You dangle on the leash of your own longing

TO: Kincs

DATE: 08.31. estéje

TW: káromkodás, szexuális utalások, chikaraságok

Nézem Vivient, ahogy belép a szobámba, és egy percre elfog a honvágy a saját otthonomban.
Basszameg, én addig nem foglalkoztam azzal, hogy milyen rövid tud lenni egy nyár, míg el nem múlt! Jó ideig ez az utolsó közösen töltött esténk, és én ezt csak ma fogtam fel igazán, mert egész eddig eltartottam magamtól, mint őrző a kvaffot, hátha akkor valamivel könnyebb lesz. De nyilván nem lett. Mi lenne ebben könnyű? Gemma is biztos ezért hozta fel, mikor nálunk volt Seoulban, de én nyilván akkor is letereltem a dolgot valami faszsággal és azt mondtam, hogy a lófasz, amit nem lengetnek a képedbe, nem is lófasz igazán, pedig…de. Nem, mintha tudnám pontosan hova is akartam kilyukadni ezzel a nemlétező szólással!

Az én kiszívem azt mondta, hogy szüksége van nagyjából másfél napra, hogy összerámolja a dolgait és elkészülődjön az évkezdéshez, így pontosan ennyivel korábban dobtam haza, jófejkedtem egy kicsit a nevelőszüleivel és nyilvánvalóan egy büdös szót sem szóltam arról, hogy van rá esély, hogy felcsináltam drága lányt. Nem lett volna nagy kedvem már a második találkánk alkalmával földbe rakni Samuelt, hogy csak a feje lógjon ki, főleg mivel már akkor se nagyon volt oda értem, mikor csak bemutatkozni meg Vivet kikérni mentem, szóval…asszem ez a faszi nem lesz az apósom, mondjuk nem is bánom, ha nem nyomja fel többször az agyam.  Na mindegy, ezen a ponton igazából csak gondolatunk van róla, hogy esetleg terhes lehet, ezzel meg még felesleges mindenkit beszaratni, épp elég, hogy mi nem vagyunk ki túlzottan a ténytől, mások viszont biztosan totálisan megmennének a ténytől, hogy bizony kiment a fejünkből az a kurva bájital, utána meg már…mindegy volt? Franc se tudja, de nem törődtünk vele túlzottan, úgy vagyok a dologgal, hogy annyira nem lenne ideális hozzá az időpont, de, ha egyszer így kell lennie, hát legyen. Én ugyan nem fogok emiatt kiugrani a hajam alól!

-Sikerült mindent összepakolnod? Ha van még valami, amire szükséged van, holnap reggel még be tudunk ugrani érte-ölelem át egyből és csókot nyomok a homlokára, pedig kicsit bennem van, hogy azt kellene mondanom, hogy akkor rámoljon ki és mennyünk vissza Koreába, végül is ő az egyetlen, aki nem zavar, ha a pofámat nyúlkálja mindenféle ecsetekkel, krémekkel és egyéb lófaszokkal, szóval nem lenne hülyeség, ha ő lenne a sminkesem.
Közben meg tudom, hogy ez ormótlan parasztság lenne, mert annak ellenére, hogy én nem nagyon tülekedtem, hogy tanulhassak, neki még van lehetősége nagyot villantani az iskolában-na nem fizikailag, azt nagyon nem kellene és nem is tenné-, mert én tudom, hogy nagyon sok van benne. Okos lány és én szeretném mindenben támogatni, amibe a roxfortos tanulmányai is beleesnek, így lenyelem ezt a baromságot. Így is épp elég nehéz ez az egész, nincs még arra is szükségünk, hogy itt nekiálljak bevallani, hogy szeparációs szorongásom van, mint valami magára hagyott kisállatnak.

Tegnap még volt egy maratoni edzésem, így visszamentem és megint eltűntem a világ legfaszszopóbb Park nevű barmainak magánakcióját-valahol mélyen kezdem azt érezni, hogy ezeket azért hívják ugyanúgy, mert mind testvérek a szüleik, kivéve Jae-Hwát, ő okés arc-, akik ezúttal úgy döntöttek, hogy maguktól nem adnak nekem labdát, mire én úgy döntöttem, hogy akkor kurjantsa őket seggbe egy mérges durrfarkú szurcsók, majd szerzek én magamnak! Ezután pedig lerohadva hazaestem és olyan kurva üresnek éreztem a lakást. Nélküle.
Akaratlanul is beköltözött a fejembe a gondolat, hogy most ez jó ideig ilyen lesz. Nem húztam le a rózsaszín ágyneműt, amit miatta vettem meg. Még olyan illata van, mint neki, igazából az egész lakás úszott az illatában, ez legalább jól esett. Eszembe juttatta, hogy attól, hogy nincs itt, mi még ugyanúgy összetartozunk. Kiraktam néhány közös képet, amit még anya csinált rólunk Obonkor. Tudom, hogy már nem fogja látni, de majd karácsonyi szünetben, ha átjön, meglepődhet azon, hogy én már kishíján oltárt építettem neki, annyira hiányzott. Igen, ez tetszeni fog neki!
Most viszont van valami, ami nekem nem tetszik, leszámítva a szeptembert, mert azt speciel rühellem, rendesen értem Green Day-es gádzsót, majd engem is keltsenek fel,ha már vége. Próbáltam nem ezen agyalni vacsora közben is, amit anyával közösen csináltunk. A fater most nem tudott megjelenni, pedig még örültem is neki, mióta leszokóban van, egészen bírható fazon, de anya azt mondta, hogy ő is üdvözli Vivient és engem is. Végül is, elég prosztó dolog lenne, ha a saját fiát nem üdvözölné. Végig igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire szeretném, ha az életünk úgy maradna, mint ahogy azt eddig megszokhattuk, és igyekeztem beszélgetni és szokás szerint dobálgatni a poénokat. Olyan is volt, amihez nem nagyon kellett megerőltetnem magam, például mindenféle extra energiabefektetés nélkül is nagyon jól tudtam végtelen szeretettel nézni Vivienre, ahogy anyával beszélgetett. Kurvára boldoggá tett, hogy ilyen jól megértik egymást, anya ígérte is, hogy majd küld néhány levelet Vivnek, ha nem bánja. Bár eddig is neki üzent Koreába, ha engem akart elérni, mert mindannyian tudjuk már, hogy híresen szarul levelezem. Nagyjából úgy, ahogy a golymók sakkozik, szóval eléggé sehogy és ritkán.

Yukihime most egyedül sündörög a lábunk körül. Az igazságos macskafelosztásban a puffadt kis ördögfióka maradt nálam, ezt a kis fehér szőrgombócot pedig az asszony viszi. Viszi a fele macskát és a szívemet, mondanám, hogy a fele királyságomat is, de azt nehéz lenne elcincálni a nyolcadik emeletről.
Mélyen a lány szemébe nézek, azokba a csodakék szemekbe, és hirtelen ezerszer erősebben érzem, hogy máris kurvára megvisel ez az egész.
-A kurva életbe! Annyira fogsz hiányozni!-mondom és végigsimítok az álla vonalán.

you didn't choose us

We had a future, or so I believed

♡ To: Szerelmem

☀︎ Date: 2006. augusztus 31. este
☾ 7 nap holdfogyatkozásig☽

TW: érzékeny, megosztó témák megjelenése a szövegben

✧   ✦   ✧

Every little thing about this tells me
Nothing out there is ever gonna help me
And all these words that I hear spoken
Just promises broken

✧   ✦   ✧

A rossz dolgok mindig utolérnek, ezt tudhatnád. Az ignorancia mindig megbosszulja magát. Ez a nap is úgy csapott arcon, mintha akár egy pillanatig is váratlan lett volna, de nem. Sosem volt az, mindig ott lappangott a felszín alatt, csak úgy döntöttél, hogy nem veszel tudomást róla. Egyszerűbb volt úgy, most pedig a döntésed megbosszulja magát többszörösen.
Az a másfél nap már maga volt a pokol, amit a lakóhelyeden töltöttél, hogy összepakold a dolgaidat az elkövetkezendő tanévre. A jövő rengeteg homályos dolgot tartogat, amely megrémiszt, de abban legalább biztos vagy, hogy nem leszel egyedül. Chikara ott lesz melletted, megígérte, megígérte, hogy visszajön és ott lesz melletted, minden lépésnél, vigyáz rátok.

És Te hiszel neki...

A szerelem vakká és óvatlanná tesz, tudsz róla, de úgy gondolod nincs miért aggódnod, hiszen Chikara Téged választott. Hivatalosan is, és a köteléketek egy új formát kezd ölteni. Egy halvány mosollyal a gyűrűt viselő kezed végigsimít a hasadon.
A változást mindenki érzékeli körülötted, meglepőnek tartják, de talán... pozitívnak is. Az eddigiekhez képest az az örökkévalóságnak tűnő röpke másfél nap is egész kellemesen telik. A búcsú nehéz, hisz Nicot és Naylát kifejezetten szereted, kevés volt az együtt töltött idő, de megígéred Nekik, hogy ezúttal visszajössz a karácsonyi szünetben. Most tényleg.

Minden olyan más, olyan álomszerű, olyan biztonságos és boldog.
Idilli a kis jelenet, ahogyan Chikara az anyjával főz, Te pedig húzogatod a csörgős-bolyhos rózsaszín cicajátékot Yukihime Őmacskaságának, egészen addig, ameddig meg nem unja és elvonul a vendégszobában felállított kis rezidenciájára. Egészen úgy jár-kel itt, mintha az egész ház az Övé lenne. Ezután mész oda és kérdés nélkül kezdesz el megteríteni. Már úgyis tudod, mit hol találsz, ehhez elég volt egy alkalom, hogy megjegyezd. Mr. Tetsuya most nem teszi tiszteletét, - munkaügyben távol van, de üdvözletét küldi - úgyhogy neki nem terítesz. Chikarán már most is érződik, hogy megviseli az elválás gondolata, de vajon nevezhető-e ez annak? Bár Roxmortsi hétvégék nincsenek olyan gyakran, de ennek ellenére ki tudsz osonni minden hétvégén a faluba, ez nem kellene, hogy akadályt jelentsen nektek. Arról nem beszéltetek, mi lesz vele, hogy oda a koreai karrierje, de egészen biztos vagy benne, hogy Chikara majd megoldja.
Mert eszedbe sem jut, hogy nem hagyja ott a Koreai Válogatottat. Miért is jutna, igaz? Hisz szeret...
Chikara viccei sokkal erőltettebbnek hatnak, összességében csendesebb is, mint általában. Néma ítéletként lebeg ez a vacsoraasztal felett és se Christa, se Te nem vicceltek vele. Van valami szívet melengető a Christával kialakított kapcsolatotokban - a nő bár azt nem tudta ki vagy, arról tudomása van, hogy mi vagy, de sosem az érdekelte, hogy milyen képet festenek rólad a múltbéli események, Ő mindig az előtte álló lányt figyelte. Talán ezért tudtad viszonylag könnyen egészen közel engedni magadhoz, de lehet szerepet játszott benne a legyőzhetetlen vágy, hogy érezd újra a szerető család melegségét. Ugyanolyan sosem lesz, mint előtte, de... végre nem vagy egyedül...
Az egész légkörben van valami kimondatlan, valami baljós előjel, de talán egyikőtök sem foglalkozik vele, mert... mert végülis minden olyan rendben van. Az a végeláthatatlan szeretet, amely árad Chikara tekintetéből megnyugtat. Az asztal alatt a kezéért nyúlsz és gyengéden megszorítod, tekinteted pedig azt üzeni, hogy minden rendben lesz. Rendben lesztek.

Egyszerre hat megnyugtatóan ismerősként és félelmetesen idegenként az, hogy belépsz a szobájába. A hajad és a bőröd halvány rózsaillatot árasztanak magukból, a szőke hullámos tincsek puhán omlanak vállaidra. Még a hajadat megzabolázó cicafüles hajpánt ott díszeleg rajtad, mert a bőröd még nem szívta be az arckrémet. Seoulban is így néztek ki az estéitek, de ez a mai mégiscsak más - nem az "otthonotokban" vagytok, hanem Chikara családjának otthonában és... holnaptól semmi sem úgy lesz, mint ahogy azt megszokhattátok. Annyi vigasztal csak, hogy már a törékeny szereteten kívül más is összeköt benneteket.

- Kedves tőled, de mindent összepakoltam, nincs szükségem onnan már semmire... - lehunyod a szemeid és egy apró sóhajjal átadod magad a kellemesen bizsergető érzésnek, amit az ajkai generálnak, ahogy érintik homlokod bőrét. Karjai meleg takaróként ölelnek körbe és szinte beleolvadsz az érintésébe. Mélyen magadba szívod az illatát, ki tudja, mikor lesz rá lehetőséged újra... Remélhetőleg két-három hétnél nem telik el több idő, mire legközelebb találkoztok.
Ugyanazt a szorongást érzed vibrálni az Ő bőre alatt is, amely Téged is fojtogat. Amikor nincs körülötted nyüzsgés, hogy megmentsen a kételyektől, folyamatosan azt érzed, hogy a bizonytalanság nyirkos, csontos ujjai húznak le a mélybe. A fejed felett összezárul a víztömeg, Te pedig halkan, láthatatlanul fuldokolsz...

Ha tehetnéd sosem engednéd el Őt, a világ végéig el tudnál lenni az ölelésében. Ahogy az mindig lenni szokott, most is teljesen magába szív ez a meleg barna szempár, de most látod benne az aggodalom csillogását. Tudod jól, hogy Chikarát is megviseli ez az egész, kicsit talán jobban is, mint téged, de... de van abban a barna szempárban most valami, ami miatt a nyugtalanság gyökeret ver a szívedben, és egyre csak szorít és szorít belülről.

- Hidd el, Te is Nekem! - a pillantásod ennél is jobban ellágyul, már ha ez lehetséges. Hiába, teljesen más lesz ez a szituáció, mint amiben eddig voltatok - nincs meg az a biztonságérzet, hogyha bármi történik megkeresheted Őt, átölelheted, hozzábújhatsz, az illata és közelsége majd megnyugtat. Nem tudod neki azonnal elmondani a gondolataidat - levelezésben nem is igazán gondolkodsz, ismered az írásos válaszadási szokásait - csak amikor végre látjátok egymást. Gyakrabban, mint engedélyezett lenne, de nem elégszer. - De azért nem az lesz, hogy hónapokig egyáltalán nem látjuk egymást... - a mosolyod halvány és nem tudod elrejteni belőle azt, hogy mennyire fájdalmas és rémisztő számodra, hogy nem a karjai közt hajthatod álomra a fejed minden áldott este. Biztos, hogy küzdeni fogsz a visszaköszönő inszomniáddal, de kénytelen leszel megoldást találni erre a kellemetlenségre, mert már nem csak a saját egészségedért felelsz...
De legalább nem leszel egyedül.

A kis fehér szőrgombóc hangosan dorombolva dörgölőzik hol egyikőtök, hol másikótok lábához.

You dangle on the leash of your own longing

TO: Kincs

DATE: 08.31. estéje

TW: káromkodás, szexuális utalások, chikaraságok

Szarul érzem magam attól, hogy szarul érzem magam. Ez most így rohadt ostobán hangzik, de, ha az ember mélyen a mellkasában érzi, hirtelen valahogy értelmet nyer. Már akkor itt volt velem ez az egész, amikor visszavittem Vivient összerámolni és hazamentem. Nem haza-haza Exeterbe, hanem haza Seoulba és, amint beléptem az ajtón és a nyakamba ugrott a kopasz dög-aki megjegyzem, gecire élvezte, hogy Yukihime nem rágja a fülét-, olyan üresnek éreztem mindent. Nem csak konkrétan a lakást, hanem magamat is és meg sem tudta volna mondani, hogy miért, ha ütnek sem. Sőt igazából kicsit az is jobb lett volna, ha ütnek.
Ültem a kanapén és olyan kurva csend volt, amit nehezen tudtam elviselni. Bekapcsoltam a tévét, miközben főztem valamit, de basztam az egészre, a műsorra is, meg a főzésre is, mert hiányzott, hogy Viv itt legyen mellettem, segítsen, szóval tartson, vagy csak játsszon a macskákkal, akik hol boldogan, hol irritáltan nyervákolnak, mert a macska asszem nem közösségi állat. Vagy csak Catkara Nekoya nem az, faszom se tudja. Aztán csak ültem a kanapén és bámultam ki azon az óriási ablakon, amire nem is értem, hogy mi a picsáért van szükség, ennyire kilátni ugyan ki akarna? Szóval néztem a N Seoul Towert és arra a kis lakatra gondoltam, amit felbasztam valamelyik lámpapóznára.  Nem is valamelyikre, mert, ha most ott sétálnék, pontosan tudnám, hogy merre kell mennem, hogy belefussak. Aztán meg arra jutottam, hogy ha már most itt picsogok, mint valami puhafaszú nyomorult, akkor le is húzhatom magamra a rolót.

Erőt kellett vennem magamon és csinálni a dolgaimat. Összetakarítani kicsit magam körül-tessék, ez is Viv hatása, mielőtt összejöttünk volna remekül eléltem volna a retekben is, eszembe nem jutott volna máris nekiállni retkelni- bűbájt küldeni a mosatlanra, hogy kezdjen már valamit magával és elmenni edzésre. Nem lehet otthon dögleni, ha az embernek melója van, még akkor is, ha ez az egész kviddicsjátékos vagyok-dolog nem tűnt halálosan komolynak. Eddig, mert az edzés után keményen elővett az edző és közölte, hogy a szeptember elsejével kezdődő hivatalos állományba kerülésem után egy kurva mukkot nem akar tőlem szabiról hallani. Igazából közvetlenül nagyon nem is hallhatott volna, mert még mindig csak annyira tudok koreaiul, mint három durrfarkú szurcsók lelocsolva sojuval, szóval én ezeket a gecire nem kellemes körülményeket Bradleytől hallhattam és hát, ha eddig nem szorongtam volna, mint a szar….köszi Seoul QC, mi a faszom?!

Nem volt bíztató a szitum, márpedig nekem valahogy itt ki kellett rángatnom napokat a közösből, ezt jobban tudtam, mint bármit, mert, ha mód van rá, kurvára szeretném meglátogatni a barátnőmet, akiről ezek a faszagányok természetesen tudnak, nem is értem mit kell itt egyből azzal indítani, hogy faszolni fogok. Az lesz így is-úgy is, mert kezdem azt gondolni, hogy itt nem lehet minden mindenkinek jó, de egyeztetni azt meg nyilván szeptember elsejéig nem lehet velük normálisan. Meg hát…valljuk be a faszom se tudja hogyan fogjuk Viviennel megoldani ezt az egészet, ha más nem, hát a Roxmortsos hétvégék mindegyikén ott akarok lenni, hogy annyi időt töltsek vele, amennyit tudok, főleg ha… Kurva bonyolult ez az egész, mégsem vághatom oda a koreaiaknak, hogy van rá valamennyi esély, hogy a vadiúj international playboyuk átugrik a daddy kategóriába egy éven belül. Asszem fellógatnának a lábujjamnál fogva és addig püfölnének terelőütővel, míg bele nem döglöm.
Amit ebben a hosszas dióhéjban érzékeltetni próbáltam, az az, hogy kurvára nem egyszerű a mi helyzetünk, de hát ugyan mikor volt az?

Túljutottunk valahogy a vacsorán és végre a karjaimba zárhatom, amitől még ez a pillanat is, ilyen közel ahhoz, hogy fel kelljen raknom a vonatra, otthonosnak és kellemesnek érződik. Mosolyogva nézem a hajpántját, annyira cuki ez a lány, hogy szavak nincsenek rá! Már Koreában is imádtam nézni, mikor lemosta a sminkjét és csak a lehető legtermészetesebben létezett a környezetemben, lehetőleg a macskás Deftones pólómban, ami egészen olyan volt rajta, mintha elnagyolt ruha lenne.
-Úgy értettem, ha bárhonnan kell még bármi, kiscicám-tettem hozzá, mintha ezzel húzhattam volna azt, hogy végül visszainduljon az iskolába, ahova majdnem értelmes felnőtt révén-hogy a majdnem melyikre vonatkozott, azt mindenki nyugodtan döntse el magának- kurvára vágom, hogy vissza kell térnie. Ki fogjuk ezt bírni, mert ennél már ezerszer nagyobb szarokon is túljutottunk, a titkain, a traumáin,az én rohadt ötletes öngyilkosságomon vagy egyéb faszságaimon, szóval nincs más lehetőség, lehozzuk ezt is.
Elmosolyodom, ahogy azt mondja, neki is hiányozni fogok, pedig összeugrik a gyomrom, és azt kívánom bárcsak lett volna még egy évünk együtt, akkor most nem érezném, hogy túl későn eszméltünk egymásra, és ezért vagyunk most kénytelenek külön lenni. Rajongó szeretettel nézem és végigsimítok az arcán, biztos vagyok benne, hogy érzi ő is, hogy szívem szerint soha a kurva életben nem engedném el, ám, amit mond, attól bezuhan a gyomrom valahova az alsó emeletre. Rohadtul nem tudom megmondani, hogy mikor látjuk egymást újra. Annyit tudok, hogy a koreaiak szeretnek hepajkodni, meg úgy csinálni, mintha keresztények lennének, tehát az október vége-november eleje nekem is szabad kell, hogy legyen. Az pedig gecire két hónap.
-Hát én nem szeretném…-kezdek neki és esküszöm, szívem szerint már ott is vakaróznék kínomban, ahol nem is viszket, mert basszameg a rühös kurva élet, én nem akarok rosszat mondani, de ugyan mit kéne csináljak, ha nem tudok jót?- de meglátjuk hogy jön össze. Tegnap eléggé lebasztak a nyári szabadságaim miatt, pedig hát…én akkor még olyan nagyon hivatalosan nem is voltam a csapatnál. Legkésőbb a születésnapodra ott leszek egy csomó ajándékkel, de…mindent megteszek, hogy előbb is összejöjjön.
Próbálok rá bíztatóan mosolyogni, Yukihime pedig közben bedörgölőzi magát kettőnk lábaihoz és ott sikerül neki boldogan lefeküdni, míg én érzem, hogy gyűlnek a viharfelhők a fejem felett. Vagy most komolyan kint dörgött?