Karámok

Ez a Tiltott rengeteg észak-nyugati részén van, vagy 200 méterre Hagrid kunyhójától.
Diákok ritkán jönnek ide. Jobbára a tanórákon megismerhető, szelídebb állatokat tartják itt (már ha a hipogriff szelíd)...

[…Grosiean…]

"A szép elvarázsol, a fenséges magával ragad"

…

…Grosiean…

…

A hószín penna hegye finoman sercegett, ahogy ráérősen a megsárgult papír rostjaiba mart. Enyhén dőlt betűk sorait hagyva maga mögött.

Azt hiszem, elhagytál valamit…
Délelőtt a karámoknál leszek. Ott megtalálsz.

Aureole

Kifejezéstelen, higanyszín tekintete a leheletnyit meghosszabbított „e” mögötti hullámra siklik. Felesleges több szót csépelni erre. Ha a címzett kézhez kapja és úgy érzi, van oka társaságául szegődni, úgy is értesül róla. A toll hegye leheletnyire pihen a pergamentől, mintha csak azért is várna még. Várná, hogy újra fekete tintavérrel szennyezze a tiszta felületet.
A buja ajkakon ritka vendég a derengő mosoly, ahogy finom mozdulattal mégis az asztalra száműzi az írószerszámot.
Hosszú, tejfehér ujjai gyakorlottan hajtják meg az üzenetet, s elülső oldalára egy puha simítással „pecsételi” a nevet; „Grosiean”. Reméli, az iskolán belül ténykedő bagoly épp úgy érti a dolgát, mint szeretett jégmadara, aki jelenleg egy másik… egy fontos levéllel van úton. Messze ide… Franciahonba.  
Kellemetlen lenne, ha a most írt üzenet célt tévesztene. Persze… nem neki.

Bárhogy is, a felvésett sorokhoz hűen, jelenése van. Nem számolja a napokat, mióta, de jó ideje rendszeres látogatója a helynek. A hűvös idő ellenére is, bizonyos időközönként a legendás lények – azok közt is általában a négylábúak -, ki vannak engedve. Hiszen a szabadság, nem csupán az emberek privilégiuma…
Nemes gondolat lenne, ha tovább fűzné. Vagy botor és naiv, mely tulajdonságokat már karonülő korában illő lett volna kipurgálni. Apja meg is tett mindent… hogy szó ne érje a ház elejét.
Lusta pillantással vágja el a már-már emlékekbe torkolló gondolatok megkopott szálát, mielőtt kilépne a Kapun.
Télvíz idején különösen nagy gondot kell fordítania az öltözékére, hiszen fizikuma nem túl ellenálló. Törékeny alkata a deres leveleket idézi, melyek ősszel a fa ágain maradnak s a legfinomabb északi szellőre is megremegnek. Ő azonban büszkébb, nemesebb vér szülötte, mintsem hogy megengedhessen magának holmi remegést…
Ahogy a térdig érő hóban vájt csapáson megindul, tartása egyenes, vonásait olybá tűnik, márványba vésték az angyalok. Egy Aureole… mindig figyeljen oda magára.
Térden túl érő fehér szövetkabátja alatt hosszúnyakú, királykék, vastag szálakból kötött garbó védi észak borzongató leheletétől, lábaira feszülő nadrágjának szárát takarásba vonja hosszúszárú csizmája, amely vékony nyomokat vés a hóba.
Hattyúszín haja hátára simulva követi lépteinek ütemét, s olykor, amikor a szellő incselkedve körültáncolja, a seszínű tincsek vele libbennek.
A karámokhoz érve áll csak meg, tekintete a körülkerített terület másik végére siklik, ahol a két unikornis áll. Fehér kesztyűbe bújtatott, vékony keze a karám egyik gerendájára simul. Érintése alatt alig észrevehetően siklik végig az észlelés gerjesztette mágia. Engedéllyel van itt…
Az anyaállatot nem különösebben hatják meg a télkönnyek, avagy a karcos idő, sőt… alakja beleolvadni látszik a fehér hótengerbe. A tavasszal született csikó aranyos sörényébe pedig már ezüstös szálakat font az idő. Jövő ilyenkorra talán már a szőre is kifakul, felveszi azt a nemes, tajtékfehér színt, mely az unikornisok sajátja…
…és dicső óarany színével elveszti ezt a bohókás tisztaságát, ami most még, akár az eleven tűz, belülről fűti.
Vajon ő… mikor vesztette el a tisztaságát?

Ha volt neki… valaha is.

Angelle

Egyetlen jó cselekedet sem marad büntetlenül...

- Eressz el, különben megátkozlak!
- Dehogy eresztelek…olyan jó móka ez!
- Egyszer még elkaplak Grosiean!
- Majd ha lekászálódsz innen!
Nevetek feléje és a mögöttem álldogáló lányokra nézek, bólintok. Ekkor a lányt, világos színű, vastag kötelek ejtik fogságul a fáklyatartónál a falon. Julie és Tessa eddig lebegtetve tartották áldozatomat, az én pálcámból pedig előkúsznak a kígyószerű kötelek. Nézem a lányt és semmi megbánás nincsen bennem. Láttam múltkor, hogy milyen állhatatosan loholt Noel nyomában. Majd adok én neki! Senki ne merjen a fiú közelébe menni! Főleg ne egy ilyen kis félvér Hugrabugos…
- Gyűlöllek Grosiean! Utállak! Egy rohadék vagy!
- Nem igaz Becky. Csak igazságos.
Mondom és hátat fordítok neki. Nem óhajtok többet foglalkozni vele, a pálcájától már ugyanis akciónk előtt megszabadítottuk, így pedig elég nehézkes lesz neki kiszabadulnia börtönéből. Ránézek barátnőimre, feltartott tenyerembe mind a kettejüktől kapok egy-egy pacsit. Megint jól végeztük a dolgunkat. Mert így van. Ha valaki mást merne mondani, az hazudna. Én mindig jól végzem a dolgaimat. Igaz, néha elég piszkos módon, de a miként az senkit nem szokott érdekelni…csak a végkifejlet.
- Áhhhh ne hagyjatok itt!

A klubhelyiségben egy bagoly vár rám. Úgy látszik elég türelmetlen példány. Előre nyújtja a lábát és hatalmas szemeivel becsmérlően méreget, mintha tudná, hogy mit követtem el az előbb. Mintha a lelkembe látna, ott pedig megtépázna egy darabot. Elkapom a tekintetem, kísérteties az, ahogy néz. Elveszem a pergament, gyorsan végigfutom a sorokat és töprengeni kezdek.
Ha jól emlékszem, akkor minden ékszerem megvan, mást pedig nem igazán hagyhattam el. Legalábbis ami fontos nekem, arra mindig ügyelek, hogy biztonságban legyek. Megfordul a fejemben, hogy Aureole csak szívat, hiszen a Mardekárosok még saját háztársaikkal is szívesen űznek gyilkos tréfákat.
Ám ahogy a baglyot nézem újra, hirtelen hiányérzetem támad. Nem tudom megmondani, hogy mivel kapcsolatban és ez idegesít a legjobban. Akármim is van a lánynál, vissza kell kapnom. Lehet, hogy valami értékes? Számomra fontos?
- Menj már innen!
Lendítem a karomat az állat felé, ugyanis a hátam is borsódzik tőle. Az sértődötten kél szárnyra és hagyja el a klubhelyiséget. Fintorogva bámulok utána. Ijesztő…
Odakint havazik és hideg van. Semmi kedvem nincsen kimenni. Csak elázik a ruhám és fázni fogok. A kíváncsiságom azonban erősebb a gyenge tiltakozásomnál. Pár percen belül lecserélem cipőmet egy bundás csizmára, felkapom fekete szövetkabátomat, nyakamba a zöld sálamat kötöm, kezemre pedig felhúzom a kesztyűmet.
A kastélyból kiérve csak követnem kell a lábnyomokat. Már a távolból látom a hószín tincseket. Olyan ott egyedül a lány, mint egy tépett szárnyú, kegyveszett angyal. Az unikornisok pedig társai. Micsoda megrendítő és kiábrándító pillanat! Gúnyosan mosolyodok el, ahogy megállok Angelle háta mögött.
- Nos, itt vagyok. Találhattál volna ennél jobb helyet is. Mintha kissé hideg volna.
Mondom és hangomban annyiféle érzelem tornyosul, hogy magam is meglepődök. Ilyenkor jön az, hogy egy Grosiean semmitől sem riad meg, mert ő mindenkinél különb…Mondd Angelle, mit látsz a szűz hóban? Mik azok az emlékek amik ennyire kísértenek?
A hirtelen támadt csend rémisztő.

[…Grosiean…]

„Nincs olyan tisztaság, amely ne tudna a vétekről. És nincs olyan vétek, amely ne sóvárogna a tisztaságra.”

…

…Grosiean…

…

A csend pedig nem az egyetlen, mely rémisztően képes csontos lidércujjait a védtelen lélek köré fonni lassan. A csend cinkostársa az Idő. Ő az, aki igazán… az ősidőktől félelmet öklendez az emberek szívébe. Mert képtelenek vele mit kezdeni… még ők, régi korok rég érlelt vére, még ők sem képesek tenni ellene. Érzed, ahogy a pillanatok selymesen kiperegnek ujjaid közül? Hallod néha… esténként, mikor az ágyadban fekszel és a baldachin zöld bársonyán vitustáncot jár a gyertyák fénye… hallod, ahogyan közel bújik Hozzád és füledbe susogja mindazt, amit még nem értél el? Amit… talán sosem fogsz elérni?
A csönd burka mégis felreped, az Idő pedig meglódul, mintha be akarná hozni a gondolatokba ragadt lemaradást…
Hallotta, hogy közeledik, a hó Grosiean léptei alatt is halkan roppan. A hó tiszta. Éppen ezért árulójuk. Ez a szűzies fehérség az egyetlen, ami tükrözi mindazt, ami ő sosem lehet...
Bár hátulról nem látszik, Angelle ajkaira is mosolyt csalnak a szavak. Szelíd, „nem is vártam mást” mosolyt. Az aranyvér sürgető, őt megillető jogaiért száguld, akaratot és dacos „most!”-ot pumpálva a porhüvelybe, melyet kinek-kinek osztott az élet. Vagy a tulajdon apja…
Nem kerget valótlan, be nem teljesülő ábrándokat, mégis olykor meglegyinti a gondolat; bár ő is csak a kimondott szót hallaná, bár érdekelné a való és homályba vesznének az álomvilág pofátlanul igaz árnyalakjai.
Nem siet a válasszal. Kiélvezi a beálló némaság előrezgéseit, amik finoman vibrálnak közöttük.
Hangja végül halkan, ám jól érthetően töri meg a csönd leheletvékony burkát;
- A nem kedvelt dolgok megtűrése csak nemes jellemed erősíti, Grosiean.
De bizonyára mindezzel tisztában van a lány is.
Egy lusta szívdobbanásig higanyszín tekintete még ott pihen a távolban pihenő állatokon. Az avatatlan szemlélőnek talán nem tűnik fel, ám a hószín teremtés – aki jó ideje felügyeli a jószágokat - látja, hogy a csikó mozgása itt-ott megtörik. Való igaz, rengeteget fejlődött, mióta megszületett, de messze még a teljes gyógyulás.
A hó mindent betakar, Grosiean… minden szennyes dolgot elfed. A világ fertőjét… és csak reménykedhetünk, hogy mocsoktól csatakos lelkünkre is jut néhány hókönny.
Ráérősen fordul meg végül, hiszen az alapvető tisztelet kijár háztársának.  
Eszébe jut, miként idézik s emlegetik a lányt; Méhkirálynő. Igen találó megnevezése a szenvtelenül fiatal és legalább ennyire gyönyörű lánynak, aki látszólag úgy tekeri ujja köré az embereket, ahogyan a fonalat szokás az orsóra. Az eredmény látványos és… magáért beszél.
- Találhattam volna… - hagyja ennyiben a helyszínt, higany tekintete semmitmondó lassúsággal vándorol a már-már fekete szemekre. Nem mintha neki kellene alkalmazkodnia. - …de itt van dolgom.
És ezek szerint Neked is…
Egy szívdobbanásig elhallgat, a majdnem fekete tükrök egy másikat csalogatnak emlékezetébe s bármennyire is mulandó ez a pillanat, éles fájdalommal idézi vissza testérpárját, az egyetlen szempár tulajának lényét, akit egyedül és kizárólag szeret ezen a világon. Az eszmélés ösztönszerű, csak a deresnek tűnő pillák finom rebbenése árulója „hibájának”. Megint… összecsúsztak a lét leheletvékony rétegei. Óriási hiba…  
Fehér kesztyűbe bújtatott keze még mindig a karám gerendáján pihen, ám mivel a varázslatot feloldotta, felesleges tovább várakozniuk.
- Gyere… - hullámzik lágyan válla fölött a szó. Akár hideg és parancsoló is lehetne. De nem az. Nincs szüksége ilyen béklyókra, hogy tudja, Grosiean követi majd. Elvégre… ha minden igaz szüksége van arra a… valamire, ami a Hószín lánynál van.
Kinyitja a kaput, és ha Nolita követi, amaz be is csukódik mögötte. Ha a Méhkirálynő nem töri meg, csendben haladnak a két állatig. Angelle nem tolakszik, megtartja a varázslények között a tisztes távolságot. Az anya már hamarabb felfigyelt rájuk, mintsem, hogy ők észrevették volna a jószágokat, a csikó azonban, fiatal hebrencs, csak most emeli rájuk különös, sötét szemeit s dönti félre fejét finoman, mintha azt latolgatná, érdemes e a két érkező a figyelmére. Angelle – dacára a magas hónak – finoman fél térdre ereszkedik, jobbját tenyérrel felfelé nyújtja. Hattyúszín tincsei óvón ölelik körbe törékeny alakját.
A pillanatba dermedt képet végül a csikó zavarja meg, ahogy szép fejét kissé felveti, majd, mintha levetkezte volna hirtelen gyermek-énjét, engedelmesen odalépeget hozzá.
- Az érintésed megnyugtatja…
Bár higanyszín tekintete továbbra is az unikornison pihen, szavait egyértelműen a lánynak címzi s talán az üzenet is magától értetődő. A csikó egészen törékenynek tűnik ebben a végtelen fehérségben, mégis, mikor a lányok elé ér, szép fejét ismerős mozdulattal simítja a hószín teremtés kezébe, mintegy elfogadva őt.
Angelle nem él vissza a bizalommal, lassú mozdulattal emelkedik meg, hogy a jószág hátsó, bal lábához lépjen.  
- Anatómiailag nem más, mint akármelyik ló.
Puha simítása az állat feszes combján elveszi szavainak esetleges száraz becsmérlését, amelyre az ő fülük meglehet nem, de az unikornisé érzékeny. Vajon miért van az, hogy a legtöbb, erővel és tekintéllyel rendelkező varázslény büszke? Büszkék akárcsak ők…
De vajon… mennyit ér ez a büszkeség?

Angelle

A jót, nem mindig könnyű felismerni...

Egyfolytában a madár tekintete jár az agyamban. Olyan volt, mintha valami láthatatlan kész kotorászott volna bennem. Nem szeretem az állatokat. Mitch állandóan rám uszítja a macskát, a baglyok meg úgy merednek rám, mintha legalább állandó fejmosást kapnék tőlük. Csodálkozik hát bárki is, hogy nem vagyok jóban velük? Mégis zsong a fejem a pillanat varázsától.
Lehet, hogy mondanom kéne valami csípős megjegyzést és ennyiben letudni ezt az egész kis találkát. Sokkal szívesebben üldögélnék most a meleg klubhelyiségben és gondolkodnék a bajos szerelmi életemen, vagy épp szekíroznám Richardot. Tényleg, még azt is el kell neki mondanom, hogy ki láttam a minap a folyosón. Bizony Richard, Monique visszatért az iskola falai közé!
De nem mondok semmit. Hagyom, hogy a lány szavai körbejárjanak. Rég voltam valaki mellett ennyire nyugodt és nos…ennyire idegen? Talán ez a megfelelő szó. Angelle nem az a lány, akivel olyan gyakran beszélgetnék. Nem kerülöm, szó sincs ilyesmiről, de valahogy nem volt meg az-az alkalom, ami során megtalálhattunk volna a közös hangot…eddig. Talán.
Hideg van, bár a tél sajnos mindig ilyen. Sötét hajamba a szél, pár hópelyhet sodor. Aprócska gyémántokként csillognak a barna hajszálak között megbújva. Békésnek kéne lennie a pillanatnak, hiszen itt van két unikornis, a lány is maga a megtestesült türelem, csupán én rontom el állandóan az ilyen perceket. Türelmetlen vagyok, dacos, nem bírok mit kezdeni az idő varázsával.
Itt van dolga? Nem értem. Miért nem üldögél ő is a meleg kastély egyik zugában? Mi viheti rá arra, hogy a hóban sétálgasson és az állatokat dédelgesse ennyire gyengéden, odaadóan? Nem találom az okát. Nem minden kérdésre van felelet.
Mi a fenét művel?
Most nem annak kéne következnie, hogy fogom magam és visszabattyogok az iskolába? Nem…most nem az fog következni. Valamiért úgy érzem, hogy megbízhatok a lányban, nem fog az állatok elé vetni. Ő nem Mitch. Meg aztán Mardekárost nem szokásom szívatni. Miért tenném? Könnyűszerrel lealázhat bármelyikük. Nem vagyok ám én olyan gonosz, mint amilyennek látszok néha. Na jó. Sokszor.
- Az én érintésem aztán biztos nem!
Horkanok fel. Nem hibáztathat a lány, elégszer jártam már meg az állatokkal. Állítólag megérzik a gonoszságot. Vajon tényleg az vagyok? Gonosz? Ugyan…vannak nálam sokkal rosszabb emberek is. Miért pont engem bélyegeznének meg ilyesmivel?
Közelebb lépdelek, szigorúan a lány háta mögött, tekintetemben magabiztosság, de csak azért, hogy Angelle ne lássa rajtam a félelmet.
- Anatómiailag igen…na és az elméje? Anatómiailag ugyanolyanok vagyunk, mi emberek is. Mégis sok a kretén köztünk…mind különbözünk.
Mondom miközben figyelem a jelenetet. Semmi pénzért nem tenném ki a kezemet, még a végén leharapná valamelyik! Engem erre rá nem veszel Angelle! Nem nem és nem! Ráadásul még az se derült ki, hogy mi van nálad…Valamiért nem tartom jó ötletnek, hogy megkérdezzem, pontosan mit is hagytam el. Pedig lassan ideje volna, hogy a titkokra fény derüljön. Minden titokra. Úgy lehet csak teljes az igazság.
Szörnyű napnak nézek elébe.
- Te most mégis mit csinálsz?
Nézek rá szörnyülködve. Mi vagy te lány? Lódoktor?

[…Grosiean…]

„A félelem értetlen ragadozó”
– De Te vagy a vadász…

…

…Grosiean…
♥

…

Nem valószínű, hogy a ráérős léptű, hószín teremtés bárkit is a… vérengző unikornisok elé vetne. Angelle nem-kedvelem listáján igen előkelő helyen szerepel a hevesség, mint olyan, s oka sincs arra, hogy olyannak tegyen keresztbe, akitől „segítséget” vár.
Egy szívdobbanásig még ott pihennek hosszú ujjai a csikó combján, s mikor a mögötte álló lány felhorkan, elemeli kezét onnan.  
Mozdulataiban ott kushad a türelem, ahogy megválik a fehér kesztyűktől, s kabátjának zsebébe süllyeszti őket, míg nincs rájuk több szüksége. Éreznie kell az izmokat, az inak vonulatát, ebben pedig akadályozza a puha anyag, még ha oly vékony is…
-   Kretén…? – formálják puhán az ajkak, mintha nem éretné. Pedig… csupán ízlelgeti.
-   Az unikornisok között nincsenek… kretének. Némelyikük dacos, mások büszkék, egyesek bizalmatlanok… de ha az a javukat szolgálja, mind elfogadja a segítséget.
Talán már nem is ezekről a nemes lényekről beszél. Talán…
Nála ritkán tudni, hol jár éppen… gondolatai tágas csarnokában, vagy a megzabolázhatatlan álmok birodalmában, ahová önkéntelenül lép minden éjjel… rabként sínylődve, míg a hajnal első sugarai feloldozást nem hoznak.
-   A régi korok embere úgy tartotta… hogy a vér a felelős azért, amilyenek vagyunk.
És a testnedvek… - teszi hozzá gondolatban, noha van egy olyan sejtése, mindezt a varázstalan tudatlanok aggatták a saját verziójukra.
-   De való igaz… - kél lustán a halk hang - … mind különbözünk.
Ha Angelle nem is látja, az unikornis megérzi a félelmet. Mint a legtöbb, egyszerű állat. A varázslények pedig különösen érzékenyek ezekre a rezgésekre, hiszen ők nem csupán az ösztön évezredes suttogását értik. Már azelőtt léteztek, mielőtt ők, emberek, varázshasználók, megértették és elfogadták volna a bennük rejlő lehetőségeket… az ősmágia végtelen tárházát.
Feláll, egy laza mozdulattal hátraterelgeti az előre omló, hattyúszín tincseket, s higanyszín tekintetét le sem véve az aranyos állatról, átsétál annak másik oldalára.
-   A hátsó lábai keresztezték egymást az anyja méhében, így az izmai nem fejlődtek ki a megszokott ütem szerint – mondja finoman, üresnek tetsző szavait lágyan kapja fel a rideg szellő s röpteti a Grosiean lányig.
-   Tudod… ha egy ló eltöri a lábát, inkább megkímélik a szenvedéstől és végeznek vele. Kérdéses volt, megmarad-e, hiszen folyton-folyvást leült. Ám a megfelelő gyakorlatokkal és odafigyeléssel, úgy tűnik helyre lehet hozni… még egy ilyen végzetesnek tűnő hibát is.
Végzetesnek tűnő hiba. Vajon miért cseng olyan furcsán szomorúan ez a pár szó, holott a többi… annyira érzéketlen?
-   A bátyám kedveli a lovakat. Nemes állatoknak tartja őket, a családom pedig generációk óta tenyészti a Nóniusz fajtát. Európában, egy kis országban honos…
Nem kell kimondania, hogy szavaiból kiérződjön, mennyire… fontos neki minden aprócska részlet, ami a véréhez, tulajdon testvéréhez fűződik. És miért kellene kimondania?
Maga sem tudja, miért beszél ennyit. Ráadásul olyan könnyedén, mintha… csak összefutott volna a lánnyal, mint egy régi ismerőssel, mintha… nem találkoznának minden nap, minden este.
A csikót mindenesetre megnyugtatják a szavak, még akkor is, ha nem ő a címzett. Sötét szemeivel újra és újra Nolitára pislant. Ha a lány azt hiszi, kettejük közül csak ő a bizalmatlan, hát téved. A csikó épp olyan félénk, mint ő, bár javára szól fiatal korának vele járó kíváncsisága és az, hogy itt, a roxforti istállóban született, tehát mondhatni, hozzájuk van szokva.
Nolita annyira lefoglalja a csikót, hogy jóformán az újra mellé térdelő, hószín teremtést már észre sem veszi.
-   Bizalom nélkül… életképtelenek vagyunk – emeli meg pillantását lustán, s tekint fel a sötét szemű lányra. – Meg kell mozgatnom az izmait - felel a tetteit firtató kérdésre. - Tudtad… hogy a varázstalanok szerint… az unikornisokat csak a tiszta leányok látják s érinthetik?
Kíváncsi, szavaival vajon elvetette-e a magokat, s ha igen… milyen hajtást hoznak. A deres pillák árnyékot vetnek a különös, semmitmondó tekintetre, fagyott ajkai szélén ritka vendég, mosoly kucorog.
Nos, Groseian…? A büszkeséged erősebb, mint a félelmed?