Tavaly már éjfél előtt eljöttem a buliról. Azt hittem, jobban fogom bírni, de kezdtem furán érezni magam attól a buborékos teától, amit az egyik japán-amerikai diák hozott ajándékba, hogy emelje vele a fenséges ceremónia fényét. Hát fények tényleg voltak. Még az éjfélhez közeli időben is, amikor reálisan nézve vaksötétnek is kellett volna lennie. Időben éreztem, hogy talán valami nem stimmel, és lehet, hogy az a diák megmérgezett, de valahogy jól éreztem magam tőle. Fura ez. Tessának és Mattnek számoltam csak be arról, hogy éjszaka azt hiszem, az egyik ősömmel, Anatoly Orlykkal beszéltem a Griffendél torony egyik ablakánál. Nem volt igazán szellem, inkább olyan volt, mintha megelevenedett volna az Orlykok régi krónikáiból. Ha Matt is hallhatta volna, biztos annyi kérdése lett volna a sárkányokról…
Sajnos úgy tűnik, hogy senki se kérte el a bubis tea receptjét. Marad az, ami van. Még augusztusban kicsempésztem egy üveg vörösbort anyáék szekrényéből. Az üvege olyan poros volt, hogy kétszer kellett nekiesnem tisztító bűbájjal, hogy vállalható állapotba varázsoljam azt. Nem olvastam a címkéjét, nem tudok franciául, az évszám alapján viszont jó régi lehet. Úgy se veszik észre otthon, majdnem minden vendégüktől borokat meg konyakokat kapnak ajándékba, amiket aztán sosem bontanak fel. Itt jobb helye lesz.
- Azt tudtátok, hogy a Szellemszállásban igazából sose jártak szellemek? Arra használták az épületet, hogy az iskolában tanuló vérfarkasok biztonságban viseljék az átváltozásokat. - mesélem nekik, miközben leteszem a bort a közösbe. Még Giles mesélte, és hogy ő honnan tudja, azt jobb inkább nem felhánytorgatni. Kicsit kíváncsi vagyok, hogy vajon most hol is lehetnek azok a diákok, akik vérfarkasok, ha vannak. Valószínűtlen, hogy nincsenek, tudom, hogy a háború alatt Greyback gyerekekre vadászott. Öltözhetünk be bármilyen szörnyetegnek – mint ahogyan a fiú a sarokban azzal a menő illúzióval - , a valódi szörnyetegek odakint élnek.
- Nektek kinek a jelmeze tetszik a legjobban? A hugrabugosoké elég vicces, de nem értem. Basilenek viszont jól áll a vámpírkór. - talán csak azért tartom viccesnek a hugrabugosokét, mert Ajax kislánynak öltözött, Ian pedig óvodásnak késsel. Biztos van valami mögötte, amit nem ismerek, mert a cicát, a hercegnőt, a vámpírt, a tündért, a másik tündért, meg a merlinre, kijön belőlem egy szörnyet értem. De azt hiszem, arra igencsak csekély az esély, hogy megtaláljam itt az ukrán folklór bárminemű rajongóját, aki felismerné, minek öltöztem.
Tekintetem röviden elidőzik egy másik, teljesen üres üvegen – meg egy nagy, bontatlan csomag szívószálon, amin mindenféle aranyos, halloweeni minták vannak. Kibontom a csomagot, hogy elvehessek egy egyszerű, szellem mintásat. Persze nem olyan, mint a valódi szellemek, amik itt kísértenek a Roxfortban, hanem inkább olyan, mint akire ráborult egy lepedő és nem tud kiszabadulni belőle. Akkor megértem mondjuk, ha mérges.
- Gyertek, játsszunk! Felelsz vagy mersz? - az egyik kezembe egy italt veszek, benne a már elővett szívószállal, a másikba pedig a kiürült üveget teszem. A szoba közepéhez érve próbálom összeinteni az embereket. Az üveg pedig hamarosan pörög, csak pörög, amíg az meg nem áll Enzon. Körbenézek a szobában az emberek között - biztosan találunk olyat, akivel egyezik a ruhamérete.
- Szeretném, ha jelmezt cserélnél valakivel!
