+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Nyugati szárny
| | | | | |-+  Planetárium
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Planetárium  (Megtekintve 7336 alkalommal)

Sydney Hathaway
Öröktag
***

-= alone in the dark =-

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2012. 01. 28. - 17:31:10 »
0

Sol  

   Jó szokásomhoz híven, ma is igen hamar kimásztam az ágyból, ugyanis én utálok sokáig aludni; semmi jó nincs abban, ha átalszom a nappalt, és teljesen elcsúszik az egész napom.  Attól, hogy ma szombat van, még ugyanolyan korán felkeltem, mintha csak egy egyszerű iskolai nap lenne. Sajnos a szobában ilyenkor nem maradhatok, mert akkor a hétalvó szobatársakat felverném a lármázásommal, ezért inkább máshol keresek menedéket.
   Tegnap úgy határoztam, hogy ma mindenképpen felmegyek a csillagvizsgálóba, mert oda nagyon szeretek járni. De nem oda, ahol a tanóra szokott lenni, hanem a mély sötétségbe: a planetáriumba. Nagyon jó ott lenni, mert soha, senki nincs ott, és egyedül lehetek a sötétség meg én és a csillagok. Olyankor beállítom, hogy mit mutasson a mennyezet, én meg csak elfekszem a földön, nézem a csillagokat és gondolkodom. Nem gyakran jövök fel ide, csak ha tényleg semmi tennivalóm nincsen. Persze ki kell fogni, mert ha van bent valaki, akkor nem szívesen maradok, főleg akkor, ha nem ismerem az illetőt.
   Mielőtt útnak indulok a nyugati szárny felé, előtte még bemegyek a nagyterembe, és megreggelizek. Ilyenkor jó, mert alig van valaki, és oda ülök, ahová kedvem tartja. Mindig van nálam egy könyv, hogy ha leülök, akkor se unatkozzak, ezért van az, hogy már többszáz könyvet elolvastam, és bele sem merek gondolni, hogy mennyi vár még rám.
     Sajnos már hétvégén sem lehet laza öltözékben járni a prefektusoknak - ennyi hátránya van ennek a címnek, amit nem is igazán értek, mert vagy van tekintélyem, vagy nincs. Teljesen független attól, hogy milyen ruha van rajtam, én legalábbis így gondolom. De hát nem szabad ellent mondani a vezetőségnek, mert rettegésben áll az egész iskola, és bármikor megtörténhet a baleset. Annyi szerencsém van, hogy aranyvérű vagyok, és nem igazán bántanak, ellenben a mugli születésű diákokkal... Barbár emberekből áll az egész sötét oldal, nem is értem, hogy hogyan lehet ilyet tenni, amit ők művelnek! Őszintén szólva félek egy kicsit, főleg, mivel de Crasso tanár úr is közülük való.
   Megérkezem a planetáriumhoz, és bemegyek. A napsütés után még idő kell, míg a szemem megszokja a sötétséget. Bezárom magam után az ajtót, és néhány pillanat múlva már tökéletesen látom, hogy hol vagyok, és egy kisebb világító valamit veszek észre a terem közepén, mellette pedig valakit. Igazán nagyszerű, most pont nem sikerült egyedül lennem.  Felpillantok a mennyezetre, és éppen az egyik csillagképet vizsgálja az illető - bizonyára házit ír. Körvonalai ismerősnek tűnnek, ezért közelebb merészkedem egy kicsit. Persze fiú, nincs olyan szerencsém, hogy lánnyal találkozzak. De ez a sorsom, elfogadtam, és inkább nem harcolok ellene.
   Nesztelenül lépkedek közelebb, lehetséges, hogy nem vett még észre, mióta bejöttem. De megijeszteni sem akarom, habár most lehet, hogy pont az fog történni.
   - Maidin mhaith! - köszöntöm, és ha nem érti, akkor nem az, akire gondoltam. Akkor sincs semmi gond, mivel senki nem tudja, hogy másik nyelvet is beszélek. Ha meg az, akire gondolok, akkor bizonyára meg fog ismerni.
Naplózva

sol
Vendég

« Válasz #16 Dátum: 2012. 03. 25. - 16:48:51 »
0



  Miközben szorgosan csináltam az Asztronómia házimat – tehát az a szituáció, amikor bámulod a tananyagot, de gőzöd sincs róla, hogy mit látsz és igazából lelki szemeid előtt egy bizonyos lányt vetkőztetsz, aki valószínűleg jelenleg is hangosan horkolva, félig a saját hányásában hemperegve fekszik a hálókörletében és a szobatársai már menekülőre fogták, mert képtelenek voltak elviselni testének lágyan poshadó aromáját. Ajj Nadine… ébredj már fel. De erre még várhatok, tegnap kiszökött bulizni, én pedig nem mehettem vele, hiszen ma tanulnom kell. Csak remélni tudom, hogy nem csinált semmi baromságot és nem kell megfenyegetnem egy csapat másodévest, hogy égessék el a képeket, amelyeken meztelenül szaladgál a roxmortsi utcákon… megint. Áhh, ha valami nagyobb zűr lett volna egy katica már a reggelinél elsuttogta volna nekem. Remélem.

   Tehát mialatt ehhez hasonlóan idegesítően komplikált gondolatmenetek cikáztak szőke kobakomban az ajtó kinyílt. Egy ennyire sötét szobában nem nehéz észrevenni, ha valaki csatlakozik hozzánk. Az idegen éppen csak belibbent az ajtón és macska módjára mögém osont. Felsejlett bennem a remény, hogy esetleg éppen előző gondolataim tárgya áll a hátam mögött, de szinte azonnal el is vetettem. Kizárt, hogy felkeljen ilyen korán. A sejtelmes árnyék a holtteremben, csak közeledett. Éreztem vizslató tekintetét a hátamon és, hogy jobb lenne elmenekülni.
Nem! Én DS-tag vagyok! Nem futok el a veszedelemtől! Megszorongattam a pálcámat és az apró lábak alig hallható macskaléptei közeledtek. Ki Ő? És hogyan talált meg? Biztosan figyelt már egy jó ideje. Azt hitte nem veszem észre? Háh, most megjárod gazfickó! Készülj a harcra s vele a kudarcra!
Ekkor elhangzott egy mondat és azonnal tudtam ki áll mögöttem.

   A jó Sydney. Nem is tudom mikor találkoztam vele utoljára, mármint persze a folyosókon és a klubhelyiségben össze szoktunk futni, de olyan igazi találkozás ritkán jön össze. Pedig kedvelem, aranyos lány és roppant okos, no meg persze az egyetlen a suliban, akivel tényleg felszabadultan tudok beszélni az anyanyelvemen. Mármint persze sokan vagyunk írek a suliban, de a többiekkel valahogyan nincsen semmi közös beszédtémám.
- Maidin mhaith a thabhairt duit chomh maith. – köszöntöttem viszont. Tőle már nem félek annyira, úgyhogy lazábban fogom a pálcámat. Biztos tanulni jött Ő is… vagy csak Nadine szaga tényleg elijesztette a szobatársait.

   Kemény öt másodpercig megpróbáltam visszabújni tanulmányaim közé, de beletörődtem, hogy ez lehetetlen. Egy mosolygást küldve Sydney felé jeleztem, hogy üljünk le. Reggel van, fáradt vagyok még a tanuláshoz. Voltaképpen… tizenhét éve fáradt vagyok a tanuláshoz. Órán egyszerűbb odafigyelni, mint külön energiákat pocsékolni, amikor aludhatnék is.
Nadrágom zsebéből előkotortam egy már összevissza hajlott cigit. Tudom, hogy ilyenkor illik megkínálni a jelenlévőket is, pláne a hölgyeket, de valahogy abszurd a gondolat a fejemben, hogy Syd cigizne. Pálcámmal meggyújtottam a nikotin rudat, aminek semmi szaga nem volt és a füstjei pár pillanaton belül felszívódott. Nem árt, ha az ember meg tudja bűvölni a dolgait.
- Hogy vagy, kedves? – Kérdeztem fáradt tekintettel a lánytól. Remélem nem keltem valami lecsúszott macsó hatását.
Naplózva

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2013. 02. 23. - 10:32:01 »
+1





Csend. Ez az, amely egyszerre átható és mélyen irritáló. Szinte megbizsergek ebbe, a gondolat maga mélyen ivódik a lelkembe. Hisz ami valahol jó, valamerre rossz. Ami egyszerre áldásos, máskor embert ölő tényező. Mély levegőt veszek, miközben a pálcám fényében a tanári asztal mellé lépek. Ujjaim egy gyors, erőteljes mozdulattal állítják a tárcsákat a csillagképekre, hogy aztán a változó világkép megjelenhessen a fejem fölött.
Tudom, hogy ez Athalea kedvence, s szerintem se utolsó látvány, noha én nem bámulnám fél életen át az égboltot. A nők azonban már csak ilyenek. Még a húgom is, pedig ő elég talpraesett néhanapján.
Vajon Izabel is kiül bámulni az eget? Atya ég, tuti nem! Az a lány sokkalta racionálisabb, mint hogy pár ostoba többmillió kilométerre lévő izzó gázgömb lenyűgözze. Ez csak az egyszerű, jólelkű, naiv emberek sajátja.
A táskám ledobom egy székre, míg én magam elfekszem a legközelebbi padon. Tudom, hogy a lány jönni fog, hisz nincs órája. És rólam van szó. Én kértem. Én hívtam.
Ha még mindig haragszik, akkor viszont…
Legszívesebben vállat vonnék, de hát ez most értelmetlen közönség és miegyéb nélkül. Ha nem jön akkor elbitorlom ezt a termet alsó hangon másfél órára, amíg nem kezdődik az átváltoztatástanom, és utána a kviddics edzés, ahol megint Malfoy idegesítő utasításait hallgathatja az ember.
Hiába, ez is az a fajta kötelesség, ami azzal a kellemetlen dologgal jár, hogy el kell viselni más emberek jelenlétét és parancsolgatását. Nem csoda, ha kiskirálynak vagy zsarnoknak nevezik.
Tudom, valahol én magam is ilyen vagyok, hisz ha tetszik ha nem közel egy vérből valók vagyunk. Vajon ez rossz?
Annyira rossz, hogy én magam is olyanná válnék? Vagy, ami még rosszabb, máris olyanná váltam?
Tulajdonképp ez az a kérdés, amire Lea tud leginkább választ adni. Egyrészt, mert ő ismer a legrégebb óta, s tud mindent rólam. Másrészt, ezt az új Mathiast, akivé váltam, akivé tettek, ezt nemcsak ő, én magam sem ismerem. S ő talán megfejthet. Más úgyse akar, és valószínű, nem is tudna.
Kezem önkéntelen is az alkaromra téved, s az ingujjon keresztül is érzem a jegy jelenlétét. Olyan sötét, mint a tér, ami körbevesz bennünket. Olyan gonosz, mint amekkora gyűlölet a szívembe lakik. De vajon felemészt-e?
Ha Lea mellettem állna, ezzel a tudattal könnyebb lenne bármihez is kezdenem. Ám ehhez az kell, hogy most megmutassa így van-e avagy sem. Tehát a kérdés csak az, kinyílik-e az az ajtó, vagy örökre bezárul mögötte és mögöttem.
Naplózva


Athalea Lestrange
Boszorkány
*****


miss strange

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2013. 02. 24. - 18:44:07 »
+2


Álomszerű volt a pillanat, amikor a bagoly egy cetlit hozott Mathias kézírásával. Nem írt, nem keresett már egy ideje, természetesen Erictől tudom, hogy miért. Az orrom alá dörgölte, a képembe sziszegte, hogy nekem is ott kellene lennem, hogy Mathias oldalán álljak abban a pillanatban, s az övén álljak mindörökké. „Hiszen ti szinte egyek vagytok, összetartoztok”.  Közben felcsengett a fülemben Seraphin hideg véleménye a fiúról, egy emlékfoszlány, mely megmar. Mintha szögesdróttal cirógatnák az arcom; akkor is pont ezt éreztem mikor fél füllel hallottam a szavait, mert valahol tudtam, hogy igaza van, mégis fájt amit hallok, hiszen nekem Montrego olyan, mintha … valóban sok mindent jelent…

Álomszerű volt az egész délelőtt, az órák, melyeken átsuhantam, fél szívvel és jelenléttel a sötétvarázslatok kivédésén és a bűbájtanon is, holott azokat mindig becsülettel végig csinálom anélkül, hogy másfelé kalandoznék. Most a délután foglalkoztatott. Nem írt, nem keresett, s most első szavára ugorjak? Hogy fogok-e? Hogy kell-e?

Az utolsó órám előtt van egy lyukas, másfél óra csillagászat előtt.  Mielőtt a planetárium felé indultam, még megálltam egy terasz előtt, kiléptem rá s a kőkorlátra felkönyökölve meredtem magam elé. Le.
Látni szeretném. Hogy jól van-e, hogy Ő az-e…

Hangtalanul nyílik előttem a terem ajtaja, belépek, s rögtön meg is állok a fal mellett. Csak nézem, ahogy a plafonra mered, nem is szólok hozzá, levegőt sem veszek. Nem is vehet észre míg el nem indulok felé, lassú, lebegő léptekkel magam után húzva súlyos köpenyem mely egészen hátrahúzza vállaim, kényszerítve, hogy egyenesen tartsam a hátam. Sötét barna hajfürtjeim frissen lebegnek arcom mellett s omlanak végül a fiúra mikor odaérek hozzá s egyik tenyerem a mellkasára teszem, fölé hajolok kissé, hogy meglássam amit olyan régen keresek. Meseszép szemeit nem tudom, hogy mind végig rajtam tartotta-e, vagy csak most, az érintésre nyitotta ki őket, de mindenképp megérte értük idejönni. Mit mondjak neki? Félnem kellene? Mikor rám néz csak kérdéseket látok, holott én válaszokért jöttem, sajátjaim még sem tudom feltenni Ő viszont még szavak nélkül is megtette.
Naplózva

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2013. 03. 07. - 20:50:28 »
+1







Gondolataim kusza szövevényeibe meredve semmi nem tűnik fel. Egy külső szemlélőnek biztosan úgy tűnhetek, hogy egy diák a fájdalmasan keserű agytágítás után fogta és nemes egyszerűséggel kikapcsolva elméjét elaludt a terem kellős közepén egy padon. Milyen szánalmas! Szinte hallani vélem a pletykaáradatot, amely útjára kel, mint holmi fantom, hogy szájról szájra terjedve újabb és újabb alakot öltsön. Így változik, így alakul. Mássá lesz, mert mássá teszik. Vajon ránk is ez a sors vár?
Hisz máris más ember vagyok, vagy mégsem?
Legszívesebben a tudatlanságtól, a tehetetlenségtől bőgnék, mint egy gyerek. A húgom nem beszél velem, s egy jó darabig nem is fog. Eric levelei semmi jóval nem kecsegtetnek. Vikitriához se rohanhatok, mint egy ötéves nyafogva és a szoknyáját rángatva. Tényleg meg kell tanulnom a magam lábán megélnem. De mégis hogy a fenébe?
A legjobban mégis az fáj, hogy nem látom már Izát. A lány szavai kegyetlen tőrt döftek belém, s olyan seb ez, ami talán sose gyógyul.
Szeretsz? Akkor bizonyíts!
Bárcsak megtehetném…
Reszketeg sóhaj szakad fel mellkasomból, s érzem, ahogy lelapul, hogy aztán újra a hideg oxigénnel töltődjön meg. Szemeim a csillagképeket bámulják, miközben várom azt a rohadt ajtónyikordulást, ami csak nem akar eljönni.
Szinte már én magam sem tudom eldönteni, alszom-e vagy ébren vagyok. Kicsit olyan ez, mint egy jól beszívott kábszeres világa… egy idő után elveszti az értelmét a fent és a lent fogalma, s nem létezik más csak az érzés. Nekem a várakozás jelenti ezt. S mikor már nem kell tenned semmit, mert a dolog önmagától oldódik meg, s nekem immár nem kell várnom, nos ez olyan, hogy kizökkenek valahonnan ahol voltam valahová, amit megint csak nem tudok megfogalmazni.
Hirtelen semmit nem tudok, s nem értem, mit keres itt a másik, és én magam mit is akarok tulajdonképp. Mintha elveszteném az agyam és a testem fölött az irányítást, de legalább nem kívülről nézem önön magam, mint egy rosszfajta horrorfilmben.
Lea arca egy perc alatt megnyugtat. Nem szép, sose volt igazán szép. Az Izabel, a gyönyörű gödröcskékkel az arcán. No és az anyám. Ők olyanok, mint az istennők. Athalea érzéki. Van benne valami, ami megfogja az embert. Talán az aránytalanul nagy szemek, amik úgy tekintenek rád, hogy nem tudsz menekülni előlük, bármennyire is szeretnél.
A lényegen ez sem változtat. A hogy az érintése sem, hisz nincs az az áramütés, mint a Imbolc báli véletlen csók után. De egy enyhe bizsergést érzek, ahogy a meleg a testéből a testembe árad. Egy percre a finom kézre pillantok, ami túl törékeny, és túl vékony, majd a felém hajoló lányra. Meglehetősen furcsa ez a szituáció, pont így, pont most. Ha valaki benyitna… De nem nyit be. S mivel csak mi vagyunk, így semmi sem számít. Kezem mozdul, és az arcom mellett lehulló hosszú hajtincsekbe simul, hogy aztán magamhoz húzzam és megszagoljam, ahogyan egy torkos gyerek nyúl a tiltott gyümölcséért.
- Rég láttalak…-
Hangom semleges, de ugyanakkor kicsit számon követelő. Noha tényleg nem szántam igazán annak.
Legalábbis annyira nagyon nem.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 01. 01. - 15:42:15
Az oldal 0.341 másodperc alatt készült el 35 lekéréssel.