Of all flowers: You

Daphné, 2006.03.05.

 

A kérdése hallatán tovább szélesedik a mosolyom. Természetesen nem véletlenül hasonlítottam Japán legveszélyesebb harcosaihoz – a női jelzőt szándékosan mellőzve, hiszen az onna-bugeishák bátorsága, harci tudása és fegyelme alapján aligha volna indokolt őket a szamurájok mögé sorolni. Sőt, bizonyos szempontból még a férfi harcosokkal való összehasonlítás is félrevezető, amennyiben az ember a harcképességet kizárólag a fizikai erő és a fegyverforgatás dimenzióira redukálja. Én azonban elsősorban nem erre gondoltam. Sokkal inkább arra, hogy Daphné – legalábbis a jelek szerint – képes volt ellenállni a késztetésnek, hogy kapcsolatba lépjen velem, holott a körülmények alapján aligha lett volna meglepő, ha mégsem sikerül tartania magát az elhatározásához. Nekem mindenesetre nem sikerült.  Az önmegtartóztatás olyan kognitív kontrollt követelt volna tőlem, amelyet az érzelmi involváltságom alaposan megnehezített. Így hát közvetett megoldást választottam: hozzávetőlegesen heti rendszerességgel apró, de praktikus ajándékokat küldtem neki.

Volt egy megalapozott hipotézisem arra vonatkozóan, hogy Daphné viszonylag hamar azonosítani fogja a feladót. A következtetéshez nem volt szükség különösebb deduktív bravúrra, hiszen az ajándékok kiválasztása, a hozzájuk fűződő személyes vonatkozások, valamint az ismétlődő motívumok idővel elégséges bizonyítékot szolgáltathattak ahhoz, hogy a lehetséges magyarázatok közül egyetlenegy maradjon igazán valószínű. Ennek ellenére igyekeztem elkerülni, hogy a küldemények bármiféle könnyen felismerhető mintázatot alkossanak. A rendszeresség önmagában is alkalmas arra, hogy az ember figyelmét a mögöttes szándékra irányítsa; ha pedig ehhez állandó időpontok, azonos kézbesítési módok és változatlan tartalmi elemek társulnak, az ismétlődés csaknem önkéntelenül is felismerhetővé válik. A növények és a különleges teák jelentették az egyetlen tudatos kivételt. Tudtam, hogy Daphné mindkettőnek örülne, így az elhagyásuk nem lett volna racionális döntés, még akkor sem, ha ezek kétségkívül megkönnyítették a küldemények eredetének meghatározását.

Az ajándékokat ezért különböző napokon, egymástól eltérő időpontokban igyekeztem eljuttatni hozzá. Némelyik reggel már a szállása előtt várta, máskor éjszaka érkezett meg, és olyan alkalom is akadt, amikor a nap kellős közepén vagy valamelyik tanórája után kézbesítette neki az egyik bagoly. A kézbesítők változatosságára szintén ügyeltem, bár ezen a téren korlátozottabbak voltak a lehetőségeim, mint azt eredetileg szerettem volna. A baglyok természetesen különböztek egymástól, azt azonban nem tudtam megoldani, hogy egyáltalán ne legyen közöttük felismerhető hasonlóság. A választás mindig a rendelkezésre álló lehetőségektől függött: attól, hogy éppen melyik állatot tudtam igénybe venni, vagy sikerült-e valakitől kölcsönkérnem egy olyan példányt, amellyel Daphné korábban még nem találkozott. A tökéletes anonimitás megteremtése aránytalanul nagy erőforrásokat követelt volna, és tekintve, hogy nem titkos kézbesítési hálózatot, csupán néhány figyelmes gesztust próbáltam kialakítani, ezt a fokú precizitást már indokolatlan túlzásnak éreztem.
-Igyekeztem a lehető legkevesebb kalamitást okozni, illetve engedd meg, hogy megjegyezzem: nem a katana teszi a harcost. Katanája bármilyen imbecillis gyengeképességűnek lehet, de te mentálisan is erős vagy.

Daphné pszichés rezilienciája valóban figyelemre méltó volt. A családi nehézségei önmagukban is jelentős stresszterhelést jelentettek, a halloweenkor történtek pedig újabb traumatikus ingerként rakódtak rá a már eleve megterhelt lelkiállapotára. A kumulatív stressz következményei nem feltétlenül írhatók le egyszerű összeadással: az egyes stresszorok szinergikusan erősíthetik egymást, és olyan pszichés terhelést idézhetnek elő, amelyet külön-külön talán még kezelhetőnek ítélnénk. Mindezek ellenére még az én sajátos természetű merényleteimet is igyekezett türelemmel kezelni. Különösen emlékezetes maradt, amikor bevallottam neki a mazochizmusomat. A közlés aligha volt a legdiplomatikusabb módja annak, hogy megismertessem vele a személyiségem kevésbé konvencionális aspektusait, ő mégsem zárkózott el teljesen tőlem. Ez a tény némiképp felülírta a korábbi hipotéziseimet arról, mennyire véglegesek az emberi kapcsolatokban meghozott döntések.

Daphné most is igyekszik megértő lenni, függetlenül attól, hogy igénylem-e ezt tőle. Én azonban még mindig nehezen tudom rekonstruálni, mi zajlott le benne az elmúlt időszakban. Az empátia nem biztosít közvetlen hozzáférést a másik ember szubjektív valóságához; legfeljebb a rendelkezésünkre álló információkból alkothatunk hipotéziseket, amelyeket később szükség esetén revideálunk. Az ő esetében pedig még mindig túl sok a változó, amelyet nem ismerek.
-Tekintettel arra, hogy Barbon mellett kizárólag a te társaságod nem fáraszt mérhetetlenül, meglehetősen nehezen engedtem volna el minden kontaktuslehetőséget-vallottam be. 
 Nem emlékszem, hogy bárki mással képes lettem volna hasonló beszélgetéseket folytatni. Daphné mellett nem kellett folyamatosan monitoroznom a saját viselkedésemet, előzetesen ellenőriznem minden mondatom lehetséges értelmezését, vagy kompenzálnom a társas interakciókban jelentkező nehézségeimet. A kommunikációs terhelés vele szokatlanul alacsony volt, és még a hallgatásainkat sem éreztem olyan deficites állapotnak, amelyet sürgősen korrigálnom kellene. Szépsége, finomsága és intellektusa mellett leginkább az a képessége ragadott meg, hogy nem csupán nézett, hanem látott is. Felismerte az összefüggéseket, észrevette a részleteket, majd ezekből pontos következtetéseket vont le. A Botanikus szobában például olyan precizitással sajátította el a növényeim gondozását, hogy a módszereimet nem egyszerűen reprodukálta, hanem azok belső logikáját is megértette.

Az pedig különösen sokat jelentett, hogy a bonsaiokkal akkor is képes foglalkozni, amikor nehéz témákról beszélgetünk. A növénygondozás kiszámítható, strukturált cselekvés, amely megfelelő keretet adhat a figyelemnek akkor is, ha az ember gondolatai egyébként meglehetősen kaotikusak. Daphné képes egyszerre jelen lenni a beszélgetésben és a növényekkel végzett munkában, anélkül, hogy bármelyiket puszta automatizmussá fokozná le. Én pedig, ha már egyszer közösen kezdtünk valamit, szeretném folytatni – legyen szó a bonsaiokról vagy kettőnk relációjáról.

-Nekem viszont nincsenek exigenciáim feléd, szeretném, hogy úgy cselekedj, ahogyan azt a legjobbnak látod. Mint észlelted, eddig sem apprehendáltam soha rád semmiért, és ezt így is kívánom folytatni, amíg csak kapcsolatban állunk-ki tudja meddig, ugyebár. Az efféle kontrafaktuális kérdésfeltevés természetesen nem vezet szükségszerűen használható eredményre, hiszen az alternatív múlt eseményei nem vizsgálhatók közvetlenül, következésképpen az ember csak feltételezéseket állíthat fel arról, miként alakult volna az élete egy másik döntés esetén. Mégis nehéz volt elkerülnöm a gondolatot, hogy már a kezdetektől fogva rossz irányba tereltem a kapcsolatunkat. Nem lett volna szabad úgy viselkednem vele, ahogyan tettem: irányítani akartam, befolyásolni, manipulálni, majd megfigyelni és jegyzeteket készíteni arról, mit tesz, mit mond, hogyan reagál, vagy éppen mit érez. Ha a viselkedésemet utólag elemzem, meglehetősen nehéz volna ártatlan kíváncsiságnak minősíteni mindezt. A megismerés iránti vágy önmagában még nem kifogásolható, de attól a ponttól kezdve, hogy a másik ember autonómiáját a saját vizsgálódásom érdekében korlátozni próbálom, a kíváncsiság már könnyen az instrumentális gondolkodás eszközévé válik. Ennek a késztetésnek a paradoxona csak utólag vált igazán világossá számomra. Korábban én magam járultam hozzá ahhoz, hogy nehézségeket okozzak neki, később pedig ugyanaz a személy próbáltam lenni, aki ezeket a nehézségeket megszünteti. A két szerep között azonban nincs automatikus erkölcsi folytonosság: attól, hogy valaki felismeri a másik szenvedését, még nem kap felhatalmazást arra, hogy a saját belátása szerint avatkozzon be az életébe. A segítő szándék sem teszi semmissé a korábbi ártalmakat, és a jóvátétel igénye sem jogosít fel arra, hogy az ember a másik szükségleteit saját értelmezésének rendelje alá. Mindezek ellenére nehezen tudtam elfogadni, hogy Daphné problémáinak megoldása nem az én feladatom, és nem is feltétlenül az én hatásköröm. Mintha azzal, hogy egyszer már részesévé váltam a nehézségeinek, egyúttal kötelezettséget is vállaltam volna arra, hogy helyreállítsam mindazt, amit megbontottam. 

-Természetszerűleg szeretném őket elolvasni-bólintok mosolyogva, örülök, hogy nem hagyta válasz nélkül a leveleimet, még ha ő maga sosem küldte is el a sajátjait. Ha megkaptam volna őket, talán megnyugodtam volna, és nem próbáltam volna olyan makacsul visszanyerni a jóindulatát. Hogy ez végül min változtatott volna, azt már nem tudhatom. Az utólagos oksági rekonstrukció kényelmes illúzió: a múltat a jelen ismeretében értelmezzük, de ettől még nem tudjuk megállapítani, mi történt volna egy másik változatában.

Boldogan hajtom meg a fejem, a magam módján jelezve, hogy igazán örvendek a ténynek, hogy még véletlenül sem szeretne nekem megfelelni, hiszen nekem akkor a legkedvesebb, ha a legteljesebb mértékig önmaga, járjon ez bármivel. Még az sem feltétlen perturbál, ha elküld a fenébe, méghozzá franciául, abban is volt valami igazán különleges és egyedi. Tulajdonképpen büszke is voltam rá, amiért megtette, megérdemeltem, amit kaptam, és ha az arányosság elvét szigorúan alkalmaznánk, talán még ennél is súlyosabb következményekkel kellett volna számolnom.
Megérdemeltem volna, hogy soha többé ne szóljon hozzám és én csak messziről, az esélytelenek, néma nyugalmával vágyhassak vissza még ahhoz a kicsihez is, ami nekünk jutott barátként, a későbbi feleségem mellől. Arra azonban még véletlenül sem számítottam, hogy azt fejezi majd ki, hogy érzelmei vannak irányomba. És hogy ebből miért következik néhány perccel később egy lánykérés? Nos, nem tudom. Nem különösebben joviális dolog ezt ebben a formában beismerni, de a döntésnek volt egy kifejezetten pragmatikus oldala is. A házasság nem csupán érzelmi elköteleződés, hanem jogi, társadalmi és családi következményekkel járó intézmény, amely bizonyos konfliktusokat rendezhet, másokat pedig elkerülhetetlenül felszínre hozhat. Lényegében megér mindez, hiszen Daphné boldog, még ha ezt sírással fejezi is ki, ami kissé összezavar. Az affektív válaszok fiziológiája ugyanis összetettebb annál, mint hogy a könnyezést automatikusan a distresszhez társítsuk.

-Akkor ezek kvázi az eudaimónia könnyei? -kérdezem némi kétellyel a tekintetemben, de óvatos mozdulattal törlöm le a könnyeit az ingem mandzsettarészével. Még az sem érint kellemetlenül, hogy megölel, holott talán egyetlen olyan jelenetet sem tudok felidézni az életemből mikor valami efféle történt volna velem. Mégis szinte ösztönösen kezdem simogatni haját és behunyom a szemem. Nincs szükségem arra, hogy lássam őt: elegendőek az illatok és az érzetek, amelyek ebben a pillanatban jóval közvetlenebb információt szolgáltatnak, mint a vizuális észlelés. A haja az ujjaim között, a lélegzete, ami eddig ismeretlen módon melegíti át a mellkasom. A szóval együtt: "hiányoztál", pedig nem gondolnám, hogy van bennem bármi is, amit hiányolni lehetne, és ő mégis képes volt rá.

Emellett  Daphné pedig elsősorban gondolkodó lény és hamar eszébe jut, hogy mi az, ami útjába állhat kettőnk frigyének, mégpedig a menyasszonyom. Nem állítom, hogy készültem arra, hogy ezt a problémakört most kezdjük átbeszélni, de képes vagyok gyorsan átállítani az agyam, és máris ötletelni. Biztos vagyok benne, hogy Daphné a második opciót fogja pártolni, ezt illetően nem konsternál kifejezetten.
-Tudod, hogy mindezt, hogy értem-jegyzem meg annak kapcsán, mikor közbeékeli, hogy nem tart szörnyetegnek. Így ebben a helyzetben, bizonyára nem gondolna rólam semmi hasonlót, de ha látott volna abban a teremben Maríával, ahogy a vérem vörösre festette a falat és a padlót, ahogyan az utolsó molekulányi oxigénért küzdöttem, hogy el ne veszítsem az eszméletem és úgy szorítottam a lány torkát, hogy megölhettem volna, ha akarom. Vagy, ha azt nem is, de bármikor elhitethettem volna vele, hogy képes lennék rá, azt pedig tudom, hogy mindez meglehetősen távol áll Daphnétól. Távolabb, mint az Eiffel-torony a jóízléstől. Én pedig sosem kárhoztatnám semmi hasonlóra.

-Úgy vélem, a második verzióval a legnagyobb az esély a sikerre-bólintok, tudom, hogy Daphné nem pártolja sem a hazugságot, sem pedig azt, hogy fájdalmat okozzon másoknak. A döntéseiben rendszerint megfigyelhető egy olyan erkölcsi következetesség, amely nem feltétlenül a legegyszerűbb vagy legkényelmesebb megoldás felé tereli, hanem afelé, amelyet saját értékrendjével a leginkább összeegyeztethetőnek talál. Számítottam rá, hogy amennyiben létezik olyan alternatíva, amellyel mindkét kifogását elkerülheti, akkor azt fogja előnyben részesíteni. A második lehetőség ezért nem pusztán gyakorlati kompromisszumnak tűnik, hanem olyan megoldásnak is, amelyben a döntés következményei kevésbé ütköznek az elveivel.
A menyasszonyom ugyanis, amennyire meg tudom ítélni, nem kötődik hozzám érzelmileg. Ebből természetesen nem következik, hogy számára teljesen közömbös volna, kihez megy hozzá, hiszen egy házasság társadalmi és családi következményei jóval túlmutatnak a két érintett személy érzelmein. Mégis úgy gondolom, hogy az ő esetében elsősorban a megfelelő családi háttér, a vagyon és az ebből következő társadalmi előnyök jelentik a döntés lényegi szempontjait. Ha mindezek egy másik férfi esetében is rendelkezésére állnak, akkor elvileg nincs olyan racionális akadály, amely eleve kizárná az új házasság lehetőségét. Ráadásul aligha volna kellemes számára egy olyan férfi feleségévé válni, aki nyíltan kijelentette, hogy másba szerelmes. A helyzet tehát nem feltétlenül követel meg veszteséget egyik fél részéről sem, feltéve, hogy sikerül úgy rendezni a körülményeket, hogy egyikük se érezze magát megtévesztve vagy méltánytalan helyzetbe kényszerítve.

Ahogy az arca átmelegíti az ujjaimat, elfelejtem, miről is beszéltünk. Vissza kell találnom a gondolatmenethez, ami kellemetlenül világos bizonyítéka annak, hogy a szerelem valóban képes rontani a koncentrációt. Pontosabban: a figyelmem szelektívvé vált, és minden olyan inger, amely Daphnéhoz kapcsolódik, elsőbbséget élvez a többi információval szemben. Az állapotnak alighanem van neurobiológiai magyarázata is, de a saját tünettanom megfigyeléséhez egyelőre elegendőnek bizonyul, hogy képtelen vagyok követni a beszélgetést, miközben az arca a kezemhez simul.
-Szerintem azt érdemes lenne együtt dolgoznunk rajta, abból a menyasszonyom is érzékelné, hogy mindez rendkívül szeriőz és nem csak én igyekszem kibújni a házasság felelőssége alól, ha pedig a házasságnál tartunk...-elengedem a lányt és a szememmel egy alkalmas növényt keresek, és hamarosan találok is.  Egy Ajugából metszek le egy darabot.
-Kérhetem a kezed?-mikor pedig Daphné felém nyújtja a kezét, a gyűrűs ujjára fektetem az apró indát a lila virággal és a pálcám segítségével hevenyészett gyűrűt alakítok ki belőle, hiszen valódi gyűrű nem áll rendelkezésemre, valamivel pedig mégis illik hivatalossá tenni az eljegyzést.
-Hamarosan veritábilis gyűrűt is kapsz, de hirtelen ennyit tudtam tenni. Remélem tetszik-mosolygok rá.

purple hyacinths, pink tulips

Roku

2006. március 5. vasárnap

Mélyen elpirulok, amikor azt mondja, hogy szerinte mentálisan is erős vagyok. Tudom, hogy nem szórakozna ezzel, hogy nem bókolna csak úgy, hamis kijelentésekkel, de hallani ezt bárkitől, pláne tőle, azok után, hogy… hogy tud arról, hogy bántottam magam, hogy látott is összeomlani, ráadásul pont itt… talán nem érdemlek meg ekkora bókot, talán másnak nem is hinném el, de neki elhiszem.
Talán azokat az apró, figyelmes ajándékokat sem érdemeltem meg, amiket hetente kaptam tőle, és amiről már akkor tudtam, hogy tőle jött, amikor először rájuk néztem, nem számított sem az elváltoztatott kézírás, sem a különböző baglyok. Ugyan ki más küldött volna nekem növényeket és teát, pont azokat, amikről tudta, hogy a kedvenceim? Senki, pláne nem ilyen gondosan, átgondoltan, kedvesen és… figyelmesen.
Ha őszinte akarok lenni, talán némiképp jobban megnyugtatott volna, ha az ajándékok kiszámítható időben érkeznek, még ha nem is rónám fel Rokuronak ezt soha, hiszen sejtettem, hogy miért teszi, és ráadásul már annak is elmondhatatlanul örültem, hogy… hogy kaptam tőle bármit. De mégis, volt olyan nap, amikor az egyik ajándék éjjel érkezett, és… aznap sokat aggódtam azon, hogy bizonyára túl messzire mentem a hallgatásommal, és megunta, és úgy döntött, többet nem küld semmit. Természetesen az is érthető lett volna, ennek ellenére rendkívüli módon megörültem neki, amikor végül megtaláltam. Akkor, egy pillanatra úgy éreztem, talán csak annak örültem volna még ennél is jobban, ha Rokuro jött volna, hogy személyesen kézbesítse, és ez összezavart. Hiszen én magam szerettem volna, ha békén hagy. Ellentmondásos, és mégis… talán akkor minden.. másképp alakult volna? Feltéve persze, ha tudtam volna bármit mondani neki, ha egyszer mégis megteszi.
Voltak pillanatok, amikor nagyon vágytam arra, hogy beszéljünk, csak úgy, a gondolatairól, hosszasan valami olyanról, ami rajtunk kívül senki mást nem érdekel, de végül mégsem mentem oda hozzá. És minden alkalommal, amikor megszólalt az órákon, úgy tettem, mintha a lehető leggondosabban belemerültem volna a jegyzeteimbe, az üstömbe vagy bármi másba, holott pedig… semmi másra nem tudtam figyelni a szavain kívül, és csak örültem, hogy hallhatom a hangját, még ha csak ilyen formában is, még ha… nem is hozzám beszélt közvetlenül. De mindig azt képzeltem, mintha.
- Nem okoztál kalamitást és… köszönöm. Hogy így gondolod - bólintok végül, még mindig mosolyogva. Azt hiszem, abbahagyni sem szeretném, hogy túlságosan boldoggá tesz már az is hogy csak… nem haragszik rám.

- Őszintén örülök, hogy nem tetted. Nekem is… nehezemre esett ekkora.. távolságot tartani - vallom be neki, bár bizonyára már kitalálta, mindebből, hogy valójában mennyire is hiányzott a társasága, minden formában, függetlenül attól, hogy társalgunk, vagy csak csendben teázunk, vagy növényeket gondozunk és ültetünk, mint éppen itt és most. Legalább már tudom, hogy van oka annak, hogy annyira máshogy érzem magam vele, mint bárki mással, és ő is velem, és talán ő is.. pont ugyanaz miatt? Azt hiszem, sikerül tovább vörösödnöm ennek a gondolatára, ahogy folytatom a tevékenységet a bonsaiokkal. Hiába jártam ide egyedül, és tudom magamtól is, hogy mit kell csinálni, Rokuroval azért mégiscsak sokkal élvezetesebb. Mint nagyjából minden.
- Az.. az érzés kölcsönös - válaszolom neki, változatlanul zavarban a szavaitól a közelségétől, mindentől egyszerre talán, még ha ez nem is egy kellemetlen zavar. Talán ezért nem tudom konkrétan megmondani, melyik érzésre értem, hogy arra-e, hogy nekem sincsenek elvárásaim felé, vagy arra, hogy hozzá hasonlóan én is így kívánok tenni, bármeddig is maradunk kapcsolatban, és… bármilyen jellegű is az a kapcsolat. Talán reménykedhetek abban, hogy… van esély rá, hogy akár… nem is tudom, mit remélek pontosan, de már a lehetőség is boldogabbá tesz. Vagy annak a lehetősége, hogy valaki tényleg nem vár el tőlem semmit, hogy talán elég lehetek csak így, önmagamként, csak Daphnéként. Talán még úgy is, hogy nem mindig tudom, mi lenne a helyes út.
- Később okvetlenül elhozom őket - ígérem meg, ahogy visszamosolygok rá, mert az mindenképpen helyesnek tűnt, hogy válaszoljak a levelekre, még ha el nem is küldtem őket. Néha esténként, néha itt, amikor egyedül voltam, egyszerűen azért, mert jól esett írni neki, bár néha eljátszottam a gondolattal, hogy eljuttatom ezeket hozzá valahogyan, bár mindenképpen nagyon különös lett volna levelezni, de mégis eszembe juttatta a tavalyi nyarat, amikor megismerkedtünk. Mindenesetre örülök, hogy kíváncsi rájuk, és még csak attól sem kell tartania, ha tart egyáltalán, hogy további szidalmakkal írtam tele azokat a leveleket.
Mosolygok, ahogy fejet hajt, hogy nem kell megfelelnem neki, és akkor is, amikor végre elmondhatom neki, hogy szeretem, hogy pontosan hogyan és mennyire és miért és… és megkéri a kezem, én pedig elkezdek sírni, kizárólag a boldogságtól, ami pedig érthető okokból összezavarja.
- Kizárólag az eudaimónia könnyei, igen. Ne haragudj, nem… nem akartalak megijeszteni. Mindjárt.. összeszedem magam - vagyis szeretném, de meglehetősen nehéz, még annak ellenére is, hogy gyengéden letörli a könnyeimet az ingujjával - ami annyira jól esik, hogy talán már csak szimplán emiatt is el tudtam volna sírni magam.  Talán az elmúlt másfél hónap szomorúsága, kételyei, vágyakozása tört rám most így, mind egyszerre, keveredve azzal az őszinte boldogsággal, hogy ő is szeret engem. És hogy végre magamhoz ölelhetem, miközben a hajamat simogatja, és az egész testemet átjárja egy bizsergetően meleg, csodálatos érzés, csak attól, hogy itt van velem. Nem tudtam volna megnevezni, pontosan mire vágytam az elmúlt 49 napban, de most már tudom. Erre, pont erre, pont így, pont rá.

Talán választhatnánk egy későbbi alkalmat is annak, hogy megbeszéljük, mégis pontosan mit és hogyan kellene Roku menyasszonyának tudtára adni, mégis, ez az első dolog, ami eszembe jut, ami eltereli a gondolataimat egy talán… kevésbé örömteli irányba.
- De te is tudod, hogy én hogy értem - válaszolom neki őszintén, ahogy gyengéden tovább simogatom az arcát az ujjaimmal, és továbbra is ugyanolyan szeretetteljesen nézek rá. Tudom, hogy a mazochizmusára gondol, a harapásnyomokra, a sebhelyekre, a szexuális preferenciáira… ezek dolgok vele kapcsolatban, de nem kizárólag ez ő. Annyi minden más is van még, ami Rokut jelenti. Amit novemberben mondtam neki, az még most is igaz, hogy nem ítélem el amiatt.
Bólintok, hogy egyetértek a második verzióval, mindenféle szempontból jobb ötletnek tűnik, mint félrevezetni és megijeszteni azt a szegény lányt. Nem, ezt nem tudnám megtenni, akkor se ha talán az lenne az egyszerűbb, a biztosabb megoldás, ami után garantált, hogy biztos nem fog akarni Rokutól soha semmit, de… nem. Nem lennék képes a kelleténél több rosszat okozni neki, annál jobbat érdemel, még így ismeretlenül is.
- Mindenféleképpen belefoglaljuk majd, hogy én is komolyan gondolom - értek egyet, és már el is kezdek gondolkozni rajta, hogy hogyan és miként lenne a legjobb és legtapintatosabb ezt a hírt közölni, amikor érzékelem, hogy Roku valamit keres, és kissé kérdőn pillantok rá, hogy pontosan, mit is.
- Tulajdonképpen már kérted - pirulok el ismét, ahogy próbálom elhinni, hogy az iménti lánykérés tényleg megtörtént. Hogy ez a valóság, tényleg a valóság, és nem csupán egy álom. - De… igen. A válasz természetesen igen - nyújtom neki a kezem és kíváncsian pillantok előbb rá, majd a virágra. Igazán nagyon kedves tőle, hogy hozott nekem egy…. oh. Oh. Amikor realizálom, hogy mit csinál a virággal, hogy gyűrűt formál belőle az ujjamon, annak ellenére kezdek el megint sírni, hogy tulajdonképpen pár perccel korábban már szóban megkérte a kezem, de mégis, ezt látva, ténylegesen… Csak sírni és mosolyogni tudok, egyszerre, de képtelen vagyok megszólalni, ezért inkább  inkább csak szorosan magamhoz ölelem újra.
- Csak az eudaimónia - suttogom a fülébe elcsukló hangon, mielőtt elhúzódnék tőle annyira, hogy megcsókolhassam. - Gyönyörű, csodaszép, nagyon… nagyon tetszik - próbálok szóhoz jutni, de viszonylag kevés sikerrel. Egyszerűen csak annyira.. annyira boldog vagyok. Azzal is elmondhatatlanul boldog lennék, ha ez maradna az eljegyzési gyűrűm, és mindenképpen meg fogom tartani.
Legszívesebben örökké ebben a pillanatban maradnék, Rokut ölelve, de veszek egy mély levegőt, hogy ne felejtsem el, hogy még van egy kis dolgunk, aminek talán jobb minél előbb nekikezdeni. Előveszem a pálcámat, és egy Invito-val magamhoz idézek egyet a papírokból, amiket korábban itt hagytunk, hogy a növényekkel kapcsolatos feljegyzéseinket végezzük rajtuk. Nem levélpapír, de… de ötletelni mindenképpen jó lesz.
- Gyere, mert azt… azt hiszem, nem csak egy levelet kell megírnunk - újra összefűzöm az ujjait az enyémekkel, és ugyanazzal a sugárzó mosollyal nézek Rokura… a vőlegényemre. - Nekem… nekünk… írnunk kell majd a szüleimnek is - és ebben a pillanatban csak azt szeretném, ha ők is annyira örülnének ennek, mint amennyire én.

Köszönöm szépen ezt a csodás játékot!