[F i g y e l e m !]

A Tiltott Rengeteg Roxforttal szomszédos határa. A tanulók általában csak tanári kísérettel léphetnek be ide. Komoly büntetőmunkát von maga után, ha valakit rajta kapnak itt egyedül, esetleg más bajkeverők társaságában.

F i g y e l e m !
Belépés csak saját felelősségre!

[- Hogy az a jó rohadt élet!]

Tie me up

Theresa L. Valaoritis | 2006. 10. 07.

TW: Káromkodás

Egy egyszerű farmert és egy kötött pulcsit viselve lépdelek a fák között, ahogy elmerülve a gondolataimban dúdolok egy lassú dallamot. Eredetileg csak sétálni indultam el, hogy kiszellőztessem egy kicsit a fejem és a szombati napomat ne kelljen teljes egészében olyan emberek között töltenem, akiktől legszívesebben a falra másznék. Vagy őket tapasztanám a falra, mielőtt eltörném az orrukat...

Viszont az októberi hűvös levegő, a fák között beszűrődő napfény és a fejemben szóló zene teljesen elvarázsol és olyan hangulatba hoz, aminek nem tudok ellenállni. Szinte magától reagál a testem, ahogy az egyik karomat hirtelen a levegőbe lendítem, majd egyik lépés követi a másikat és a világ hirtelen megszűnik körülöttem. A dallam elnyomja a madarak énekét, a talpam alatt zörgő falevelek hangját, és kizárva a fejemből minden gondolatot vezeti a testem.

Elmerülök az érzésben és egyre nyugodtabb leszek, a hajam pedig felveszi a már csaknem védjegyemmé vált, éjszakai égboltot idéző sötétkék árnyalatot. Olyan mintha a fák lombja felett repülnék, ahogy a délelőtti nap egyre távolodik a horizonttól, szinte érzem, hogy a kellemesen hűvös szél simogatja az arcom és összeborzolja egyébként is kusza tincseimet, kezeim pedig az alattam suhanó fák leveleit súrolják. A zene végéhez közeledve pedig én is visszatérek a földre és a karjaimat kecsesen, magasan a fejem fölött tartva befejezem a táncot. Kissé lihegve nézem a lombokat és a felettük lévő kék eget, amíg még egy pillanatig tartom a pozíciómat, majd leengedve a kezeimet a szemem sarkából észreveszek valakit pár méterre tőlem.

- Hogy az a jó rohadt élet! - kiáltok fel.
Hatalmasat ugrok, ahogy odakapom a fejem, a szemem fehéren villan az ijedtségtől. Kell egy fél perc, mire felismerem, hogy ki lesett meg és a rémületemet enyhe frusztráció váltja fel. Szólásra nyitom a számat, hogy megmondjam neki nem kellett volna így mellém settenkednie, mert megfagyott bennem a szar is. De gyorsan meggondolom magam és behunyom egy pillanatra a szemem, amíg egy sóhaj kíséretében megnyugtatom magam. Elvégre soha nem volt problémám azzal, ha valaki látott táncolni, az meg nem szegény szerencsétlen hibája, hogy nem vettem észre, hanem az én balfaszságom, mert belemerülök a táncba és közben nem figyelek arra, hogy mi történik körülöttem.

- Megtisztelő drága prefektus asszonyunk jelenléte. - mondom színpadiasan meghajolva - Remélem nem azért vagy itt, hogy bemárts, hogy a Tiltott Rengetegben kószálok.
A hajam újra felvette fekete színét és az íriszeim is visszabarnultak, ahogy féloldalas vigyor kúszik az arcomra, a hangom pedig enyhén gúnyos, de nem rosszindulatú. Soha semmi bajom nem volt Theresaval, igazából, ha nem lenne a háztársam, valószínűleg azt sem tudnám kicsoda. Szigorúan véve, egyáltalán nem ismerem őt, a nevén kívül csak annyit tudok róla, hogy prefi és benne van a kórusban, de sosem voltunk közeli kapcsolatban. Én mondjuk Allanen kívül mással sem, de drága barátom már nem rontja tovább a roxforti levegőt. Velem ellentétben, aki rágyújt egy szál cigarettára, ugyanis pont nem érdekel, hogy az előttem álló lány jelenthet egy tanárnak. Úgysincs jobb dolgom, amíg őt figyelve a válaszára várok, a jövő miatt pedig majd később aggódom.
- Szóval, miben segíthetek?

[Ian McEwan]

névIan McEwan

dátum2006. október 07.

Pain—has an Element of Blank—
It cannot recollect
When it begun—or if there were
A time when it was not—

It has no Future—but itself—
Its Infinite contain
Its Past—enlightened to perceive
New Periods—of Pain.

Trigger warningdepresszió, fájdalom, szenvedés

Levelek. Föld szaga. Zizegő, susogó hangok. Borzongás. A kontrasztok. Fény a szemhéjaid mögött, de sötétség vett még körül. A végtelen és ősöreg nyugalom és háborítatlanság körbeölelt, de benned harcok dúltak. Tested minden egyes porcikája lángolni érződött, mintha egy álomban lettél volna. Egészen biztosan nem lehetett ez a valóság, hiszen minden összefolyt és nem tudtad többé megkülönböztetni a lázálmokat és a Tiltott Rengeteg valóságát. Illúziónak tűnt minden hang, minden érzés, minden levél, amely az arcodat érintette. A nedves föld a tapintásodra szétporladt. Aztán kipattantak a szemeid.

Fogalmad sem volt, mikor jöttél a Tiltott Rengetegbe vagy hogy mikor aludtál el. Nem állt távol tőled az sem, hogy elájultál és most keltél fel. Olyan elemi erővel szakadt rád a tested fájdalma, hogy még a levegőd is bennszorult. Már tudtad, mit kerestél itt, bár a képek lassan töltötték ki a hiányos részeket: előző este megint akkora fájdalmaid voltak, hogy képtelen voltál ágyban maradni, így elindultál a folyosókon. Eszedbe jutott, hogy előző évben, mikor Elowennel összefutottál, nem vittél se cipőt, se semmit, így egy jobb pillanatodban legalább azt felhúztál meg egy pulóvert, de a hányinger és az émelygés annyira erős volt, hogy nem volt maradásod. Fullasztónak érezted a falakat, szívverésed felgyorsult és levert az izzadtság is. Biztos voltál benne, hogy a láz már órák óta lassan és észrevétlen fonta körbe testedet, hogy egyik pillanatról a másikra kezdjen fojtogatni erősen. Szerencsére attól nem tartottál, hogy hányni fogsz: jó szokásodhoz híven már vagy két napja egy falatot sem tudtál letolni a torkodon, annyira undorodtál mindentől és úgysem maradt volna meg a gyomrodban. A telihold előtti estén azonban a kastély sem szolgált megnyugvással számodra. Egyre jobban rád telepedett a nyomasztó érzés, nem kaptál levegőt és a fájdalom olyan erős lett, hogy muszáj volt segítséget kérned.

Első gondolatod Giles volt. Pár nappal ezelőtt, mikor a fájdalom már erős volt, de a lelked jobban vérzett, hirtelen felindulásból elmentél hozzá. Hallgattál a terápiádat vezető orvosodra és be is vált. Hálás voltál Gilesnek és talán te is tudtál számára egy minimális komfortot nyújtani ebben a borzalmas hétben. Viszont pontosan tudtad, hogy a telihold előtti este neki is annyira gyötrelmes és szenvedés, mint neked és nem akartad terhelni magaddal. Így elvetetted, hogy hozzá menj. Szükséged lett volna pár főzetre, mely enyhíti ezt a borzalmas égést, pulzálást, fájdalmat, de képtelen lettél volna elmenni a Gyengélkedőre: friss levegőre volt szükséged, mielőtt teljesen elragadt volna a pánik. Így jutottál el végül a Tiltott Rengetegbe, hiszen pontosan tudtad, merre nő az a növény, amely minimális megnyugvással szolgálhatott a testednek.

Az, hogy utána hogyan történt, hogy már a napsugarak simogatták elgémberedett testedet, azt az agyad jótékonyan elrejtette előled, de biztos voltál abban, hogy már akkor is hajnalodott, mikor a pánik annyira szorongatta testedet, hogy kilépj a kastélyból. Hát, így pattantak ki szemeid az erdő egy békésebb részén. Rettenetesen fáztál, fájt a torkod, a láz- és fájdalomcsillapító növény hatása már rég elmúlt, valószínűleg csak ezért tudtál aludni pár órát. Nem mintha érezted volna a hatását, ahogy lassan feltápászkodtál. Még jó, hogy szombat volt, különben már réges-régen elkéstél volna az órákról. Rettenetesen felelőtlen voltál és szidtad magadat meggondolatlanságod miatt. A fájdalom továbbra is elviselhetetlen volt, tested pedig letaglózva vonszoltad kifelé, miután leporoltad magadat és valamennyire rendbe tetted a külsődet, hogy ne legyen annyira feltűnő az egész. Bár pizsama volt rajtad a kötött, őszi színekben pompázó pulóvered alatt, szóval teljesen mindegy volt.

Fogalmad sem volt, mikor torpantál meg vagy hogy miért. Talán csak az erdő hangjai közé kevésbé illő neszeket hallottad meg, mindenesetre hamar rátaláltál a hang forrására, hiszen nem messze tőled volt háztársad, Ian McEwan. Először nehezen ismerted meg a tánc és a kék haj miatt, de aztán rádöbbentél, hogy ő az. Nekitámaszkodtál egy fának, ahogy a következő fájdalomhullám el akarta ragadni a testedet és kissé remegve – bár hogy a hidegtől, a kimerültségtől, az éhségtől vagy a fájdalomtól, azt nem tudhattad – nézted a fantasztikus produkciót. Nem tudhattad, mennyi idő telt el így, de segített kicsit kiszakadni abból az örvényből, amelyben már napok óta vergődtél. Ian nagyon ügyes volt és öröm volt nézni – még egy halvány mosolyt is sikerült varázsolnia az arcodra. Egészen addig, amíg Ian fel nem kiáltott, mert akkor te is összerázkódtál és botorkáltál pár lépést hátrafelé, úgy megijedtél te is a hirtelen hangtól.

- Elnézést, nem akartalak megzavarni… - mondtad halkan, majd nyeltél egy nagyot. – Csak annyira magával ragadó volt a produkció, hogy… Szóval bocsánat… De nagyon tehetséges vagy, Ian! – mosolyodtál el halványan, ami hamar el is tűnt, ahogy a végtagjaidba belenyilallt a fájdalom. Szerencsére a fiú folytatta, így nyertél egy percet, hogy összeszedd magadat. Kissé elhúztad a szádat a gúnyos megnevezésre. Valóban prefektus voltál, de nem gondoltad emiatt magadat másnak, ráadásul véleményed szerint meg sem érdemelted… Aztán aprót ráztál a fejeden. – Nem. Elvégre akkor én is tilosban járok éppen, nem? Elég kétszínű lenne tőlem, ha megbüntetnélek ezek után… – sóhajtottál egy nagyot, majd kíváncsian felpillantottál. – Mindig itt gyakorolsz? Vagy miért ezt a helyet választottad éppen? – érdeklődtél, hangodban se szemrehányás, se semmi ilyesmi nem volt, csak őszinte kíváncsiság. Alapvetően nem te voltál a büntetéseket osztogató prefektus, ezt pedig jó páran biztosan ki is használták. Te inkább segíteni igyekeztél másoknak megoldani a problémákat, hogy a lehető legjobban jöjjön ki a nehéz helyzetből. A szigorú, kiosztó prefektusi feladatokat mások végezték és hálás voltál nekik, mert nem kifejezetten voltál jó abban, hogy a pofátlan népeket helyrerakd – és ezzel sokan tisztában is voltak sajnos.

Láttad, hogy Ian haja ismét fekete lett, pedig a kék is nagyon jól állt neki. Egy apró sóhaj ismét elhagyta a szádat, ahogy láttad, hogy rágyújtott. Megcsóváltad a fejedet kicsit, de megint letaglózott a fájdalom, így nem mondtál semmit. Nem mintha kioktattad volna vagy megbüntetted volna, bár sosem értetted a dohányzásnak az előnyét. Rettenetes szaga volt, mindig zavarta az orrodat és tudtad, mennyire egészségtelen is. Volt elég betegséged, gyenge is voltál, abszolút nem volt szükséged még valamire, ami tovább rontotta volna törékeny alkatodat. Meg aztán… Papous Timo és Yiayia Galene is megvetette, az ő emléküket meg nem szennyezhetted be ezzel. Martha nagymama pedig biztosan gondosan megbüntetett volna, ha rajtakapott volna ilyenen, tehát már ezek is elég elrettentőek voltak számodra, hogy ne csináld. Ian kérdése is kissé késve érkezett meg hozzád, ahogy a következő fájdalmat a fába kapaszkodva élted túl.

- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni… - mondtad visszakozva. Elvégre tényleg nem akartad kizökkenteni. Már elléptél volna a fától, mikor azért a prefektusi ösztöneid azt súgták, hogy talán igazán nagy felelőtlenség volna itt hagyni egyedül, szóval ráemelted tekinteted. Biztos voltál benne, hogy rettenetesen rosszul néztél ki. – Kikísérsz, kérlek? – kérdezted tőle finoman. Hozzá voltál szokva az elutasításhoz, de még így is izgultál, hogy mit fog mondani. Ha esetleg beadja a derekát, akkor ahogy rettenetesen lassan sétáltatok kifelé, azért kérdeztél tőle párat, mert érdekelt. Ha nem indultatok meg, akkor a fát támasztva tetted fel a kérdéseket, hiszen eszed ágában sem volt egyedül hagyni őt az erdőben. – Mióta táncolsz, Ian? Vannak fellépéseid is? Illetve milyen stílusok a kedvenceid? – tetted fel az első kérdéseidet őszinte érdeklődéssel a hangodban. Remélted, hogy nem küld el vagy hord el mindennek. Bár azon sem lepődnél meg, nem te szoktál lenni a legkellemesebb társaság…

[- Nem, egyáltalán nem itt szoktam gyakorolni drágám, csak kilométer hiányom volt. Aztán elkapott az ihlet..]

Tie me up

Theresa L. Valaoritis | 2006. 10. 07.

TW: Káromkodás, traumák, családon belüli erőszak, depresszió

Mennyi esélye van annak, hogy eljövök az erdőbe sétálni, elkerülvén azt, hogy emberekkel kelljen foglalkoznom, erre belefutok valakibe? Nem tudom mit tettem, hogy így ver az élet, mindenesetre Tessa prefis gúnyolódásomra adott reakciójára képtelen vagyok visszafogni egy apró vigyort, majd a kérdésére megrázom a fejem.
- Nem, egyáltalán nem itt szoktam gyakorolni drágám, csak kilométer hiányom volt. Aztán elkapott az ihlet..
Lazán megvonom a vállam és beleszívok a cigimbe. Látva, hogy megrázza a fejét, tudom hogy nem tetszik neki, aminek a hatására majdnem megint mosoly kúszik az arcomra.

Jobban megnézve a lányt, elég... Hát nem találok jobb szót, szarul néz ki. Betegnek tűnik, és mintha sápadtabb is lenne a megszokotthoz képest. A soványsága nem kifejezetten feltűnő, mert nem rémlik, hogy valaha is egészséges testsúllyal láttam volna, abból viszont ahogy a fának támaszkodik és az enyhe grimaszokat látva az arcán, a nyakamat merném rá tenni, hogy fájdalmai vannak. Már csak azért is, mert én is hasonlóan rosszul nézhettem ki, miután Patrick rajtam vezette le a haragját. Ugyanilyen fájdalmas arckifejezésem volt, miután a félhomályban nagy nehezen összekapartam magam a hideg padlóról és színes véraláfutásokkal tarkítva, a falnak támaszkodva visszaszenvedtem magam az ágyamba. Emlékszem, a verés után mindig sokáig bámultam ki a fejemből, azon gondolkodva, hogy mi tart még ott, abban a gyűlölettől rothadó házban, hiszen egy ilyen életnél még a halál is jobb megoldásnak tűnt. De mindig ugyanoda lyukadtam ki: Ethan és a tánc. Ezek tartottak életben olyan sokáig és tartanak életben még most is.

Sötét gondolataimból Tessa hangja szakít ki, ahogy újra bocsánatot kér a semmiért, ezért ismét rápillantok. Kérésére eltaposom a cigit és odalépek mellé. Tudom, hogy zavarja a füst, ezért nem is áll szándékomban, hogy közvetlenül mellette dohányozzak, elég neki pár méterről éreznie, na meg a ruháimon, ha már úgyis én kísérem vissza a kastélyba. Az erdőbe bámulva, mintha nem érdekelne az egész, kissé kinyújtom neki a karom, hogy ha szeretne nyugodtan karoljon belém. Mindkettőnknek könnyebb lesz, ha nem egyik fától a másikig próbálja visszavonszolni magát, hanem rám támaszkodik.

Ropognak a lábunk alatt a száraz falevelek, ahogy lassan sétálunk és a fejemben máris elindult egy másik dallam, aminek ezúttal nem adok hangot. Na nem mintha sok esélyem lenne rá, mert a mellettem haladó pár centivel alacsonyabb lány rögtön letámad a kérdéseivel, aminek hatására halkan felnevetek.
- Akkor most melyikre válaszoljak először? - kérdezem jót szórakozva a kíváncsiságán - Először is, nyolc éves korom óta táncolok és igen fel is szoktam lépni. Glasgowban néhány haverral az utcán szoktunk előadni.
Az utolsó kérdésen kicsit el kell gondolkodnom, mert sosem jutott eszembe választani. Sok stílust kipróbáltam, néhányat jobban ismerek másoknál, sok társas táncnak az alaplépéseit is tudom, bár ezeket ritkán gyakorlom. De sosem volt kifejezetten egy műfaj, amit annyira kedveltem volna, hogy a kedvencemnek mondhassam. Én magába a mozgásba szerettem bele, abba az energiába, amit a közönség lát. Olyan ez, mint a varázslat egy formája.
- Azt hiszem nincs ilyen. - mondom végül - Én szimplán táncolni szeretek. Mindent és bármit.

Kicsit fura, hogy valaki ennyire érdeklődik, nincs nekem ez megszokva. A suliban többnyire le vagyok szarva és általánosságban véve engem sem érdekelnek különösebben a diáktársaim. De az állapotát figyelembe véve - és a tényt, hogy nem állt belém, mint sokan mások - nem leszek paraszt. Türelmesen lépkedek mellette, követve a tempóját és kutatok valami után, ami tovább lendíthetné a beszélgetést. Talán neki is jól jön, ha eltereli valami a figyelmét a nyomoráról. Viszont mivel nem nagyon szoktam emberekkel beszélgetni, hirtelen nem jut eszembe semmi és beletelik egy fél percbe mire felrémlik, hogy legutóbb SVK-n párba osztottak minket és ha jól emlékszem, nem ment neki valami jól az a varázslat, amit akkor vettünk. Pimasz vigyor kúszik az arcomra és jóindulatú piszkálódás csillan a szememben, ahogy ránézek Theresára.
- Hogy állsz azzal a kötözőbűbájjal?