteségekről, a háborúról vagy bármiről, ami fontos lehet?

   Foley nem hisz a jóslatokban. Ahhoz túlságosan a realitások és az elvek embere. De ha igaz, amit a jóslástan fiatal asszonyáról sustorognak az iskolában, akkor egy próbát megér. Hátha Avelinnek mégiscsak jók a megérzései.  

A beavatás

Poharamban borostyános fénnyel libben jobbra-balra az édeskés folyadék, ahogy néhány korty után lassú mozdulattal visszahelyezem a pultra. De csak egy apró pillanattal tisztelem meg figyelmemből, és szinte azonnal vissza is emelem tekintetem Travisre.
Igen-igen megdöbbentettem. Ez, bármennyire is fegyelmezi mindig arcának rezdüléseit, most jól látszódik. Ha csak néhány pillanatra is, de megmutatkozik az a fiatal, érzelmes Foley, akit én is ismertem és igazán kedveltem. De azóta eltelt néhány év. Előttem pedig egy komor idegen ül, hiába a több évnyi közös emlék… én is már csak egy idegen vagyok az ő számára. Valaki, akiről semmit sem tud, aki talán már nem is érdekli, és akitől ezek alapján joggal várhatna el némi tiszteletet a magánéletével kapcsolatban. De nem finomkodni jöttünk. És nem is udvarias szavakat elmormolni. Hagyjuk ezt…
- A nevét valóban tőle tudom, de csak a nevét. Te sosem hittél ebben az egészben, igaz? Sosem hittél bennem. Ahogy sokan mások sem. Megmondhatom, hogyha nem most mesélsz Leonáról, majd néhány hét múlva úgyis megteszed. Bekopogsz a jóslástan terem ajtaján, és tanácsot kérsz tőlem a gyermek elhelyezésével kapcsolatban. Láttam. És most mondhatod, hogy nem így lesz, és igyekezhetsz, hogy másként alakítsd a jövőt, de honnan tudod, hogy nem én leszek az utolsó mentsvárad?  – Nem csak a kislányról van szó. Mágusok vagyunk, mégis nap, mint nap meg kell küzdenem a hitetlenséggel. A képességeim furcsák. Travis Foley pedig nem az az ember, akit néhány szóval el lehet kápráztatni, nem olyan, aki komolyan vesz akár egyet is valamely jós mondatai közül. Mert nem gondol mást, csak hogy szemfényvesztés, ostoba illúzió, színjáték. És engem sem gondol elég erősnek és ügyesnek ahhoz, hogy bármilyen komolyabb dolgot véghezvigyek.
Bár az is igaz, hogy már talán ő is másképpen gondolkodik. Apaként. Rábíztak egy kislányt. Valakit, akiért felelősséget kell vállalnia. Ez a helyzet neki sem könnyebb, mint nekem. De éppen ezért kell megtennünk minden tőlünk telhetőt, mert mindkettőnknek van kiért harcolnia. És én ettől a gondolattól nyerek erőt mindenre, ami előttem áll. – Sajnálom Travis, de már benne vagyok. Talán az első perctől kezdve benne voltam, ahogy Philip csatlakozott hozzátok. Ő a barátod volt, vagy még mindig az, Merlin tudja, de én… én csak folytatni akarom, amit elkezdett. Segíteni, ahol tudok. A kisfiamért, a jegyesemért, a diákjaimért… pontosan értük. Nem igazán volt könnyű ez a döntés, elhiheted. De most már nem lépek vissza. Eldöntöttem, hogy segíteni akarok. -  Követem kollégám tekintetét a pultos felé. Végignézek a mögöttük elhelyezkedő polcokon, majd tekintetem végigsiklik az egész helyiségen. Régi és ócska kis ivó ez. Néhány éve javarészt az ilyen helyeken lehetett megtalálni engem. Elbújtam, mert szégyelltem, hogy tehetetlen és haszontalan vagyok. Mikor Philipnek köszönhetően végre különlegesnek és erősnek éreztem magam, teljesen megváltoztam. Mindenben. Ismét visszanyertem diákkorom önbizalmát. És bár mostanra ez az önbizalom ismét több sebből vérzik, céljaimmal és a mellettem állók segítségével együtt talán elég, hogy új úton indulhassak el. – Minden háború nagy veszteséggel jár. Ez köztudott. A mi részünk szenved minden egyes halál után, de a halálfalók közt is vannak, akik már nem akarnak mást vagy többet, csak visszakapni a békét és a családjukat. Ez fontosabb, mint gondolnád, mert furcsa, sosem várt szövetségesre lehet bukkanni, ha gyors és szemfüles az ember.  – Néhány másodpercig csöndben maradok, hogy poharamért nyúlván egy újabb korttyal könnyítem szavaim útját, miközben egy pillanatra sem engedem el tekintetemmel az előttem ülő szürkés szempárját. - Lesz egy végső összecsapás. Utána csend. Mély és döbbent csend, gyásszal és mégis békével karöltve. Látom a halált egy vörös hajú fiún és látom egy feketén. Látom, ahogy anya sír gyermeke fölött, és ahogy nagymama örömkönnyek között öleli magához unokáját. Sok mindent látok. Hogy mi fontos és mi nem? Nem tudom. Tudok egyet, s mást a Rendtagokról, de hogy velük kapcsolatban bármit is mondhassak, ahhoz jobban meg kell, hogy ismerjem őket. Most csak minden egy összefüggéstelen füstlepel, ha a gömbbe nézek. De talán, ha lenne valaki, aki kérdez, vagy lenne valami konkrét, amire fókuszálnom kell, könnyebben menne. Gerson már kérdezett néhányat. És rád is tudtam összpontosítani. Igaz is... - Táskám mélyéről előveszek egy fekete anyagot, amit Philip szekrényéből kölcsönöztem, és a rajta elhelyezett fehér cetlivel együtt, Travis felé nyújtom. - Ha legközelebb befut egy hívás, a helyszínre érve lesz egy vörös téglás épület. A fény furcsa árnyékot vetít az oldalára. Abban az árnyékban könnyű elrejtőzni. Feltéve, ha az ember fekete köpenyben indul el… Látod, így megy. De önmagamtól nem tudom, mire kell koncentrálnom. Segíts nekem, és én válaszokat adok.

A beavatás

   - […] És most mondhatod, hogy nem így lesz, és igyekezhetsz, hogy másként alakítsd a jövőt, de honnan tudod, hogy nem én leszek az utolsó mentsvárad?
   - Én nem hiszem… nem igazán. Ne vedd magadra, kérlek, de számomra a jóslás afféle peremmágia. Vékony igazságon táncol, és én sem tudom, hogy megéri-e hinni ilyesmiben. Megérzések és teafű. Hogy vehetné fel a versenyt a kész tényekkel? – kérdi, de ez utóbbira már nem is vár választ. Jól emlékszik rá, amikor Avelin a lánymosdóban rendezkedett be minden szünetben, néha még az ebédszünetét is ott töltötte a sustorgó, sorban álló lányok előtt, akik mind jósoltatni jártak hozzá. Természetesen pénzért. Foley már akkor sem hitt abban, hogy a mágiatudomány komoly ága lenne ez, amivel háztársa a zsebpénzét keresi, de elismerésre méltónak tartotta a lány eredményeit. Mindig akadt jó pár marha, aki bármennyit kicsengetett volna azért, hogy azt hallja, amit hallani akar. S ahogy itt ül most a bárban ezzel a lányból lett nővel, jól emlékszik arra is, hogy bizony beállt a sorba ő maga is, hogy kiderítse, látja-e az ifjú tehetség a kávézaccban Foley aznap estére tervezett programját. Nos, akkortájt a fiút a tarotnál és a rúnáknál sokkal inkább Avelin McCoy dús, vörös haja és formás keblei foglalkoztatták.
   - Ez csak az emberi természet ismerete. Az is nagyszerű tudomány, de nem kell hozzá látomás. Alig pár ember tud csak Leonáról, és te minden jel szerint köztük vagy. Persze, hogy ezek után jó eséllyel kopogtatok majd a te ajtódon. De azért egyelőre ne vegyél rá mérget.
   Kissé mintha bosszantaná a téma. Vagy csak az, amit Avelintől hall. Vajon azért, mert sérti a feltételezés – ahogy a nő nevezi: látomás –, hogy valamikor a jövőben egy újabb ember segítségére szorul majd a gyermek miatt, vagy pedig azért, mert a büszke öntudat mélyén ő is tudja, hogy a jósnőnek igaza van? Hiszen legszívesebben már most ott dörömbölne az ajtaján, hogy segítsen neki megoldani ezt a nem várt helyzetet, ő, aki édesanya, aki pontosan tudja, mit kell csinálni egy visítozó, csupasz kis lénnyel. Igen, ezt nehezen vallaná be magának, de talán így van. Tanácsot kérsz tőlem a gyermek elhelyezésével kapcsolatban. Ez úgy hangzik, mintha a lehetőségek egyike lenne az is, hogy lemond a gyermeknevelésről. Lemond az apaságról. Lemond a problémákról. Újból önmaga lesz, erős és független. Megteheti ezt? Hát nem nyomorítaná meg örökké a gondolat, hogy önző módon eldobta magától a saját lányát?
   De megint olyasmiről van szó, aminek nincs helye Tony bárjában. Egyáltalán nem a magánélete miatt kereste fel a jósnőt, bár az igencsak makacs természetnek bizonyul. Szinte minden kérdésben.
   Hogy bírhatnám rá, hogy hagyjon fel ezzel az őrültséggel? Mit is képzel, mi a Rend? Egy hősszervezet? Valami romantikus vízió? Nem léphet a párja helyére, karján egy csecsemővel, ez így nincs rendjén.  

   - […] Eldöntöttem, hogy segíteni akarok.
   - És szerinted az segít, hogyha a fiad az apja mellett az anyját is elveszíti? – morran a nőre fojtott hangon, és érzi, hogy ezúttal talán messzire ment. De neki hajthatatlannak kell lennie, és durvának, az talán majd eltéríti Avelint a szándékaitól. Az is haladás lenne, ha csak még egyszer végiggondolná mindezt. – Figyelj, ez az egész… belülről nem olyan, mint amilyennek hiszed. Ha csatlakozol – ismét gyors pillantást vet a söntés mögé, de a csapos és a szőke nő már eltűntek valahol hátul, a konyhában –, azzal a szeretteidet veszélyezteted. Nem akarok túl drámai lenni, de ez akár az életükbe is kerülhet. Mit gondolsz, ha megsejtik a kastélyban, hogy nekünk dolgozol, mivel tudnak majd a leghatásosabban sarokba szorítani? Ha jól tudom, a tanítványaid között van az unokahúgod is.
   Ezt felesleges volna jobban kibontani, Avelinnek értenie kell a célzást. Foley rokonsága távol van a Roxforttól, távol a Minisztériumtól és legfőképp: távol a gyanú árnyékától. Amíg titokban marad, hogy Leona a fiatal bájitaltanárhoz tartozik, addig őt sem használhatják fel ellene. Ha sikerülne Amythiát is távol tartania mindettől a képtelenségtől, hogy ő is a Rendet szolgálja és hasonlók, akkor Foley mellkasában végre leeresztene az a folytonosan feszítő léggömb, amitől aludni is csak nehezen tud.

   A jósnő korát meghazudtolóan bölcsen beszél. Foleyt csak a saját szkepticizmusa akadályozza meg abban, hogy elringassa magát a vigasztaló szavak ölelésében. Jó is lenne elhinni, hogy az ellenségeiknek is kezd elege lenni a vérre menő hadakozásból, és csakugyan létezik a háború nagybetűs vége. Ez suhan át a férfi gondolatai között, míg Avelin egy kortynyi szünetet tart. Aztán a jóslat közvetítése folytatódik, de Foley még mindig képtelen elhinni, hogy ez igaz is lehet. Talán ez már a pesszimizmussal határos nála. Örökre kiábrándult a reményből és a könnyelmű fantáziákból. Az ilyen ködös előrejelzésekkel nem tud mihez kezdeni.
   Szúrós tekintetével követi a nő ténykedéseit; hogy a táskájába túr, és mint bűvész a cilinderből, előránt belőle valami trükköt. Egy fekete köpeny. Ez vicc?
   - Avelin, ez fölösleges – mondja, de azért csak elfogadja a felé nyújtott leplet. – Ha legközelebb befut egy hívás, az valószínűleg egy újabb jelentés lesz arról, hogy megint nyoma veszett néhány mugli születésűnek, akiket nemrég begyűjtött a minisztérium fejvadász-különítménye. A borzalmak mindennapivá váltak, és ezen aligha segíthet egy fekete köpeny.
   Szórakozottan int a csaposnak, aki időközben visszatért a pohártörölgetéshez, hogy intézze a következő fügeboros kört, de ezúttal a hölgyvendégnek is töltsön belőle. Csak azután hajol ismét közelebb Avelinhez, miután a csapos itt végzett.
   - Rendben van. Na és hogy megy ez? Kiolvasod a válaszokat a tenyeremből? – az indulat és a bizonytalanság ércezi a hangját, s a tenyerével felfelé a pultra teszi a kezét, pont a jósnő elé – Meghalok, és Leona apa nélkül marad?

A beavatás

A fájdalom, mint keserűség ráz végig lelkemen. Érdekes, azt hittem hozzászoktam már a megvető gúnyhoz… De a mozdulat, mellyel a férfi elém rakja kezét valahogy mégis megbánt. Viszont már nem az a kislány vagyok, aki látva a hitetlenséget, sértett büszkeségét ápolgatva elvonulhat. Régen volt már az az idő, mikor megtehettem, hogy hátat fordítok mindenkinek… mintha egy emberöltőnyi telt volna el azóta, mintha a fél életem elmúlt volna.
Pedig még csak most kezdődött…
Méltóságteljesen húzom ki magam ültömben. Félreérthetetlenül utalva megbántottságomra, de sem szavakkal, sem egyébbel nem jelezve azt munkatársam felé. Hátrasimítom előreeső hajtincseimet, majd egyszerű mozdulattal az ölembe helyezem a férfi kezét.
Tekintetemmel végigmérem az arcát, miközben ujjaim furcsa, vizsgálódó táncot lejtenek tenyerén. Kellemes férfikéz, ez mindig is tetszett Travisben. Ahogyan a szemei is. A lányok mindig odavoltak a pajkosan meg-megvillanó szürkés tekintetéért. Tucatnyian vágyakoztak utána, pedig sosem lehetett igazán szép fiúnak nevezni. Így felnőttként is csupán hosszasabb megfigyelés után tekinthető vonzónak. De ez természetes, hiszen megváltozott. Az évek tapasztalatai ott csillannak a szemeiben, és az arcára is mintegy világnyi gond telepedett, keserűség képében. Más lenne, ha annak a fiúnak a lelkével nő fel, akit én is ismertem…
De nekem még csak most tetszik igazán... Férfi lett belőle. Jó ember, aki erején felül próbál meg vigyázni azokra, akiknek szüksége van rá.
Talán csak túl gyorsan kellett felnőnünk... Gyermeklétünk hirtelen ért véget az új élet pedig háborút, szenvedést és halált hozott magával. Akaratlanul is eszembe villan Bess arca. Jó barátnőm volt, olyasvalaki, aki nem engedte, hogy megszökjek előle. Utánam jött, keresett. A háború elején halt meg. Az új rezsim példát statuált vele. Mugli születésű volt. Ha rá gondolok, vagy Philipre, vagy akárcsak az új családomra, tudom, hogy ki kell tartanunk. Érzem, hogy a mi javunkra dől majd a mérleg. Hiszen nekik nincs miért harcolniuk. Érzelmek nélkül, minden könnyebb. Mi azonban emlékekért harcolunk, egymásért és a jövőnkért.
Csak bírjuk erővel és lélekkel.

Tekintetem hirtelen elvonom Travisétől, hogy végre szemeimmel is vizsgálat alá vegyem kézfejét. Ujjaimmal lassan simítok végig tenyerének vonalain.

- Apa! – A szőkés hajú kislány örömteli mosollyal szalad végig az üde zöld füvön, még, ha néha-néha meg is botlik. Nem érdekli. A kis kastély ajtajában szálfa egyenes férfi várja. Arcán fájdalommal vegyült szomorúság, de a szeme őszinte mosollyal csillan. Egy sötétbarna hajú nő hellyel kínálja az érkezőt. Verica túlzott gondoskodással segít neki leülni, majd sétapálcáját is elhelyezi kényelmes közelségben.

- Meadows Park. – Suttogom, még közelebb hajolva volt háztársamhoz. – Barátok körében, kislányoddal. Megsérülsz a lábadon és kissé elhanyagolod magad. Talán a fájdalom. De úgy látom, lányod nagyot nőtt. Viselkedésed pedig nyugalmat tükröz. Talán vége a háborúnak. Talán nem. Ezt nem tudom megmondani. De egyszer, régebben láttalak már. Idősebb voltál, hajad őszbe hajló. Botra támaszkodtál, de éltél.

A visítás úgy hatol bele a koraesti csöndbe, ahogy éles penge szeli a húst. De aztán még nagyobb némaságba burkolózik a hely. Csupán a színes gyöngyfüggöny aprócska koppanásai hallatszanak. A csapos az ajtóhoz lép, hezitál, nem mer kilépni rajta. Inkább visszasétál pultjának védelmébe, ahogy a szőke lány is inkább a konyhát választja.
A vendégek is sorra fölállnak, eddig minden asztal foglalt volt, most azonban mindenki inkább a pult felé közelít. Némán, szinte dermedt félelemmel. A pultnál eddig üldögélők azonban már nincsenek ott. Sehol sem látni a sötét ruhába bújt, vörös hajú fiatal nőt.

- Mennünk kell. – Nyúlok határozottan a táskámért, pedig legbelül marnak a kételyek. – Női sikoly volt. Rettegő. – Vajon az enyém? Teszem fel magamnak a kérdést, amit nem merek megosztani Travissel. Nem voltunk ebben a helyiségben. Tehát lehettem én is. Mégis, semmiben sem vagyok olyan biztos, mint abban, hogy el kell innen tűnnünk. Gyorsan a férfihez húzom magam, igyekszem úgy mozdulni, hogy a körülöttünk levők apró csóknak véljék a néhány elsuttogott szót. – Hozd azt az üveget a pultról.

A beavatás

   Tudja, hogy megbántotta Avelint. De végső soron ez volt a cél. Valahol mélyen reménykedett benne, hogy sikerül olyat mondani vagy tenni, amitől a nő annyira megneheztel rá, hogy fogja magát, és elviharzik Tony bárjából. Esetleg előtte még pofon is üti őt az arcátlanságáért. Azonban Avelin ennél sokkal makacsabbnak bizonyul; ahelyett, hogy faképnél hagyná a férfit, inkább öntudatosan, bár kissé merev mozdulatokkal keskeny tenyerébe veszi Foley kezeit, és azt teszi, amihez a legjobban ért: jósol.
   Foleyt különös érzés fogja el. Közel tíz év választja el ezt az érintést egy múltbélitől, amikor ők ketten háztársak voltak, gyerekek, távol a háborútól és a bánattól. Az éjszakákat bűntudattá dermesztő, véget nem érő bánattól. Keresztülfut rajta a hideg, de nem mutatja ki; ehhez a sajgó sebhez senkinek semmi köze. Nem férhet hozzá se szép szó, se féltés, se mágia, de legfőképp egyetlen vesébe látó, kerek évtizeden átívelő pillantás. Ennek a titoknak a kulcsát Tony Flynn koporsójába hajította, és elküldte vele a föld mélyére, hogy ne maradjon emlékek nélkül a halott. Ő, az új Foley majd tiszta lappal kezdi idefent.
   Amikor Avelin megszólal, a férfi majdnem kirántja a kezét a pásztázó, hűs ujjak közül. A nő olyan közel hajol hozzá, hogy érzi a leheletén a bor édessavanykás illatát. Egy olyan vízióról beszél, aminek egyedül ő volt tanúja, s Foley csak nehezen állja meg mosolygás nélkül. A homloka hegyeket és völgyeket vet, ahogy kétkedőn felvonja a szemöldökét, de nem vág közbe. Botra támaszkodtál, de éltél. Bár el tudná hinni! A lába a legkevesebb, amit a háború végéért odaadna. Ha ő békében megöregedne, és a lánya közben felnőhetne - ez többet ér bármilyen ép végtagnál. De megint csak túl szép ahhoz, hogy nyugodt szívvel belekapaszkodhasson ebbe a képbe. A játszadozó Leona, a barátok, Meadows Park mind összeszüremlik előtte, a képlékeny ábrándmassza pedig megbillen és kicsordul a látómezejéből. Ekkor veszi csak észre, hogy könyökével feldöntötte a poharát, amiből lassan minden csepp bor az ölébe szivárgott. De mit sem törődik most ilyesmivel.
   - Mennünk kell. Női sikoly volt. Rettegő.
   - Miről beszélsz, senki sem sikoltott – mondja meggyőződés nélkül, de nem ellenkezik.
   - Hozd azt az üveget a pultról.
   Egyáltalán nem érti, mi történik, és azt sem, hogy miért teszi azt, amire Avelin utasítja, de engedelmesen meglódul a keze. Talpára állítja a borospoharat, és berögzült mozdulattal ellenőrzi a pálcáját az ingujja alatti tokban. Még sohasem fordult elő, hogy a pálca csöndben eltűnt volna a rejtekéből. Eközben Avelin is szedelőzködik, majd könnyeden Foley arcához hajol, amitől a férfi egy pillanatra zavarba is jön, de nem húzódik el. Csóknak tetteti a bólintást, és egy zsebtolvaj kézügyességével tünteti el az említett üveget a söntésről. A karjára fektetett köpeny alatt fogja, és nem kérdezi meg a nőt: ez meg miért kell nekünk?
   Zsebéből kipenget néhány ezüstsarlót a pultra, számolatlanul, talán jóval többet, mint amennyit a kocsmáros megérdemelne a silány boráért, aztán belekarol a nőbe, és nyugodt léptekkel kivezeti a bárból. Épp akkor, amikor az utcára nyíló ablakokból smaragdzöld fény festi beteges színűre az alatta ülő vendégek arcát. Néhányan felpattannak a helyükről, és a párkánynak dőlnek; mások kiáltoznak és a söntés irányába hátrálnak; megint mások pedig elakadó lélegzettel hörögnek a kápráztató smaragdpánttá hízott horizont felé: valaki megidézte a Sötét Jegyet – pontosan az Új Esély Hajléktalanszálló, vagyis a Rend működtette szökevényközpont fölött. De ez persze Tony bárjából aligha kivehető ilyen pontosan.

út a hajléktalanszállóhoz