jelszó || l'esprit de l'escalier.
név || Meadowlark M. M. Mulberry
nem || idejekorán nő
születési hely || Inverness, Skócia, Egyesült Királyság
születési dátum || 1991. március 15.
kor || tizenöt év
vér || aranyvérű (anyai ágon finn & 'orosz', karjalai)
foglalkozás || hollóhát ötödév
funkció ||child bride
maailma on sunsyksyA legjobb történetek ősszel kezdődnek. A hulló égi manna, ujjunk között húzódó naplementék árnyában: ami szép volt életében, milyen gyönyörű a haláltusában. A halálnak is íze van: édes, érdes, eleven, füstös, szálló pernye és emlékezés. És téged nagyon szerettek, ahogy költők szokták elmúlásuk - a második kislányt, a kis pacsirtát, veled nevettek és veled sírtak, amíg új voltál, amíg minden új volt számodra.
Három kopogás Mulberryék családi óráján - fiú, lány, lány. A szüleid hálásak - idejük lesz még megbánni, hogy későn, majdnem aggon kértek és kaptak, fogsz még a nővéred szemébe nézni, ajkadon a kérdés csügg még: miért nem ők fektetnek le? Miért hallod odalentről a hangjukat, nem lehetne csak egy mesére, hogy otthagyják vendégeiket? Az ősz mégis vidám. A gesztenyék sorakoznak az ablakpárkányon, és emlékszel majd rá - ahogy még apró kezed felmarkolja, a köténye zsebébe süllyeszti. És majd lesz, hogy nem látsz a könnyeidtől, mert őket látod, és bármit megadnál, hogy újra megszidjanak, amiért összekócoltad a hajad, lejártad a cipőd sarkát.
A gyermekséged mégis édes lesz - egyszer füstös, félig hunyt szemek között megülő bölcsesség az elmúlásról. Hogy bogarakat gyűjtöttél a kertben, mielőtt várt a zongoralecke, és a naplemente a kották között lelt. Ami eleinte hamis volt, később otthonos lett - és szeretted, ha büszkék rád, és amiért a büszkeség nem következett magából, szerettél okos lenni, okosakat mondani. Emlékszel majd rájuk mielőtt a vizsgáztató elé lépsz, emlékszel egész családfádra, hogy ültél a szalonban a földön, míg neveiket magoltad, akkor még nem tudván, egyszer csak a hiányuk marad benned.
Ha kérdeznének, azt mondanád, boldog volt a gyermekség, csupa olyan emlék, amit ringat a vágy - a vágy azután, ami elmúlt, és későn eszméltünk valódi súlyára vállunkon. Görnyedünk alatta, mert vissza soha nem térhet: soha többé nem leszünk olyan önfeledtek, soha többé nem fogjuk hinni, hogy a szüleink, nagyszüleink nem halnak meg, nem hagynak magunkra, nem távoznak örökre. És ott marad a mardosó hiány, mint kivert kutya az alkonyatban, egyre szűkölve azért, ami már nem lehet, ami csak megtörtént, álmodtuk talán. Hogy szeretnék hazamenni, nézem a függöny rebbenését - és tudom, felnőtt vagyok, mégis.. hová mennék már haza?
talvi
A legjobb történetek télen folytatódnak. A gyertyafényes, decemberek csontig hatoló valóságban: mikor félelemtől bolyhos a honni éjszaka, forróak a báléjszakák, az ablak és a függöny között elbújva mégis kilested a nővéred. Vörös cipője akkor is kopogott, amikor osonni próbált - te voltál a jókislány, még akkor is, mikor ő felelt érted, ő nevelt, ő igazította a hajad, ha kibomlott a keze fonásából. A te cipőd mégsem vert hangot, látni akartad azt, amit itt még bizonytalanság rejtett, pár év nevel majd házassággá,: akkor már a te cipőd kopog mögötte az oltárig, ahogy a fátylát tartod.
Marigold és Meadowlark - aztán az és szünetté változott, szinkópa, szinkópa. Zavarták kérdéseid őt, a nagylányt, és ha nevetve hajolt az unokanővéretek vállára, látva, te is kívánkozol a titkaira, rögtön odasúgta, hogy 'Jön majd Ödönke és hozza a kiszongorát, ha nem vigyázol..!' - és bár nem értetted, mit rejt a fenyegetés, a hangsúly azért mindent elárult, visszahúzódtál, és nézted csak a nagylányokat az ő saját kis világukban. Olyan dolgokat ismertek, amelyeket te még nem, és ha nem nyugodtál, mindketten kikaptatok: ő azért, mert miért nem viseli gondját a kisebbnek, te azért, mert miért nem elégedsz meg a csenddel olykor.
Mások azt mondanák, túl szigorú volt az órakongás is a házban: pedig a szüleid gyermekeiket mind úgy nevezték el, ahogy könyvekben szokták azokat, akik kalandra indulnak. Néha, az énekórák után te is kalandra indultál, eleinte Marigolddal, aztán egyedül - és a kertben megannyi búvóhelyed csak te ismerted. A mezőn átvágva, a szökőkútba mártva a kezed elképzelted, hogy jön majd valaki - talán egy herceg, talán egy szegénylegény, koldusszegényen, királygazdagon, és együtt fedezitek fel azt, ami Északból megmaradt.
Ami Északból megmaradt, édesanyád rokonai lett az évek forgatagában: ő származott onnan, és ő nem szeretett igazán beszélni telekről, a befagyott Néváról, hogy miért nem szereti már az orosz szót, az orosz dalt, pedig még azzal altatott. Magadnak megígérted a gyertyák kis lángjában, mikor hét lettél: azért te elmész, azért te megnézed, ha egyedül is. A hercegek sosem jönnek, mikor szükség volna rájuk.
kevät
A legjobb történetek tavasszal érnek véget. Olykor egy függönnyel, olykor egy levéllel - hogy elutaznak arra a konferenciára, és soha meg nem érkeznek, ki láthatta előre? A virágzó fák árnyékában, a patak illatában nem volt benne, nem sejlett fel az egymást kergető felhők alakján sem. És te ültél az utazóládád tetején az üres gyerekszobában - hazajöttél, de már nem volt kihez. Marigolt még a télen férjhez ment, bátyád rég saját életét élte - és mihez kezdjen veled, aki magad is gyermeke lehetnél? Édesanyád, édesapád elnyelte az Óceán, csak te állítottad makacsul, hogy visszatérnek, mire átszaladsz az előtéren, csak portréjuk nézett vissza rád..
Marigold, a fiatalasszony - fiatal feleség, javítod ki magad, a cipője most is hangos, kelletlen. Az beszél helyette: hogy téged megint itt felejtettek, hogy megint őt rója majd meg mindenki szája, ha magadra hagy. Hogy futna már a saját vágya után.. és az ajtót mégsem csukhatja be előtted. A vendégszoba Llewellynéknél nem neked, a barátaiknak készült, a boldog, fiatal házasok barátainak, és te most elfoglaltad, próbáltad magad még kisebbre húzni, ne foglalj el helyet. Ne foglald el a napfényt a nővéred boldogsága elől..
Sápadt vagy, minden éjjel álomba sírod magad - a szemed alatt a karikák között szünet, szinkópa, szinkópa. Pedig hálát is érzel: hogy folytatódhatnak az énekórák, hogy hiába vagy nem egészen árva, befogadtak, ruháznak, szobád van, emberek körülötted. Érted is, nem is egészen, mi történik a nővéreddel: hogy már férje van, barátai, új titkai, amelyeket veled most sem osztana meg. Tekintete elrévedő - az ő szülei is voltak, akik most talán holtukban is megint olyan súlyt helyeztek a vállára, amit szülők vállalnak önként. Nem ő..
Te vagy az ottfelejtett, üres utazóláda az előtérben, amelyet mindig meg kell kerülni - pedig itt nem maradhat, a függöny után, a taps után az ügyelő is hazamegy, a lámpákat lekapcsolják. Hallgat a nézőtér, hallgat a zongora - csak a szellemek járják a folyosókat, akár te éjszakánként, keresve valamit, ami nincs már ott. Te is tartozol valahová: ha nem ide, máshová. És te is tudod, hogy csak az állhat meg, ami mögöttünk jár. Az utazóládának új gazdája lesz.
kesä
A legjobb történetek nyáron.. nem várt folytatássá lesznek. Mikor a forróság napkeltét mázol az arcunkra, párásan álmodik a határ: a gyenge szellő ígéri már az éjjeli förgeteget. A förgetegnek neve is van, akkor is, ha nem veszel róla tudomást - és nem akarsz hálátlan lenni, kolduskenyéren élni a sógorod és nővéred fedele alatt ítéletnapig. Kötelességhez űz a muszáj, a kell, mint idő az évszakot - Erwin, így hívták, az Erwin Mulciberre hallgatott. Ismerni nem ismerted jobban, mint azokat, akiket néha melléd a sors leültetett egy-egy tanórára, és hamarosan letérdel eléd, a saját nevén nevez majd. Önként nyújtod majd a kezed: ha fáj, annál is jobban.
Minden leány osztályrésze ez - suttogja Marigold, míg kibontja a hajad, hangja csupa ígéret, hogy majd elmeséli azokat a titkokat, ha idejekorán is. Meg kell lennie, épp csak hamarabb - de meg lett volna épp másként is, most legalább ismered arcát, nevét, milyen, mikor nevet, mikor gondterhelt. Korodbéli, szépreményű, kifogásod igazán nem lehet. Meséld csak el a barátnőidnek, köztük a legjobbnak, az almavirágnak - érti majd, mert ez vár mindannyiunkra, a sorsunkat nem kerülhetjük el, ha az nyári viharok hevével jár is.
Hagyd azt a herceget már, nem vagy gyermek - a szamovár mellett szomorúnak lenni ketten is lehet, de minek. Ha ismertél mást, majd elfelejted: felkerül a fátyol, le a szomorúság, nem lehet örökké siratni valamit, ami nem volt ott, nem is jöhet vissza. A sovány fák zörgetik az ablakot - a szél már ígéri azt, ami jönni fog. Ha idejekorán, hát idejekorán - mit gondolsz a befagyott Névára, színpadra, utazóládákra? Lesz egy otthonod, saját neved, mindezt majd gyorsan elfelejted. Hogy az ágy közös, a párna nem - ne gondolj vele.
A könnyeket felszárítja az idő, aztán a három mérő piros szalag. Ha idejekorán, hát idejekorán: ki akarna gyermek maradni, hangjegyeket, emlékeket kergetni, ősszel gesztenyét gyűjteni, télen az ablakra lehelni, tavasszal megszámolni a virágokat - ha nyáron férjhez is mehet? Az oltárhoz elkísér majd az emlékük, az Óceán hullámzása alig ér el ide.. És boldog leszel egyszer. Másként nem lehet.
LuonneLark azok közé a fiatal, konzervatív családban nevelkedett harmadszülöttek közé tartozik, amelyeket szüleik kalandvágyból, szerelemből, vagy udvariasan csodaként említve vállaltak, majd gondoskodásra idősebb leánygyermekeikre bíztak, tudván, hogy vannak dolgok, amelyekre nem lehet nemet mondani. Nem illik - és Larkról senki nem gondolná, hogy akár csak gondolni tud olyasmire, ami nem való korának, körének, udvarias ujjainak. Gyermekkori kalandvágyát féltékenyen, titkon őrzi csak magában, mindent hálába csomagol a szülei rejtélyes eltűnése óta: tudja ő is, hogy nővére fiatal házasként aligha vágyott még most is húgára férje mellé. Bár még hisz a csodákban, egyre kevésbé: az ember, ha a vőlegényére tizenöt évesen pillant, tudja, hogy a csodák férfiaknak valók.
Szüleire, származására, megszerzett tudására büszke: halkan, szelíden, ahogy csillag jár az égen. Gyakran kíváncsi, de tudja, hogy a baj nevelőanyja a kíváncsiság - olykor mégis enged neki, olykor hallgat arra a szóra is, amit szülei, származása, megszerzett tudása nem engedne számára. Minden nap gyakorol énekelni, és minden nap keres valamit, aminek úgy tud örülni, mint a történeteknek a befagyott Néváról. Szülei eltűnése óta látszik rajta, mint sokat forgatott könyv gerincén, a figyelemből fakadó bántalom: leginkább hálni jár belé a lélek, de még az is sejti, hogy az ő helyzetében hálátlannak lenni a legnagyobb bűn volna. A második legnagyobb bűn félrepillantani volna a muszájról, a kell-ről: csakhogy Lark mindig szerette a szinkópákat.
Esiintyminenszemszín || szürkés-kék
hajszín || hirtelenszőke
kinézet || 'gyászoló, viktoriánus árva'
IhmissuhteetMonaghan Mulberry & Jannike Mulberry
(née. Nieminen)"Ó gondolj, gondolj néha rám,
a sors bár merre hajt.
emlékül küldöm, kedvesem,
a régi-régi dalt."
Rhysand Llewellyn & Marigold Llewellyn
(née. Mulberry)"Régi mesékre emlékszel-e még?
Volt egyszer rég, volt egyszer rég.
Szép tavaszon ragyogott fenn az ég,
Volt egyszer rég, egyszer rég."
Erwin Mulciber &"Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé"
Pommeline de Lys &"Almafa, rázd meg fürteidet,
Kint süt a nap, horpad az ablak
Odakint összesúgnak a fák -
Almafa, almafa, almavirág"
Tikhon A. Donne &"Medvetánc, pilleszárny,
Tört az emlék, az ember...
Dallam cseng, hangfoszlány,
Volt egy régi december."
TaikasauvaJegenyefenyő, 10 és egynegyed hüvelyk, egyszarvúszőr
Juorut…"Túl ártatlan, rejteget valamit. Vagy őt rejtegetik?"
"Nem csak a neve pacsirta, de a hangja is."
"Tikhon gyanúsan kedves vele, biztosan súlyos titkok tudója."
"Erwin nem is jegyezte el, csak azt hiszi, Lark meg szánalomból eljátssza."
"Igazából ő Basile menyasszonya. Ez valakinek elég rossz hír.."
"Az egész kis baráti kör babája. Ezzel a mélabús színjátékkal.."
"Már a nővérének sem kell, ezért gyorsan eladta annak, aki sokat ígért."
"Biztosan nem bánja, hogy egy fedél alatt élhet a sógorával.."
"Szegény kis árva, már csak a Mulcibereknek van belőle haszna.."
Se oli siinä!avialany || Milena Maziarkina
Az előtörténetet Aila F. Clarce részére ajánlom. 