Múlt:stabil, gondoskodó mugli családból származik, ahol a szeretet kifejezése gyakran magas hangerővel, éles humorral és testvéri versengéssel társul; a szülői jelenlét következetes, de nem mereven tekintélyelvű
Erős túlzás volna azt állítani, hogy nem lepett meg, amikor anyáék július végén közölték, hogy augusztus első heteit a Skót-felföldön fogjuk tölteni a nagyszüleinkkel, mert „hiányolnak minket”, illetve „jót tenne nekünk a környezetváltozás”. Az utóbbit különösen nehezen tudtam értelmezni, tekintve, hogy az év jelentős részét eleve a Skót-felföldön töltjük, csak egy kastélyban, ahol a lépcsők önálló akaratból mozognak, a festmények visszabeszélnek, és néhány tanár láthatóan már rég megérett volna a nyugdíjra, csak erről alighanem senki nem mert szólni nekik. Ebből a szempontból minden, ami nem a Skót-felföld, környezetváltozás lett volna. Otthon lenni például már önmagában annak számít. Vagy tényleg bárhol máshol, csak ne megint Skóciában.
Régebben persze hagyomány volt, hogy a nyár egy tisztességes darabját a nagyszüleinknél töltjük. Előbb apa szüleinél, aztán anyáénál, gondosan elosztva minket, mintha négy zajos, folyamatosan éhes gyerek nem családtag, hanem logisztikai probléma volna. Ez addig működött különösebb tiltakozás nélkül, amíg elég kicsik voltunk ahhoz, hogy a felnőttek még azt higgyék, folyamatos felügyelet nélkül azonnal felgyújtanánk valamit. Nem mondom, hogy teljesen alaptalanul hitték.
Aztán Aurelia betöltötte a tizenhatot, az ikrek pedig tizenöt évesen önjelölten férfiaknak kiáltották ki magukat, ami – véleményem szerint – leginkább annyit jelentett, hogy mélyebb hangon kezdtek ostobaságokat mondani. A szüleink valahol ezen a ponton egyöntetűen arra jutottak, hogy mindannyian abba a korba értünk, amikor segítség nélkül is képesek vagyunk ellátni magunkat, felelősségteljesen viselkedni, és lehetőleg nem meghalni egy rosszul kivitelezett ötlet következtében. Erre azért nem vettem volna mérget. Az utóbbira végképp nem.
Cassiusnál a veleszületett önimádat időnként olyan agyi területeket is lefoglal, amelyeket más emberek például gondolkodásra használnak. Ettől még nem hülye, sőt, kifejezetten értelmes, csak valami tragikus belső hiba folytán az értelmét rendszeresen arra használja, hogy mások idegrendszerét módszeresen és indokolatlan elégedettséggel bontsa szét. Caiusban több jóindulat szorult, viszont minden józan ész ellenére túl gyakran szegődik a bátyja nyomába, mintha Cassius után menni nem rossz döntés, hanem élete hivatása volna. Aurelia meg természetesen bárhol életben maradna, ahol van tiszta ágynemű, elég fény és legalább egy ember, akinek el lehet magyarázni, miért fáj a szerelem. Ami engem illet, az önellátásomhoz semmi kétség nem férhet. Ezt csak azok vitatják, akiknek nincs szemük, ízlésük, vagy túl sok tapasztalatuk velem.
Nem arról van szó, hogy ne szerettem volna időt tölteni a nagyszüleinkkel. Ők még anyáéknál is jobban elkényeztettek minket, ami érthető, tekintve, hogy általában karácsonykor, nyáron, jó esetben húsvétkor láttak minket, és ilyenkor valamiért úgy érezték, fél évnyi szeretetet két hét alatt kell belénk tölteni. Lehetőleg sütemény, hús, krumpli, lekvár, tea, újabb sütemény, és minden egyéb ehető formájában, ami nem futott el elég gyorsan. Ráadásul ott volt a kertjük is, a gyümölcsösökkel, ahol cseresznyével, szamócával, áfonyával és szederszőlővel zabálhattuk magunkat pukkadásig, a mértékletesség pedig legfeljebb ronda pletyka volt, amelyet rosszindulatú felnőttek terjesztettek. Ez önmagában majdnem elég erős érv volt a Skót-felföld családi verziója mellett. Majdnem.
A nyaralás végül gyorsabban telt el, mint vártam. Többnyire Aurelia és nagyi közelében ültem, időnként felpillantva az aktuális olvasmányomból, miközben ők a ház körül sürgölődtek. Aurie nagyi mellett különösen szeretett a háziasszony szerepébe lépni, és olyan komolysággal ellesni a titkait, hogy az embernek kedve támadt ellenőrizni, nem a lekvár állagán áll-e vagy bukik a teljes felnőtt léte. Idén még lelkesebb volt, mint máskor, amit valószínűleg az is magyarázott, hogy hamarosan megkezdi az utolsó évét a Roxfortban. Vagy az, hogy fejben már megtervezte a férjét, a gyerekeit, az unokáival való kapcsolatát, és azt is, melyik terítő kerül majd ki akkor, amikor valamelyikük először hoz haza valami menthetetlen alakot bemutatni.
A hazafelé vezető tizenkét és fél óra alatt többször is eszembe jutott, mennyivel hasznosabb találmány a hoppanálás, a hop-por, vagy igazából bármi, ami nem jár együtt azzal, hogy Cassius történeteit zárt járművekben kell végighallgatni. Egy ponton már a seprűrepülést is bevállaltam volna Skóciából hazáig, ami nyilvánvalóan őrültség, figyelembe véve, hogy kiskorú vagyok, és a muglik szeme láttára átrepülni fél Britannián valószínűleg elég gyorsan ráhozta volna az idegrohamot a Mágiaügyi Minisztériumra. Cserébe Cassius nem ült volna mellettem, és vannak pillanatok, amikor ennyi bőven elég ahhoz, hogy néhány minisztériumi szabály hirtelen egészen rugalmasnak tűnjön.
Mire végre átléptük az otthonunk küszöbét, valami egészen ostoba módon arra számítottam, hogy anyáék az előszobában várnak minket. Nem virágesővel, nem könnyes zsebkendőlengetéssel, és nem is olyan jelenettel, amitől Aurelia azonnal meghatódna és három napig emlegetné, csak úgy rendesen. Ajtónyitás, ölelés, „hazaértetek”, esetleg anya rögtön megkérdezi, ettünk-e eleget; bár nagyi mellett ez aligha számított volna valódi kérdésnek.
Ehhez képest a konyha fogadott minket. Pontosabban az, ami emlékeim szerint még konyha volt, mielőtt valaki liszttel, olajjal és nyerstésztával akarta volna megtorolni a létezését. Mérőkanalak hevertek a pulton, edények sorakoztak mindenütt, ragacsos foltok és nyitva hagyott fiókok jelezték, hogy a sütés itt nem egyszerű gasztronómiai tevékenység volt, hanem veszteségekkel járó hadművelet. A frissen sült muffin illata valamennyit javított a helyzeten, de nem eleget ahhoz, hogy az ember ne kezdjen el aggódni, miféle recept igényel ekkora járulékos pusztítást.
– Hazaértünk – kiáltotta el magát Cassius az előszobából, olyan hangsúllyal, mintha ő cipelte volna haza a családot, nem pedig ugyanabban az autóban panaszkodta volna végig az utolsó két órát.
Anya valahol a ház mélyéről felvisított; a hangjából ítélve akár azt is hihettem volna, hogy erkölcsi kötelességből evakuáltak minket a Felföldre, és nem papszival döntöttek úgy július végén, hogy mindenkinek jót tesz "egy kis környezetváltozás". Apa jóval visszafogottabban reagált, aztán pár másodperccel később mindketten megjelentek az előszoba felé vezető folyosón.
Mamszi előbb ért a konyhába, éppen a derekára igazítva a kötényét, majd mindkét kezével megpróbálta hátrasimítani a copfjából kiszabadult hajtincseket. Apci mögötte jött, kissé túl ártatlan arccal, és amikor beérte, úgy tette az állát anya vállára, mintha az volna a világ legtermészetesebb helye egy felnőtt férfi fejének. Tulajdonképpen náluk az is volt.
– Sütöttem nektek hazaköszöntő muffint – közölte anya ragyogva, és láthatóan ezt szánta magyarázatnak arra, hogy a konyha egyik fele romokban hevert, a másik fele pedig még csak most fontolgatta az összeomlást. Cassius lassan körbenézett, és már hallottam is, ahogy a baj felhúzza a cipőjét.
– A muffinokhoz gratulálok – mondta végül. – A kötény időzítéséhez is. Nagyon meggyőző. Majdnem elhittem, hogy egész végig rajtad volt.
Caius ajkai vékony vonallá préselődtek, ami nála azt jelentette, hogy vagy nevetni fog, vagy meghal az erőfeszítéstől, hogy ne tegye. Aurelia vontatottan behunyta a szemét, és olyan hosszan sóhajtott, hogy biztos voltam benne: Cassius abban a pillanatban az egész férfinem nevében okozott neki csalódást. Én a magam részéről csak ránéztem, és már közben éreztem, ahogy az arcom valami egészen őszinte undorba rendeződik. Egy napon valamelyikünk meg fogja ölni, és az esküdtszék teljesen megérti majd.
– Nem tudom, hogy mondjam elegánsabban – fordultam a bátyám felé –, de geciundorító vagy.
– Ez volt az elegáns verzió? – kérdezte vissza.
– Nem. Ez volt az, amelyiknél anya talán még nem szól rám.
– Már épp fontolgattam – jegyezte meg anya, de közben Cassiusra pillantott. Nem pirult el; Charlotte Warrington ritkán adta meg nekünk ezt az örömöt. Ehelyett azzal a nyugodt, veszedelmes arckifejezéssel figyelte, amelytől normális esetben még egy kandallóban égő tűz is halkabban ropogott volna. Anya ilyenkor volt igazán veszélyes; nem akkor, amikor haragosan nézett. – Cassius – kezdte határozott hangnemben –, a célzás akkor is neveletlen, ha elég gyorsan csomagolod szellemességbe.
Apa megköszörülte a torkát, és kényelmesebben megtámasztotta az állát anya vállán. Ezt ismertem. Ilyenkor nem egyszerűen helyezkedett, hanem oldalt választott. Anyáét.
– Anyának igaza van – tette hozzá, további fontolgatás nélkül. – És mielőtt bármelyikőtök félreértené: ebben a házban ő általában akkor is igazat mond, amikor én még csak próbálom kitalálni, mit kellett volna gondolnom.
Cassius kissé oldalra döntötte a fejét, és az arcán már ott volt az a vigyor, amelyből nálunk általában öt másodpercen belül baj lett. Vagy legalább valami mélyen kamaszos ostobaság.
– Papucs – motyogta, apára pillantva, pimasz éllel a hangjában.
Na tessék. Megérkeztünk a megszokott részhez. Cassius ezt időről időre elővette, mintha hatalmas leleplezés volna, hogy apa szereti a feleségét, és nem úgy beszél vele, mint valami rosszul idomított házisárkánnyal. Papszi nem volt gerinctelen, csak bosszantóan gyakran értett egyet anyával, Cassius pedig ezt valamiért a férfinem tragikus bukásaként kezelte. Szerintem ilyenkor nem is gondolta komolyan, csak szerette piszkálni, mert apa ritkán harapott vissza, de amikor mégis, az rendszerint elég szép volt.
– Boldog papucs – javította ki nyugodt, kissé tudálékos hangnemben. – Ami még mindig jobb, mint hangos és tévedésben lévő kamaszfiúnak lenni.
Erre önkéntelenül felszaladt a szemöldököm. Nem akartam apát nyíltan díjazni, mert azért vannak elveim, de egy zárt szájjal elfojtott mosoly így is az arcomra csúszott. Nem fogok tapsolni a saját apámnak, mint valami lelkes közönség, de be kellett látnom, hogy ezt szépen odatette. Cassius figyelmét sem kerülte el.
– Ne mosolyogj, Oci, ráncos leszel.
– Te meg ne beszélj, hátha egyszer okosabbnak tűnsz.
– Skacok – anya hangjából lehetett következtetni, hogy ez még nem igazi figyelmeztetés volt. Inkább csak előszó ahhoz, ami akkor jön, ha tovább folytatjuk.
Aurelia ekkor már a pultnál állt, és széles mosollyal harapott bele az egyik muffinba. Nála ez nem csak evés volt. Nem is biztos, hogy éhes volt; Aurie egyszerűen tudta, hogyan kell szépen fogadni az ilyesmit. Négyünk közül ő értékelte a legjobban azokat a kis gesztusokat, amelyeket anya teljes szívvel csinált, még akkor is, ha közben a fél konyhát feláldozta értük.
– Köszönöm, mami – hálálta meg azonnal, és az arca úgy kivirult, mintha a muffin nem lisztből és cukorból készült volna, hanem szeretetből, amire valaki csokidarabokat szórt. – Ez isteni finom lett.
Anya rögtön megenyhült; nem feltűnően, csak annyira, hogy észre lehessen venni, ha az ember tényleg őt figyeli, és nem éppen Cassius fejét próbálja gondolatban valami nehéz tárggyal eltalálni. Az ikrek erre azonnal a tálcához nyomultak; a látvány alapján senki nem mondta volna meg, hogy az elmúlt hetekben a nagyszüleink folyamatosan etették őket, és nem épp most engedték ki őket egy különösen kegyetlen fiúnevelő intézetből. Én viszont úgy éreztem, hogy a következő három hétre előre jóllaktam mindennel, ami valaha ételnek merte nevezni magát. Főleg azzal, ami gyümölcs volt vagy legalább annak látszott, és balszerencséjére nagyiék gyümölcsösében nőtt. Így inkább az étkező egyik székét céloztam meg.
– Na – kezdte anya a pultnak támaszkodva, apa pedig vele együtt, természetesen, mert a jelek szerint a szüleim fizikailag képtelenek voltak hosszabb ideig külön felületen létezni. – Meséljetek. Milyen volt nagyiéknál? És mihez lenne kedvetek?
– Esetleg egy iskolai bevásárlás? – vetette fel apa olyan lelkesedéssel, amilyen csak abból az emberből szakad ki, aki egyszerre szeretne hasznos lenni, időt tölteni a gyerekeivel, és kipipálni valamit egy láthatatlan listáról, amely alighanem már reggel óta létezett a fejében. Papszi szerette az ilyeneket. Nem a vásárlást, nyilván, hanem azt, hogy együtt lehettünk, közben valami hasznos is történt, a végén pedig az egészre rá lehetett fogni, hogy egyszerű ügyintézés volt, nem családi program.
Mind ránéztünk, olyan néma, családi egyetértésben, amilyenre egyébként csak akkor voltunk képesek, ha valaki egészen elképesztő ostobaságot mondott, vagy Cassius véletlenül nem magáról beszélt harminc másodpercnél tovább.
– Andy – mondta anya finoman –, most értek haza egy tizenkét és fél órás útról.
Nem kellett többet hozzátennie ahhoz, hogy apa rögtön kapcsoljon; az arca egy pillanatra elgondolkodó lett, aztán helyeselően bólintott.
– Jogos – jegyezte meg; úgy tűnt, még időben rájött, hogy négy hullafáradt tinédzsert nem most kell zoknivásárlással megkínálni.
– Nekem ahhoz lenne kedvem – mondtam elsőként –, hogy az elkövetkezendő húsz órában aludjak, lehetőleg minél messzebb Cassius fülsértően irritáló hangjától.
Cassius teleszájjal, eltúlzott grimasz kíséretében némán megismételte a mondatomat, mert egyes emberekből a hosszú utazás a fáradtságot hozza ki, belőle pedig újabb bizonyítékot arra, hogy az emberi fejlődés bizonyos pontokon hibásan ágazott el, vagy teljesen megtorpant.
– Úúú, Oci – fordult felém Aurelia, és a szeme már a mondat elején felcsillant, ami nem mindig jelentett jót. – Feltehetnél velem egy arcmaszkot előtte.
Akkora beleéléssel mondta, amivel általában kisgyerekek beszélnek Disneylandről. Aurie lelkesedése ritkán állt meg önmagában: terjeszkedett, beköltözött a szobámba, elővett három tégelyt, és mire észbe kaptam, már valami rózsaszín trutyi száradt az arcomon, amiről azt állította, hogy ragyogást ad. Nem tudtam, az arcomnak mire volt szüksége tizenkét és fél óra Cassius után, de kételkedtem abban, hogy a ragyogás lett volna az első számú problémám.
Kissé összeszűkült szemekkel ránéztem, aztán a lépcső felé, ahol az emelet, a szobám és a megváltást ígérő ágyam várt, majd vissza rá.
– Most értünk haza egy olyan útról, amely alatt Cassius legalább háromszor elmesélte ugyanazt a történetet, Caius egyszer elaludt a vállamon, te pedig kétóránként újraértékelted a szerelmi életedet. Szerinted az arcomnak maszkra van szüksége, vagy temetésre?
Aurelia mosolya egy pillanatra sem rendült meg, ami igazságtalan volt, mert az ember legalább annyit elvárna a nővérétől, hogy ha már ilyen nyíltan próbálja visszautasítani, ne álljon ott továbbra is úgy, mint egy kedves, illatosított zsarnok, aki pontosan tudja, hogy előbb-utóbb úgyis nyer.
– Maszkra. A temetéshez még túl szép a bőröd.
Hát persze, hogy ezt mondta. Utáltam benne, hogy nem lehetett rendesen megsérteni, ha közben kedves volt.
– Undorító, amikor ilyen vagy.
– Tudom – felelte elégedetten, majd ellökte magát a pulttól, és összedörzsölte a két tenyerét, mint aki jól végezte a dolgát. Vagy talán csak azért, hogy lerázza róluk a muffinmorzsákat.
– Én vállalom Octavia maszkját – szólalt meg Caius, miközben egy második muffint vett el. – Az arcbőröm valószínűleg ugyanúgy traumatizálódott az utazástól, mint a személyiségem.
Caius jelentkezése nem volt teljesen meglepő. Volt benne valami puhább kíváncsiság, amit Cassius rendszeresen megpróbált zajjal agyonverni. Néha azért így is előbújt belőle valami szárazabb, okosabb kis megjegyzés; olyankor szinte sajnáltam, hogy Cassius ilyen sok helyet foglal el mellette.
– Caius, ha ez most a szépségápolási coming outod, legalább fesd be a hajad – szólalt meg Cassius azonnal, félig tele szájjal, már vigyorogva. – Nem akarom, hogy a család összekeverjen minket a hanyatlás ezen szakaszában.
Nem bugyutaságból mondta. Ez volt benne a legidegesítőbb: nála a határ ritkán volt baleset, inkább célpont.
– Attól félsz, hogy szebb leszek nálad? – kérdezte Caius. Cassius fél másodpercre elhallgatott, ami elméletben nem sok, de nála már majdnem természeti csoda.
– Attól félek – mondta végül –, hogy valaki engem néz majd annak, aki önként hidratál.
– Ez nem szégyen – szólt közbe sértetten Aurelia.
– Pont ezt mondják a szekták is.
Anya letette a kezében lévő konyharuhát; ilyenkor lehetett tudni, hogy jön valami. Nem mindig avatkozott közbe az első hülye mondatnál, és négy tinédzser mellett az ember valószínűleg hamar megtanulja, hogy ha minden apróságra reagál, estére csak két kiégett szemgödör marad belőle. De voltak dolgok, amiket nem engedett el.
– Cassius – szólt rá anya. Csak a nevét mondta ki, de a konyhában azonnal megváltozott a levegő. Nem úgy, hogy bárki félni kezdett volna, csak úgy, ahogy nálunk mindig, amikor anya eldöntötte, hogy valamit most nem enged továbbcsúszni a családi viccelődés kényelmes, de veszélyesen meredek lejtőjén. – Caius feltehet arcmaszkot, ha szeretne. Ettől nem lesz kevesebb, és nem jogosít fel arra, hogy úgy csinálj, mintha a férfiasság valami törékeny porcelánbögre volna, amit egy kis hidratáló összetör.
Apa még mindig anya mellett állt, de a tekintete Cassiuson maradt.
– Anyukádnak ebben is igaza van – tette hozzá végül bólintva. – A poénod akkor is megállna, ha nem Caiuson kellene állnia.
– Én csak a családi arculatot védem – tárta szét a kezét Cassius, ami nála már majdnem mentegetőzésnek számított.
– A családi arculat jelenleg muffinmorzsás a szád sarkában, macsókám – jegyeztem meg. – Ne hidd, hogy magas lóról beszélsz.
Apa odanyúlt egy papírtörlőért, és Cassius kezébe nyomta.
– Anyád épp fontos dolgot próbál mondani, legalább ne úgy nézz ki közben, mint akit legyőzött egy muffin.
Cassius rögtön elvette a papírtörlőt, majd mindkét kezét felemelte, az egyikben a gyűrött fehér papírral: siralmas kis fehér zászló egy muffinmorzsás hadszíntéren. Csukott szemmel, lehajtott fejjel lépett el a konyhapulttól, miközben lenyelte az utolsó falat muffint. Teátrális volt, természetesen; nála még a bocsánatkérés is tapsra játszott egy családnyi kényszerközönség előtt, akik közül senki nem kérte a műsort.
– Bocs, öcskös – szólalt meg végül az ikre felé pillantva. Aztán persze nem bírta ki. – Kenhetsz magadra akármit, de ha holnapra szebb leszel nálam, tagadom, hogy rokonok vagyunk.
– Ezt eddig is megtehetted volna – felelte Caius. – Senki nem tartott vissza.
A visszavágója ismét elég jóra sikeredett. Lehet, hogy a Skót-felföld tényleg jót tett neki? Vagy csak Cassius árnyéka mozdult arrébb egy pillanatra.
Aurelia közben már a muffinok mellől átsiklott abba az állapotba, amikor fejben összeállította a teljes programot: ki jön, ki tiltakozik, kit kell meggyőzni, és kinek az arcára mit ken, mielőtt az illető rájönne, hogy belesodorták.
– Van egy új rózsavizes maszkom – jelentette be.
– Természetesen van – mondtam.
– És egy uborkás.
– Ha Cassiusra teszed, lehet, hogy végre kerül valami hasznos is a fejére.
– Oci – szólt anya figyelmeztetően. Rögtön felé kaptam a tekintetem.
– Ez egészséges javaslat volt.
Apa elmosolyodott, de igyekezett úgy tenni, mintha nem. Ez is gyakran előfordult: anya nevelt, apa támogatta, aztán néha titokban díjazta, ha valamelyikünk pontosan oda szúrt, ahová kellett. Nem helyeselte, egyértelműen nem, csak a szája sarka árulkodott időnként arról, hogy erkölcsileg nem tud teljesen elhatárolódni.
Felálltam a székről, mert ha ez a családi beszélgetés még három percig folytatódik, valaki biztosan mond valami szépet, és ahhoz nekem nem volt megfelelő idegállapotom.
– Na jó – szólaltam meg újból. – Elő az arcmaszkokkal, mielőtt leátkozom ennek az önimádó gyík fejét.
A középső ujjamat Cassius felé tartva elindultam kifelé a konyhából.
– Octavia – szólt utánam anya, most már másodszorra. Kicsit visszavettem a tempómból, de nem álltam meg teljesen.
– Tudom, tudom. Ne átkozzam le a bátyám fejét a konyhában, mert ott eszünk.
– Nem ezt akartam mondani.
– Hanem? – a pult sarkánál megtorpantam. Anya tekintete végigjárt rajtam, a lisztes pulton, a muffinokon, az ikreken, Aurelián, apán, aztán visszatért hozzám. Egy pillanatra nagyon fáradtnak tűnt, de egyáltalán nem szomorúnak. Inkább olyannak, mint aki négy gyerek mellett már régen elfogadta, hogy a béke nem állapot, csak rövid szünet két ordítás között.
– Csak azt, hogy jó, hogy itthon vagytok.
A megérzésem hibátlanul működött. Kár, hogy a lábam nem követte elég gyorsan. Legalább Aurie arca magára vállalta a kötelező meghatódást kettőnk helyett, így nekem nem maradt más dolgom a mosolygáson kívül. Abból a nézésből amúgy is bármelyik pillanatban kiszivároghatott valami megható; én pedig nem akartam belekeveredni egy ilyen veszélyesen csöpögős helyzetbe.
– Persze, hogy jó – vágtam rá ösztönösen. – Valakinek felügyelnie kell, nehogy Cassius egyedül maradjon a saját gondolataival.
Cassius felhorkant, Caius nevetett, Aurelia pedig a szemét forgatta, de mosolygott. Apa megcsókolta anya halántékát, anya pedig feltűnően igyekezett nem túl látványosan örülni neki.
És a konyha, a liszt, a muffinok, a fáradtság, a túl hangos testvéreim és a szüleim nevetségesen szerelmes összenézése között az otthon valahogy megint pont olyan lett, amilyennek lennie kellett. Elviselhetetlen.
Vagyis jó, csak nyilván senki ne várja tőlem, hogy ezt hangosan is kimondjam.
Jellem:fokozott verbális kockázatot jelentő, szabálykövetésre mérsékelten hajlandó, de veszélyhelyzetben gyorsan reagáló és társai védelmében megbízható tanuló
Az első benyomás Octaviáról általában az, hogy amikor a temperamentumot osztották, ő kétszer állt sorba, és másodjára sem azért kapott belőle újabb adagot, mert senki nem vette észre, hogy már járt arra, hanem mert valószínűleg valaki ránézett a magasságára, a csinos, pöttöm156cm tiszta fenyegetés testalkatára, és úgy döntött, ezt a lányt külön fel kell vértezni valamivel, különben még egy kósza huzat is beállítná az előszobai esernyőtartóba.
A huzat azóta is próbálkozik. Többnyire sikertelenül.
Mert Octavia hiába tűnik első látásra olyannak, akit könnyű lenne felkapni és arrébb rakni, elhallgattatni, vagy az áldozati szerep kényelmetlenül szűk kalitkájába tuszkolni, amint megszólal, rögtön kiderül, hogy a sors valahol elbaszta az arányokat. A termete kicsi, a hangja viszont akkora teret foglal, hogy külön lakcímre lehetne bejelenteni. Van benne valami harcias, valami nyers, valami maximum erőre tekert, mintha valaki gyufát dobott volna egy benzines hordóba, aztán még meg is sértődött volna, amiért lángra kapott.
Ő is pontosan így működik. Lángra kap, ha megneszeli, hogy valaki veszélyesen közel kerül a gondosan őrzött határaihoz, vagy meg akarja fosztani attól, amit a sajátjának tekint: az igazától, a céljaitól, a nézeteitől, az álláspontjától, esetenként a nyugodt délutánjától. Nehéz eldönteni, hová fér el benne ennyi zabolátlan indulat és makacs életösztön, de gyaníthatóan valahol a bordái alatt fortyog, csak arra várna, hogy a legrosszabb — vagy éppen a legjobb — pillanatban robbanjon ki belőle.
Mindenről van véleménye, és az nem kiabálok, csak mások lassan értenekesetek jelentős részében nincs türelme szépen becsomagolni. Minek is tenné? A csomagolás csak annak kell, aki fél a tartalomtól. Octavia álláspontja, ha a helyzet is megkívánja, felnőtteket megszégyenítő vulgarizmussal, csípős humorral és olyan túlfokozott sértésekkel érkezik, amelyek után az ember kénytelen eldönteni, megsértődik-e, vagy jegyzetel. Nem kell sok ahhoz, hogy vulkán módjára kezdje okádni a szédületesen sokszínűen megformált érveit, és bár akad köztük helytálló, látszólag abból sem enged könnyen, aminek a valósága józan paraszti ésszel is megkérdőjelezhető. Ilyenkor nem feltétlenül az igazához ragaszkodik ennyire, hanem ahhoz, hogy őt ugyan senki ne oktassa ki lekezelő hangon.
A szúrásai kegyetlenül viccesek tudnak lenni, de ritkán céltalanok. Alapvetően nem random sebezhetőségeket üt, nem mások legkönnyebben vérző pontjait rángatja elő csak azért, hogy valaki biztosan sírva menjen haza. Nem asztala az ok nélküli eltiprás. Ha beleáll valakibe, annak általában oka van: képmutatás, önelégültség, aljasság, vagy az a sajátos fajta magabiztos hülyeség, amitől Octavia arca előtt pillanatok alatt elsötétül a világ. Az ostobaság különösen felhúzza, de nem azért, mert ő tévedhetetlennek gondolja magát – bár ezt időnként ügyesen eljátssza –, hanem mert kevés dolog sérti jobban a közérzetét, mint amikor valaki teljes lelki nyugalommal teszi közszemlére, hogy a fejében kongó üresség van, és még büszke is rá.
Van azonban néhány határ, amelynél a szúrásból pillanatok alatt mészárlás lesz. Ha valaki a származását, a testét, a nevét vagy egy másik ember kiszolgáltatottságát próbálja viccnek, pletykának vagy önigazolásnak használni, Octavia nem egyszerűen megsértődik vagy visszaszól; ez nem viccolyankor célba akar találni, lehetőleg úgy, hogy az illető legközelebb már a mondat felénél megbánja, hogy egyáltalán kinyitotta a száját.
Bizony felvágták a nyelvét. A vitatársait nem mindig hallgatja végig; sőt, sokszor szóhoz sem hagyja jutni, mert mire a másik összeszedné a gondolatait, Octavia már elmondta a magáét, levonta a következtetést, kiosztotta a halotti beszédet, majd sarkon fordult. Aki közelebb lép, falat talál; ha távolabbról figyeli, legfeljebb azt érzi, hogy Octavia már azelőtt kicsúszott a kezéből, hogy egyáltalán elérhette volna. A kettő között valahol ott áll ő maga, összefont karokkal, felvont szemöldökkel, készen arra, hogy bárkivel megbánassa az első rosszul megválasztott mondatot.
Nem szent. Nem is mindig kedves, igazságos vagy különösebben békés társaság, de többnyire megérzi, ha valami rohadt. És ha megérzi, akkor mozdul; nem hősi pózban, nem úgy, hogy a napfény pont jó szögből csillanjon meg rajta, miközben a háttérben valaki meghatódva sóhajt. Octavia inkább káromkodva lép oda, olyan felháborodott lendülettel, amelyből világosan látszik: személyes sértésnek veszi, hogy már megint neki kell rendet raknia. Panaszkodik, anyázik, mérsékelten vagy kevésbé mérsékelten odaszúr, de ha baj van, nem szokása mozdulatlanul nézni. Akkor sem, ha az illető nem tartozik a kedvencei közé. Akkor sem, ha utána természetesen letagadná, hogy törődött. A bökkenő inkább az, hogy Octavia ilyenkor gyakran előbb mozdul, mint gondolkodik. Mire mások még azt próbálják eldönteni, kellemetlen-e, veszélyes-e vagy egyszerűen nem az ő dolguk, ő már rendszerint ott áll a közepén, pálcával a kezében, méltatlankodva azon, hogy ezt bárki egyáltalán mérlegelni merte.
Ignoráns, mondanák egyesek, és részben nem is tévednének. Mesteri leleményességgel tesz arra, ami nem érdekli, a mondatai pedig időnként olyan száraz pontossággal érkeznek, hogy az együttérzésnek esélye sincs időben odaérni a becsapódás helyére. Csakhogy ennyivel túl könnyű volna elintézni a pillanatnyi hevét. Octavia ugyanis lojális barát és társ, mégha ezt a lehető legkevésbé sem óhajtja díszes feliratként a homlokára tűzni. Könnyen kezdeményez, hamar belefolyik beszélgetésekbe, és ha valaki elég érdekes, némileg szórakoztató, vagy legalább nem teljesen értelmi cul de sac, akár sokáig benne is marad az eszmecserében. Ellenkező esetben nem azért távozik, mert ne tudna a semmiről csevegni. Erre a legjobb bizonyíték, hogy éjszakába nyúlóan lyukat beszél kedvenc szobatársai hasába olyan témákról is, amelyeknek körülbelül annyi társadalmi haszna van, mint egy ünnepi talárra hímzett ragyának. Inkább arról van szó, hogy pontosan tudja: a meddő párbeszéd zsákutcájából többnyire csak egy jókora vita kíséretében lehet kitolatni, főleg ha a beszélgetőtársa olyasmiről akarja meggyőzni, amihez nincs elegendő esze, vagy amiről Ocinak már szilárd véleménye van.
Szeretetteljes, összetartó, de felettébb hangos családból származik, ahol a piszkálódás és a civakodás nagyjából annyira része a napi rutinnak, mint a reggeli fogmosás. Már hogyne lenne az, ha két ikerbáty és egy nővér mellett kellett életben maradnia, ráadásul legkisebbként? A Warrington-házban a szeretet ritkán érkezik rózsaszín masnival átkötve; leginkább odavetett megjegyzések, ajtófélfának dőlve előadott gúnyolódások, lopott pulóverek, fürdőszobáért vívott háborúk és egymás módszeres csőbehúzása között található meg.
Octavia ennek ellenére – vagy éppen ezért – családcentrikus. Kevesen néznék ki belőle, és ő maga sem hangoztatná, de elképzelni sem tudja az életét a családtagjai nélkül. Ha valaki nyíltan megkérdezné, minden bizonnyal közölné, hogy a bátyjai kivételt képeznek ez alól, majd öt perccel később habozás nélkül leharapná annak a fejét, aki rosszat mer rájuk mondani. Tulajdonképpen maga is belátja, hogy nagyrészt nekik köszönheti makulátlan verbális reflexeit. Két ikerbáty mellett az ember vagy megacélosodik, vagy elássa magát a kert végében. Octavia láthatóan az előbbit választotta – a kert végében maximum a bátyjait ásná el bizonyos napokon.
Az érzéseivel már bonyolultabb a helyzet. Vannak neki, csak előszeretettel palástolja őket, nehogy bárki azt higgye, sebezhető. Ha valami fáj, inkább visszavág. Ha zavarban van, támad. Ha törődik valakivel, úgy tesz, mintha az illető puszta létezése adminisztratív teher volna a számára. A félelme sem halkabb, csak csúnyább ruhát vesz fel. Ha pánikol, nem nemesen dermed meg, nem sápadtan kapaszkodik a falba, hanem káromkodik, utasít, sérteget, és közben valahogy mégis azt figyeli, ki szorul segítségre, kit kell felpofozni, és kinek kellene sürgősen befognia a száját, mielőtt nagyobb baj történik. Nem az a fajta, aki minden sérelmet gondosan üvegbe zár, felcímkéz és polcra tesz, hogy később ünnepélyesen újra elővehesse. Lobban, füstöl, rombol egy sort, aztán idővel képes továbblépni. Más kérdés, ha valaki tényleg az elevenébe talál, elárulja, vagy olyasmit tesz, amit Octavia szerint egyszerűen nem volna szabad büntetlenül hagyni. Az ilyesmit már nem feltétlenül intézi el egy-két csúnya mondattal.
Nem lusta, bár bizonyos területeken a tanulmányi eredményei mindenképpen lehetnének jobbak. Esze volna hozzá, csak a motivációja nem mindig tart lépést azzal a ténnyel, hogy néha olyan dolgokkal is foglalkozni kell, amelyek nem váltanak ki belőle sem dühöt, sem szórakozást, sem jogosnak érzett felsőbbrendűségi rohamot. Ennek fényében aligha meglepő, hogy mugliszületésű létére a kötelezően választható fakultációs tantárgyak közül sikerült felvennie a Mugliismeretet. Na persze, nem kizárólag azért, mert egyes reggeleken vonzó gondolatnak tűnik büntetlenül tovább aludni egy olyan órán, amelyen elméletileg a saját világáról magyaráznak neki. Ebben némi elhivatott elszántság is szerepet játszott, hogy rendet rakjon a zavarban, mielőtt valaki teljes komolysággal elhiszi, hogy a televízióban apró színészek laknak, vagy a konnektor mugli kandallóhálózat.
Az iskolai tevékenységek és versenyek nagy része nem hatja meg különösebben. A házak közötti pontversenyben is inkább hátrányt jelent, mint előnyt, hála a kellemetlenül gyakran begyűjtött pontlevonásoknak. Ezek részben abból fakadnak, hogy az iskolai ruhakódex által előírt szoknyahosszra olyan következetesen tesz magasról, mint amilyen rendszeresen egyenruha darabokat cserél a nővérével, akinek a pulóvere a fizikumaik közti különbség miatt úgy lóg rajta, hogy még a vak is észrevenné, valami nincs rendben. Ehhez időnként társul egy-egy olyan smink is, amely papíron talán még nevezhető természetesnek, a valóságban viszont pontosan annyira árulkodó, hogy egy professzornak legyen min fennakadnia. Külső szemmel is sértés volna véletlennek nevezni bármelyiket.
Na nem mintha néhány ujjnyi szoknyahossz, a nővérétől lenyúlt pulóver vagy egy túl határozott rúzs romba döntené a világot, mégis valamiféle késztetést érez arra, hogy szembeszálljon az ilyen apró, bosszantó előírásokkal is. A közös szabályok eszméjével nincs baja; azzal annál inkább, amikor valaki ezekre hivatkozva próbálja lecsiszolni róla azt, amitől önmaga marad. Márpedig nála az öltözködés nem dekoráció, nem egy prefektus szabálykönyvvel leplezett hatalmi orgazmusa, hanem nyilatkozat.
És Octavia Warrington, ha másban nem is, abban biztosan következetes, hogy saját magát senki kedvéért nem fogja kisebbre hajtogatni.
Kapcsolatok:kapcsolati működését erős családi és baráti lojalitás, idegenekkel szemben szelektív konfrontativitás, valamint romantikus érdeklődés esetén fokozott gúnyolódási és elhárítási hajlam jellemzi
|
apa:Andrew Warrington; 42; ötvös; papszi, apci
anya:Charlotte Warrington née Hill; 41; szexuálpszichológus; mamszi, mami | |
testvérek: AurieAurelia Warrington; 17; Griffendél; Cassius Warrington; 16; Hollóhát; Caius Warrington; 16; Hollóhát; Subidú és Subidám
Egyéb ismert kapcsolódások:Hanni Haeni; 14; Griffendél; Hanniboo, Hannibanani, Hannibean, Hannibon, Hannipuff, HanniBunny... |
Octavia családi háttere első ránézésre majdnem sértően normális. Nincsenek sötét titkok, félig eltemetett családi átkok, generációkon át hurcolt tragédiák vagy olyan rokoni viszályok, amelyeket a család következetesen letagad, miközben az ünnepi asztalnál természetesen mindenki pontosan arra gondol. A Warringtonoknál a káosz nem valami komor családi örökség, hanem egyszerűen a ház alapzaja: túl sok ember, túl sok vélemény, túl kevés csend, és az a makacs, hétköznapi szeretet, amely akkor sem tűnik el, amikor valaki ajtót csap, visszaszól, vagy néhány percig úgy viselkedik, mintha a világ rendje omlott volna össze.
A nagyobb családi összejöveteleket ritka melegség és otthoniasság lengi be, csak nem abban a finom, képeslapra illő formában, amitől bárkinek kedve támadna halkan mosolyogni egy csésze tea fölött. A hangerő magas, a felnőttek vitáznak, a gyerekek civakodnak, valaki mindig túl hangosan nevet, valaki más vérig sértődik, aztán nem sokkal később már azzal felezi meg a desszertet, akire az előbb még halálosan haragudott, mert a családi dráma egy dolog, a sütemény pedig egy másik, komolyabb. Octavia ebben nőtt fel, így aligha meglepő, hogy a szeretetet nem mindig tudja elsőre megkülönböztetni egy jól irányzott sértéstől.
A szülei még ennyi év után is fülig szerelmesek egymásba, ami Octavia szerint egyszerre megható, nevetséges és bizonyos pillanatokban kifejezetten gusztustalan. Az anyja, Charlie, bohém, nyitott, de valamivel szigorúbb természetű nő, ráadásul szexuálpszichológus, vagyis hivatásszerűen ért ahhoz, hogyan kell addig piszkálni egy témát, amíg az illető végre feladja és elmondja, mi baja. Ez Octavia számára már gyerekként sem mindig jelentett áldást, nemhogy most, mert kevés dolog bosszantóbb annál, mint amikor az ember anyja nemcsak észreveszi, hogy hazudsz, hanem még azt is tudja, nagyjából melyik mondatodnál kezdted.
Mégis valószínűleg ennek a figyelemnek és a nyitottságnak köszönheti, hogy a test, vágy, szégyen, határok és kapcsolatok sosem voltak számára félelmetes, titkos, vagy suttogva kerülgetett témák. Otthon ezekről lehetett beszélni, néha pedig nem is nagyon lehetett megúszni. Octavia így hamar megtanulta, hogy az emberek "kurva furcsák", a szégyen sokszor tanult dolog, és a ne beszéljünk róla hozzáállás általában csak arra jó, hogy a probléma kényelmesen beporosodjon a szőnyeg alá, majd később bosszantó tüsszögésként kezdjen követelőzni.
Az apjával, Andyvel más a helyzet. Ő tipikusan az a lányos apa, aki pontosan tudja, hol húzódik Octavia magánszférájának határa, és a világért sem lépné át; az öltözködés mégis mindig valami közös, bizalmas apás-lányos terület volt közöttük. Régebben együtt rakták össze a szettjeit, később, amikor Octavia már magától is pontosan tudta, mit akar, egyszerűen csak sorra megdicsérte őket, és időnként a maga módján még hozzácsempészett egy-egy saját készítésű kis ékszert. Ötvösként és ékszerészként talán nem is szándékosan, de megerősítette a lányában azt az érzéket, hogy a megjelenés nem puszta ruhaanyag, hanem állítás. A külsővel is lehet üzenni, néha hangosabban, mint szavakkal.
Így aztán Octaviából aligha lehetett csendes kis dísztárgyat faragni: otthon nem arra tanították, hogy kisebb legyen, hanem arra, hogy legyen határa, hangja, véleménye, és ha kell, egy elég jó szettje is hozzá.
A testvéreivel való viszonya ugyanezen az elven működik, csak több sértéssel és valamivel kevesebb önuralommal. Cassius az idősebbik iker, Caius a fiatalabbik, és Octavia szerint ez a tény önmagában is elég magyarázat arra, miért kellett ilyen korán kifejlesztenie a verbális önvédelmet. Két báty mellett két választása volt: visszaszólni, vagy rituálisan feláldozni a méltóságát az ikrek szórakoztatására.
Ha őt kérdeznék, Cassius egy önimádó idióta fasz, akit bizonyos napokon egy kanál vízben is meg tudna fojtani, Caius pedig kedvesebb, csak sajnálatos módon úgy lohol a bátyja nyomában, mintha valaki családi kötelességként írta volna elő neki a személyiségfeladást. Ettől persze még mindkettő az övé. És az övéiről rajta kívül lehetőleg senkién sérthetem őket. más nem. ne mondjon rosszat, hacsak nem kívánja első kézből megtapasztalni, milyen érzés, amikor Octavia Warrington családi becsületvédelmi üzemmódba kapcsol.
Aureliával kifejezetten jól kijön, bár a nővére is képes az idegeire menni a menthetetlen szerelmi életével és azzal a kitartó romantikus szenvedéssel, amelyet Oci szerint bizonyos ponton már tantárggyá lehetne nyilvánítani. Aurelia egy szebb, lágyabb, nőiesebb világot képvisel, amely egyszerre vonzza a húgát, és dacos ellenállást vált ki belőle. Octavia a ragaszkodását viszont nem mindig olyan formában fejezi ki, amelyet mások elsőre szeretetként azonosítanának.
A barátai esetében valamivel egyszerűbb a képlet, bár Octavia mindent megtesz, hogy ez ne legyen túl kínosan nyilvánvaló. Aki bekerül a belső körébe, azt védi, piszkálja, sértegeti, figyeli, és szükség esetén olyan vehemenciával áll elé, hogy az illető bántása nála már nem egyszerű udvariatlanság, hanem közvetlen támadás az ő amúgy is korlátozott türelmi készlete ellen. Hanni külön kategória. Róla Octaviának nem kell ünnepélyesen kijelentenie semmit; teljesen elég, hogy még azt is kiszúrja, ha Hannira rosszul nézni engedélyköteles!!!valaki egy árnyalattal rosszabbul néz rá a kelleténél. Az ilyesmit nem hagyja elsiklani; feljegyzi, elraktározza, és nála ez nagyjából felér azzal, hogy az illető külön kérvényben igényelte: egyszer majd nagyon rossz napja legyen.
A többiek esetében a vélemények megoszlanak. Vannak, akik kedvelik, akik egyetértenek vele, akik nem tudnak ellenállni annak a pofátlan lendületnek, amellyel beleköt mindenbe, vagy akik egyszerűen szórakoztatónak találják, hogy bárki ekkora meggyőződéssel áll bele a világba. Másokat irritál, megijeszt az egyenessége, az agressziója, a trágársága vagy az a különös képessége, hogy pár mondat alatt megtalálja egy ember leggyengébben barkácsolt önigazolását. És persze vannak, akik nem kedvelik, sőt egyenesen utálják. Őket Octavia lehetőség szerint nem veszi tudomásul. Vergődjenek, ahogy jólesik nekik.
Romantikus fronton még nagyobb a zavar. Octaviáról nehéz megmondani, mikor tetszik nekivonzalom? környezeti ártalom. valaki, mert a vonzalom nem lágyabbá teszi, hanem célzottabban elviselhetetlenné. Többnyire azok keltik fel az érdeklődését, akik mernek visszaszólni, nem roppannak össze az első sértésénél, és nem tévesztik össze a hangerejét valódi fölénnyel. A túl szép, túl magabiztos fiúknak ösztönösen letöri az önbizalma szélét, a nyugodtabbakat addig baszogatja, amíg kiderül, tartásból hallgatnak-e vagy puszta unalomból, az eszeseket pedig, akik egyetlen mondattal el tudnák hallgattatni, látványosan ignorálja. Ez utóbbi természetesen semmit nem jelent. Vagyis de. Csak Octavia erről hallani sem akar.
Octavia aligha a magasságával fogja felhívni magára a figyelmet, hacsak valaki nem kifejezetten abból a célból nézelődik a Roxfort folyosóin, hogy megtalálja, kit lenne könnyebb levegőnek nézni, mint komolyan venni. Nem kórosan alacsony, nem beteges, és nem is olyan, akire sajnálkozó tekintetet kellene vetni, majd a következő pillanatban rögtön megbánni az óvatlanságot. A maga százötvenhat centijével egyszerűen inkább a korosztálya alsó tartományát képviseli, vékony, arányos testalkattal, amely kevesebb veszélyt sejtet, mint amennyit valójában tartalmaz.
Az arca mindazokkal a lágy, lányos vonásokkal rendelkezik, amelyekről más körülmények között valami kedvesebbre, simulékonyabbra vagy legalábbis kevésbé harapósra lehetne következtetni. A gond csak az, hogy ezek a puhább, majdnem ártatlan részletek nyugalmi állapotban az esetek jelentős részében zártabb, hűvösebb összhatássá állnak össze, amely azt a benyomást kelti, hogy Octavia csendben levonta a következtetéseit a világról, és egyik sem lett különösebben hízelgő. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy tényleg fásult vagy ítélkező volna; csak az arca nem tartja feladatának, hogy bárkit az ellenkezőjéről biztosítson. Amikor viszont mosolyog, hirtelen egészen más lesz: melegebb, ragyogóbb, szinte zavarba ejtően lányos. Ugyanazon az arcon egyszer csak ablak nyílik ott, ahol addig mindenki zárt spalettát látott.
A ruhatára legalább ennyire következetlennek tűnik, még ha Octavia bizonyára mélységesen megsértődne azon a feltételezésen, hogy bármi köze lenne a következetlenséghez, amikor ő ezt inkább szabadságnak, jó ízlésnek vagy mások dolgába való pofátlan bele nem egyezésnek nevezné. Nincs egyetlen uralkodó szín vagy állandó árnyalat, nincs olyan jól nevelt kis esztétikai rendszer, amelybe kényelmesen be lehetne pakolni az egészet. A ruhái három irány között mozognak: néha csinos akar lenni, néha csak annak látszani, máskor pedig legszívesebben teljes erőből arcon köpné bárki elvárásait. Van benne valami sportos, könnyed és ösztönös. Crop topok, testhezálló felsők, lezserebb nadrágok, pulcsik, tornacipők, egyszerű rétegek, amelyek nem tűnnek túlgondoltnak, mégis elárulják, hogy nagyon is van szeme ahhoz, mi áll jól neki. Nem úgy öltözik, mint aki órákig szenvedett a tükör előtt, hogy aztán természetesnek nevezze az eredményt. Inkább úgy, mint aki tíz perc alatt felkapott valamit, ami véletlenül működik, és ha ez bárkit irritál, az nyilván az illető személyes tragédiája.
Máskor viszont egészen lányos, és ilyenkor már romantikus darabok is előkerülnek nála: virágminták, finomabb anyagok, kis felsők, szoknyák, ruhák, amelyekben talán van valami Aurelia világából, vagy az anyja bohémabb, lágyabb ízléséből. Ezeken a napokon különösen nehéz letagadni, hogy Octavia nagyon is érti a nőiességet, csak nem óhajtja mindig szépen, engedelmesen, mások számára kielégítő formában viselni. Nála a romantikus darab sem feltétlenül ígéret; lehet provokáció is, hisz egy virágmintás top nem jelenti azt, hogy aznap kevesebb eséllyel küld el valakit melegebb éghajlatra. Legfeljebb látványosabban teszi.
És persze ott vannak azok a darabok is, amelyekről egy különösen elhivatott prefektus valószínűleg jelentést írna, bár Octavia szerint ez leginkább azt bizonyítaná, hogy az illetőnek túl sok szabadideje és túl kevés valódi problémája van. Túlméretezett pulóverek, elnyűttebb ingek, bő, kockás rövidnadrágok, amelyek veszélyesen közel állnak ahhoz, hogy valaki a bátyjai alsóneműjének nézze őket; lazán felkapott, kifejezetten nem nőies darabok, amelyek mindössze azért kerülnek rá, hogy megtörjék a túl szép, túl rendezett összképet.
Ez talán az egész megjelenésének lényege: nem olyan ostoba, hogy ne sejtse, nagyon jól is tud kinézni, de valami makacs, félig ösztönös dacból esze ágában *nem outfit, állásfoglalássincs úgy tenni, mintha ez volna a fő attrakció. A szépségét nem akarja napi kötelező feladatként hordani, amihez minden reggel bele kell passzíroznia magát mások elképzeléseibe. És különben is: attól, hogy valami jól áll rajta, még senki nem kapott engedélyt arra, hogy a véleményét is kiegészítőként akassza rá.
