"A library is infinity under a roof."                         

see you again...

...But not all monsters are evil.

@Tessa 2005.október.

TW ---

◆

Még mindig teljesen hihetetlen és álomszerű ez az egész. Amikor összetörve, erőtlenül feküdtem az ágyban, amely idegen és mégis, már az enyém, azt hittem, csak álmodtam. A jelentkezést, a sok-sok beszélgetést, a reményt és a várakozás izgalmát. Azt is, ahogy elhangzott a gratuláció, a sok jókívánság, az öreg könyvtáros kísérő szavai. A minden. Azt hittem otthon ébredek, a csendes lakásban, hiszen a húgom már rég felült a vonatra anélkül, hogy kimehettem volna, elbúcsúzhattam volna. Majd végül az elmém is magához tért.
Itt vagyok, én vagyok. Minden valóság, mégis reszketett kissé a kezem, amikor a kilincsért nyúltam, amikor az ajtó kinyílt és nem a szokásos, ismerős folyosó fogadott, végre fellélegeztem. Por, száraz pergamen, némi doh illata leng körbe. Érezni néha cukorka, rágógumi és némi nassolnivaló fűszereit is, parfümökét, amiket magukra fújnak, kennek, vagy épp halovány, sós izzadtságért, amikor valaki nagyon izgul. Ez a csend nem bántó. Hallom a susmogásokat, elfojtott nevetéseket, a papír zizegését, vagy egy-egy kötet nehéz puffanását, ahogy sikeresen az egyik asztalra érnek. Ez a csend nem is csend és mégis. Hallom a saját gondolataim, amik most békésen elvannak, hallom, ahogy nyílik az ajtó, majd záródik. Sokan fordulnak meg erre, sok új arc, kik mogorvábbak, kik csilingelően vidámak. A pult mögött, vagy éppen a polcok közt, nagyon régóta érzem magam ilyen nyugodtnak, eltűnik a feszengés, a remegés a hangomból. Szívesen mesélek, adok tanácsot vagy csak vezetem a célhoz azt, aki kíváncsi. Vannak akik elkéstek, de nem bánom, még elengedem a szigort is, minden friss és új, szoknom is kell. Jártam itt eleget, mégis, most olyan idegen és ismeretlen. Bejárásom van oda, ahova maximum beszökni tudtunk volna, olyan kötetek élén simítok végig, amikről csak álmodhattam. Mondhatni, beengedtek ide és szabadon garázdálkodhatok. Kecskére káposztát, ugyebár.
Ahogy az órát jelző csengők megszólalnak, a világom elnéptelenedik. Kifelé sietnek, majd az utolsó is, van időm elpakolni, pár pálcaintéssel a szabadon mozgatható kötetek reppennek vissza a helyükre. Én a sajátomra, leülve egy vaskosabb értekezést nyitok fel az ókori kultúrákról, így ér utol az idő, amikor újra szól a csengő. Minden kezdődik előröl, navigálás, a susmorgások, a cukorka illata a nassolók felől. A kényesebb köteteket szedem össze, illetve pár újdonságot, lassan, ráérősen tolom a kordét, hogy a helyükre kerüljenek. Egy, kettő, majd még egy. elégedetten lépek hátra, majd fordulok a következő út felé, ahogy meglátok egy talán tanácstalan, talán csak mélyen keresgélő alakot. A deja-vu kerülget, vagy csupán egy hideg fuvallat, nem tudom. Megállok, a keskeny sorban nincs több helyen, nem gázolom el, kivárok. Addig merengek a gondolatok mélyén.

Pilinszky János - Apokrif
(részlet)

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

[Giles Orlyk]

névGiles Orlyk

dátum2005. október

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

Trigger warninggyerekkori traumák, pánikroham

Az októberi nap vidáman köszöntött rád a Roxfort falai között. Talán még sosem találtad ennyire otthonosnak és befogadónak ezt az épületet: mindig nehéz volt visszatérni a görög tengerpartnál fekvő aprócska faluból ebbe a ködös, hideg, hatalmas kastélyba. Érezted, hogy a napsugarak lassan már nem táplálták testedet és lelkedet, a szürke, nyálkás idő nyújtotta ki csápjait feléd inkább, hogy behálózza és lehúzza testedet. Idén azonban valami más történt: ahelyett, hogy letaglózott volna az érzés, ahelyett, hogy mindig fáradtan és megtörten viselted volna a tanévet, hogy utána egy-egy csendes sarokban meghúzódva töltődj fel, most úgy érezted, a napsugarak kitartottak, de nem úgy, ahogy gondoltad volna: a téged körülvevő emberekből érezted áramlani a napsugarakra emlékeztető boldogságot. Hallottad nevetésüket, vidámságukat, kalandjaikat, s te magad is feltöltődtél a belőlük jövő boldogságból. Ilyet eddig csak a nagyszüleidnek sikerült elérnie, ugyanis biztos voltál abban, hogy nem érdemled meg azt, hogy jól érezd magad. Talán a terápia segíthetett, nem tudtad, mindenesetre idéntől kezdve többet mosolyogtál, nevettél, s szívesen töltötted idődet a többiekkel. Lassan magadra öltötted a barátkozás kabátját, amit bár évekkel ezelőtt kellett volna, neked most sikerült. De ezt sem bántad: a lényeg az volt, hogy készen álltál végre.

Mindentől függetlenül a kedvenc helyed továbbra is a növények között volt, illetve a könyvtárban. Tavaly sikeresen elkezdtétek zöldíteni a könyvtárat is és határozottan jót tett a helynek, s talán a tanulókra is jó hatással volt. Sajnáltad is, hogy szeptemberben szinte időd nem volt betérni egyik kedvenc helyiségedbe, hiszen annyira lefoglaltak az órák és az ismerkedés fantasztikusan feltöltő ereje. Viszont így októberben már volt alkalmad időt tölteni a könyvtárban, így a mai délután is itt voltál, hiszen kettő beadandód is hátra volt még. Ezekhez kerestél könyveket, viszont a rúnaismeret házi dolgozatoddal elakadtál, ami persze nem szegte kedvedet kicsit sem, imádtál kutatni, keresni, összekötni a gondolatokat és nyomokat. Néha elgondolkodtál azon is, vajon nem lettél volna-e jobb a Hollóhátban, de a Teszlek Süveg okkal rakott a Hugrabugba, úgyhogy nem filozofáltál ezen annyit sosem.

Ahogy így álltál a keskeny folyosón, ösztöneid azt súgták, hogy valaki figyelt, gerinceden végigszaladt a hideg, s nagyot nyeltél. Szíved hevesebben kezdett verni, érezted, hogy a farkasösztöneid felerősödtek, ahogy úgy érezted, sarokba lettél szorítva. Mégsem akartál hirtelen reagálni, így hát óvatosan pillantottál oldalra, s megnyugodva tapasztaltad, hogy csak az új könyvtáros várt arra, hogy elengedd. Eszedbe jutott, hogy még nem is volt alkalmad bemutatkozni neki, úgyhogy előzékenyen kiálltál a sorból, hogy elengedd a folyosón, addig türelmesen vártál. Hátha fog tudni segíteni a kutatómunkádban is. Addig a többi könyvet vizsgálgattad, s amint hallottad közelíteni a könyveskocsit, s vele együtt a férfit is, melléléptél.

- Jó napot kívánok, Mr. Orlyk, ha minden igaz? – a táskádba pakoltad gyorsan a köteteket ideiglenesen, hogy felszabaduljon a kezed. – Elnézést, hogy eddig nem volt alkalmam meglátogatni Önt, a könyvtár nagy kedvencem pedig… - magyarázkodtál szánalmasan. – Theresa Valaoritis vagyok, de a többiek csak Tess… - nyújtottad a kezedet, de ahogy felpillantottál, jeges rémület hálózta be szívedet. Másik kezedből kihullott a többi könyv, ösztönösen kezdtél hátrálni előle, de megbotlottál a ledobott könyvekben és táskádban és nekiestél az egyik polcnak, hogy utána a földre hullj. Kezed remegni kezdett, gondolataidat a rémület hatotta át és elködösítették azt: nem tudtál tisztán gondolkodni egyáltalán, ahogy a tábor képei szépen-lassan töltötték meg agyadat. A kínzások. A vér. A sírás. A sikolyok. Csont és bőr. Éhség. Túlélés. Fájdalom. Gyötrelem. Csak egy gondolat játszott a fejedben ezek mellett: menekülnöd kellett innen.

[- Jó napot, így igaz]

see you again...

...But not all monsters are evil.

@Tessa 2005.október.

TW vérábrázolás

◆

Én őszintén csak a jelenre koncentráltam, túlságosan. Elkényelmesedve süppedtem bele olyasmibe, amiről azt hittem, már nem is létezik. Elgémberedett tagokkal nyújtóztam a világ felé, hiszen ennél jobb sosem lehet – vagy nem vagyok képes elképzelni –, visszajöttem oda, ahol még ismertem a jót és a szépet, a nevetést, vissza a könyvek közé, amelyek megnyugtatnak. Vissza, vissza. Csakhogy naivan elhittem, hogy a múlt múlt marad és persze, hogy az árnyak is abban maradnak. Mit is gondoltam, komolyan? Semmit. Nem akartam gondolkodni és spekulálni, csak megragadtam valami menekülőt a családi házból, ahol féltem, hogy megőrülök előbb vagy utóbb. Hát…
Hiába a deja-vu, hiába minden, nem akarok rá figyelni. Nem is kell. Kezemben a kocsi fém fogantyúja, amely már nem hűs, átvette a kezem melegét. Előttem a könyvek, melyek előbb vagy utóbb a helyükre kerülnek és a terveim közt egy nagy adag citromos sütemény lebeg, amelyet majd jól elfogyasztok, ha eljön az ideje. Az ilyen békés, már-már idilli világban a múltamnak semmi helye.
De itt van. Ideér, elért, elkap.
Azonban egyelőre a tudatom még tagad és elmossa a határokat.
- Jó napot, így igaz - nem kezdek el pánikolni, hiszen az asztalomra kitettem egy kis névtáblát, ugyanis vannak olyanok, akik szeretnek személyesebbek lenni. Mint ez a lány. Ez, akitől még mindig viszket a tudatom. De még a jelenben maradok, a kényelemben, a buborékban. - Ugyan, semmi gond. Azt hiszem, itt leszek még egy ideig. Üdv, Theresa - nyúlok a kezéért, éppen csak megérintik az ujjaim a bőrét, amikor a tekintete megváltozik. Valami, valahol bennem is kattan, kipattan a fiola teteje, a méreg kezd szétáradni. Mint a villámcsapás, úgy szalad végig a karomon, ahogy a gerincemen a jeges valóság. Nekem van mibe kapaszkodnom, a kocsin pihenő ujjaim azonban elfehérednek. Nem kerülök olyan borzalomba, amibe Ő, de mégis, az én szívem is hevesen ver, ahogy hátrál tőlem, ahogy nekem is tennem kellene, de… de már nem vagyok gyerek. Már nem futhatok. Már ide tartozom. Tényleg?
Hirtelen mezítláb érzem magam, rongyokban, mocsokban. Az arca, amely a rémületben fürdik mocskos és véres, bár már rég megszáradt, de tudom, hogy az. Kócos, haja szabálytalan, kusza és csomós, mint aki soha az életben nem akarna fésűt látni. Az ujjaim véznák, sebesek, a körmeim beszakadva, alattuk az a mocsok, amit a talpam alatt kapartam. Hideg szellő ér el, beleborzongok és felébredek. Elesik. Gyenge, éhes, fázik, támad? Majd újra itt vagyok. A haja rendezett, ápolt, az arca kerekebb, a karjain hús és nem a sárban ül. A polcnak préseli magát, gondolom beverte a fejét is és felrázom magam. Félek, reszketek belül, de egyet lépek felé. El merem engedni a kocsit.
- Én… sajnálom, sajnálom. Jól… nem fáj? - újra azt érzem, hogy az a srác vagyok, akit az Ő szeme láttára is megvertek, akiben kevés az erő, de az akarat… Megállok, nem lépek közelebb. Soha nem hittem volna, hogy itt látom újra. Valahogy a fejemben nekik, neki már nincs itt helye, de elszámoltam magam. A falak repedezni kezdenek.

[Giles Orlyk]

névGiles Orlyk

dátum2005. október

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

Trigger warninggyerekkori traumák, pánikroham

Az előbbi, még távolba vesző nyári tenger morajlása hirtelen változott csillámló kékből mélykékké és viharszürkévé: az addigi csendesen, élettel telin csapdosó hullámok felkorbácsolva ostromoltak, s félő volt, hogy teljesen maga alá temetnek. Fuldokoltál, s gondolataid is hasonlóan örvénylettek, mint a tenger, mely benned tombolt. Érezted, hogy a kín és gyötrelem emésztette a tested, s te szabadulni akartál ettől. Mintha ennek a férfinek a közelsége erősítette volna fel benned ezeket, s mintha a távolság megédesíthette volna ezeket a borzalmakat. De ha egyszer a tenger haragos lesz, akkor az büntet is, s te akármennyire is szerettél volna elbújni előle, teljes erejével csapódott a mellkasodba.

Elmosódott alakok, riadt tekintetek. Remegő kezeket láttál, melyek néha kinyúltak feléd, de addigra a védekezés már a bőröd alá húzódott, s tudtad, hogy nem segítséget kérnek, hanem rajtad akartak felkapaszkodni, hogy ők túléljenek. Talán segíthettél is volna nekik, de annyira gyönge voltál, hogy a fájdalmat nehezen viselted és féltél tőle. Most is féltél. Ugyanaz a gyomrot szorongató fájdalom, a folyamatos feszültség, a pattanásig feszülő izmok: egy rossz mozdulat, s hitvány és roncs tested nem maradt más, csak egy porhüvely. Folyamatos éhség. Folyamatos sírás, motoszkálás. Egy pillanatra sem volt csend, s a szemed idegesen járt, nehogy meglepetés érjen, így is túl sokszor jártál pórul. Aztán az elmosódott alakokból pár kitisztult, de tudatod elzárta előled a neveket, a konkrét emlékeket. Arctalan, halott testek maradtak csupán. Pontosan úgy, ahogy akkor is kezeltek benneteket.

S mégis, ahogy előtted állt Mr. Orlyk, mely hirtelen rettenetesen idegenül és keserűen csengett a nyelveden, ahogy rájöttél, milyen borzalmakon is osztoztatok, valami megmozdult benned. A ködös múlt tisztulni látszott, bár te csak zokogva léptél előrébb ezen az úton, hiszen nem véletlen vontad olyan erősre a jótékonyan takaró ködöt magad körül: nem akartál emlékezni, nem akartad újra látni, hallani, ízlelni, érezni az egészet. Elég volt. Mégsem tudtál haragudni, hiszen az előtted hasonló állapotban lévő férfi nem erőnek erejével rántotta le rólad védőpajzsod, hanem finoman, szinte légiesen hömpölygött át ezen az általad kreált falon. Mintha ő maga is egynemű lett volna ezzel a ködfátyollal, mintha nem esett volna nehezére utat találnia benne, s mégis úgy érezted, ő is úgy zokogott belül, mint te. Mégsem tudtatok megállj parancsolni ennek a közeledésnek, akármennyire is megszakadt összes izmotok.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy nem emlékeztél a nevére sem, hiszen tudatod elzárta előled ezeket az információkat. Ám ahogy közeledtetek egymás felé akaratotok ellenére, mintha egy-egy villanás erejéig megütött volna az érzet, hogy pontosan tudtad, ki volt ő. Ő volt az, akiben volt annyi erő, hogy képes legyen kiállni mások mellett. Aki képes volt feláldozni magát másokért. Érted. Ő volt az, akivel esetenként egy pillantás is elég volt, pontosan tudtátok, min ment keresztül a másik. S bár nagy lépésnek tűnt az a tíz év különbség, voltak olyan pillanatok, mikor nem számított. Máskor pedig annál is inkább. Ahogy a képek váltogatták egymást, mindig egy apró villanás erejéig a nyelved hegyére került a neve, s aztán mégis eltűnt onnan, mint egy hópihe. Elolvadt, s te vártad a következőt, hogy aztán azt se tudd megőrizni. Ostoba játékba kezdtél, s egyre kétségbeesettebb lettél, ahogy kapálóztál a neve után. Talán érintésének emléke az, mely végül ironikus módon kapaszkodót adott számodra, holott gondolataidat még mindig a hánykolódó tenger hordta szana-széjjel.

- Ne… - kezdted elfúló hangon, de légszomjad miatt képtelen voltál több hangot kiadni, így csak kétségbeesetten és rendkívül szánalomra méltó módon hátráltál, de hátad minduntalan egy-egy polcnak ütközött. Mindig egy akadály. Akkor sem tudtál menekülni. Most sem. Kezeddel a torkodat kapartad, mintha ki tudtad volna tépni onnan a gombócot, a légszomjat, minden bajt. – Belzebub… - ejtetted ki szádon a nevet, s mintha nyelvedet tüzes parázzsal égették volna, s hirtelen tudtad, hogy őt még jobban meg fogja viselni. Te is félted azt a nevet… Még gondolatban is igyekezted kerülni mindig, nehogy olyat szabadítson el, melyet igyekeztél mélyre zárni… Mert ha az kiszabadul, akkor talán a végre körülötted maradó embereken fogsz sebet ejteni, azt pedig nem engedhetted meg magadnak. Örültél hát, hogy egyelőre nem lépett közelebb, mert fogalmad sem volt, mivel járt volna, ha két ekkora szörnyeteg túl közel került egymáshoz. De ő nem volt az ellenséged, ezt mélyen tudtad, mégis féltél attól, hogy a jelenléte maga mit fog felszabadítani. Nem benne: benned.

- Ne gyere… Közelebb… Nem akarlak… Bántani… - lehelted olyan halkan, hogy abban sem voltál biztos, hogy ő hallotta-e. Igazából fogalmad sem volt, képes lettél volna-e bántani vagy mi történt volna, de jobb volt nem kísérteni a sorsot... Hirtelen valami végigfolyt a fülednél, odakaptál: véred lustán csordogált le a fejedről, mintha csak gúnyosan vigyorgott volna gyengeségeteken. Ahogy megláttad a vörös foltot a kezeden, a füledben még erősebben hallottad szívverésedet, még jobban elfehéredtél. Az ocsmány és undorító emlékek hatására meggyűlölted azt, bár néha bármit képes lettél volna megtenni azért, hogy újra érezd az ízét... Megszédültél: közel voltál az ájuláshoz, egy pillanatra el is sötétült a tekinteted, neki is esett a felsőtested az egyik polcnak, hogy utána pár könyv a fejedre potyogjon. Érezted, hogy a látásod homályosult, ahogy a szapora légvételek miatt nem jutott elég oxigén a testedbe, de képtelen voltál megszólalni. Csak vergődtél, mint egy utolsó féreg. Gyönge voltál még mindig. Semmi nem változott, s te ugyanúgy a lábai előtt hevertél valakinek. Szánalmas voltál, nem érdemelted meg a figyelmét, a segítségét, hiszen te semennyi komfortot nem tudtál neki nyújtani, csak menekülni, mintha ő tehetne mindenről. Holott ő is csak áldozat volt, de úgy tűnt, kettőtök közül ő legalább erősödött, fejlődött. Te pedig továbbra is a porban hevertél, ahova a sorsod is lökött, s maradni is fogsz itt…

[- Ne nevezz így… ne nevezz így… ne]

see you again...

...But not all monsters are evil.

@Tessa 2005.október.

TW vérábrázolás

◆

- Ne nevezz így… ne nevezz így… ne - lehelem ki, azonnali válaszreakcióként. Gyűlőlöm a nevet, amivel el akartak pusztítani. Akivé válnom kellett volna, akit megvetek, akit… Aki nem létezik.
A nevem Giles Orlyk, a nevem Giles Orlyk, a nevem Giles Orlyk, a nevem Gil...es Orly...k, a nevem… Giles Orlyk?
A testemben mint a villámcsapás: pont olyan fájdalmasan és gyorsan cikázik végig a fájdalom, a valóság, a ködfátyol szakadozása. Hirtelen megint a sárban érzem magam, mintha ezek az évek illúziók lettek volna, egy beteg játék: azt hiszed kint vagy, megmenekültél, éled az életed, élsz… és mégsem, mert ugyanúgy a mocskos cellában dideregsz és minden csak egy vetített kép volt, semmi más. Még szinte a távolban felsejlő, folyosón nevető diákok hangját is gúnyosnak érzem, mintha kinevetnének és rajtam, amiért elhittem és amiért megint azt hiszem, minden szép és jó.
De nekem kell erősebbnek lennem. Az árnyakat el kell űzni.
Pár pillanatra le kell hunynom a szemem.
Mély levegő.
A lány arca összemosódik azzal, ahogy akkor láttam. Ahogy látom. Sáros, piszkol, beesett. Szemei alatt sötét karikák, ajkai cserepesek, sebesek. Biztos sár az? Vagy az alvadt vér száraz barnája? Fogalmam sincs. Érzem az illatot, valami virágos, kellemes, mellette pedig a sár, a félelem, a vér szaga. Összefonódik két olyan világ, amelynek nem szabadna léteznie. Az egyiknek persze. De érzem szinte, hogy a hideg cseppek folynak le a hátamon, az eső, amely sosem akart elállni. Mindig kíméletlenül verte a hátunkat, talán elátkozta a világ is az a helyet. Sár, érzem, hogy a lábaim belesüppednek, didergek. A hegek, amely már régen velem élnek, sajogni kezdenek, lüktetnek. Mit hegek? Talán most kaptam őket, mindet. Hiszen ez csak illúzió, ugye?
Kifújom a levegőt.
A fülem zúg, a vérnyomásom nyilván az egekben, a kezem reszket, a fogaimat olyan erősen szorítom össze, hogy belefájdul az állam. A hideg veríték áztatja el az ingem, amelyet gondosan igazgattam reggel. A világ apró ketrecként ölel körbe, az ujjaim ökölbe szorítom, érzem, hogy a körmeim a tenyerembe vájnak. Most nincsenek tövig rágva, szakadva, most nincsenek… nincs semmi.
A pszichológusom sokszor beszélt velem erről. Lehetnek pillanatok, amikor azt hiszem visszaesek, amikor szembe jön velem valami, ami visszalök, emlékeztet. Lesznek arcok, akikkel találkozhatok, nevek, amiket ismerek. Levegő be és ki, újra és újra. Keressek kapaszkodót, hangot, illatot, bármit. Keressek kiutat. A lelki szemeim előtt a sárban térdeplek, mászok felé, a többiek felé. Egy óvatos érintés, egy összetört, vékony test a földön. Nem mozdul, nem mozdul többé. A halál nem kapaszkodó, csak egy emlék. Emlék, hogy eljött, elrabolt egy újabb életet, azt, amely most jelen van. Tovaszáll, előre, nem néz hátra. Sárosan, mocskosan szállok le a vonatról, itt vagyok. Látom, hogy mik húzzák a kocsikat, látok mindent. Mindig és mindörökké
- Bántani? – nyitom fel végül a szemem, amikor kezd a fejem kitisztulni. Bántani. Ugyan. Nem tud. Nincs mivel. A fájdalmat jól ismerem, tűröm, régi barátom – azt jelenti, még élek. A szavak elszállnak, a családom szégyell a húgomon kívül. Nem tud bántani. Én győztem.
A vér láttán dobban a szívem, a gyomrom fordul. Nincs vágyam rá, akkor sem volt, de éreztem az ízét, belém erőszakolták, bemocskoltak vele. De egy pillanat alatt kiszakadok ebből az ördögi körből. Lassan megindulok felé
- Nem vagy jól. Én… sajnálom – el szeretnék futni a szobámba, bezárkózni és felnyitni a fiolát, hogy leöntve a torkomon a bájitalt a kellemes köd elvegye a fájdalmat, az emlékeket, mindent. El akarok menekülni, mégis felé tartok. Lassan, óvatosan, ahogy a sérült vadat kell megközelíteni. Én is az vagyok. Lehajolok, majd végül letérdelek elé. Nem merek a szemeibe nézni, még mindig reszketek. Mégis a reszketeg ujjaim a csuklójára kulcsolom, közelebb húzom, a zsebemből előkerülő kendőbe rejtem a vörösséget, amelynek szaga az orromban tombol. Eltűnik, mintha sosem lett volna ott. Mintha… nagyon dobog a szívem, savat nyelek vissza.
- Mutasd… kérlek – nem akarom bántani, sosem akartam. Senkit sem. Engem fegyvernek, vadnak teremtettek, de ellenszegültem és fogok is, míg élek. De most… most megint az a vézna kölyök vagyok, akit elvertek, aki éhezik, mégis segít. Itt van.
El fogok süllyedni...

[Giles Orlyk]

névGiles Orlyk

dátum2005. október

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

Trigger warninggyerekkori traumák, enyhe pánikroham, vér, gyilkosság

Olyan volt, mintha a torkod teljesen elzáródott volna, mintha megtelt volna tengervízzel: fuldokoltál, alig jött ki hang belőle és úgy érezted, minden légvételért meg kell küzdj. Annyi, de annyi minden kavargott benned, annyi, de annyi emlék, érzés, pillanat volt, mely most mintha áttört volna egy ismeretlen falon és az addig gondosan felépített biztonságod összeomlani látszott. Ahogy te magad is: remegtél, nem kaptál levegőt és több helyen beléd nyilallt a fájdalom. A férfi neve keserűen csorgott végig a torkodon. Nem akartad így hívni, nem akartad magatokat visszadobni oda. A mocsokba. A hidegbe. A fájdalomba. A halálba…

- Ne… Nem akartam… Ne haragudj… - nyújtottad felé a kezedet remegve, hangod is remegett, egész tested és egész lelked is remegett. – Kérlek… - próbáltad elérni őt, hátha azzal segíthettél volna kiszakadni neki abból a spirálból, amelybe lökted. Szörnyű alak voltál… Romboltál, pusztítottál, pont, mint akkor. Egy régi ismerős kellett ahhoz, hogy egy másodperc alatt változz vissza azzá a szörnyeteggé, amelyet annyira szerettél volna megszelídíteni. Láttad, hogy lehunyta a szemét, hirtelen te is visszakerültél oda, ahonnan évek óta menekülnél már, mégis esetenként vissza-visszaestél oda. Nem akartad. Nem akartad. Nem akartad…

Szinte nyöszörögni kezdtél, ahogy a szádban megérezted a vér ízét, pedig biztosan nem volt ott. De talán csak egy emlék volt. Pont mint a fájdalmas sírás a füledben. Hiába néztél körbe, hiába kerested a forrását, semmit nem találtál. Csak a képzeleted játszott veled. Talán. Mert a vér íze bár nem volt valós, az illata ott maradt és összefutott a nyál a szádban. Hogy az undortól vagy az éhségtől, mely lassan marta végig a testedet, azt nem tudtad, mert ahogy a fejedhez nyúltál, tényleg vörös lett a kezed. A férfi hangja az egyetlen, ami áttört azon a ködön, ami felemészteni látszott.

- Nem… Sajnálom… - lehelted halkan, s bár szerettél volna kiszakadni a múlt béklyóiból, ahogy egyetlen röpke pillanatig összeakadt a tekintetetek, mélyebbre zuhantál, mint valaha. Nem volt feltétlen életed legrosszabb vagy legszívettépőbb zuhanása, de határozottan felkavaró volt.

Mintha egy teljesen más világba érkeztél volna. Általában csak pillanatokra nyertél betekintést egy-egy nyomorúságos jelenetbe, azt is hiányosan, most azonban a teljes élmény megrohamozott. Ott voltál valami sötét, rettenetesen szagos szobában. Először nem értetted, mi volt az az orrfacsaró bűz, de agyad egy apró szegletéből előkerült a valóság: egyrészt ti voltatok azok, másrészt ez a szoba szolgált arra, hogy a még friss hullákat gyűjtsétek… De úgy tűnt, jó pár már oszlásnak indult, azért volt ilyen szag itt. S hogy te mit kerestél itt? Hiszen te magad akartál csatlakozni közéjük. Hiszen elfáradtál már, eleged volt a fájdalomból, a kilátástalanságból. Tested, s lelked a mocsokban hevert már régóta, nem volt mibe vagy kibe kapaszkodnod, teljes mértékben tönkrezúztak. Nem maradt belőled semmi már, amiért érdemes lett volna küzdened... Készen álltál arra, hogy feladd eme földi nyomorúságot: készen álltál meghalni.

Tulajdonképpen még jót is tettél volna, elvégre valaki nagyon kívánta azt, hogy meghaljon bárki, te pedig szinte epedve jelentkeztél erre. Érezted, ahogy a kés szinte finoman szántott végig az arcodon, a hátadon… Csak játszadozott veled az elején, élvezte a véred illatát és ízét, de aztán a rimánkodásod elvette a kedvét és a kés most már mélyen mart bele apró, gyermeki csuklódba, a hátadba megint… Elhomályosult a látásod, ahogy a vér patakzott a testedből. Könnyed sóhaj hagyta el a szádat, ahogy az édes sötétség lassan kezdte elönteni tudatodat. Végre vége volt… Végre nyugodalom lesz…

És akkor meghallottad a fiú hangját. Ismerted már, volt, hogy rosszabb napjaidon hozzá futottál komfortért… Belzebub. Homályosan érzékelted, hogy vitatkozni kezdett a férfivel, aki az életedet kívánta elvenni, majd mintha… Nem, ezt nem tudhattad, de mielőtt teljesen átadhattad volna magad az örök éjnek, finoman, majd egyre erősebben nyomta remegő ujjait a csuklódra. Kétségbeesett tekintete kereste a te már félig halott szemeidet. Mindig is szép barnák voltak... S akármennyire is szerettél volna meghalni, ez a fiú görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy életben maradj. Szinte hallottad kétségbeesett hangját, hogy maradj tudatodnál, és fogalmad sem volt, miért, de ismét elkezdtél küzdeni. Felsírtál, mint egy újszülött, talán az is voltál: újjászülettél a félholt állapotból, hogy újból felvedd a harcot a kilátástalansággal. Belekapaszkodtál vézna gyermekujjaiddal a fiúba, hogy mentsen meg. És Belzebub megmentett…

Tekinteted ismét fókuszált, ahogy valóban megérezted az érintését a csuklódon. Pont, mint akkor. Szemeid fénye megtört, ahogy nézted, hogy milyen finoman, gondoskodóan törölte le a vért az ujjaidról. Az addigi űzött vad éned eltűnt, többé nem rettegtél, bár remegésed, légszomjad és elszoruló torkod megmaradt, szemedbe a félelem helyett meglepettség, szomorúság, hála és némi… Nosztalgia került. Könnybe lábadt a szemed a finom gondoskodás és az előbbi emlékek miatt, majd egy szó nélkül fordultál el, ahogy kérte. Micsoda vak bizalom… Hátat fordítani valakinek, aki végig élte azt a borzalmat, amit ti, az a legnagyobb fokú bizalomnak számított… Vagy éppen ostobaságnak, ki hogyan nézte. Szem elől téveszteni a másikat egyenlő volt a biztos támadással, de te mégis elhitted, hogy a férfi nem fog bántani.

- Sajnálom, nem akartam… Nem akartam problémát okozni… - jegyezted meg halkan és minden értelemben gondoltad ezt: se a fejeddel, se a múlttal, se sehogyan… - Minden rendben… - tetted hozzá, s fogalmad sem volt, hogy ezzel magadat vagy őt akartad nyugtatni vagy a múltatokat akartad messzire kergetni, hogy nem bánthat… De talán ráleltél egy mély igazságra is…

[- Semmi gond. Semmi… Giles vagyok, Giles]

see you again...

...But not all monsters are evil.

@Tessa 2005.október.

TW vérábrázolás

◆

Nem a legszerencsésebb szituációba keveredtem. Keveredtünk.
Gondoltam én, hogy talán itt lelek majd ismerős arcokat, aki mondjuk visszajön tanítani vagy csak a környéken él és éppen a faluban sétálok, vagy bármi. Mindenre, minden kínos vagy kevésbé kínos felhozatalra. És mégis, gondoltam-e vajon Rájuk? Azokra, akikkel egyazon sötét pecsétet hordozzuk? Valahol igen, valahol mégsem. Tudtam, tudom, hogy élnek, de a neveket, a valódiakat sosem kérdeztem. Sosem tettem fel magamban, hogy vajon hogyan hívták őket azok, akik szerették őket, akik várták haza, akik aggódtak. Tőlem sem tették. Talán hallhatták, amikor lázálomban, szinte félholtan motyogtam magam elé, hogy ne tudjanak eltaposni, ne tudják elvenni az egyetlen dolgot, ami az enyém, ami még megmaradt akkor nekem. A nevem. Mégis, most megint el akarják venni.
Gyűlölet szikrája pattan fel bennem, ahogy hallom, majd azzal a lendülettel huny is ki. Nem tudhat. Nem? Én sem tudom, nem ugrik be, nem létezik más. Csak kicsúszott, hiszen ez neki is akkora sokk, mint nekem. Ez neki sem lehet könnyebb. Vagy mégis? Valahogy valahol felbukkant a tény, hogy egy amnetizátor elvehetné, elzárhatná, de sosem kértem belőle. Mintha mazoista lennék, aki szenvedni akarna. De a farkaskórra ez a válasz, ez a tény és előbb-utóbb úgyis megtalálnám magamban. Felesleges kör, azonban nem hittem, hogy más se élt vele. Talán még mindig szenvedni akarunk?
- Semmi gond. Semmi… Giles vagyok, Giles - ezt mintha megint csak magamnak mondanám. Nem haragszom, nem rá. Azokra igen, akik ezt sütötték rám, rá, bárkire. A helyzetre? Elkerülhetetlen volt. Most itt, a könyvek illatfelhőjében, a polcok ölelésében talán a legjobb. Kevesen voltak ma, csendes nap, csendes órák. Így lehet az, hogy valahol valaki éppen visszateszi a könyvét és távozik, mintha mi se történne, mintha két, nyúzott lélek nem a saját kálváriájában fulladozna. Mégis, ez a legjobb. Nem kellenek idegen szemek, értetlen kérdések, semmi. Nem kellene semmi.
Mégis érzem a tekinteteket a hátamon. Rongyos, koszos, talán már rohadásnak indult ruhadarabjaim nem tudják elfedni a sebeket, a foltokat. Azt hinné az ember, hogy a mágus mindig a pálca után nyúl, de pontosan olyan szeretettel használja az öklét vagy a lábát. Mégis, az átkok a legrosszabbak. Marja a csontjaim a főbenjáró fájdalma, újra és újra érzem, ahogy elér, ahogy az akarat a pálca másik végén erősebbé teszi. Akarni kell ugye, akarja is. Én akartam? Csak azt, hogy vége legyen. Hallom az Ő hangját is, ahogy nyöszörög fájdalmasan. Ő is kapott, neki is fáj, de az mégis kegyesebb. Tudom, hogy éhes, hogy reszket a hidegtől, hogy szenved. Talán a karom adjam neki? Vagy azt a falatka valamit, amit étel gyanánt kapunk? Újra? Hisz hús, hús, véres hús és nem tudom miféle hús, mégis, a tudatalattim súgja, miféle. Hogy kiféle… Nem. Nem engedem. Érzem, hogy a gyomrom fordul, hogy ki akarja adni ami benne van. De az nem hús. Az kávé, egy finom szendvics, sütemény. De az nem lehet. Itt nincsenek finom falatok, nincsen forró tea, nincs semmi. Csak az ízek emléke. Egy hatalmas nyelés. Vége. Vége?
Valahogy kijutok. Valahogy azt veszem észre, hogy a ruháim épek – csak a verítéket issza be –, a bőröm alatt nem csak a csontok húzódnak, nem zörögnek, nem kóros. Hogy valóban érzem a sütemény ízét valahol messze, hogy az éhség nem létezik, hogy nem az eső mocskos vize volt az egyetlen, amit ma megihattam. Hogy itt vagyok. Mind a ketten itt vagyunk.
Nem tudom hol jár, de amikor a tekintete az enyémbe fúródik, érzem, hogy messze. Nagyon messze. Vajon ott van? A múltban kering és éppen keresi a kiutat ő is? Bárcsak egy kellemetlen érzés lenne csupán a viszontlátás, csak egy bizsergés, hogy ismerjük egymást, nem a legjobb módon és ennyi. De ez nem az. Sosem múló trauma, amit az emberi gyarlóság szült. Nem emberi, állati. De nem nyertek, nem nyerhettek, hiszen itt vagyunk, önmagunk vagyunk. Talán ő is megleli, talán rájön, talán… talán kiszakad a képből.
Nem hezitálok többet. Reszketek igaz, egyszerre érzem forrónak a világot és fázom, érzem az éhséget és a rosszullétet, hogy nem akarok soha többé egy falatot sem. Mégsem a saját nyomorom az első. Most sem. Ahogy akkor is őket akartam védeni, most is Ő az első. Finoman érek hozzá, mintha a bőre selyempapírból, a csontjai üvegből lennének. Lehet pont olyan fájdalmas az érintésem, nem tudhatom. A vér azonban eltűnik, ott sincs és a megbűvölt kendő egy pillanat alatt újra hófehér. Muszáj. Nekem sem kellemes a látvány, én sem kedvelem, muszáj volt ilyet bűvölnöm. Sosem gondoltam volna, hogy most ennyire jól jön.
- Ó jaj - finomak maradnak a mozdulatok. A tincseit, amik kuszák, muszáj vagyok odébb mozdítani, hogy a vöröses folt mélyére nézzek, hogy megleljem a forrást, azt a pontot, ahol a fájdalom nem csak múltbéli emlék. - Maradj így kicsit - még kell pár mély levegővétel, hogy visszarázódjak a jelenbe, a nyugalomba. Előkeresem a pálcám, zsebem mélyéről húzom elő és várok. Nem sokat, csak annyit, hogy a kezem kevésbé remegjen, hogy ne kelljen innen kiszakadva a Gyengélkedőn ezer kérdésre válaszolni, amire nem akar. Tudom, hogy nem akar. Kapaszkodókat keresek. A jelen, a Könyvtár, a húgom, a valóság. Megragadom őket.
- Valetudo - hangzik végül, némi mély csend után a hangom, ahogy a sebre irányítva összehúzom azt. Segítek, mert most már tudok. Nem csak azzal, hogy feláldozom magam, hogy valaki más engem verjen meg helyette. Nem áldozattal. Visszateszem a pálcám, a kendőt nyomom a seb helyére, hogy feligya a vörös vért. A szívem hevesen dobog, de nem figyelek rá. Már csak a szőke tincseken látni némi vöröset. Már sehol sincs. Leeresztem a kezem.
- Kész van. Már csak… fájni fog - egy púp, semmi több. Jobb, mint ami lehetne. Jobb mint ami. Megrázom a fejem. - Nincs semmi baj. Én csak… én nem hittem, hogy valaha látok bárkit. Itt. Így. Nem a te hibád - gyenge vagyok, gyenge. Ismerős szavak, ismerős hangon ordítanak a fülemben. Összeszorítom a szemem, hogy eltűnjön, hogy visszamenjen a sötétbe. De csak hallom, újra és újra.

[Giles Orlyk]

névGiles Orlyk

dátum2005. október

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

Trigger warninggyerekkori traumák, enyhe pánikroham, vér, gyilkosság

Giles… Giles… Tudatod peremén újra és újra felszínre tört ez a név, de elméd háborgó és viharos tengerében nem tudott eljutni oda, ahol megmenthetett volna újra. Csak hánykolódott pont, mint ti. Akármennyire is szeretted volna, nem tudtad kizárni az ostromló emlékeket. Érezted a fájdalmat, érezted a hideget, érezted az éhséget, azt a szörnyen csikorgató éhséget, melyet csak egy módon lehetett csillapítani… Eltorzult az arcod egy pillanatra arra gondolva, hogy az elején mennyire viszolyogtál az egésztől, aztán valamennyire mégis elfogadtad a sorsodat. Te nem voltál erős, mint Bel… Mint Giles. Ő küzdött minden egyes pillanatban, te próbáltál nem feltűnő lenni. Elfogadtad a fájdalmat is, az éhséget is és azt is, amit kértek tőled. Nem került bele az értékrendedbe, hiszen ugyanannyira fájt, ugyanannyira felfordult a gyomrod, tiltakozott a tested is, megvetetted saját magadat, de megtetted, elfogadtad, hogy túlélj. Mert gyenge voltál és egyszerűbb volt tenni, amit kértek. Már akkor is hányingered volt saját magadtól, viszolyogtál a lényedtől, attól a szörnyetegtől, aki valójában voltál. És rettegtél, hogy akármennyire is szeretted volna, nem tudtad többé elcsendesíteni, nem tudtál tőle megszabadulni. Örökké a lényed lesz, amit Fenrir Greyback beléd nevelt az évek alatt… És ez volt az igazi tragédia.

Giles… Giles… Ahogy ránéztél, láttad, hogy őt is megkínoztad ezzel most, de mindig is erősebb volt, mindig kitartott, bármi volt is. Csodáltad már akkor is néma erejét, mellyel néha feletted magasodott, hogy ő kapja azt, amit te érdemeltél. És te még csak annyira sem voltál erős, hogy azt mondd, ne tegye. Titkon még örültél is a pillanatnyi lélegzetvételnek, hogy addig sem téged ér a fájdalom… Ám szemhunyásnyi időd sem volt, mert mindketten megkaptátok ám a részeteket. Vajon még mindig ott voltak a hegek? Neked ott voltak a mágikus módon bőrödbe égetett sebek, azok nem gyógyultak be, de jó pár fizikai sérüésnek is nyoma maradt rajtad… Vajon Gilesnak is ott voltak még a hátán foltok? Emlékeztél rá pontosan, agyad szinte életszerűen játszotta le előtted a fájdalmas kiáltásaitokat, amellyel egymást ajándékoztátok meg egy-egy kínzásotok során. Ismerted minden rezdülését, minden törését a hangjának. Mégis… Eltelt közel egy évtized, vajon mennyi minden változhatott? Te mennyit változtál? Még ugyanaz a Tessa voltál, aki akkor vagy egy teljesen más személy állt a férfi előtt? Férfi… Idegenül csengett a szó, pedig ez volt az igazság. Giles felnőtt férfi lett. Vajon ő az a fiú volt, akit ismertél a táborból vagy valaki teljesen más? Vajon szerette volna-e, hogy ne is ismerjétek egymást? Ha idegenek volnátok? Nem lehettetek idegenek. Egymásra néztetek, s egymásnak csak emlékei lehettek: tükröt mutattok egymásnak a viszontlátás szépségeivel. Tüköridegenek… Ismerős, mégis ismeretlen. És fájdalmas. Mintha minden egyes légvétel egyszerre könnyített volna rajtatok és húzta volna fájdalmas grimaszba arcotokat. Az ismerős érzet segített, de közben a legmélyebbre temetett fájdalmakat vettétek elő egymás számára. Ugyan, elővenni… Téptétek ki egymás bensőjéből, nem kímélve a másikat a folyamatban, hogy utána tovább kínozzátok a másikat ezekkel az érzésekkel, a múlttal, de közben ti magatok is zokogtatok a folyamatban, mert nem akartátok, csak kényszerítve voltatok, hogy fájdalmat okozzatok… Pont, mint régen… Semmi nem változott volna?

Giles… Giles… Mintha egy kicsit közelebbről hallottad volna a hangján a nevét. Mintha lassan, de biztosan haladt volna a burok belseje felé, amely elzárt a valóságtól, s az érintése valóban kirántott ebből a katatón állapotból. Olyan óvatosan ért hozzád, olyan gondoskodóan, hogy egy pillanatra majdnem teljesen össze is törtél. Ironikus volt, nem igaz? Úgy óvott téged, hogy ne essen bajod, te mégis szétesel mellette. De hát… Nem ehhez voltatok ott szokva, nem igaz? Idegenül is csenghetett volna az egész mozgássorozat, te mégis könnybe lábadt szemmel és hálásan pislogva néztél rá. Akkor volt remény? Talán…? Nem, Giles más volt, mint te, ő erős volt, küzdött, megérdemelte, hogy olyan legyen, amilyen, te meg szánalmas voltál. Meg sem érdemelted finom érintését, kedvességét.

- Köszönöm… - mondtad neki a lehető legőszintébben, majd nagyot nyeltél, ahogy majdnem elcsuklott a hangod, mielőtt hátat fordítottál volna neki. Tudtad, hogy biztonságban voltál. Micsoda fanyar vicc! Hogy pont azzal az emberrel érzed magad teljesen komfortosan, aki a legtöbb borzalmat átélte veled! A józan ész azt diktálná, hogy rettegj tőle, hogy legyél óvatos, megfontolt… És mégis, az előbbi óvatos törölgetése is arról árulkodott, hogy Giles Orlyk azzá a férfivá vált, amely jó tulajdonságait nem tudta elvenni tőle se átok, se éhezés, se kegyetlenség, se gyilkosság… És pontosan emiatt fordítottál hátat neki. Hagytad, hogy óvatosan odébb húzza a hajadat, érintésére azért finom bizsergés végig futott a gerinceden… A görög nagyszüleiden kívül nem nagyon ért hozzád senki. Nem volt kellemetlen, csak… Szokatlan, de nem bántad. És eszed ágában sem volt megmozdulni, olyan mozdulatlan maradtál, mintha sóbálványátok talált volna el. Talán csak egy leheletnyivel hosszabb ideig ült le közétek a csend. Mintha megérezted volna, hogy most neki lett volna szüksége kis kapaszkodóra. De mit tudnál neki nyújtani? Nem ismert téged, nem tudta, ki vagy, nem jelentettél semmit már. Talán régen sem. S emiatt végül nem mozdultál, hanem kivártad, amíg fel nem hangzott a varázsige.

Giles… Giles… Hirtelen sokkal közelebbről érezted őt, mint eddig. Ott állt előtted, miután megfordultál, szinte hallottad a szaggatott légvételét, szinte érezted azt a küzdelmet, ami benne zajlott éppen. Nincs semmi baj… Nem a te hibád… Hányszor hallottad ezt a mondatot! Hányszor próbáltad ezzel nyugtatni magadat! Mindhiába. Nem hitted el akkor sem és most sem. Ő sem hitte el, látszott rajta… Ahogy lehunyta a szemét, valami megmozdult benned. Érezted, hogy küzdött, érezted, hogy próbált szabadulni és biztos voltál abban is, hogy egyedül is menne neki. De ekkor valami átfordult benned. Rájöttél egy igazságra, mely addig csak rettegés volt: mi van, ha találkozol valakivel a táborból? Féltél, tartottál ettől, hogy pont az lesz, ami itt az elején. Hogy csak mélyebbre ránt, hogy megfulladsz miatta és nem enged, lenyom… De Giles volt az ékes példája annak, hogy nem muszáj az agresszióból, félelemből és kegyetlenségből táplálkoznotok. Nem muszáj rettegnetek egymástól. Egy pillantással tudtátok felmérni a másik helyzetét még tíz év távlatából is. Helyette lehettek támaszai egymásnak. Akivel könnyebb átvészelni, akivel lehet ezekről beszélgetni, megosztani nyíltan. Egymás előtt mi titkotok lehetne még ezzel kapcsolatban? Láttatok mindent már… És te kevésbé féltél Giles Orlyk segítségét kérni, mint bárki másét: természetesebben jött, zsigerből. Volt benned ellenállás, de másmilyen volt… Nem fog azonnal menni, de talán idővel...? Miért ne? Persze csak ha ő sem taszított el magától. Ám ahogy ránéztél, ahogy lehunyta a szemét, ahogy küzdött, talán neki is szüksége volt valakire, aki óvatosan és gyengéden letörli a vért a kezéről. Aki segít átvészelni azokat az ostromló gondolatokat, amelyek téged sem hagytak nyugodni. Tüköridegenek… Kissé tétován nyújtottad előre enyhén remegő ujjaidat, hogy szinte annyira finoman érintsd meg a kezét, ahogy ő tette a tieddel, hogy visszakísérd a jelenbe. A biztonságba. Szinte csak egy kérdés volt: Szabad-e? Segíthetek?

- Giles…? – tetted fel a nyitva hagyott kérdést, hogy horgonyt kapjon a jelenbe. S így, hogy először mondtad ki a nevét, mintha a könyvtár is visszanyerte volna színét, mintha újra életre kelt volna. Pont, mint ti: reménysugár egy újrakezdésre a múlt által kísérve, de nem megbélyegezve. És akkor finoman rámosolyogtál…

Köszönöm a játékot!