A menza a földszinten található hatalmas terem, mindennap más a menü. Hétfőnként elsősorban grillesteket tartanak, ilyenkor jóval kisebb vacsoraadagok kerülnek a hallgatók tányérjaira - sokan azt gondolják, ilyenkor kerül felhasználásra a hétvégéről megmaradt étel. Szerdánként tartják a nemzetközi estet, amikor különböző nemzetségek leghíresebb fogásait tálalják fel. Csak óvatosan, tavaly sokan gyomorrontást kaptak! A kollégium vezetése a szeszélyre fogta a dolgot.
Az ünnepnapokon, a kollégiumba maradt tanulók különleges menüt kapnak. Karácsonykor pulykát, húsvétkor sonkát és tojást. Mindezek ellenére mégis csak a menzás tea a legnépszerűbb a fiatalok körében, gyakran több kancsót fel is csempésznek a szobájukba.

[Dalton J. E. Hamox]

 

For you it's all just

a game, right?

Then, play your games, I play my tricks

Címzett: Dalton J. E. Hamox

2006. január 06., este

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol említése

- Hm, szerintem ez azért árnyaltabb, de egyébként igen, nyilván ez is része az igazságnak! – ingattam a fejemet a válaszára, azért ezzel nem értettem teljesen egyet. Nem terveztem kifejteni az álláspontomat, mert hosszú lenne, fárasztó és biztosan elbaszná a hangulatot is, szóval csak tovább lendültem a témán és inkább belemerültem az emléktörlés rejtelmeibe. - Áhh, mondjuk, így valóban nem kell fogócskázni. Pedig biztosan vicces látvány lehetne a dolog – vigyorogtam nagy erőkkel. – Teljes emléktörlés… Mármint hogy valakinek minden emlékét törlöd? De olyankor azt is elfelejti, hogy kell kitörölni a seggét? Már bocsánat… - kaptam szám elé a kezemet, de a szemem azért játékosan csillogott. – Vagy hogy működik ez? Izgalmas gondolat lenne egyébként… Ha új életet akarok kezdeni fullosan, akkor majd megkereslek, jó? Lehetek én az első alanyod, hehe… – kacsintottam rá. Az mondjuk, kicsit szomorú tény volt, hogy más emlékeit nem törölné ki. Hm, akkor le kellett tennem erről az ötletről, pedig nem volt rossz. Bár talán barátokra, ismerősökre nem áll ez a szabály, ki tudja. Bár annyira azért én sem vagyok számító, hogy emiatt barátkoznék vele, amúgy is jófej srác. – Hm, te gondolkodtál már azon, hogy törlöd a saját emlékeidet? – kérdeztem egy fokkal komolyabban, de csak miután kimondtam a szavakat, akkor jöttem rá, hogy ez erősebbre sikeredett, mint szerettem volna. Naaa, mindegy. Komolyan néztem rá és tényleg csendben megvártam a válaszát, mielőtt tovább mentünk volna a következő témára.

- Biiiiztos! – bólogattam nagyokat vigyorogva. – Nem tartom egy kifejezetten tehetséges embernek magamat, de az tény, hogy a józan paraszti eszem és a gyors reakció képességem, na, azok rohadt jók. Kár, hogy lusta vagyok, mint a szemét, nem? – vigyorogtam tovább. – Persze nem is volt célom versenyezni veled! – dőltem hátrébb megadóan felemelve a kezemet. Azt már nem tettem hozzá, hogy vele nem is tudnék, hát innen lejött az, hogy mennyivel összeszedettebb, tehetségesebb és felkészültebb, tudatosabb, mint én.

- Áhh… - gondolkodtam el megint arra, amikor bevallotta, hogy ezt érzékeli a varázstalanok világából. – Szerinted bekorlátozottak vagyu… Bekorlátozottak lennének? – kérdeztem tőle, de ki kellett javítanom magamat, mert ha a családomra gondoltam, hajlamos voltam elfelejteni, hogy én magam boszorkány lennék és sokszor néztem magamat a muglik tükrén keresztül. Hiába a hat és fél év, előtte tíz évig nem ebben a világban szocializálódtam ugyebár. – Többet értenek belőle, mint gondoljuk. Jó, nyilván nem mindenki és nem is mindenki tudná a helyén kezelni. De szerinted nem tudnak kiteljesedni maguktól nélkülünk? – kérdeztem. – Nem tudnak teljes életet élni, ami ugyanannyit ér, mint a mienk? – kérdeztem Daltontól. Heh, ez már a második alkalom, hogy komolyabbat kérdeztem, mi történt velem, hm? De valahogy úgy éreztem, vele szívesebben elmélyednék témákban, jó beszélgetőpartnernek bizonyult eddig is. Nem sokakkal szoktam a szórakozós énenem kívül is belemenni témákba, szóval reméltem, hogy nem értettem félre a dolgokat.

- Gyerekként az ember idegesítőnek tartja a testvérét, de ha felnő… Akkor kezdi el igazán értékelni őket, azt hiszem – mosolyodtam el halványan, talán kissé szomorkásan. Tényleg nem tudtam, mire mentem volna nélkülük. De azt is megértettem, hogy voltak olyan emberek, akik szívesebben maradtak egyedül. - Óóó, hát, akkor csak nem lesz egy nyári programunk is együtt? – nevettem fel arra, ahogy mondta, hogy bénázna. Nem mintha lett volna pénzem elmenni vele a tavakhoz, bár az utazás meg lett volna oldva legalább a hoppanálással. – Egyébként nem annyira bonyolult. Az elején oda kell figyelni pár apróságra, aztán csak rajtad múlik, milyen szintekre viszed el a dolgot. Az is lehet, hogy nem fog bejönni, de egy próbát megér! – mosolyogtam rá. Persze feltűnt, hogy a fájdalom és a sérülés témát kikerülte, de én lettem volna az utolsó ember, aki ezt szóvá tette volna neki ugyebár. Én is gyűlöltem, ha valaki kéretlenül az életemben kutakodott (kivéve Tetsuya, mert ugye a legjobb barátom nem véletlen volt a legjobb barátom és ő kérdés nélkül ugorhatott fejest a legszarabb témákba, ezért is (többet között) voltunk annyira jóban), úgyhogy igyekeztem én sem vájkálni, ezért csak egy megértő pillantással léptem tovább ezen.

- Vadmacska? Na, ez nem jutott eszembe, bevallom őszintén – nevettem fel meglepetten. Bár tény, hogy tudtam csendben osonni, és becserkészésben sem voltam utolsó. De ritkán voltam valóban agresszív vagy veszélyes. Azt hiszem. Vagy nem tudtam már. – De most már látom magam előtt. Osonok, mint egy párduc, hogy nesztelenül közelebb jussak a prédámhoz… - mondtam halkabban és bár nem direkt, elővettem azt a bizonyos átható pillantásomat is, ami annyira zavarba hozta O’Harát is decemberben az edzés után. Aztán egy másodperccel később felnevettem, minden a régiben. – Bár kétlem, hogy az én méreteim egy párducénak felelnek meg. Maximum valami hiúz vagy annál is kisebb macskaféle! – nevettem vidáman arra utalva, hogy alig voltam százötvennyolc centi. – De tetszik, látom a lehetőséget egyébként! – mondtam mosolyogva, mielőtt felajánlotta volna, hogy tartsunk szünetet.

- Áhh! – bólogattam értően. – És neked nem baj, hogy esetleg offoljuk a játékot? – kérdeztem kissé bizonytalanul. Azért azt nem akartam, hogy lemaradjon itt a dolgokról, ha már ezért jött. Persze nekem sokkal jobban tetszett a felfedezés, de azért nem akartam elcseszni az estéjét. – Ha csak szar velem játszani és azért megyünk, még most mondd és akkor csak feladom a meccset, hogy maradhass! – nyújtottam rá a nyelvemet, hogy oldjam az esetleges komolyságot.

- Igen, azt hiszem, a gyors problémamegoldás az valóban az erősségem. Bár hozzáteszem, nem mindig hozom a jó döntést, szóval azt még majd gyakorlom! Meglátjuk, ez jó döntés lesz-e – mondom mosolyogva az üvegekre utalva, de azt nem tettem hozzá, hogy az elmúlt hét év miatt ez egy olyan készség volt, amit muszáj volt elsajátítani vagy már rég halottak lennénk. Na, jó, ez kicsit drámai lett, de az biztos, hogy ennél is rosszabb sorunk lett volna, szóval ezt ha szerettem volna ignorálni is, muszáj volt elsajátítani. Na, mindegy. Utána pedig bólogattam a szavaira.

- Ja, hát, igen. Csak aztán hülyének néznek, ha tizenhét-nyolc évesen nem tudod elsőre eldönteni, mi érdekel… Esetleg szakot váltasz. Mert az mennyire gáz, nem? Hiszen nincs időd ilyenekre, menni kell, építeni kell az életet és ilyenek… Ez nem kurva frusztráló? – néztem rá. – Milyen lehetőségek vannak itt amúgy? Gondolom, közösségi élet, az van. Mindenki meg tudja találni a maga kis körét? Vannak klubok is? Meg mennyi esélye van az embernek a saját szakján kívül ismerkedni? – kérdezgettem tovább, ahogy belekortyoltam az újabb pohár boromba. Még mindig finom, nem az a szar volt, amit otthon adtak. – Na, ennek örülök. Így elsőre igen megbízhatónak és alaposnak tűnsz, szóval én is rád merném bízni magamat – mosolyogtam rá kedvesen és nem csak úgy mondtam ezt: tényleg így gondoltam, persze én sem voltam tévedhetetlen. Majd kissé zavarodottan néztem rá. – Vissza is jönnek? Mármint hogy még több emlékkel babrálj vagy van ilyen utókezelés? Jaj, bocs, ez biztos tök faszul hangzott, de tényleg nem tudom elképzelni… - szabadkoztam azonnal. Utókezelés, mekkora egy idióta vagyok már… Milyen utókezelés?! Ilyenkor annyira utáltam, hogy a mugli életem dolgai kifolytak a számon… Persze el tudtam képzelni azt is, hogy itt is vissza kellett menni ellenőrizni, hogy minden más rendben maradt-e, de valahogy inkább azt tartottam valósnak, hogy valaki még több emléket akar törölni vagy módosítani. Ehh, na, mindegy… Megszoktam úgyis, hogy hülyének néztek, szóval nem Dalton lesz az első, aki elkönyvel majd egy komplett idiótának. A probléma ott kezdődött, hogy most már így tizenhét évesen egyre jobban zavart, hogy ha hülyének néztek…

Egy igazi úriember volt, ahogy előreengedett, rá is mosolyogtam kedvesen, ahogy gyors léptekkel lefutottam a lépcsőn, majd kíváncsian követtem őt. Visszanyeltem azt a kommentet, hogy ételt sosem hagyunk hátra, bármikor szükség lehet rá, mert elég csórókoporsónak tűntem volna és inkább figyeltem jobbra-balra, hogy merre mentünk. Kis híján hangosan felröhögtem a jelszó hallatán, de csak vigyorogtam, mint egy idióta. Csak akkor szólaltam meg, mikor beértünk.

- Nem értem, hogy a varázsvilágban miért divatos értelmetlenebbnél értelmetlenebb jelszavakat kitalálni – csóváltam kuncogva a fejemet, ahogy követtem Daltont a gabonapelyhek felé. – Óóó, reggelizni fogunk? Csodás! – ütöttem össze elégedetten a tenyeremet nevetve, majd elfogadtam a tálat. Annyiféle volt, hogy befogadni nem volt képes az agyam, nemhogy kiválasztani magamnak párat… Cinkosan Daltonra pillantottam. – Hé, milyen uncsi lenne már magunknak választani, neeeem? – vigyorogtam rá játékosan. – Mi lenne, ha készítenénk egymásnak egy tálnyi gabonapehelyhez, hm? – vetettem fel az ötletet, és máris sokkal több variáció megjelent lelki szemeim előtt, mintha csak magamnak kellett volna kitalálni valamit. – Csak annyi árulj el, hogy van-e valami allergiád vagy van-e olyan, amit semmiféleképpen ne tegyek bele, aztán már itt sem vagyok! – mondtam nagyon lelkesen, alig bírtam kivárni a válaszát, utána már bele is vetettem magamat a feladatba.

Először alaposan körbejártam a helyet, próbáltam felmérni a helyzetet, ami persze nem ment, mert túl sok minden volt, aztán kezdtem el válogatni, ahogy leszűkítettem párra az opciókat. Először engedtem a tálba egy aranybarna színű gabonapelyhet, amik penna alakra lettek vágva. Ez elég egyértelmű volt azért, hatása pedig az volt, hogy a majdnem megformázott, de nem tökéletes gondolatokat könnyebb megfogalmazni a fogyasztónak, méghozzá nem is akárhogyan: egy-egy szó jelenik meg a gabonapelyhek között egy rövid időre. Illetve minden hetedik kanálnál egy pár másodpercre eszébe jut a fogyasztónak egy olyan ötlet, amit le szeretett volna írni, de már elfelejtette.

Másodikként a kirándulásaira és az életére szerettem volna reflektálni, így kis, hatszögletű pelyhet választottam, amelyekre igen apró rúnák voltak vésve, alig voltak észrevehetőek, csak kicsit derengtek, azért vettem észre. A leírás szerint néhány óráig az ember határozottabban tudta érzékelni, melyik irány volt a legjobb számára – hogy ez konkrétan irányt jelentett vagy az ötletek, döntések mezejére gondolt a készítő, az rejtély maradt, mindenesetre ha az ember elkerült egy fontos igazságot, a pelyhek dühösen forogtak elvileg a tejben. Mindenképpen érdekes volt.

Harmadikként valami vicceset akartam választani, így történt, hogy egy átlagosnak tűnő gabonapehelyre esett tekintetem. Ennél minden egyes darab a fogyasztó érzelmeit monitorozta és annak megfelelően változtak a színei is. Például ha elégedett volt a fogyasztó, akkor halványzöld színben pompázott, ha elmélkedett, akkor sötétkék lett, arany színt kapott, ha kíváncsi volt és lila, ha kreatív. Aztán még ki tudta, milyen színek jöhettek elő, majd Dalton kitapasztalja.

Negyediket az egyik polc leghátulján találtam, jól el volt rejtve, pedig tök menőnek tűnt. Sötétkék, kavicsokra emlékeztető darabjai voltak, amik ha a tejbe értek, gyönyörű formákat alkottak egymással. Hatása az volt, hogy csökkentette a saját belső mentális zajokat és a külső zajok sem voltak zavaróak annyira, segített koncentrálni, egy rövid időre segített fejleszteni a minták felismerésének képességét, így kiváló volt arra, hogy megfigyeléseket elvégezze az ember vagy hogy az ötletek közötti összefüggéseket meglássa a fogyasztó.

Az utolsót nagyon sokáig kerestem, valami nagyon különlegeset szerettem volna. Letettem arról, hogy valami hallucinogént válasszak – bár elvileg a színváltósnak lehetett ilyen hatása -, pedig biztosan vicces lett volna, most nem magamnak keresgéltem. Aztán a polcok legvégén megtaláltam a tökéleteset. Halványan derengő, ezüstös színben pompáztak és enyhén lebegtek a gabonapelyhek. Amint beletöltöttem a tálba, lassan körözni kezdtek a reggeliző tál felett. Elvileg a hatása az volt, hogy minél nyugodtabb a fogyasztó elméje, annál magasabbra tudtak emelkedni, de ha elterelődik a figyelme vagy mérges lesz, akkor a pelyhek visszazuhantak a tálba szinte. Nyilván koncentrációt javított, de tök vicces volt ez így, mint egy jedi, de komolyan. Aztán végre-valahára végeztem és ha Dalton is készen állt, akkor izgatottan átnyújtottam neki a tálat telis-tele az ötféle gabonapehellyel. El is magyaráztam neki, mit miért válaszottam, de a tej öntését ráhagytam azért.

- Remélem, nem az a típus vagy, aki először a tejet rakja bele és utána a gabonapelyhet… Mert akkor már olyan szottyos lenne, mint öreganyám segge! – vigyorogtam rá vidáman, nagyon feldobott ez a kis játék.

[Sötéttel a világos ellen...]

Sötéttel a világos ellen...

Hangosan felnevettél a fenéktörlős megjegyzésére... Bár ez sosem jutott volna eszedbe, teljesen jogos felvetés volt.
- Őszintén szólva, magam sem tudom, milyen hatásai vannak pontosan, mert még sosem csináltam ilyet... - vallottad be.
- De az biztos, hogy tényleg olyan lehet, mintha valaki újjászületne... Minden tudást újra meg kell szerezni, ezért persze járni nem kell megtanulni, a mozgás automatizált készségként megmarad - fejtegetted a témát. - Tudom, hogy bátor vagy, de azért azt semmi esetre sem javaslom, hogy ezt kipróbáld - csóváltad a fejed félmosollyal az arcodon. A következő kérdésén elmerengtél, majd így feleltél:
- Nem, én egyáltalán nem törölném ki egyiket sem... de szerencsés vagyok, nem értek traumák - mondtad. Természetesen fájdalmas történések voltak az életedben: anyád betegsége és halála nagyon megviselt, de ezekben az emlékekben is ott volt az a mély szeretet, amit egymás iránt éreztetek, így semmiképp nem váltál volna meg tőlük. Azok a típusú emlékek viszont, amiket általában töröltél, nos.. finoman szólva is hiányoltál ezt a fajta kapcsolatot.
Gemmát hallgatva megint megcsóváltad a fejed.
- Nehezen tudom elhinni, hogy aki ennyire pörög, az lusta lenne. Szerintem te is tudod, hogy a lustaság távol áll tőled... ha érdekel valami, akkor biztosra veszem, hogy nagyon is teszel érte... - néztél rá meggyőződéssel.
- Egyáltalán nem gond, játszottam már életemben eleget... most inkább valami új kaland vonz - osztottad meg a téged is meglepő érzést.
Az, hogy mennyire azonosul a varázstalanokkal, egyértelmű volt abból, hogy először úgy fogalmazott: szerintem bekorlátozottak-e. Egyszerre lepett meg és tetszett ez a fajta azonosulás, átéreztem a megosztottságot. A magam részéről sosem volt ilyenfajta identitás kérdés az életemben, az egyetlen, amikor úgy éreztem, hogy más vagyok, mint a többség, akkor volt, amikor a társaimtól eltérően, én egyedül nem döntöttem csak a minisztériumi hivatás mellett.
- Nem gondolom, hogy mi kellünk ahhoz, hogy kiteljesedjenek... ahogy látom, elég kreatívan megtalálják a megoldást azokra a kihívásokra, amikre nekünk egy pálcaintés a válasz. És ez számomra inspiráló... Azt is látom, hogy megteremtik saját maguknak azt az elvarázsolt világot, ami nekünk alapvetően adott... a színházzal, filmekkel, elektronikus eszközökkel "elvarázsolják" saját magukat. Ennek viszont vannak veszélyei... erről szól az írásom is részben - magyaráztad Gemmának.
- És te hogy látod őket? Neked sokkal közelebbi tapasztalatod van a mugli világról, úgyhogy szerintem reálisabb lehet a te benyomásod - tetted fel a kérdést, amire nagyon is érdekelt a válasz.
- Én igazából egész szabad vagyok nyáron, úgyhogy akár még össze is hozhatjuk - felelted kissé bizonytalanul, hiszen alapvetően egyedül szoktál utazni, de Gemma társaságát még az is lehet, hogy szívesen vennéd. Valahogy olyan volt tényleg, mint a kiscica, aki az ember mellé szegődik, eleinte talán kicsit idegesítő, de aztán mégis úgy megszokja, hogy akarata ellenére is befogadja a gyanútlan delikvens.
Örültél, hogy tetszett neki a vadmacskás ötleted, amire aztán rá is erősítettél.
- Igazad van, a hiúz tökéletes lenne... - nevettél fel halkan. Tényleg megkedvelted ezt a lányt. Szívesen hagytad itt a sakkjátszmát is, már valahogy nem volt jelentősége. A társaságnak annál inkább.
- Jó meglátás... valójában nagyon fiatalon tudnunk kell, hogy mihez akarunk kezdeni, ami egész egyszerűen abszurd... Szerintem át kéne alakítani az oktatási rendszert, sokkal több lehetőséget kéne adni például nyári gyakorlatra, hogy valós tapasztalat alapján hozzuk meg a döntést, hol szeretnénk továbbtanulni. Vagy jöhetnének vendég előadók, akik mesélnek a hivatásukról. Ennek meg nem igazán van kultúrája a Roxfortban. Ha jól tudom, a varázstalanoknál gyakoribb az ilyesmi? - érdeklődtél.
- Igen, van mindenféle klub, na meg koncertek és bulik is, ahova a többi egyetemről is szoktak jönni, szóval ismerkedni abszolút lehet - bólogattál, noha téged kevésbé hozott lázba az egyetemnek ez a része. Sokkal inkább a könyvtárazás meg a sakkjátszmák. Na de te ilyen voltál, és neked nem volt ezzel gondod.
- Igen, vannak visszatérő klienseim, akik további emlékeket törölnének, meg vannak, akik a barátaiknak ajánlanak, így szerencsére mindig van elég munkám - felelted, aztán megindultál Gemmával a menza felé.
- Hát ezt én sem értem, de nem is én adom a jelszavakat - mosolyodtál el, majd a gabonapelyhek felé léptél. Jól esett Gemma lelkesedése, érezted, hogy jó ötlet volt őt idehozni. Az ötletére nem számítottál, de nagyon jónak tartottad. Vettél hát te is egy tálat, és készen álltál a kihívásra.
- Legyen így! - nevettél fel. - De nem ér nagyon megszívatni… nincs semmilyen allergiám, de azért ne hánytass meg, ha lehet - néztél a lányra kérlelő tekintettel.
- Remélem neked sincs intoleranciád? - érdeklődtél még azért, aztán a válasz ismeretében elindultál válogatni. Fogalmam sem volt, hogy mi alapján válogassak, így koncepció helyett az ösztöneimre hallgatva vadásztam megfelelő szénhidrátra.
Egy kicsit bolyongtam, mire megragadta a figyelmemet egy kiméra alakú gabonapehely, amiről eszembe jutott, hogy rágás közben kiméra üvöltést hallatott egy ismerősöm, amikor kipróbálta. Na ez pont jó lesz a kis vadmacskának... Másodiknak a puzzle-pelyhet választottam, amit pálcaintéssel lehet kirakni evés közben, és akkor van csak íze, ha kirakás után eszi meg az ember, a darabok önmagukban ízetlenek. A kép mindig más, és az ízvilág is ahhoz kapcsolódik, én egyszer ettem egy toszkán hangulatú képet, ami konkrétan borízű volt... a tejhez persze kevéssé illett, de élménynek jó volt. Kíváncsian vártam, hogy Gemmának milyen kép jön majd ki, és milyen íz társul hozzá. Még egyet szerettem volna vadászni, az utolsó nem volt könnyű döntés, sokáig bóklásztam, míg megpillantottam a hópelyheket, amik különböző téli emlékeket hívnak elő a reggelizőből, amikor elolvadnak a szájban. Az emlékek területét egyébként is mélyen érintettük Gemmával, ezért gondoltam meglepem ezzel az élménnyel. Amikor újra összefutottatok, megragadtál egy kancsó tejet, majd egy üres asztal felé intettél, és menet közben izgatottan hallgattad, hogy mi is vár rád a Gemma által választott pelyhektől. Aztán amikor leültetek, te is előadtad, hogy neki milyen menüt választottál. Ezután felcseréltétek a tálakat, és nem volt más hátra, mint belekóstolni a finom reggelibe, ami azért biztosan tartogatott nem kevés meglepetést még így is, hogy előre felkészítettétek egymást.
- Alap, hogy előbb gabonapehely, és után tej... - öntötted rá a tejet a reggelijére, majd magadnak is öntöttél. - Na akkor, emelem kanalam... - merítetted kanalad a színes kavalkádba.

[Dalton J. E. Hamox]

 

For you it's all just

a game, right?

Then, play your games, I play my tricks

Címzett: Dalton J. E. Hamox

2006. január 06., este

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol említése és droghasználat említése, gyerekkori traumák

Csak nagyokat bólogattam a válaszára, ez egészen logikusan hangzott végülis. Pedig az is izgalmas lehetett, milyen felnőttként például mindent újratanulni. Bár amennyire hallottam, közel sem egyszerű, sőt, azt is hallottam, hogy lehetetlen olyan szintre fejleszteni azt, mint előtte. De nem tudhattam, azért elmerengtem rajta.

- Ááá! Még nem tartunk ott, hogy kipróbáljam! – vigyorogtam legyintve. – Azért ha mégis odajutok, hogy nincs más megoldás, te leszel az első ember, akit keresek, jó? – mosolyogtam kedvesen rá, majd rányújtottam a nyelvemet, aztán hallgattam a válaszát arról, hogy a sajátjait kitörölné-e. – Ezt nagyon jó hallani, Dalton! – mondtam neki őszintén és mosolyogva. Tényleg jó volt hallani, hogy vannak olyan emberek, akik nem törölnének semmit, mert elégedettek teljesen az életükkel. Persze nem gondoltam azt, hogy ne lenne semmi olyan történés az életében, ami negatív lett volna, de ha ezzel együtt is szívesen megtartaná… Azt hiszem, lenne mit tanulnom Daltontól az élet értékelésével kapcsolatban…

- Nézd, pörgök, de csak addig, amíg érdekel valami vagy valaki… Amint elvesztem a lelkesedésemet, alig lehet rávenni arra, hogy foglalkozzak az adott üggyel. Nem véletlen lett a lehető legrosszabb eredményem például mágiatörténetből, mert soha nem érdekelt és még az RBF gondolata sem mozdított meg annyira, hogy tegyek az ügy érdekében valamit. Azóta sem bánom egyébként. De tényleg rohadt lusta vagyok alapvetően és csak azzal foglalkozom, ami érdekel és csak addig, amíg érdekel… Szóval de, lusta vagyok és felszínes, mert ha valamiben el kell mélyedni, az már túl sok energia… - rántottam meg a vállamat. Bár abban igaza volt, hogy ami igazán fontos, azért bármennyi energiát és erőt képes vagyok beleölni. Lássuk csak Vivien példáján, ahol egy hónapnyi masszív munka után sikerült csak fogást találnom rajta, hogy ugyanúgy vissza tudjam zsarolni, mint ő engem.

- Abszolút, a kreativitás nagy erényük! – bólogattam nagyokat én is, majd felnevettem arra a gondolatra, hogy a mozi varázslat lenne. – Hát, igen, sokkal több gondolat van ezek mögött, mint hinnénk. Én például rohadtul nem értek ezekhez, kicsit sem látom át, max egy-egy pontját, szóval ja… Durvák! De bevallom, azért sokkal kényelmesebb egy pálcával hadonászni, mint állandóan vért izzadni ugyanazért a hatásért… - vallottam be. – De milyen veszélyekre gondolsz? – kérdeztem kíváncsian, aztán elgondolkodtam a kérdésén. – Nem különböznek annyira tőlünk, mint egyesek vélni szeretnék. A gondolkodásunk nagyon hasonló, a reakciók is. Hiszen mind emberből vagyunk. Őszintén? Szerintem tényleg csak annyi a különbség, hogy mi tudunk a mágia létezéséről, nekik meg magyarázatot kell ezekre találni. Egyébként teljesen ugyanaz… Ugyanúgy vannak elmebetegeket, IQ extra light emberek, zsenik, agresszívek, bűnözők, gyilkosok, hősök, önfeláldozók, szóval érted… Mások az eszközeink és rálátásunk bizonyos dolgokra, de ennyi – rántottam meg a vállamat, mielőtt a nyárról esett volna szó.

- Nézd, nem akarom ám erőltetni, ha egyedül mennél, tök okés, nem szeretek kellemetlenséget okozni – mosolyogtam halványan. Tényleg nem akarok zavarni, szóval remélem, inkább megmondja, ha arról lett volna szó. Azon azért elgondolkodtam, hogy ha így beközölném Jacknek, hogy most eltűnök pár napra egy nála idősebb fiúval, akkor mit szólna, de ezen csak mosolyogtam egy jót. Nem mintha lenne köze hozzá egyébként vagy kellett volna aggódnia bármiért, de persze érteném ezt az oldalt is. Aztán rátértünk az én állatomra és csak visszanevettem rá. – Akkor hiúz! – bólintottam, majd elgondolkodtam azon, hogy vajon a mugli világban több lehetőség lenne-e. – Egyébként fingom sincs. Igazából nekem sok közöm ehhez nincs, mivel tizenegyéves korom óta a Roxfortba járok… A legidősebb bátyámra már ki emlékszik, a fiatalabb bátyám is roxfortos volt, az öcséim meg még nem tartanak itt, szóval nem tudom – rántottam meg tanácstalanul a vállamat. – De egyetértek, szakmai gyakorlat és előadás mindenképpen hasznos volna, mert egyébként nagyon távoli és felfoghatatlan ez az egész egyetemi és élet rendszer ám! – csóváltam a fejemet, de utána érdeklődve hallgattam, milyen lehetőségek is vannak az egyetemen. Annak azért örültem, hogy a jelenlegi életmódomtól nem kell annyira elköszönnöm.

- Ááá! – világosodtam meg hangosan, ahogy közben megindultunk a menza felé. – Így már értem. De örülök, ha akkor így meg tudsz élni ebből és nem kellett eladnod kicsiny tested és lelked a minisztériumnak! – mondtam neki közben, majd megérkeztünk az első helyszínre. – Eszem ágában sincs szívatni, eskü! – tettem a kezemet a szívemre. – És nincs. Olyan vagyok, mint egy csótány, mindenen megélek! – kacsintottam rá, mielőtt elindultam volna keresgélni. Nagyon-nagyon-nagyon élveztem a keresgélést, észre sem vettem, mennyi idő telt el azóta.

Végül visszatértünk egy asztalhoz, hogy prezentáljuk az összeállított mesterműveket. Izgatottan csillogott a szemem, ahogy hallgattam, mit kaptam és alig bírtam megülni a seggemen, hogy mikor kóstolhatom már meg. Csak egy nagyot bólintottam, hogy előbb a gabonapehely és utána a tej… NYILVÁN! Aztán ahogy felemelte a kanalát, én is így tettem és összeütöttem az övével, mintha csak egy pohárral koccintottunk volna.

- Na, hát, akkor jó étvágyat! – vigyorogtam és megkóstoltam. Persze nem bírtam ki, muszáj volt először egy hópelyhet ennem. Ahogy elolvadt a nyelvemen a hópihe, hirtelen már nem is tejet éreztem a számban, hanem forrócsokit. Egy pillanatra felrémlett előttem a családi konyha, ahogy a négy testvéremmel forró csokoládét iszogattunk, miközben mögöttünk a konyha romokban hevert, pedig tényleg csak az édes italt készítettük el. Elmosolyodtam az emlék hatására, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is… És újra a menzán találtam magamat. Érdekes volt… És veszélyes. Már most éreztem, hogy könnyen függővé válhatnék, pont annyira, mint az italtól vagy a tudatmódosító szerektől. Ez meg is ihletett. – Te figyelj már… Néztél bele valakinek a fejébe úgy, hogy valamilyen szer hatása alatt volt? Vagy tudtok egyszerre többen keresgélni valaki fejében? Olyankor érzed a másikat is vagy ez hogy működik? – érdeklődtem, bár biztosan furcsán jöhetett ki, mivel elfelejtettem ismertetni vele az emléket ugyebár, de ezt gyorsan orvosoltam egy-két mondatos összefoglalómmal. Tök izgalmas lett volna tudni, mi zajlik valójában az ember fejében, amikor valaminek a hatása alatt áll. Válasza közben inkább a kimérásat kóstoltam meg és hangosan felröhögtem, ahogy rágás közben hallottam ezt a hangot. Vicces volt.

De nem bírtam tűrtőztetni magamat és újabb hópihét vettem a számba. Vártam az újabb kellemes emléket, ezért lepett meg annyira és rázkódtam össze, mikor hirtelen nagyon is hideg lett, a csontfagyasztó szél végigvágott vékony ruhámon és vacogtam. Láttam magamat csontsoványan kuporogni egy sarki bolt mellett, várva hogy zárás után a selejtbe kerülő ételt kiszedjem a szemetesből. Nem volt hó, csak latyak, a cipőm már rég átázott és folyt az orrom is, a hasam pedig úgy korgott, hogy belefájdult az egész testem. Rettenetes volt. Megráztam a fejemet és el is tűnt az érzés, de a hasam olyan apróra zsugorodott, mint hét évvel ezelőtt is. Próbáltam nem mutatni, de azért rosszul esett ez a hirtelen rossz emlék, nem erre számítottam.

– Hm… Neked milyenek eddig, Dalton? – tereltem a szót inkább a barátomra, hátha ő is kifejti az ő részét. Csendben hallgattam, igyekeztem úgy kanalazni közben a müzlit, hogy a kimérás és a hópelyhes vegyesen kerüljön, így értek jó és rossz emlékek is, de nem voltak vészesek. Végül nekiálltam a kirakósnak. Pálcámmal intettem, de sosem volt türelmem ezekhez igazán. Igyekeztem gyorsan kirakni, de mikor megláttam, inkább tűnt jóslatnak, mint kedves képnek. Eszembe jutott a Varjak Hírnöke és átka: A holtak nem üldöznek Téged. Te magad teszed. Elástad, elhantoltad, de nem temetted el a lelket. És míg a bűn nyelved alatt lapul, és igaz szó nem talál kaput, addig Archibald visszajár. Megint kicsit megrázkódtam, majd felhorkantam.

Megjegyzés: a kép AI használatával készült.

- Heh, mindig is szerettem a horrorfilmeket és sorozatokat… - jegyeztem meg. – A legjobb barátom tiszta profi belőlük, egy órát tudna neked regélni erről a képről is biztosan! – nevettem fel és úgy tettem, mint aki nem látja bele a képbe a megfelelő elemeket. Mint aki nem látta, hogy a ház a családi fészeknek nem nevezhető helyet jelölte, ami valóban ilyen elhagyatottnak tűnt, mivel Maurice nem tett azért, hogy otthon érezzük magunkat. Mint aki nem látta a ház mellett mélyen gyökerező fát, mely szinte halottnak tetszett, mégsem korhadt el. Mint mi, Jenkins testvérek. Mint aki nem látta  a ház felett kavargó vihart és a szakadt széleket, mint ahogy állandóan küzdöttünk a túlélésért. És mint aki nem látta a háztól távolodó utat a naplementében, mely talán új reménnyel kecsegtetett. Kár, hogy mindez a családomtól távol helyezkedett el… - Na, kíváncsi vagyok, milyen íze lehet egy horrorfilmnek! – mondtam gondtalanul, de belül féltem az ízektől.

Az első kanál mézes, fahéjas almás és meleg volt. Olyan igazi biztonságot sugárzó, mikor reggelizel és utána iskolába mész. Bebugyolált ez a jóleső érzés és a régi otthonunk jutott eszembe, ahogy ültünk a testvéreimmel a reggeli mellett, valamit nyilván pofáztam, mert be nem állt a szám, aztán alig maradt időm reggelizni. Mintha hallottam volna apukám dörmögését és anyukám dúdolását mosogatás közben… A második kanál kakós ízű volt. Nem a cukrozott, hanem az igazi, keserű kakaó ízű volt. Keserű, száraz, nehéz. Pont olyan, mint az a környezet, ahol a szeretet helyét a félelem vette át. A falat végén pedig a keserű kakaó mellett megjelent a keserű kávé is. Talán a túl gyors felnövés miatt, nem tudhattam. Sőt, enyhe diót is éreztem, mint a testvéreim jelét. Kemény héj, de belül tápláló. A harmadik, utolsó kanál pedig talán a napfényes útra akart utalni: enyhén narancshéjas, éppen csak finoman fűszerezve, izgalmasan járta át a számat, mintha arra akart volna utalni, hogy van még lehetőség. Mellette egyszer-egyszer felsejlett valami sós íz, mint amikor az ember a könnyeit nyelte. Nagyon enyhén és tényleg csak kevésszer. Pont akkor, amikor már azt hitted, túl vagy rajta. Végül egy leheletnyi menta is keringett az összképben: friss levegő, új lehetőségek. Mint egy falatnyi levegő. Izgalmas utazás volt, azt meg kellett hagyni, el is csendesített egy rövid időre, amíg feldolgoztam ezt az egészet, de már csak az üres tányéromba bámultam egy percig, mire feleszméltem.

- Ó! Mit szólsz hozzá, hogy elmosogatok? Ha már te hoztál ide, én is járuljak hozzá a közös munkához, hm? – mosolyodtam el féloldalasan, majd ha nem ellenkezett, akkor tényleg hipp-hopp elmosogattam, addig tényleg összekaptam magamat, majd odapattantam mellé és összecsaptam a tenyeremet. – Na, jó, főnök, ez csodálatosan izgalmas volt, köszönöm! De most, hogy teli a bendő, mi a következő programpont? Ha már horrorfilmek szóba kerültek, remélem, valami ijesztő helyre viszel, ami el van átkozva vagy valami ilyesmi! Azok olyan izgik! – lelkesedtem nagyon, ahogy nagyot kortyoltam a boromból. Csak a miheztartás végett.

[Sötéttel a világos ellen...]

Sötéttel a világos ellen...

Azt, hogy elvesztette a lelkesedését, ha már nem érdekelte valami, tökéletesen átérezted. Alapvetően téged sem lehetett soha berántani semmi olyasmire, ami távol állt tőled, és ez a jegyeiden is megmutatkozott. Persze a V-t minden tárgyból kinyögted magadból, de K-t csak akkor szereztél valamiből, ha az tényleg érdekelt. Szerencsére az aurori képzéshez szükséges tárgyak mind vonzottak, nem véletlen, hogy könnyen elvégezted a képzést.
- Ez szerintem tök érthető. Azt viszont semmiképp nem sütném rád, hogy felszínes vagy... igaz, hogy nem ismerlek régóta, de ez körül-belül az utolsó jelző lenne, ami eszembe jutna rólad - vontál vállat. Nem akartad túlmisztifikálni a dolgot vagy zavarba hozni őt, egyszerűen csak szeretted volna neki megadni azt a megerősítést, hogy értékes ember. Annak láttad.
Mikor Gemma rákérdezett, hogy milyen veszélyeit látod a varázstalanok illuzórikus világának, így feleltél:
- Arra gondolok, hogy túlságosan bele tudják élni magukat egy-egy narratívába, és emiatt aztán már nem látják objektíven a dolgokat. A világukban sok minden van átitatva manipulációval... persze erről nekünk is van tapasztalásunk bőven, elég ha Voldemort rémuralmára gondolunk, és hogy hogyan kezelte a visszatérését anno a Minisztérium. Ami terhes nekünk, az nem létezik, felvesszük a szemellenzőt. A mugliknál sajnos ugyanezt látom - fejtetted ki a véleményed.
- Igen, szerintem is csak a nézőpont és az eszközök mások... és talán valahol nekik előnyük is az, hogy kevesebbet tudnak... - tetted hozzá. Arra gondoltál, hogy a hit, mint olyan a varázslótársadalomból kiveszett, hiszen számotokra a csodák racionálisan megmagyarázható dolgok. A muglik számára nem. És emiatt sokszor a tudatlanság boldog, áldott állapota az övék... ők még hihetnek valami jóban, valami feljebbvalóban.
A hiúzra szélesen elmosolyodtál.
- Az szerintem is tökéletes választás...
Az egyetemi kommentjére meg felkacagtál.
- Ugyan már, nincs ebben semmi misztikus meg bonyolult. Csak tanulni kell és ennyi - néztél rá biztatóan. Nagyon is el tudtad volna képzelni Gemmát egyetemi környezetben, és szeretted volna arra biztatni, hogy vágjon bele. Elvégre miért ne hosszabbítsa meg az ember a diákéveit, ha megteheti... Utána úgy sem jön más, csak a valódi élet. Felelősséggel és terhekkel. Az meg ráér...
Közben leültetek a kis gabonapelyhetekkel az asztalhoz, és miután elmagyaráztad Gemmának, hogy miket választottál neki, megkóstoltad az első delikvenst, ami egy rúna volt: egyből ez a típus vonzotta magára a tekinteted, és mivel Gemma kifejtette, mire számíthatsz tőle, izgatottan vártad a hatást. A pályád azon pontján voltál, amikor úgy érezted, rendben vagy magaddal, mégis kíváncsi voltál, mi a következő lépés...úgy unblokk az életedben. És ebben akár segíthetett is ez a kissé savanykás ízű, hatszögletű pehely.
Aztán a penna alakú pehely következett, ami nagyon szép volt, és alig volt szíved megenni, de azért rávetted magam. Meglepően krémes és édes volt, etette magát. Evés közben aztán kirajzolódott egy szó is... Mira…
Elmosolyodtál. Igaz is, azóta eltűnt az animágus lány, hogy a szakmai gyakorlatodon megismerted a kis skóciai városban, Plocktonban. Jó lett volna, ha még láthatod, de erre sajnos már nem került sor. Mira eltűnt, mint a kámfor... Egy kicsit ettől elszomorodtál, úgyhogy kipróbáltad a köves pelyhet, ami szoborszerű képződményeket alkotott a tálban. Ez megmosolyogtatott. Az íze neked furcsa volt, mintha narancs keveredett volna tejjel, ami nem a világod, így inkább csak gyönyörködtél benne, de pár falat is elég volt ahhoz, hogy megnyugodj. Ezt a hangulatot jelző pehelyből szűrted le, ami világoszöldre váltott, miután ettél belőle. Az meg szerintem elég nyugodt szín, úgyhogy ezzel elégedett voltál.
Ezután kérdezett rá Gemma arra, hogy jártál-e már úgy valaki fejében, hogy valaki épp ott kalandozott, vagy hogy az illető tudatmódosító szer hatása alatt volt.
- Úgy még nem, mert olyankor kifejezetten kontraproduktív a legilimencia, hiszen nem tiszta az alany tudata, és így a gondolatait sem lehet jól látni. Olyan gyakorlatunk viszont volt, hogy ketten hatoltunk be egy harmadik személy elméjébe, és versenyeztünk, hogy ki látja pontosabban a gondolatait. Nehezített terep, hiszen érzékeljük a másikat - ha a gondolatait csak halványan is - de könnyen elterelődhet a figyelem. Azért meg lehet ugrani! - felelted, majd a pelyhekre reagáltál:
- Nagyon menők, tök jókat választottál, a szókirakóson kifejezetten meglepődtem... köszi! - mosolyodtál el.
- És neked mennyire jönnek be? - érdeklődtél, majd figyelted, ahogy a kirakós darabjai a helyükre kerültek nála is... Ez azonban nem hozott örömet Gemma számára, inkább nyomasztó volt a kép. Csöndben vártál, amíg megkóstolta az ijesztő képet, és közben aggódtál kissé.
- Nagyon rossz íze volt? - érdeklődtél. - Sajnálom, hogy nem sikerült lazára ez a reggelizés... nem akartalak nyomasztani - mondtad őszintén, mert tényleg nem jól jött ki ez a helyzet Gemmának, holott te nem lehúzni, hanem feldobni akartad. Ezek után a koncentrációs pehely következett, de most elég szanaszét voltak a gondolatait, úgyhogy kis emelkedés után hamar visszahullottak a tejbe a pelyhek, és utána már meg sem próbálkoztál velük, csak felhörpintetted a maradékot.
- Azt hiszem, ezt kivégeztük! Na ne viccelj, szívesen segítek én is... - jegyezted meg a mosogatás felvetésére, és valóban segítettél, de csak annyit, hogy megszárítottad meg elpakoltad a helyére a tálkákat. Aztán a következő napirendi ponton elgondolkodtál.
- Nem rossz felvetés, van is egy ötletem! Mit szólnál hozzá, ha megnéznék a hertfordshire-i szellemeket? - kérdezted felvont szemöldökkel, aztán megindultál a menza kijárata felé. Igazság szerint már nagyon rég jártál a szellemeknél, így nem voltál biztos benne, hogy ott vannak, de egy próbát megért. Nem kellett hozzá más, csak két kviddics seprű, és te történetesen tudtad, hol keresd. A folyosón balra fordulva elértetek a szertárig, amit egy pálcaintéssel kinyitottál, majd a sporteszközöknél találtál is pár viharvert, régi seprűt.
- Csak utánad... válaszd, amelyik szimpatikus... - mosolyogtál, majd a meglévők közül te is magadhoz vettél egyet. A vadászat után elindultál a kijárat felé és visszazártad az ajtót, hogy aztán a kollégium főbejáratán át távozzatok. A kör alakú udvaron felpattantál a seprűdre és elkezdtél repülni a kollégium teteje felé. Kicsit szerencsétlenkedtél, de Gemma igen profin követett egy ilyen béna seprűn is, ami nem lepett meg, elvégre a Mardekár csapatának tagja.
- És amúgy mit kedvelsz jobban, a hajtó, vagy a fogó posztot? - érdeklődtél, amíg az eget szelve, szemeiddel a szellemek után kutattál. Már elég sötét volt, úgyhogy... hamarosan meg is láttad őket, a három "gráciát", akik ezúttal nem az épület fölött, hanem egy hatalmas tölgyfa körül lengedeztek. Harsányan beszélgettek, mint mindig, olyanok voltak, mint egy szellemi ÖTYE-klub, amit három karakán, idős vénasszony alakított. Csak épp halottak.
- Nos, itt vannak... szeretnél velük beszélgetni is, vagy csak turistáskodnál?

[Dalton J. E. Hamox]

 

For you it's all just

a game, right?

Then, play your games, I play my tricks

Címzett: Dalton J. E. Hamox

2006. január 06., este

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol említése

Csak mindentudóan mosolyogtam rá, mikor menteni próbált, hogy nem lennék felszínes. Édes gondolat volt tőle, de nem is fejtettem ki, hogy nem lenne igaza, még a végén tényleg rákérdezett volna valamire! Persze megvoltak az eszközeim erre az esetre is, de igazából fogalma sem volt, hogy csak baromi jól tudtam tekerni a szavakat. Mert hát, valóban meséltem magamról ezt-azt, a hobbijaimat, mik érdekelnek, pár apróságot a családomról, de valójában semmibe nem mentem bele részletesen, a mélyebb rétegekről fogalma sem volt. Nem mintha ne lett meg volna hozzá az ereje és tudása. Csak belém kellett volna néznie és mindent láthatott volna, nem voltam járatos az okklumenciában. De abban is biztos voltam, hogy nem tenné meg.

- Hát, köszönöm, jól esik – mosolyogtam kedvesen, majd elgondolkodtam a szavain a muglikat illetően. Ott éltem közöttük, tökéletes rálátásom volt az életükre. – Hm, azt hiszem, valamennyire igazad van. Tényleg szeretnek így burkolózni, de azt nem mondanám, hogy ez ilyen mugli jellegzetesség. Ez inkább emberi tulajdonság, nem? Ahogy mondod is, a mi világunkban is bőven történnek ilyenek, szóval nem mondanám, hogy ez kifejezetten ilyen mugli szokás. De az tény, hogy mivel kevesebbet értenek, fognak fel a világból, emiatt könnyebb nekik valami mással beérni az igazság helyett – mondtam elgondolkodva. Egy pillanattal tovább filozofáltam azon, hogy vajon jobb lenne-e a boldog tudatlanságban élni vagy sem, végül arra jutottam, hogy nem. Elég sok mindent veszítettem volna el amiatt, hogy nem vagyok elég tájékozott. Persze, sokszor takarhattam volna el a szememet, hogy nem láttam, nem értettem valamit, hogy kimaradjak a nehéz dolgokból, de akkor hosszútávon szívtuk volna meg, szóval jobb volt ez így, még ha sokat szenvedtünk is emiatt. Aztán elfintorodtam arra, hogy az egyetemen tanulni kellett.

- Na, de éppen ez a bajom, haló! – tártam szét a karomat. – Nem vagyok egy éppen tanulós típus… Bár a Roxfortot is végigszenvedtem eddig valahogy, nem? De azért az egyetem nehezebb, meg akkor már elvileg valami cél lebeg az ember tekintetet előtt, az meg még nagyon ködös, kérem szépen! – magyaráztam tágra nyílt szemekkel. Mivelhogy semmilyen ötletem nem volt még, deee mindegy. Inkább leültem én is, hogy utána megízleljük a meglepi gabonyapelyheket. Néha-néha odalestem, hogy mi történt Dalton tányérjában és mikor megláttam a világoszöld pelyhet, azért elvigyorodtam. Akkor annyira azért nem voltam szarfej. – Áhh, értem… Akkor nem is lenne értelme úgy vizsgálni valaki agyát? Hátha megértenénk a pontos működését egyes drogoknak vagy a reakciókat? – morfondíroztam. Az viszont nagyon izgalmasnak hangzott, hogy valakivel kellett versenyezni, hogy ki látja jobban a gondolatokat. – Azta! Nem semmi! Ki is kell zárni a másikat, aki zavarni is tudna, meg aztán pontosan látni a delikvenst… Durva! – álmélkodtam megint, majd vigyorogva legyintettem. – Ugyan, ne viccelj! Te ihletted, szóval te vagy a menő igazából! – kacsintottam rá, ahogy meglöktem a vállát is. Asszem, meglehetősen lelazultam Dalton mellett. – Jaaa, kaptam forrócsokis emléket a tesóimmal! Az nagyon otthonos és barátságos volt! – lelkendeztem, az éhezős emléket meg próbáltam inkább elfelejteni. – A kiméra kifejezetten vicces! – nevettem fel, és ez teljesen őszinte volt. Aztán ahogy a kép szemünk elé tárult, próbáltam terelni azért, hogy Tetsuya biztosan milyen jó szöveget tolt volna a kép láttán, aztán inkább enni kezdtem.

- Hm? – pillantottam fel teli szájjal. – Defogyis! – ráztam a fejemet. – Fibom! Evső kabál méfes, fabéjas afmás volt… - lenyeltem inkább a falatot, úgy folytattam. – Aztán keserű, cukrozatlan kakaós és diós-kávés, harmadjára meg narancshéjas, sós, mentás keverék volt. Ez érdekes volt amúgy. Nem is tudtam, hogy ennyi ízű lehet egyféle gabonapehely! – csodálkoztam rá őszintén. – Szóval ne sajnáld, nincs miért, elég nehéz elbasz… Akarom mondani elrontani a kedvemet, ennek sem sikerült, szóval ne izgulj! Én is bírom ám a horrorfilmeket, nem csak a legjobb kishaverom! – kacsintottam rá megnyugtatóan, majd befejeztük a esti reggelit. – Na, jó, segíthetsz, ha nagyon ragaszkodsz – vigyorogtam, majd gyorsan végeztünk a házimunkával is, aztán Dalton felvetette a szellemeket.

- Úúú, még szép, hogy érdekelnek! Menjünk is! – csillant fel a szemem lelkesen, ahogy persze elindultunk. Nagyon lelkes voltam, erről még nem mesélt nekem Ash, de biztos azért, mert ő sem tudott róla! Hogy meg fog lepődni, mikor én mutatok majd neki valamit, hah! Kissé kárörvendő gondolataimat az zavarta meg, hogy Dalton megállt egy meglehetősen randomnak tűnő ajtó előtt, én meg konkrétan beleszaladtam. – Hupsz, bocsi! – kuncogtam, majd inkább ittam még egy nagy kortyot, majd szomorúan konstatáltam, hogy a fele a nagy üvegnek máris elfogyott. Mily szomorú hírek, kérem szépen! Hm, lehet, kezdtem becsípni? Áhh, ugyan! Ennél azért több kellett!

Azért meglepődve tapasztaltam, hogy egy szertárba hozott. Lassan elvigyorodtam a gondolatra. Másokkal biztosan az lett volna az első gondolatom, hogy azért hozott ide, hogy toljunk egy kis sessiont… De Dalton nem ilyen volt. Egy pillanatra felmerült lelki szemeim előtt O’Hara zavart pillantása, ahogy az edzés után a fürdő folyosóján elszórakoztattam. Szegény drága komolyan azt hitte, rámászom, de be kellett vallanom, rettenetesen kíváncsi lettem volna, hogy ha tovább húztam volna az agyát, lett-e volna olyan pont, mikor győztek volna a hormonjai… De örültem, hogy nem így lett, elvégre elég rosszul nézett volna ki a kiszemelte előtt, ha december végén a folyosón smároltunk volna egy szál törölközőben – vagy anélkül. Mindenesetre ez a kis szertár kifejezetten erre a jelenetre emlékeztetett és kellett egy pillanat, hogy eltűnjön szemeim elől Connor törölközős alakja. Helyette inkább alaposan megvizsgáltam minden seprűt, és minden tudásomat latba vetve kiválasztottam azt, amelyik a legjobban passzolt hozzám, majd lelkesen távoztunk az esőbe. Szerencsére már csak szitált és a kedves cséká tett arról, hogy a legundorítóbb viharban is edzünk, szóval egy kis eső meg sem kottyant már. Rutinosan pattantam fel a seprűre, majd követtem Daltont, aki úgy nézett ki, mint aki nem kifejezetten komfortos.

- Ha kicsit előrébb helyezed a súlypontodat, sokkal biztosabban fogsz ülni – tanácsoltam mosolyogva, miközben fél kézzel megint meghúztam az üvegemet, majd köröztem kicsit Dalton körül. Imádtam repülni. - Hm? Határozottan jobban szerettem hajtó lenni – vágtam rá azonnal. – A fogó poszt fontos, de rohadt magányos. Hajtóként folyton körbevesznek a csapattársaid és az ellenfelek is. Sokkal izgalmasabb is és mindig történik valami. Szerettem a taktikákat, hogy figyelni kellett az ellenfél játékosaira, a terelőkre, de közben bíztam abban, hogy Traversék védenek minket, vagy hogy O’Hara ott lesz azon a helyen, ahova eldobtam a labdát előzetesen. Fogóként magára van utalva az ember, maximum az ellenfél fogójával érintkezik – vagy éppen a gurkókkal, de ennyi. Túl sok felelősség túl unalmas pozícióra – rántottam meg a vállamat. Nem is akartam visszaemlékezni a Griffendél ellen elszenvedett csúfos vereségünkre. Fúj… - Te anno kviddicseztél? – érdeklődtem, bár nehezen néztem ki belőle, azért lehet, hogy tolta a dolgot. – Vagy szerinted melyik a legjobb poszt? – kérdeztem még, ahogy automatikusan kerestem valamit a szememmel én is, amíg meg nem láttuk a három gráciát. El is vigyorodtam azonnal, ahogy Daltonra néztem.

- SZERINTED?! – kérdeztem vissza zsigerből. – PERSZE, hogy megyek beszélgetni, jössz te is? – kérdeztem vigyorogva, majd lustán indítottam meg a seprűt, ahogy megint nagyot kortyoltam a borból és elővettem legszebb stílusomat. – Gyönyörűségesen csodálatos szép jó estét kívánok a finom hölgyeknek! – nyújtottam a kezemet is, hogy kezet csókoljak nekik. – Magam Gemma Jenkins lennék, ő pedig a barátom, Dalton. Üdvözlet! Szabad-e csatlakozni eme fantasztikusan üdítő és sziporkázó társaságba, hölgyeim?

[Sötéttel a világos ellen...]

Sötéttel a világos ellen...

A tudatlanság...mint áldásos dolog, elgondolkoztatott. Elvégre részben abból éltél, - az írásaidért kapott fizetség mellett -, hogy segítettél embereknek tudatlanná válni. Megadtad az esélyt egy új, sima, tiszta kezdetre, ahol nem nyomasztotta őket az a sok szarság, amit akaratlanul nyeltek be az élettől, na meg persze másoktól.
- Szerintem néha kifejezetten jó érzés lehet vakon repülni az életben - osztottad meg Gemmával a gondolatot mosolyogva. Ami azt illeti, egyre jobban körvonalazódott benned, mennyire szabad is vagy. Azt csináltad, amit csak akartál, és ha tehetted, még fizikálisan is kiereszthetted a szárnyaidat.
A droghasználat megfigyelésének felvetésén elmosolyodtál. Gemmának olyan érdekes és izgalmas gondolatai voltál, amit tök jó volt hallgatni, egészen frissítő volt.
- De, ez igenis jó ötlet! Látod, ezért is kéne egyetemre járnod, mert olyan ötleteid vannak, amik másnak eszébe sem jutnának soha - dicsérted meg a lányt, aki tényleg különleges volt. Örültél, hogy megismerted és lehetőséged volt ilyen mélységben beszélgetni vele.
Az ezerízű gabonapehely felkeltette az érdeklődésed, legközelebb, ha erre jársz, majd kipróbálod - fogadtad meg.
Ahogy elbagatellizálta a kísértetház képét, attól egy pillanatra összeszorult a mellkasod. Ez a mindig vidám, mindig laza, pozitív lány... ahogy észlelted, bizony kemény dolgokon ment át, és még csak az emlékeibe sem kellett belenézned ahhoz, hogy ez lejöjjön. Most nem akartál ebbe belemenni mélyebben, de elraktároztad a gondolatot, hogy Gemmának nagyon nem lehetett könnyű, és emiatt együtt éreztél vele.
- Én viszont utálom a horrort, sosem értettem, mi a jó benne - nevettél fel könnyedén, aztán beszálltál az elpakolásba, hogy utána új kalandok után nézzetek. A kviddics tudásod bizony nem tartozott a legnagyobb erősségeid közé, de ahogy suhantatok a seprűn, eszedbe jutott, mivel vághatnál fel. Na de előbb még egy kicsit csevegtetek a sportágról, és megfogadtad Gemma tanácsát, előrébb helyezted a súlypontodat. Tényleg jobb lett.
- Aha, értem... akkor lehet inkább mégis fogónak kéne lenned, ha már azt élvezed jobban, nem? - érdeklődtél kíváncsian, majd odarepültetek a fához, hogy bemutatkozzatok a három gráciának. Gemma szokásához híven elragadó közvetlenséggel nyitott, a szellemlányok elvoltak tőle ragadtatva, és a kezüket nyújtották neki ők is. Mandragora 'pirulva' kacarászott a kézcsókon, Ophelia meglepetten mosolygott, Ribulda meg rögtön visszakérdezett.
- Helló Gemma! Kedves tőled a gesztus, de nem félsz, hogy hozzám fagy a szád? Elvégre nekünk kezet csókolni olyan, mint ha jeget puszilgatnál - kérdezte élcelődve a leghangosabb szellem. Még egyetemista éveidből ismerted őket, és elég jó nexust alakítottál ki velük az évek során.
- Üdv Dalton, rég láttunk erre repülni... csak nem azért jöttél, hogy kinyújtóztasd a szárnyaid megint? - kérdezte aztán Ophelia, mire gyorsan felkúszott a félmosoly a jobb füledig. Ráérzett a gondolatodra.
- Ami azt illeti, nagyon is azért jöttem, meg persze bemutatni nektek ezt a kivételes ifjú hölgyet - válaszoltad, aztán megkapaszkodtál a fán és ráléptél egy nagy, széles ágra.
- Megfognád kérlek, amíg teszek egy kört? - kérdezted Opheliától, aki vigyorogva bólintott. Felé nyújtottad a seprűdet, majd Gemmához szóltál.
- Ne lepődj meg, repülök egy kört, aztán jövök is vissza! Addig ismerkedj meg a hölgyekkel - néztél rá biztatóan, majd a megszokott módon egyik pillanatról a másikra átváltoztál sólyom alakodba, és tettél egy jó nagy kört Hertfordshire felett. Annyira, de annyira megunhatatlan volt ez az érzés, szinte felülmúlhatatlanul... szabad. Hála járt át a képességedért, és ebben a pillanatban biztos voltál benne, hogy az életed úgy teljes, ahogy van. Amikor visszaértél, egy ideig még nem változtál vissza, csak közel repültél a lányhoz, s közben úgy láttad, hogy Gemmának sikerült elég jól megtalálnia a hangot a gráciákkal...

[Dalton J. E. Hamox]

 

For you it's all just

a game, right?

Then, play your games, I play my tricks

Címzett: Dalton J. E. Hamox

2006. január 06., este

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol említése

Nem tudtam eldönteni, hogy egyetértek-e azzal, hogy jó lehet-e vakon repülni vagy sem. Egy percig ezen gondolkodtam, de nem jutottam dűlőre. Elvégre ha más helyzetben lettem volna, lehet, így gondoltam volna, de az én világomban ez luxusnak számított. Pontosabban az volt a luxus, hogy ha vakon is képes volt jól élni az ember. Egyébként csak kurva veszélyes volt, pontosan emiatt éreztem azt, hogy nem értek egyet ezzel az állítással.

- Ugyan, biztos nem én szartam a spanyol viaszt, biztos más is gondolt erre már – forgattam mókázva a szememet. – Nem hiszem, hogy hű, de eredeti ötleteim lennének – nevettem fel, mielőtt a gabonapelyhekre került volna a sor. Csak remélni tudtam, hogy Dalton azért nem lát bele többet ebbe a képbe, mint amit kell, legalábbis nagyon próbálkoztam eladni magamat, hogy nincs akkora gáz. Mondjuk, amennyire egy úriember volt, most biztosan nem fog rákérdezni szerintem és ennek örültem. Nem szerettem ezekről beszélgetni…

- Hát, az a jó benne, hogy annyi kreatív megoldás van arra, hogy libabőrt okozzon a nézőnek! A zene, a képi világ, a színek, a késleltetés… Hogy kihasználják azt, hogy valamire vársz, és mégsem az történik… Rengeteg lehetőség van benne! Ráadásul egy jó horror vagy thriller arra is képes, hogy közben egy mélyebb történetet is átadjon szerintem. Mármint hogy nem csak arra megy rá, hogy összepisáld magad – magyaráztam, ahogy meghúztam a bort, mielőtt lecaplattunk volna a szertárba pár seprűért, hogy utána repüljünk egyet. Örültem, hogy tudtam egy jó tanácsot adni Daltonnak, láthatóan komfortosabb volt.

- Mármint hajtónak? - kérdeztem vissza. – Hááát… Mivel O’Hara kibaszott a csapatból tavaly, sok kedvem nem lett volna visszamenni, de szeptemberben megkeresett és a fogó pozíciót ajánlotta – rántottam meg a vállamat. – Alkatilag tényleg alkalmas vagyok rá, de így egy fél év után már hiába pampogok, hogy vegyen át hajtónak, már éppen kialakultak a csapaton belüli dinamikák, szóval nem tenne jót… De ha valaha jelentkeznék bármilyen csapatba akár hobbi szinten, akkor fixen hajtónak mennék – adtam neki igazat egy mosollyal. Megint felötlött bennem a decemberi kis incidensünk O’Harával és ettől csak még szélesebben mosolyogtam. Elképesztő, hogy egy ilyen sziklaszilárd, makacs cséká és tusa bajnok hogy beszart attól, hogy igézően néztem rá… Ahogy odaértünk a fához, persze magamat nem meghazudtolva adtam elő szerény személyeinket, ami szerencsére egy igen meleg fogadtatásra lelt.

- Kérem, hölgyem, ilyen csodás teremtmények mellett kit zavarna egy kis fagyás? – kérdeztem vissza egy kacsintással, majd hallgattam őket. A kivételes ifjú hölgyre csak a szememet forgattam. Nagyon kedves volt Daltontól, de kajak nem voltam több, mint egy csövesbánat. Egy csatornapatkány. Csak szalutáltam egyet Daltonnak, majd nem tudtam nem az átváltozását nézni. Fantasztikus volt! Hatalmas volt a kísértés, hogy utánamenjek és nézzem, ahogy repült, de mégis csak pofátlanság lett volna itt hagyni a kedves hölgyeket, szóval addig kérdezgettem őket magukról, egymásról, Daltonról, a suliról, bármiről igazából. Ez egészen addig tartott, amíg vissza nem tért, s ahogy közeledett, csillogó szemekkel néztem. - Hát, hogy lehet ilyen szépen repkedni, kérem szépen? – nevettem fel, majd szinte automatikusan kiraktam a kezemet, hogy rászálljon. Még sosem volt ilyen közel hozzám ilyen fenséges madár, jó alaposan meg is néztem inkább magamnak és ha elég közel repült, akkor szinte leküzdhetetlen kíváncsiság tört rám, hogy megnézzem, tényleg annyira puhák-e a tollak, ahogy a suliban mondták még… Szóval ha ő nem repült el, akkor csak az első érintés után realizáltam, hogy ez nagyjából olyan lenne, mintha szegény Daltont álltam volna neki simogatni, szóval visszahúztam a kezemet. – Hupsz, bocsika! – nevettem fel kissé zavartan, majd hagytam, hogy visszaváltozzon. Miután elköszöntünk a gráciáktól – és megígértem nekik, hogy majd még jövök hozzájuk, HA felvettek -, akkor a repülés után sétáltunk vissza az épületbe, amikor is a bejárati ajtón kedves bátyám robbant ki kissé idegbetegen.

- Gems, mi a fasz?! Már vagy három órája eltűntél, a kurva életbe! Hogy mehetsz el egy szó nélkül, ember? Aggódtam érted… - fakadt ki teljesen kétségbeesve és mérgesen. Majd meglátta a mellettem álló Daltont és kissé bizalmatlanul kezdte vizslatni.

- Bocs, Ash, rohadtul eltévedtem és betévedtem egy sakk mérkőzésre, aztán kurva viccesnek tűnt beadni, hogy én is játszom és ott ismerkedtem meg Daltonnal, akivel azóta múlatjuk az időt… - mutattam be őket egymásnak. – Dalton, ő a bátyám, Asher Jenkins, ő jár egyébként ide, őt látogattam meg a téli szünetben – magyaráztam, Ash kezet is nyújtott, de azért felhúzott szemöldökkel nézett rám. – Jaj, ne már, hát nem mászom bele mindenki szájába és gatyájába az első interakció után, Ash! – méltatlankodtam, ahogy csípőre vágtam a kezemet. – Kajáltunk a menzán és meglátogattuk a három gráciát, tudod, mint két értelmes ember – forgattam a szememet, mire Ash is lenyugodott, szóval Dalton felé fordultam. – Azt hiszem, most muszáj elköszönnöm... Köszönöm a kiváló társaságot, Dalton! Remélem, még találkozunk, egy élmény volt, de tényleg! – vigyorogtam rá őszintén. – Aztán nehogy behajtsam rajtad a nyári kalandunkat! – kacsintottam rá viccelődve.

- Egyébként ha gondolod, csatlakozz nyugodtan, a buli még tart, bár már leszálló ágban vagyunk – ajánlotta fel Ash is most már megenyhülve. Bár majdnem biztos voltam benne, hogy Daltonnak semmi kedve hozzá, azért én is várakozóan néztem.

- Persze nem baj, ha nincs kedved! Biztos vagyok benne, hogy még lesz alkalmunk egymás társaságát élvezni! – vigyorogtam rá.

Köszönöm a játékot, csodás volt!

[Sötéttel a világos ellen...]

Sötéttel a világos ellen...

Azon, hogy Gemmát kirúgták a csapatból, őszintén megrökönyödtél. Képtelen voltál elhinni, hogy nem láttak benne hajtóként kellő potenciát. Idegesen megcsóváltad a fejed.
- Ez szégyen... - kommentelted a dolgot. - De legalább kompenzált a fogó pozícióval valamelyest, még ha az nem is az igazi, legalább nem esel ki a ritmusból addig, amíg adódik egy jobb lehetőség... ami elnézve a technikádat esélyesen be fog következni - tetted hozzá, majd csatlakoztatok a Három Gráciához, és rajtad volt a sor, hogy színt vallj, a repülési képességeidről, amit te egy kis bemutatóval tettél meg. Sosem voltál exhibicionista alkat, - a klasszikus értelemben -, hiszen egy író is az, ha belegondolunk... csak az írók a gondolataikat teszik ki a nagyközönség elé, nem magukat közvetlenül. Azért annyit mégis szívesen tettél, hogy egy kis kedvcsinálót nyújts Gemmának, hátha szívesen belevágna egyszer az animágiába. Jól kinyújtóztattad hát a szárnyaidat, majd egy kis csevegésre elég idő után visszatértél a hölgyekhez. Részedről nem zavart volna, ha sólyom alakban Gemma megsimogatja a tollaidat, de megértetted azt is, amiért visszakozott. Talán ez túl intim lett volna. Visszanyerted hát eredeti formádat, hogy aztán visszaülj a seprűre, amit Ophelia gondosan megőrzött neked.
Már épp sétáltunk vissza a koleszba, amikor egy nálad fiatalabb srác tajtékozva akadt ki Gemmára. Hamar összeraktad magadban, hogy ő csak a bátyja lehet.
Gemma gyorsan elhadarta, miért is tűnt el három órára, mire te kissé bűnbánó arccal ráztál kezet Ash-sel.
- Helló Ash... bocs, hogy csak így elraboltam - azért a mondat végére egy halvány mosoly is megjelent az arcodon.
Nem semmi három óra volt... bármikor megismételted volna!Ennek ellenére, amikor Ash meginvitált a buliba, hirtelen rájöttél, hogy teljesen kimerültél. Érezted, hogy ideje lelépned.
Sajnáltad, hogy csak eddig bírtad, de valójában ez így is sokkal, de sokkal tartalmasabb és intenzívebb este lett, mint amire valaha is számítottál volna.
- Jajj persze, menj csak... Nagyon örülök, hogy megismertelek Gemma! Azt hiszem, én elteszem magam holnapra, de én is bízom benne, hogy összesodor még minket a véletlen, vagy egy sakktábla... - mosolyogtál rá, majd nem tehettél róla, odaléptél hozzá és megölelted, Ash esetleges rosszallása ellenére is. Baráti ölelés volt, ami azért úgy érezted, hogy kijárt nektek ez után az este után. Aztán hagytad, hogy a bátyja ismét a szárnyai alá vegye, te pedig megfordultál és eltűntél az éjszakában.

Én is nagyon köszönöm, imádtam!

A játéktér szabad.