+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  Magányos tölgy
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Magányos tölgy  (Megtekintve 13268 alkalommal)

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2011. 04. 28. - 10:14:34 »
+1

{ Yasmine Krise }


A hatodévét taposó mardekárosnak, noha nyilvánvaló volt, a másiknak fájdalmai vannak, csak nem mozdult el a tölgy vaskos kéregtörzsétől… mintha az láthatatlan indákat növesztve ölelte volna magához. Miért tenne bármit is, a hugrabugos nem kérte a segítségét, semmilyen formában. Szavaira is biccentés érkezett, jelezvén amaz tudomást vett róla, a jelenlétéről, még akkor is, ha kelletlen és kellemetlen a számára. Azért a köszöntésre sikerült egy erőltetett mosolyt fakasztania végeláthatatlan szenvedése közepette, kiérezve azt a bizonyos ironikus hangvételt, amelyet a fiatal direkt módon csempészet hangszínébe. Davis továbbra is csak méregette az előtte, hűvös és mocsokkal teli földön heverészőt… olybá festett a lányka, mintha odafentről egy, a mesékben igen kedvelt angyal zuhant volna alá, és hempergett volna meg a sárban, porban, mert vétett és bűnt követett el. A mozgása és koordinációja arra engedett következtetni a felsőbb évesnek, hogy az esést követő megérkezéskor levegő szorulhatott a bordái alá. Minden egyes moccanáskor apró fintor szegte a halovány meggyszín ajkakat. Apró intés, mintegy viszonzása a köszöntésnek… Davis bólintott, megértette a másikat, idő kell, amíg összeszedi magát, és rendezi sorait. Feltekintett az égbolt irányába, hogy ne zavarkodjon… a tölgy ágai között a szürke fellegeket kémlelte, mintha azok bármiféle érdekességet mutatnának a számára. Valóban festői kép, de ez most inkább csak afféle gesztus a lány irányába.

Hangok neszezése is megüti füleit, a hugrabugos a földön kúszik, majd a fában kapaszkodva próbál feltápászkodni… legalábbis a hipotézis ez. Megbizonyosodni csak akkor bizonyosodik meg róla, mikor iskolatársa illata kúszik az orrába. Közel van, nagyon közel, ha ezt megérezte. A csilingelő hang is roppant közelségről árulkodik, így visszahúzza az égbolton időző tekintetet, és a királykékeket a másik szürkéskék tükreibe fúrja. Semmi rosszalló pillantás, amiért áttörték a magánszféráját… ez a dolog csak bizonyos esetekben szokta zavarni. Állja a másik fürkészését, ahogyan végigméri az arcát. Valamit talán motyog is az orra alatt, de a Perry család sarja nem igazán tudja kivenni, mi is lehet az. Egyelőre nem érzi szükségét a megszólalásnak, majd idővel, ha furcsa társa befejezi, amit szeretne. Fájdalomtól itatott arcán még tükröződik a beszélhetnék, csak éppen szusszanások egymásutániságára van szüksége a bepréselődött levegő eltüntetéséhez.

A kérdésre, és érdeklődésre aztán csak megérkezett a válasz, noha nem teljesen abban a formában, amire a fiú számított. Rövid tőmondatok helyett bő lére eresztett bevezetéssel vette kezdetét a furcsának ígérkező társalgás, főleg annak a tudatában furcsa, amit a lány utolsó szavaival kérdezett. Davist továbbra sem zavarta a közelség, mozdulatlanul, a fa törzsének támaszkodva álldogált, olykor halovány mosollyal fűszerezve az amúgy egykedvű tekintetét.
- A becsületed nem egy eséstől fog cserbenhagyni.
Afféle korholó hangszín, mégis bársonyos és kényelmes… olyan érzés, mint amikor az embert selymekkel simogatják, amely közé durva bőrt is kevernek olykor. A fiú számára fontos a becsület, mindig is az volt, nem érti, miért veszne oda egyetlen apró lépéstől. Sokkal több kell ahhoz, hogy csorba essen rajta, mint a mai eset.
- A kérdésedre válaszolva pedig, igen!
Itt ellökte magát a vénséges fától, majd lassú léptekkel araszolt ki az ágak alól, hogy az égre emelhesse újfent a tekintetét.
- Zuhantam már tehetetlenül, komoly magasságból.
Kviddicsezett annakidején, a második meccsén egy terelő sikeresen eltalálta egy gurkóval. Magánál volt az esésnél… aztán sötétség.
- Magával ragadó a maga nemében…
Itt beszélgetőpartnerére tekintett, úgy fojtatta.
- … csupán a végjáték kellemetlen. De ez az élet törvénye, minden jót valami rossz követ, és ezek kettőssége váltogatja egymást az életed folyamán.
Abszolút alap tétel, Davis egy pillanatra maga sem hiszi el, hogy egy ennyire klisés állítást kimondott, noha tényként kezeli, a valóság ez. Nyugalmas, könnyed, mégis úriasnak ható léptekkel közelíti meg a hugrabugost, majd megállva előtte végigméri, tetőtől talpig. Fakó színű a bőre, nem tudja eldönteni, az esés miatt, vagy ez nála megszokott… mindenesetre még mindig nem kértek tőle segítséget, így jómaga nem szeretné megtörni a beszélgetés fonalát.
Naplózva


Yasmine O. Krise
Eltávozott karakter
*****

Prefekta^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2011. 05. 01. - 13:08:13 »
+1


Mr. Perry


Ahogy a Mardekáros fiú elengedi a fát, és arrább lépdel néhányat, mígnem a fa ágai már nem tűzdelik olyan sűrűn a feje fölöttlévő eget, Yasmine-nek végre sikerül teljesen felegyenesednie, s megállnia mindkét lábán. Már nincs szüksége az eddig biztonság kedvéért mellette pihenő fára, csak a bal kezében néha-néha felsejlő-sajgó fájdalom emlékezteti a néhány perccel ezelőtti esésre. Valami miatt sokkal könnyedebbnek érzi magát, talán azért, mert a fiú…. hogy is mondjam? Nem nevette ki, sőt, teljesen normálisan kezelte a helyzetet, erre pedig nem sokan képesek olyankor, mikor hirtelen a fa ágai közül, éppen az orruk elé, egy elég furcsának tűnő lány pottyan. Komikus jelenet, amit nehéz nevetés, vagy gúnyos megjegyzések nélkül átvészelni. Kicsit felbátorodik, így a kezeit már nem a törzse  előtt tartja szorosan összefonva, hanem lazán a törzse mellett lógnak, bár jobb kezével még mindig pólója alját piszkálja, ezért a csuklóján lévő csengő időnként meg-meg csörren, csilingel. Ő  maga már megszokta, hogy legkisebb mozdulataira is, csörren egyet az aranyszín csengő, csak nagy ritkán zavarja, ha ideges, vagy valamihez nagy koncentrációra van szüksége, viszont mások lépten-nyomon rámordulnak, hogy hallgattassa el azt a vackot, mert az agyukra megy a csörömpölés. Ez általában kifejezetten feszült emberekre jellemző, velük nem is szeret annyira beszélgetni, a szemük mindig fel-alá nézeget, sose a szemébe, a színük pedig folyamatosan változik, bár a sötéten örvénylő vörös mindig borúsan szegélyezi szavaikat. 

Minél tovább fürkészi a fiút, annál ismerősebbnek tűnk az arca, s annál zavaróbb, hogy ne jut eszébe a neve. Pedig azt hitte, minden Roxfortosnak tudja a nevét, vagy legalább a házát. Még az utóbbit sem tudja biztosra mondani, Mardekárt tippelne, de ki tudja? Mostanában annyira nem tudja betippelni az ilyeneket, múltkor is Griffendélesnek gondolt egy Hollóhátast… oké,mondjuk az oroszlánok és a kígyók  között nagyok a különbségek, de a hollósok és a Mardekárosok között nem annyira, végül is mind a két banda igen éles eszű. nem mintha annyira izgatnák, a házak közti különbségek, de azért mégis csak a pótcsaládja hét éven keresztül a Hugrabug,nem hátrány hát, ha ez idő alatt a többi ház tagjait is kiismeri.

-   Dehogynem, sértődős fajta… majd csak visszatalál, nem sokára.
Beszél úgy a becsületéről, mintha élő, hús-vér ember lenne, személyiséggel, mert úgy is gondolja. Néha élettelen, vagy fogalmi dolgokat így kezel, ezzel szórakoztatva magát, s megdöbbentve a környezetét, de ha esését és idióta fecsegését ilyen könnyedén kezelte a feltehetőleg Mardekáros úriember, akkor valószínűleg efölött a megszólalás fölött is minden fennakadás nélkül, egyszerűen átfut.
Kíváncsian, információéhesen pillant a beszélő felé, szája sarkában sejtelmes mosoly bujkál, s bár legszívesebben a beszédbe vágna, türelmesen kivárja a sorát, majd a csend beköszöntével sem kezd el rögtön fecsegni, elgondolkodtatja a fiú gondolatmenete. úgy tűnik, elmélyed a mondatok szavak értelmében, szinte a színek, melyek fel-fel tűnnek lelki szemei előtt nem is izgatják, aztán…. hirtelen, kicsit hitetlenkedve, talán gorombán csendül fel magas hangja.

-   Te mindig ennyire… ennyire kimért… karót nyelt, és…ilyen… ilyen vagy? Nem sértésként, tényleg, de mi  ez a minden jót rossz követ duma? Kiráz a hideg az ehhez hasonló bölcsességektől – és tényleg, kissé libabőrös lesz beszéde alatt. – Érdekes. És idéztél elő direktbe magasabb zuhanást? – folytatja a megkezdett beszélgetést úgy, mintha az előbbi kis kitérő érintve se lett volna.
Újra közelebb lép hozzá a fiú, kicsit felvonja a szemöldökét, abban a hitben, hogy talán segíteni akarnak neki. Lehet, meg kéne tudakolnia, hogy ért-e a zúzódásokhoz, vagy valami… ha már a fiú az idősebb.
-   Hányadikos vagy?
Kérdezi egy fokkal halkabb, fakóbb hangon, igazából nem tudja miért, valószínűleg újabb időhúzás céljából. Valahogyan rá kell vennie saját magát, hogy segítséget kérjen, bár makacssága  nehezen engedi, de ő bizony nem fog felmenni a gyengélkedőre!  Persze, hogy körberöhögjék? Merlin ments! Ha esetleg a fiú hatodéves már biztosan tanultak gyógyító bűbájokat, amiket igaz, hogy már ők is érintették, de na… nem tudná saját magán elvégezni a bűbájt.
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2011. 05. 04. - 13:08:01 »
0

{ Yasmine Krise }


A legifjabb Perry, noha háttal állva a borongós égboltot kémlelte, hallgatta a másik szavait, amelyek testet és lelket adtak a becsületnek, mintha az hús és vér ember lenne. Tény, egyes esetekben valóban így viselkedik, jön-megy, mintha csak muszáj lenne, vagy a kötelességi körébe tartozna. Olykor pedig begyökerezi magát és tévesen túlzó önbizalmat ad. Úgy döntött, hogy magában rendezte a sorokat, a másik felé pedig már közölte véleményét az egészről. Soha nem tartozott azon emberek körébe, akik szeretik ismételni magukat… sem pedig azokéba, akik mindenáron bele akarják korholni világnézetüket másokba. Az emberek különbözőek, hála Merlinnek… ettől lesz a világ változatos és érdekes, kiismerhetetlen csavarokat rejtő egész. Andalgóan lassú, mégis hűvöskés szellő kezdett lengedezni, bele-belekapott a fűz vékonyka ágaiba is, magával ragadva őket egy apró kis táncra. Az áramlatok bizony finom és kellemes esőszagot hoztak magukkal. A fiatal mélyet szippantott, mindig is szerette ezt a különös illatfelhőt… mi több, ami az emberek nagy részére nem igazán jellemző, kedvét lelte olyan időben sétálni. Amikor az eső zuhog, harmónikus dallamot játszanak a cseppek koppanásai, nyugtatóan hatnak a mardekárosra.

A metszőn hűvös kékek szépen lassan mustrálták végig az egy évfolyammal fiatalabbat, de az újabb szavak hallatán megemelkedtek, hogy a másik kocsonyájába révedve kitüntetett figyelemről biztosítsák használójukat. Eközben a hatodéves lassú és könnyed léptekkel érkezett meg iskolatársához, akitől mintegy karnyújtásnyira állapodott meg. A személyes aurát amaz is megsértette, persze nem akarva… mégis Davis most akarattal tette, mintegy válaszképpen.
- Amennyiben az „ilyen” alatt…
Az ilyen szócska alatt végigmérte magát, baljával önmagára mutatott, hogy megerősítse mondatát és gondolatát egyaránt.
- …határozottat értesz, úgy igen.
Halovány, és féloldalas mosoly húzódott az ajkaira, az egész csupán másodpercekig tartott, és nem tovább. Apró fűszer és ellentét az állításával kapcsolatban, hogy a másik csak azért se tudja eldönteni, hová, melyik csoporthoz is tartozhat. Nem mintha Perry bármelyikbe is tartozni szeretne… azt viszont tudta jól, az érdeklődést csak úgy lehet fenntartani, ha van mi után érdeklődni. Nem szerette kijátszani a lapjait, soha. Könnyebbnek vélte az életét, ha szürke egérként beleolvadt a tömeg végeláthatatlanságába.
- A minden jót rossz követ duma, ahogyan te nevezted pedig igaz.
Továbbra is határozottan kiállt amellett, amit mondott, valóban így gondolta.
- Ez nem bölcselet kérdése, egyszerű szabály, amit nem én hoztam.
Gondolatban hozzátette még, próbálkozni lehet, hogy megváltoztassa a világnézetét, de igencsak nehéz lesz elérni, mert amióta az eszét tudta, a kettő váltakozva követte egymást a nagy szakadásig. Az azonban nem tartozott az újdonsült beszélgetőtársra, bizalmas információ, amit kevesen tudhatnak róla.
- A második kérdésedre a válasz pedig nem.
Szavai alatt elfordult, majd újfent az égboltra vetette a kékeket.
- Nem ugrottam ki soha sehonnan, noha a szabadesést igencsak élvezetesnek találom! Különös érzéseket képes felkavarni az emberben.
Most, hogy a lány ezt megkérdezte tőle, elmerengett, leugorhatna a kastély egy magas tornyából, a védőbűbájok úgysem engednék, hogy lezuhanjon és a földön szétkenődve hagyja hátra az életét. Persze ennek utána kell járnia, csak hallott az efféle védelmező bűbájokról, soha nem bizonyosodott meg létezésükről.
- Végezetül pedig, hatodéves vagyok!
Tekintett vissza a válla felett, majd megfordulva előre nyújtotta a balját, kérvén az előtte álldogálót, mutassa, hol fáj neki. Fel sem kellett tenni a kérést, túlzottan lerítt, hogy a másik ezen morfondírozik.
- Igen, tanultam gyógyító bűbájokat, és mivel érdekesnek találom a megkezdett diskurzust, segítek, ami tőlem telik.
Nagy becs ez a diáktársának, Perry nem szokott kertelni, ha valami nem tetszik neki, azt mondja… az pedig, hogy az ötödéves még nem kapott korholást, a stílusának köszönheti… vagy legalábbis annak, amit eleddig a mardekáros látott és tapasztalt belőle.
Naplózva


Niraniel Ays
Hugrabug
*


*Trouble magnet*

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2012. 10. 21. - 12:59:39 »
+1

Holly Reed


Este hat van és én a Magányos tölgy előtt ácsorgok három és fél perce. Pár pillanat múlva megérkezik egy vörös hajú lány, biztosan ő Holly Reed a Hollóhátból.

- Szia, én vagyok Niraniel Ays. Nagyon köszönöm, hogy segítesz nekem... személyesen Cross professzor ajánlott téged, ami nagy bók, tekintve, hogy nem egy házba járunk.

Tegezem, hiszen furán venné ki magát, ha magáznám, de szeretném ha tudná, hogy megadom a kellő tiszteletet, ha úgy gondolja verbálisan is. Semmi mást nem hoztam magammal, csak a pálcámat és a bátorságomat. Hajam lófarokban összekötve, öltözékem a szokásos hugrabugos talárom helyett egy borzos pólóból, zöld farmerből és egy barna bakancsból áll, a hideg miatt hugrabugos sálat kötöttem a nyakamba és a szürke polár pulcsimat vettem fel, mert valahogy úgy éreztem, ezekben fesztelenebbül tudok majd mozogni. Komoly arccal, koncentráltan állok a lábaimon, kívülről elég magabiztos fiatal lány látszatát keltem, belülről is így érzem magam, a baj csak az arcommal van, amin egy elég szép monokli látszik.

(Két órával ezelőtt, a bagolyházban)

- Jajj Medalyn fogalmam sincs, hogy mit kell csinálni egy párbajon.. mi van, ha véletlenül megsebesítem az oktatót? Nem akarok büntetőmunkát, csak azért, mert béna vagyok.
- Hagyd már Nira, nem lesz semmi baj, épp az lesz az egészben a jó, hogy egy ténylegesen hozzáértő felnőttel gyakorolhatsz majd! Ne feledd, ő már ötödéves. Idén túl lesz az RBF-jein is!
- Ez még igazán nem nyugtat meg, sőt! Nem akarok lesülni.. a baj az, hogy meg kéne védenem magam, de nem merek egy ártó bűbájt sem szórni senkire.. Mégis hogyan tudná ezt egy idegen kinevelni belőlem?
- Igazad van, ennek belül kell eldőlnie.. javaslom, hogy most rögtön fogj hozzá. Nézd  csak, ott van Kim, kezdd el rajta. Mutatott jobbra Med, majd mikor oldalra néztem, hirtelen megpofozott.
- Megőrültél?! Mi bajod van?
- Gyerünk, üss vissza! Ezt elemi szinten kell eldöntened!
Nem ütöttem vissza, kirohantam. Hát persze, hogy nem a legjobb barátnőmön fogom elkezdeni a harciasodást, még akkor sem, ha láthatólag elmentek neki otthonról.
Naplózva


Holly Reed
Eltávozott karakter
*****


♦ Gyömbérhajú lány ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2012. 10. 24. - 22:44:55 »
+1

Niraniel Ays

Utálom a beskatulyázást. Hogy a tavasz az virágos, a tél havas és hideg, a nyár forró és az ősz uncsi szürke. Sok embernek ennyi elég is hogy jellemezze, leírja a négy évszakot. Kedves emberek, akkor ezt az időt most minek mondanátok? Körbenézek a tájon, ami kicsit kopár még, de egyébként száraz falevelek nincsenek, se virágok még. Hideg is van, mármint márciusi mértékkel mérve. De attól még tavasz van, hogy nincsenek virágok, és nem süt a nap… Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, miközben átvágok az udvaron. A kissé hideg idő miatt nem túl sokan merészkedtek ki a kastély falai közül. Nekem nincsen bajom a hideggel, ez is csak az ezerarcú időjárás egyik eleme, s különben se vagyok híve a télen-nyafogunk-mert-hideg-van, nyáron-nyafogunk-mert-meleg-van típusú viselkedésnek. Lépteimet szaporázva sietek a magányos tölgyhöz, és kivételesen nem egyedül fogom tölteni az elkövetkező időt. Meglepő, mi? Számomra is. Nem gondolom magam antiszociálisnak – pedig lehet, hogy sokan annak vélnének – egyszerűen csak gondolataim, eszméim eltérnek az átlag varázslóétól, nekem nem az a legnagyobb gondom, hogy milyen ruhát vegyek a következő partira, hanem hogy kék, vagy türkiz-e a tó vize, vagy mi lenne, ha festenék egy nagy rózsaszín elefántot. Hát láthatjátok, miért nincsen sok kapcsolatom a többi diákkal.
Beszélgetni, jó társaságban lenni én is szeretek persze, de a korosztályom valahogy annyira más (vagy inkább talán én vagyok más, mint a korosztályom), hogy inkább az egyedüllétet választom. A kisgyerekeket viszont imádom. Ők sokkal nyitottabbak, őszinték, tiszták. Ezért sem volt ellenemre, hogy egy hugrabugos elsős lánykát korrepetáljak. A múltban már segítettem másoknak is a tanulásban, - inkább így szoktam hívni, valahogy nekem nem jön be a korrepetálás szó – egész egyszerűen elég egy másik szempontból megvilágítani dolgokat, és máris tisztábban lát az ember. Ezt mindig egy mugli szoborhoz szoktam hasonlítani, melyet úgy két éve fedeztem fel a közeli művészgalériában. Kis fém ollók voltak összefonódva, látszólag teljesen véletlenszerűen, ám ha az ember egy bizonyos szemszögből nézte, a parányi vágószerszámok egy vitorlás hajót formáztak. A tanulásnál is csak ezt a szemszöget kell megtalálni – s itt csak az másabb, hogy ez egyénenként változhat – és máris összeáll a kép.

Lassan megérkezem a tölgyhöz, ahol már ott vár a lányka. Alaposan végigmérem – „szakmai” ártalom, mondaná apa, és tényleg nem tehetek róla, egyszerűen mindig mindent és mindenkit végigmérek az utolsó kis részletig, mintha lerajzolni készülném. Az emberek persze csak azt gondolják, megbámulom őket. De végül is mióta érdekelt mit gondolnak rólam?
Végigjártatom tekintetem barna bakancsán, zöld farmernadrágján, szürke pulcsiján, végigsiklott pillantásom a hugrabugos sálon, komoly, szép arcán, melyet egy dudor csúfít el kissé, ( nem kérdezek rá, mi történt, valószínűleg nem az a történet amit szívesen mesélget) majd lófarokba kötött haja után a szemébe nézek, melyek komolyságot, magabiztosságot tükröznek.
Biztos ő is végigmért engem, még ha nem is bámult olyan feltűnően, mint én őt. Hajam borzas, fel van kötve egy félig kibomlott kontyba, fekete iskolai talárom kicsit csálén áll, és jó pár látható helyen festékfoltok éktelenkednek rajta. Lábbeliként egyik lábamra fűzöld, másikra orgona lila tornacsukát húztam. Szememet nagy, fekete keretes, nagyítás nélküli szemüveg mögé bújtattam. Úgy összességében nem kelthetem a rendezett, fegyelmezett ötödéves látszatát. Egy másik dolog már, hogy nem is akartam.

- Szia Niraniel! – köszöntem vissza neki. – Igazán nincs mit köszönnöd, szívesen segítek a párbajozásban. Aztán majd kiderül, hogy mire jutunk. – mondom neki vidáman.

- Tulajdonképpen mi a problémád a párbajozással, az órán tanultakban kéne egy kis segítség, vagy csak bővíteni szeretnéd a tudásod azzal, amit az órákon nem vesztek még? – indítok egy kérdéssel, hogy jobban képbe kerüljek, és kitaláljam, mivel is kezdjünk.





Naplózva


Niraniel Ays
Hugrabug
*


*Trouble magnet*

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2012. 11. 08. - 17:12:23 »
+1

Holly Reed

“Egyszer kopp, másszor hopp...”

Az igazat megvallva, megnyugodtam, hogy nem egy “tökéletes” gyilkológép kinézetű lány lesz a tanítómesterem, hanem egy ilyen elvontabb fajta, mint Holly.
Kimondottan szimpatikus volt így első ránézésre, bár azt már megtanultam egy ideje, hogy se pozitív, se negatív irányban nem érdemes ítélkezni ismeretlenül.
Kicsit zavarba jövök a kérdésére.. nos, pszichológiai eset vagyok, nem kétséges. Megköszörülöm a torkom, veszek egy mély levegőt, aztán csak ráveszem magam a válaszra.
- Hát..öö.. a helyzet az, hogy hiába mondok ki egy varázsigét, ha emberre mondom ki, nem működik a pálcám. Amint mondjuk egy tökön gyakorolok, megy a dolog, de úgy látszik, nem akarok senkit sem bántanai. Pedig egy párbaj épp erről szólna, tudom. - Elpirultam, de azért kicsit meg is könnyebbültem. Hátha tud valami varázslatot, ami rá tudja kényszeríteni a pálcám, hogy engedelmeskedjen. Majd észbe kapok, még nem fejeztem be a monológot.
- Aztán.. volt még egy eset. Az álmomban történt. Éreztem, hogy valami nagy veszély fenyeget és hirtelen önálló életre kelt a pálcám, mikor álmomban egy halálfaló közeledett felém. Na és akkor a hálótársaim szerint legalábbis, megidéztem egy patrónust.. pedig ezt még nem is tanultuk. A professzorom azt mondta, ez lehetséges, ne aggódjak, nem a pálcám a hibás. Vannak pálcák, amelyek érzékenyebbek az átlagnál és úgy tűnik, az enyém is ilyen.
Reménykedtem, hogy nem néz teljesen hülyének vagy hazudósnak, de ha így van, az ellen sajnos nem tehetek semmit. Mindent vagy semmit, mert csak akkor működhet ez az egész dolog, ha teljesen őszinte vagyok. Tudom, hogy ő nem a pszichológusom, hanem csak egy felsőbb éves hollóhátas, akire szerencsétlenségére rásóztak engem.
- Zavarna, ha rágyújtanék?
Remélem nem. Előveszek egy szál cigit a zsebemből és rágyújtok. Rossz szokás, tudom, de kicsit el kell lazulnom, mielőtt az “életemért harcolok”. Amúgy volt idő, hogy elgondolkoztam, miért dohányzik annyi ember. Talán ez a csecsemő kori szopás-ingerre vezethető vissza.. kell, hogy valamit az ember a szájába vegyen és szívjon. Vissza a feladathoz.
Itt a magányos tölgynél biztosan nem a traccs-partizásról kéne szólnia ennek a találkozónak, de nem tehetek róla, meg kell kérdeznem.
- Mondd, neked mindig simán ment, hogy megátkozz valakit?
Naplózva


Holly Reed
Eltávozott karakter
*****


♦ Gyömbérhajú lány ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2012. 11. 13. - 16:33:18 »
0

Niraniel Ays

Párbajozás. A lány mondókája után lassan sejtem, hogy itt nem az egyszerű gyakorlásról van szó. Ezek elvek. Itt áll előttem 11 évesen, jól megy neki az átkok elvégzése, de emberre nem tudja őket szórni. Ez valahol szerintem arra vezethető vissza, hogy nem képes bántani, ártani a másikat, még ha az ellensége is. Túl tiszta, túl jó ahhoz. De akkor felmerül bennem a kérdés, hogy akkor vajon miért akar párbajozni? Mert ez akarat kérdése. Párbajt kezdeményezni akar vajon, vagy csak túlélni, ha olyan a helyzet. Utóbbit teljesen megértem. Ezekben az időkben mindenkinek tudnia kéne alapszinten védekezni, hisz sötét idők járnak, bármi megtörténhet. Viszont ilyen dolgokról nem tanácsos alig ismert emberekkel konzultálni, hisz ki tudja, melyik oldalon áll a másik… De ahogy ránézek, amilyen fiatal, a szemén látszik, hogy szavai őszinték, s ráadásul nem képes másik érző lényre átkot szórni, egy pillanat alatt eloszlanak a kétségeim. Egy jövendőbeli halálfaló, egy sötét oldalon álló nem így néz ki. Nem így beszél. Nem erre nevelték.
A másik eset meg, az álma, abszolút megerősít abban, hogy Niraniel nem a sötét oldal kedvelője. A történet hihetetlennek hangzik, 11 évesen patrónusbűbáj… de látszik rajta, hogy komolyan, őszintén mondja, így azt gondolom, én is őszintén fogok vele beszélni.

- Értem már, hogy mi a probléma. Nem tudsz ártani más embereknek, nem visz rá a lelked. És én azt mondom, erre legyél büszke! Kevés olyan ember van ezekben az időkben, akiben ennyi jóindulat lakozik, annak ellenére, hogy ez kicsit veszélyes. Abból amit mondtál, egyenesen jutunk el a kérdéshez, hogy akkor mi is a célod a párbajozással? Úgy értem, csak azt szeretnéd, hogy megfelelően tudj védekezni, és ha olyan helyzetbe kerülsz, ne maradj alul? Vagy te szeretnél kezdeményezni? Mert ebben az esetben ez hozzáállás kérdése, akarnod kell, hogy a másiknak árts…

Te jó ég. Tiszta pszichológia. Csodálkozom is, hogy hogyhogy engem ajánlott a professzor, ha nem csak sima gyakorlásról van szó. Bár biztosan meg van ennek is az oka.

Cigarettát vesz elő. Meglepődök, de nem a fiatalságán, mert szerintem ez nem a kortól függ. Én mindig is elleneztem a dohányzást, fel sem foghatom, hogy lehet tudatosan saját szervezetünket leépíteni… A sok stressz miatt ma már szinte mindenki szájából cigi lóg ki… Undorító… És csak azért, mert lenyugtat, és rendszerességet, kapaszkodót ad ebben a veszélyekkel teli világban, mert bármi változik, ez legalább marad. De kérdem én, a csoki is lenyugtat, az meg finom is, minek kéne még cigaretta?
De nem én vagyok az, akinek meg kéne magyarázni neki, hogy nem jelent menekvést semmi elől egy pár papírba sodort lassú halál. És ki vagyok én, hogy megmondjam, mit csináljon? Ezért is csak szórakozottan rázom a fejem, jelezvén, hogy nem zavar. Amíg csak beszélünk, nyugodtan, gyakorlás közben meg úgyis csak útban lesz.
Aztán rólam kérdez.

- Nos, azzal kell kezdjem, hogy én nem vagyok profi párbajos. Meg is lepődtem, hogy a professzor engem ajánlott. Minden átkot el tudok végezni, ezzel nincsen problémám, de én túl lassú vagyok harchelyzetben. Nem nekem találták ezt ki.
Mivel én nem kerestem különösebben a lehetőséget, hogy összetűzésbe kerüljek valakivel, éles helyzetben nem túl sokszor kellett párbajoznom, mindazonáltal én úgy vagyok vele, hogy ha veszélyben vagyok, akkor muszáj visszaátkoznom, ha életben akarok maradni. Ha megsajnálnám az ellenfelet, akkor ott abban a helyben veszett el az egész. Ha meg csak gyakorlás van, akkor nyugodt lelkiismerettel átkozok meg más embert, hisz tudom, hogy utána rögtön kimondásra kerül az ellenátok is. Én a védekező stratégiámat fejlesztettem jobban, és igyekszem mihamarabb kimondani egy gyors Protego-t, és kész.
És én tényleg csak azt tudom mondani, hogy ez csak akarat kérdése, el kell fogadnod, hogy van olyan helyzet, hogy vagy te, vagy a másik. Amíg ezt nem sikerül leküzdened, addig javaslom a jó védekezést, meg hát nem árt, ha az ember fürge, nem úgy mint én.










Naplózva


Holly Reed
Eltávozott karakter
*****


♦ Gyömbérhajú lány ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2013. 05. 06. - 00:41:12 »
+1

                                                                                                                                                     

Van egy hely a parkban, távolabb, egy hely, ahová ritkán téved ember. Messziről igazán barátságtalannak tűnik a magányos tölgyfa, maga körül durva, sziklás talajjal. Pedig aki egyszer már járt itt, az tudhatja, csodálatos hely. Én úgy jó két éve fedeztem fel, és az óta különösen szeretem itt eltölteni az időmet, főleg tavasszal, mert ilyenkor a sziklák között ezernyi vadvirág bújik meg, fokozva a hely varázsos hangulatát.

Kopott hátizsákom ledobom a fa tövébe, majd óvatosan a földre helyezem a festőládám, melyet eddig varázspálcámmal röptettem. Miután csomagjaimtól megszabadulok, levetem nyári ruhámról a kötelező, iskolai talárt, melynek fekete színe csak úgy vonzza a forró napsugarakat. Majd megsültem, mire ide értem, de nem mertem megkockáztatni, hogy mugliruhában sétáljak végig az iskolán és a parkon. Tegnap is láttam, hogy egy prefektus 20 pontot vont le egy diáktól, aki nem az iskolai egyenruhát viselte, gondoltam, nem kísérlem meg hogy a Hollóhát miattam szenvedjen pontlevonást. Itt viszont szerencsére már nem kell tartanom attól, hogy bárki is ilyesmin törné a fejét, jól látom innen, hogy közeledik-e valaki, és szükség esetén majd visszahúzom magamra a talárt, így az érkezőnek már nem lesz mibe belekötnie. Régen nem volt ilyen szörnyű a helyzet, simán tolerálva volt hétvégente a mugli öltözet. De hát ez legyen a legnagyobb bajom.

A fa árnyékában – és persze a talár nélkül – sokkal kellemesebb a szinte nyári idő. Ráérősen pakolom ki a ládámból a festékes tégelyeket, ecseteket, üvegcsét, festékhigítót, egyszóval mindent, amire szükségem lesz. Rég nem volt alkalmam nyugodtan festeni, és már nagyon szükségem volt egy ilyen napra. Az ügy érdekében tegnap felkeltem fél hétkor – igen, jól hallottad, szombaton, hajnali fél hétkor – és egészen hajnalig tanultam, bepótolva a vasárnapi adagot is. Muszáj volt, hisz már az április is beköszöntött, és nyakunkon vannak az RBF-ek. A professzorok nem könnyítik meg a dolgunkat, mintha nem tudnák, hogy az összes év anyagát át kell néznünk, temérdek új tanulnivalót is a nyakunkba sóznak. Ráadásul ez még nem minden. Eddig biztos voltam benne, hogy legalább a bájitaltan menni fog, erre egyik napról a másikra csak úgy lecserélik Foley professzort. Az ő órái jól fel voltak építve, mindig lehetett érteni a dolgokat, Lumpsluck pedig – annak ellenére hogy természetesen ő is kiválóan ért a bájitalkeveréshez – nyilván más módszerekkel tanít, még ha ugyan az is a tananyag, és számomra sokkal zavarosabban adja elő a dolgokat. És akkor tessék kérem, hozzászokni gyorsan, ne kérdezősködj, mert annak rossz vége lesz, stb. Egy tanárváltás sosem könnyű, hát még vizsgaidőszak előtt. Kíváncsi vagyok, mi lehet most Foley professzorral, egyáltalán életben van-e (mert ugyebár ezekben az időkben még ebben sem lehet biztos az ember), mintha olyasmit rebesgetének, hogy eltűnt, meg hogy körözés alatt áll, de fogalmam sincs, hogy mi igaz ebből, az is lehet, hogy csak elutazott (ezt egy harmadéves griffendéles szájából hallottam egyébként) de valahogy ez nem illik a képbe, és persze a legelvetemültebb teóriákat meg sem említem. Találgatásra, tűnődésre viszont nincs idő, ahogy nagyon másra sem, az ember ha már öt percet pihen, hallja a fejében gonoszan suttogó hangokat: „Vizsgááák, vizsgáák, errrbéefff, errrbéefff…”. Egyébként nem csak én vagyok kikészülve tőlük, az ember azt hinné, hogy a hollóhátasok jobban bírják a strapát, de este a klubhelyiségben gyakorta látni nyúzott arcú, kimerült, motyogó, káromkodó illetve tankönyvre borulva alvó ötödéveseket. Én kb. két hétig bírtam szünet nélkül az egészet, és tegnapra született meg bennem az elhatározás: lesz ami lesz, holnap szünnapot tartok, zárva felirat ki tesz, sajnáljuk, a hívott nem elérhető, bíp, bíp, a sípszó után hagyjon üzenetet.

Miután a ládából kipakoltam a cuccokat, lecsukom a fedelét, és előre hajtom a ráerősített favázat, melyre a keretre feszített vásznat helyezem. Egészen praktikus dolog, festőállvány, és tároló egyben. Hátam a fa törzsének támasztom, egy percre elmerengek, majd kékbe mártva ecsetem, elkezdek festeni. Azt nem tudom, milyen kép fog születni, de azt tudom, hogy kié lesz, és ez pont elég.


Naplózva


Morgan Williamson
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2013. 05. 09. - 13:35:21 »
+1

Holly

Sajnos az idő egy olyan dolog, ami múlik és változásokat hoz minden téren. Természetesen vannak pozitívak is, hiszen örülök a jó időnek, sokkal jobb, mint a szeszélyes március, bár az esők állandó tényezőt jelentenek így is. Az RBF vizsgák közeledte viszont egyáltalán nem ilyen pozitív tényező, csak megkeseríti életünk, ami jelen szituációban halmozott, hiszen minden eddigi évnél keményebb kézzel fognak minket, az életünket totalitárius módon szabályozó rendszerrel együtt a vizsgák mindent ki facsarhatnak belőlünk, ha hagyjuk. Én pedig ezt nem akarom hagyni. Persze ez nem csak ennyin múlik, ezért tenni is kell és nem kis munka. Meg kell találni az apró jó dolgokat, valahogy ki kell kapcsolni, csak bámulni a nagyvilágba, a merülő energiát valahogy mindig újra tölteni. Én szerencsésnek tartom magam ilyen téren, mert tudok tenni ennek érdekében, zárkózott, apatikus énem és a bennem lévő "művész lélek" gondoskodnak erről. Például amíg átsétálok gyógynövénytanra egyik épületből a másikba, van időm, hogy egy-egy érdekes jelenséget megfigyeljek, ami megragadhatja kicsit képzeletem. Ott van persze a zene is, amire valami módot mindig találok, volt, hogy az elméleti anyagot dallamra illesztve ismételgettem magamban, mintegy megzenésítve, hogy megragadjon. Aztán ott vannak a kötődések, amiből nekem nincs sok, egy kezemen meg tudom számolni. Igaz, az egy az szinte mindennél fontosabb tud lenni és sajna még szőnyeg alatt sem igen maradhat, ami kicsit védené a dolgot.
Épp az ilyen újra töltődési lehetőség visz most is ki a birtokra, félredobva a mágiatörténet jegyzeteimet kijövök a szabadba. Jól esik a torony levegője után a friss levegő, amit lenge szellők tesznek még kellemesebbé. Nincs igazán tervem, csak elindultam, amerre a lábam vitt. Amúgy is szeretek magamban csellengeni, de most ez különösen jól esik. Ilyenkor a gondolataim is szabadon csaponganak, bár most inkább az árnyasabb témák körül járnak, nevezetesen a közelmúlt eseményeinél. Van is táptalaj, hiszen tanárt váltottunk és az okokon nem kell sokat gondolkozni. A színfalak meglehetősen vékonyak és egyre inkább áttetszővé válnak, a rendszernek sincs oka különösebben takargatnia magát, ahogy az emberek körül egyre több dolog történik, akiknek ilyen sebességű változások mellett nem lehetne maszlagot beadni. Nem is figyelem merre megyek, így botlok meg hirtelen egy kiálló sziklában, ahogy a fa felé korzózok.
-Váááá!!! - adok a szituációra nem túl artikulált választ, bár inkább meglepetten, bár én rendszeresen eljátszom hasonlókat, lépcsőkben is megbotlok olykor, most nincs segítségemre ez a tapasztalat, így valami Chaplin filmbe illő mozdulatsorral vágódok el, a végsőkig küzdve egyensúlyomért, mindhiába. Sajnos ezért a műveletért nem kapom meg Róma uralmát, pedig én is kénytelen vagyok "megcsókolni" föld anyánkat, ahogy Brutus, az első konzul tette a legenda szerint a jóslat hatására. Az én "jutalmam" picit más: jól megütöm magam, de a testem nem igazán szenved károkat, pontosabban csak a fejem szenvedi meg az egészet, mert az súrolt egy sziklát, így a szemöldökömnél picit megnyitotta a bőrt. Ehhez jár még pár másodperc képszakadás is grátisz. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor feltápászkodom.
-Ki a fene tesz ide sziklákat?! - kérdezem csak úgy a levegőtől, miközben kezemmel a homlokomhoz nyúlok, hogy megállapítsam, valami, aminek az ereimben lenne a helye, már nem ott van. Közben fel is nézek, hogy kiszúrja a fa alatt Hollyt, így elkezdek felé botorkálni, mert még szédülök, az ütésnek hála. Közben pálcám után is turkálok, mert arra szükség lenne. És hogy igazán jó legyen az egész, a jobb szemem, ami fölött a seb van, kezd összeragadni a lecsurgó vértől, ami már a fél arcomat kezdi beborítani. Ezek a hülye hajszálerek sok vért adnak ki ilyenkor, bár ez nem veszélyes, de ha valaki rám néz, elsőre az juthat eszébe, hogy a srác a fél arcába kapott valami repeszt.
Naplózva


Holly Reed
Eltávozott karakter
*****


♦ Gyömbérhajú lány ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2013. 05. 16. - 21:29:26 »
+1



Az ecset szőre feltöltődik a türkiz festékkel, majd a vászon felé emelem, és hagyom, hogy a kezem szabadon járjon. Ilyenkor nem gondolkodok sokat, most nincs modell, semmi alap, csak én, a vászon, és a kezem, benne az ecsettel, mely mint valami csatorna engedi át magán a bennem lévő érzéseket, hogy azok formát öntsenek a fehérségen. Nem sietek, nem is lehet. Újabb színeket veszek elő, kisebb, s nagyobb ecseteket. Észre sem veszem, de már egészen összekentem magam: bal karomon hosszú, zöldes folt éktelenkedik, jobb arcomat pedig kék csík díszíti, mint valami indiánnak. Lassan kezd kialakulni a kép. Még közel sincsen ám kész, de már úgy jó háromnegyed óra telt el. A vásznon fehér, és kék dominál, és az egyik folt, igen, mintha olyan lenne mint egy madár. Bár ha elfordítom a fejem… Hm. Azért nem olyan egyértelmű, de általában az én képeimnél sosem az. Érdekes, nem is tudom, mióta nem festettem ilyen világos kékkel, meg egészen fehérrel, valahogy mindig a fekete, a komor színek domináltak amióta a vezetés lecserélődött, és a halálfalók jutottak hatalomra, persze nem tudatosan, és csak most tűnik egyáltalán fel, mikor kiugrom a megszokott közül.
Folytatom tovább a munkát, most egészen vékony ecsetet veszek elő. Mélykékbe mártom, majd egészen közel hajolok a vászonhoz, és nyelvem hegyét kinyújtva a koncentráció közepette, behúzok pár vékony vonalat. Egészen elmélyedek a csendben, így mikor hangos kiáltást hallok, úgy pattanok fel, mint akit megcsíptek. Oldalra kapva fejem még éppen látom, amint Morgan a földre vágódik. Ijedten kiáltok fel, kezemből kiesik az ecset amint azt szám elé emelem. Szélsebesen pördülök meg, közben felborítva egy teli tégely vörös festéket, amiből jócskán jut a képre is, a ruhámra is, de nem törődök vele, odaszaladok a fiúhoz, aki idő közben elkezdett feltápászkodni. Amint felnéz, meglátom, hogy fél arca vérben áll, és felkiáltok.
- Te jó ég, Morgan, ne mozdulj, ülj le, nem szabad mozognod ha valamid eltört, hol fáj, látsz egyáltalán? Próbálj kicsit arrébb csúszni, ide, itt van egy kis füves rész, ha elájulsz vigyázz, ne vágd be a fejed, te jó ég, mutasd az arcod, te jó eg– hadarom olyan gyorsan ahogy csak tudom, miközben letérdelek mellé, és jobban megszemlélem a sebet. A sok vértől nem igazán látszik, de mintha a szemöldökétől csorogna le, végig az arcán. Szívem őrülten dobol, most mit csináljak? A pálcám valahol a fa tövében, de különben sem vagyok olyan idegállapotban, hogy varázsolni tudjak, így jobb híján puszta kezemmel próbálom óvatosan letörölni a vért az arcáról. Csak ne ájuljon el a vérveszteségtől, csak ne legyen baja, csak ne ájuljon el…




Naplózva


Morgan Williamson
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2013. 05. 17. - 12:35:17 »
+1

Holly

Jó is egy nyugodt délutáni séta, amikor abszolút kikapcsolhatok, amikor csak a napsütés, a langyos szellő és a természet, na meg a kastély évszázados szép épületei vesznek körül. Semmivel sem foglalkozom, csak vagyok és a gondolataim szabadon csaponganak. Szükségem van erre és szerintem minden ötödikesnek is szüksége lenne erre, hogy a sötét világunkból és a vizsgák jelentette terhelés keretei közül kilépjenek és feltöltődjenek. Igaz, ilyenkor néha rosszabb az egészbe visszamerülni, de akkor is feltöltődve teszem és ez elég erőt ad. Igaz, nem mindenki olyan szerencsés, hogy ezt meg tudja tenni, nekem olyan a berendezkedésem, hogy ki tudjak kapcsolni, elvonatkoztatni és félretenni a dolgokat, hiszen mindig is a sztoikus apátiát tartottam ilyen helyzetekben az ideálnak, azt igyekeztem és igyekszem követni. Most is csak megyek, amerre a lábam visz, de nem kifejezetten jó irányba, ugyanis valaki hanyag és nemtörődöm módon, teljesen felelőtlenül csak úgy itt hagyott pár sziklát, ráadásul pont az utamban. És itt kezdődnek a gondok: kifejezetten szórakozott tudok lenni és az ilyen akadályok amúgy is nemezisnek számítanak nálam, olykor egy lépcsősor is problémát jelent. Ez most sincs másképp, mert istenesen elvágódom és még a fejem is beverem, ezáltal megindítva egy csörgedező vérpatakocskát a homlokomon. Szédülök, a fejem lüktet, a fülem tompán zúg, de akkor is feltápászkodok, miközben fekete pontok táncolnak a szemem előtt. Az adrenalin mégis megteszi nekem ezt a szívességet, hogy kisegít így kezdek véres, ragacsos jobbommal valami kendő után matatok, miközben kedvesem is "befut" és rám zúdít egy jókora szóáradatot, mire még csengeni is kezd a fülem. Hajszálra vagyok, hogy rádörrenjek, ugyan kussoljon már, de nem teszem, ennyi önuralmam van. Nem oldana az meg semmit.
-Nyugi kislány, nincs gáz, csak én is beszállok a festő bizniszbe. Kövekkel kezdem és pirosra festem őket. - még valami hülyeséget is sikerül kinyögnöm, csak, hogy megnyugodjon a lány és lehetőleg abbahagyja a hadarást. Közben ráakadok anyag zsebkendőmre, amit a sebre is szorítok, közben szépen visszaülök az egyik kőre, mert kezdek jobban szédülni. Ha így tartom, a vérzés talán el fog állni. Egy biztos, ilyenkor a közelemben tartózkodni nem épp szerencsés.
-Figyelj! Szedd rendbe a cuccaidat, addig én magamhoz térek. Oké? - megpróbálom kicsit eltávolítani Hollyt, hogy ő is lenyugodjon, meg én is összeszedjem magam. Érthető, hogy aggódik, meg jól esik, de nehezen tűröm az ilyesmit. A frászt hozza rám.
Naplózva


Holly Reed
Eltávozott karakter
*****


♦ Gyömbérhajú lány ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2013. 05. 19. - 20:18:25 »
+1




Kék szemem a szokottnál is jobban csillog, ahogyan a fűben térdelek, és véres, remegő kezem a szoknyámba törlöm. Időközben Morgan rátalált a zsebkendőjére, ami minden bizonnyal hasznosabb lesz. Fogalmam sincs, hogy mennyire sérült meg, de nagyon remélem, hogy nincsen semmi komolyabb baj. Tulajdonképpen csak egy kicsiny seb, nem igaz? Néha pont azok véreznek a legjobban, ugye? Aggódásom azonban cseppet sem múlik el, sőt, mikor Morgan válaszol a rázúdított szóáradatra, szemöldököm sarkait összehúzom.
- Ez egyáltalán nem vicces, Morgan, most tényleg, mondj már valamit, hol fáj? Szóljak esetleg segítségért? – nem tudom elképzelni, hogy veheti ennyire félvállról az egészet. Persze az meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg ő jobban tudhatja, hogy mi a helyzet, hisz ő sebesült meg, vagy mi. Én csak azt látom, hogy itt ül, és zsebkendője is egyre inkább vörösbe hajlik, és azt tudom, hogy most itt vagyok, és tenni tudok valamit. Most itt vagyok.

Csak egy kis seb talán, de nagyobbat szakít bennem, mint gondolná. Csak egy esés, mondhatnánk „semmi komoly”. De pontosan elég hozzá, hogy előbújjon belőlem az a nagyon erős ösztön, ami mindig is meg volt bennem, egyszerűen nem tudom elviselni, hogy ha valaki, aki közel áll hozzám, veszélybe sodródik, ilyenkor kikapcsol az agyam, és csak az aggódás marad. Tisztában vagyok vele, hogy ez egyáltalán nem szerencsés tulajdonság, főleg ebben a világban, ahol bármi megtörténhet, és muszáj lenne valahogy kiküszöbölni, de egyszerűen nem megy.
Volt már, hogy akit szerettem, bajba került, és akkor nem voltam ott. Persze nem mintha számított volna, de akkor is. Az óta évekbe telt, hogy átlépjek azon, hogy inkább hátat fordítok mindennek és mindenkinek, mondván, ha nincs semmi, amihez kötődjek, nem érhet fájdalom sem. Az ha magányos bár, de biztonságosabb volt. Aztán fordult a kocka, sikerült kikukkantanom a kőfal mögül. És a helyzet máris próbára tesz, ismernem kéne magam, tudnom kéne, hogy le kell nyugodnom, hogy túlreagálom az egészet, de nekem csak az jár a fejemben, hogy most itt vagyok, most itt. Kezeimet ölemben tördelem, fogalmam sincs, hogy mit csináljak, de nem mozdulok mellőle.
- Ó, kit érdekelnek most a cuccaim? – kiáltok fel, és nem mozdulok, nem tudok egyszerűen hátat fordítani neki, és nyugodtan pakolászni. Pedig lehet hogy az lenne a legjobb megoldás.

Naplózva


Morgan Williamson
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2013. 05. 20. - 22:43:42 »
+1

Holly

Megpróbálom a sérülésem viccel elütni, de úgy látszik Holly hajthatatlan. Normál körülmények között megérteném, hiszen tudom, hogy min ment keresztül és miért ez az aggódós-ragaszkodós téma, csak a bökkenő az, hogy vérző-zúgó fejjel ezen nem agyalok, inkább azon, hogyan tudnék nyugodt percekre szert tenni.
-Hát ott a két fülem között, az a nyakamon lévő izé... bár azt nem mondanám, hogy fáj, inkább csak tompa a fejem. De nem kell segítség. Összeszedem magam lassan. - mondom, hogy valami lelket próbáljak öntenia másikba, mert őt látom, hogy jobban megviselte ez az egész. Szabad kezemmel megsimogatom az arcát is, ez engem is megnyugtat cseppet. A kendőt néha leemelem a sebről, hogy ne ragadjon bele, de az egyre kevésbé vérzik. Nem olyan vészes ez, csak durvább horzsolás, meg némi fej probléma, netán heveny agyrázkódás... nem is tudom.
-Pedig jobb, lenne, ha érdekelne, mert nem csak azokat szednéd össze, hanem lehet magad is egy picit... - mondom Hollynak, hogy meggyőzzem róla, nem lesz gáz, ha kicsit itt hagy a kövön. Nekem meg egyenesen jó lenne, de ezt nem fogom megmondani, hiszen mélyen sérteném vele, azt pedig nem akarom. Közben a vérzés is elállt, már csak a vérsavó alvad lassan a seben, így a kendőt le is veszem.
-Ezt a mocskot... - motyogom csak úgy magamnak, a kendőre gondolva, amit félre is teszek, majd eltakarítom valamikor. Ezt követően pedig lassan és óvatosan egyenesedek fel. Nincs gond, már nem szédülök, bár a világ még kicsit zizis körülöttem, de majd elmúlik.
-Asszem a fához ülök, ott jobb lesz. - igen, a tűző napon sokkal rosszabb ez az egész, mint mondjuk ott az árnyékban. Remélem a lány se ellenkezik majd nagyon. Ilyen állapotban kifejezetten makacs tudok lenni és nem biztos, hogy jó vége lenne, ha elkezdene a gyengélkedő mellett erősködni. Utálom azt a helyet, biztos nem megyek oda egy karcolással. Úgy szeretem "kezelni" magam, mint a régi szép időkben tették: az idő a megfelelő gyógyszer. Tipikus férfi hozzáállás: ha várok, majd elmúlik és kész.
Naplózva


Holly Reed
Eltávozott karakter
*****


♦ Gyömbérhajú lány ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2013. 05. 26. - 22:20:44 »
+1



Fürkésző pillantással méregetem a fiút, mikor kijelenti, hogy nincsen szüksége segítségre.
- Biztos? – kérdezek azért rá a biztonság kedvéért, tudom, hogy a férfiak hajlamosak inkább egyedül megoldani mindent, hogy nehogy egy csepp gyengeséget mutassanak, még akkor is, ha különben szükség lenne rá, főleg, ha tanúja is van az esetnek. Az első gondolatom rögtön a gyengélkedő, de Morgan szavaiból kiérzem, hogy nem lesz olyan könnyű rávenni, hogy nézesse meg magát. Egy javasasszony azért mégiscsak jobban ért hozzá, meg minden… Már-már megszólalok, hogy azért jó lenne felmenni a gyengélkedőre, amikor apró célzást tesz rá, hogy kicsit jobb lesz, ha én is összeszedem magam, és ez észhez is térít egy kicsit. No azért nem egészen tudok tiszta fejjel gondolkodni, de már belátom, hogy nem óriás méretű a probléma, s ebben a lassan elapadó vér is megerősít. Mikor Morgan egy pillanatra leemeli a kendőjét, megpillantom a sebet, mely szemöldökénél húzódik. Nyugi, Holly, semmi vész, tényleg nem olyan mély. Próbálok egy kicsit nyugodtabb lenni, és egy kicsit sikerül is, a kezem legalábbis megszűnik remegni. Azért nem hagyom egyedül, arra nem lennék képes, de látom, hogy már kevésbé vérzik, így egy vizsgálódó pillantás után felhagyok azzal, hogy elcipeljem a gyengélkedőre. De a szemem azét rajta tartom, és ha rosszul lesz, akkor rögtön segítségért fogok kiáltani. Ahogy rápillantok ruhámra, látom, hogy talán még mocskosabb lettem mint ő, és valószínűleg jobban meg is vagyok ijedve.
Mikor megjegyzi, hogy a fánál pihenne meg, lassan bólintok. Talán jobb lesz ott, jobban le is tud ülni.
- Vigyázz a sziklákkal, itt még sűrűbbek! De nézd, itt apró virágok is nőnek köztük. – figyelmeztetem a talajra, nehogy tompa fejjel megint elvágódjon, még csak az kéne.
Eszembe jut, hogy a fa alatt ott hagytam az éppen neki készült festményt, ami még nincsen teljesen készen, így előre indulok, hátra-hátra tekintve, hogy minden rendben van-e. Így van pár nyugodt perce nélkülem, ami lehet, hogy nem is baj. Mikor a fa alá érek, látom, hogy heves felpattanásommal mit műveltem, és a számhoz kapom a kezem. Az eddig nyugodt hangulatú képen most vörös pettyek éktelenkednek a kiboruló tégely miatt. Aztán lassan leeresztem a kezem, és kissé oldalra hajtott fejjel szemlélem meg művemet. Lehet, hogy kellett bele ez a kis vörös, most mindenesetre úgy érzem, így, ezzel együtt már tökéletes. Gyorsan odakanyarintok egy egymásba fonódó HR betűt a sarkába – mint mindig - és elé állok, hogy az érkező fiú ne láthassa, mit ábrázol.

Naplózva


Morgan Williamson
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2013. 05. 27. - 19:47:08 »
+1

Holly

-Biztos. –bólintok is enyhén, de a fejemre azért vigyázok. Kicsit erőlködök, hogy ne mondjak cifrábbat, igazán nem akarok durva lenni Hollyval, amikor kedves tőle, hogy aggódik. Csak az a baj, hogy idegesítő az ilyesmi nekem… A jelenlétét is próbálom kicsit kizárni a tudatomból, hogy végig tudjam gondolni a dolgokat, mert abban a kotkodácsoló tyúkanyók zavarnak ám. A vérzés is csillapodik, és lassan elapad. Elég lesz erre majd valami ragasztás, nem kell itt semmiféle gyengélkedő, meg javasasszony. Egy agyrázkódást meg kibírok, már ha van, de annyi biztos, hogy azért nem vagyok most száz százalékos állapotban. Ezért is ítélem jobbnak, hogy átüljek az árnyékba, ahol a nap heve és az éles fény nem zavar, mert jelen esetben az kifejezetten kényelmetlen. Holly szól is, hogy vigyázzak a sziklákkal, de ezek után már ez nem téma különösebben.
-Majd próbálok nem rájuk taposni. –mert gondolom a virágos dologgal erre célzott, de az az igazság, hogy ilyenkor legkevésbé sem tudnak érdekelni az ilyen apróságok. Azért csak átbotorkálok a kövek között, már ahogy fél szemes látásom engedi, mert a másikat összeragasztotta a lefolyt vér. De csak sikerül a dolog és a lány felé is pillantok, bár, hogy mit ügyködik az nem teljesen derül ki számomra, mert még takarja is. Annyi baj legyen, majd megkérdezem, talán az is segít majd neki, hogy megnyugodjon, ha arról beszélhet egy kicsit.   Ahogy bent vagyok a fa alatt, szépen neki is vetem a hátam és így ereszkedek le szépen lassan a törzs mentén ülő helyzetbe. Ezt követően a lány felé fordítom a fejem.
-Hmmm mázlid van, hogy elestem, mert nem lettél volna nagy biztonságban tőlem, amikor ilyen észbontóan csinos vagy. –eresztek meg felé valami mosoly szerűséget, hogy lássa, nincs baj, a régi vagyok. Igen, én ilyen vagyok, röpködnek a bókok, megjegyzések, többször kétértelműek. Eddigi együtt töltött időnk alatt sem kíméltem, szavakban és tettekben is megkapott minden kedvességet a leányzó, mellettem erre panasz nem lehet.
-Egyébként min szorgoskodtál? –teszem fel a triviális kérdést, ahogy felfelé nézek rá. Bár, hogy takargatja, nem biztos, hogy konkrét választ fogok kapni, de majd meglátjuk. Ha úgy van, még ki is tudom udvarolni belőle a dolgot, nekem nem tesz semmit, lyukat beszélek én bárki hasába, Holly meg nem is bárki, hanem egy nagyon különleges személy.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 08. 28. - 12:52:09
Az oldal 0.269 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.