Az északi szárny folyosói, ahonnan tantermek, mosdók nyílnak. A pincében található szakasza vezet a Hugrabug klubhelyiségéhez. Ráadásul, ennek része a méltán híres harmadik emeleti folyosó, mely egykor le volt zárva a Bölcsek köve védelmében.

[- Ó, a rohadt k…]

The Chest of Four

Theresa - 2006. június 9.

   - Ó, a rohadt k…- nem mondom végig a mondatot, csak letépem a függönyt, és megpróbálom rádobni Mrs. Norrisra, de a rohadt dög persze túl gyors és tapasztalt ehhez. Felesleges is reménykedni, már meglátott, Frics nemsokára itt lesz - és talán feleslegesen kéne félnem, mert rövid időnk maradt a Roxfortban, túl rövid egy büntetőmunka héthez, de simán lehet, hogy Frics elás hátul. Túl sokszor úsztam meg. Kevés diák van, aki így dacol a gondnok akaratával, aki talán már az idők kezdetén járta ezeket a folyosókat, áldozatra várva.

 De nem azért jöttem el egy utolsó kalandra, mielőtt a szüleim és a bátyáim belakotolnak egy ketrecbe nyárra, ahol a legveszélyesebb dolog a túl sok jégkrémszendvics, hogy veszítsek a drámaian futó kopaszrém ellen. Én vagyok Elowen Dawlish, és ahogy futni kezdek a folyosókon, a lépcsőkön molylyugatta láthatatlanná tévő köpenyemben, tudom, hogy a bukás órája nem jött el. Megszerzem azt a ládát. Jobb vagyok, ma éjjel is jobb leszek.

 Normál esetben ez gyerekjáték lenne. Jobban futok, sportoló vagyok, ő meg vén, mint a koszfoltok a félszemű boszorkány szobrán, ráadásul a kint tomboló vihar elnyomja a hangokat, és elég sötét van hozzá, hogy a fekete garbó-fekete nadrág-lyukas láthatatlanná tévő köpeny kombó elrejtsen pontyszemei elől. Azonban vele van az az Avernusból szalajtott dög, amely a pletykák szerint tizennégy éve megette Mardekár szörnyét, és kiszagolna, meg belelát az ember lelkébe. Ráadásul a vén szar ismeri a kastélyt, sok szempontból jobban, mint én, mert arról a folyosóról nem tudom hogy került elő.

 Szinte érzem a sötét, bűzös leheletét a nyakamon, amikor elérem az egyik mozgó lépcső alját, amely megindul, én pedig a köpeny rejtekéből visszanézek rá, ahogy eltávolodom, ő pedig előbb rám morog, majd belerúg a korlátba, és egy kulcscsomóval a kezében sántikálni kezd. Vélhetően tudja, hová fogok kerülni, úgyhogy nincs időm, felrohanok a lépcsőn, és futva indulok a harmadik emeleti folyosó felé. Normál esetben már tudom, hogy végem lenne, de a prefektusok mind ünnepelnek, csókolóznak meg ilyesmi, nem hiszem, hogy egy is lesz a folyosón. Most már talán az a seggfej Nebelwald sem mászkál erre utolsó roxfortos napjai örömére.

 A láda helye egyszerű, itt van valamelyik ajtó mögött, nálam van a kulcs, utána pedig puzzle, amit remélhetőleg jól értelmeztem. Frics bizonyára sejti, hogy a területen vagyok, de azért gondolom nem talál meg azonnal. Talán adnom kéne neki még egy órát… ha csak a négy elem kell tényleg, igazán könnyű lesz.

 Felsikoltok, amikor egy éles kanyar után belefutok valakibe. Egy pillanatra azt hiszem, hogy itt a vég, de nem érzem meg a göcsörtös ujjakat a torkomon, sem az olcsó brandy és a lejárt bonbon hagymával kevert aromáját, ahogy rám fröcsög. Ez egy prefektus! Mi… ja nem, ez nem egy prefektus…

 - Gyere, futás! Itt jön mögöttem!- megragadom a karját, hogy megadjam a kezdőlöketet, közben hagyom a fejemről lecsúszni a köpenyt, hogy lássa, nem valami creep akarja magával rángatni. Talán hagynom kellene Theresát, de ha Frics kaparófát csinál belőle, énekelni fog, mielőtt Mrs. Norris térdébe vájó karmai elérik a bokáját. Engem akar, nem érné be egy másikkal helyettem, a hugrabugosok pedig pocsékul teljesítenek kínzás alatt.

 De mi van, ha ő is a kincset keresi? Mert mi másért hagyná el valaki a cozy, fűvel benőtt Klubhelyiséget? Annyi van ott, hogy a cigijükbe is azt teszik Maribel szerint, és az első lélegzetvételtől vicces íze lesz az ember nyálának. Ha pedig a kincset akarja, rivális. De akkor sem hagyhatok hátra szemtanút.

  - Depulso!- a páncél kissé méltatlankodva dől össze, el is tátogok felé egy bocsit, mielőtt behúzódok Theresával egy holdtalan sarokba, és kérdés nélkül ráterítem a köpenyt, hogy ketten rejtőzzünk alatta. - Maradj… nagyon… csendben!

 A Malena Gambit, melyet második nevem után neveztem el, több Spanyolcsizmaközeli Frics Élménytől megmentett. Lelassítana, járőrözne itt, és akkor soha nem juthatnék ki, mert az öreg pontyszeműnek olyan hallása van, mint egy denevérnek. De mi van, ha zajt hall? Akkor fut a diák, ott a felborított páncél, és terveimnek megfelelően alig fél perc múlva elzúg mellettünk, úgy, ahogy azt a Hülye Járások Minisztériuma jóváhagyta neki. Kis szerencsével belefut valamelyik csókolózni menő felsősbe, akár végzősbe, akinek így a Roxfort lesz a sírja.

 - Ccs, még nem úsztuk meg… vitte a macskáját?- néha a macska rajta lóg, ahogy haladnak, Frics csak rövidebb távokra engedheti el, mert bármilyen sötét isteneknek áldozta a diákok leszakajtott hüvelykujját, hatvan év az hatvan év. Ha Mrs. Norris észrevesz, Theresa szerintem megy egyenesen a Styxbe.

[Elowen Dawlish]

névElowen Dawlish

dátum2006. június 09.

Two roads diverged in a wood, and I -
I took the one less traveled by,
And that has made all the difference.

Trigger warninggyász, öngyilkosság, halál említése, gyerekkori traumák

Olyan volt az egész, mint a tenger. Néha láttad csillogását, ahogy a napsugarak finom táncot lejtettek a habok között, kéretve magukat a víz fodrozódásával keletkező hullámoknak. Oly nehéz volt visszaidézni, milyen is a szikrázóan kék víz, mely mintha vidám nevetést és reményt hordozott volna magával. Volt idő, mikor ezek a napok kerültek előtérbe, mikor a nyári tenger hangja altatott el és úgy érezted, minden rendben volt.

Ezeket a napokat másfél hete maga alá temette a háborgó, szürke tenger. Másfél hete fuldokolsz, fejed éppen csak a téged elnyelni váró toronymagas hullámok felett lebegett. Tulajdonképpen nem tudtad, miért vagy hogyan, hiszen nem is küzdöttél már. Ernyedten, fáradtan és kiszolgáltatottan tépett a víz, te mégsem fulladtál meg, pedig vártad, mikor bukik le végleg a fejed, mikor csap egy sziklához az a hatalmas víztömeg, mikor telik meg orrod, szád, tüdőd is és veszíted el a lélegzés képességét. De mint oly sokszor ez előtt is, most is valamilyen láthatatlan erő tartott fent, holott kívántad a csendet, a feketeséget, azt a puha tudatlanságot, melyben nem kellett újabb tragédiád főszereplőjeként parádéznod. Bár megtehetted volna, hogy összegömbölyödve fekszel az ágyadon és azt kívánod, bárcsak rég véget ért volna ez a rémálom, mely időnként azzal szórakoztatott, hogy hagyta, hogy a viharfelhők feketén gomolygó, fullasztó tömegéből átengedett egy falatnyi napsugarat. Éppen csak annyit, hogy elmosolyodj, hogy arcodat melengesse, hogy elhidd, a végtelen fájdalom és káosz közepette is van miért küzdeni tovább.

De ez is mind csak hazugság volt, s te mennyit véreztél ezek miatt az apró, lélegzetvételnyi ideig tartó pihenők miatt! Pedig csak szerettél volna abban hinni, hogy volt értelme tovább menned. Hogy nem eddig tartott az egész. S mégis, minden egyes alkalommal a viharfelhők visszatértek, s te visszazuhantál a tengerbe, mely nevetve hányt téged mindenfelé, s te magad sem tudtad többé, merre tartott utad. Jelen pillanatban úgy érezted, semerre, de ahogy a június tizenegyedike közeledett, úgy gyengültél el még jobban, s ahogy kezedben tartottad ezen az estén az intézet levelét, melyben leírták, nyáron milyen határidővel költözhetsz vissza, a zokogás olyan szinten taglózott le, hogy órákig mozdulni sem bírtál, pedig már napok óta egy könnycseppet sem tudtál kipréselni magadból.

Emlékszel, hogyan könyörögtél egy hete egy gyönyörű napon az igazgató asszonynak, hadd maradj itt inkább, de nem akarsz visszamenni oda, pedig akkor még nem kerestek meg, de tudtad, hogy senki nem fog magához venni. Egyetlen jó pillanatot sem töltöttél el az árvaházban és nem akartál visszamenni oda. Nem. Azok után nem, hogy megtapasztaltad, milyen egy szerető közegben élni, milyen, amikor rengeteget tanulhatsz és milyen erős a közösség ereje. De hát, ez sem volt többé. A nagyszüleid sem voltak többé. Hiába érezted halványan még orrodban a frissen sült kenyér illatát, hiába dobbant meg szíved a gyógynövények változatos tapintása miatt, tudtad, hogy ott már nem várt semmi, csak leégett romok. Ironikus, nem? Te magad is úgy érezted, hogy csak üszkös, feketedő és halott rom maradtál.

Azért a tested emlékeztetett, hogy akármennyire is üresnek érezted magadat, azért az átváltozás előtti napok továbbra is tüzes ostorként korbácsolták azt. S akármennyire is kiürültél az intézeti levelet olvasva, s akármennyire is csak azt vártad, hogy elnyomjon az álom, hogy utána rémálmokkal tűzdelt, izzasztó és kicsit sem pihentető álomvilágodba kerülj, a tested sajgása, izmaid fájdalma, az émelygés, a hányinger, a néha fellépő légszomj nem hagyta ellazulni állandóan görcsben álló tested. Képtelen voltál feküdni, ahogy forgott a világ körülötted, s akármennyire is vert a szíved, kiléptél a hálókörletedből, hogy a kastélyban sétálj egyet.

Nem gondolkodtál eléggé, így a hűvös kövek néha már bántóan mártották bele meztelen talpadba jéghideg fogaikat, máskor viszont kellemesen hűvöset varázsoltak lángoló testednek. Talán lázad is lehetett, az utolsó napokban nehéz volt ezeket követni, ráadásul nem is mindig ugyanolyan volt a lefolyása a dolgoknak. Fehér, lenből általad varrt lenge nadrágot és hozzá illő rövidujjú hálópólót viseltél, hajadat szabadon kapta fel néha a viharos szél, s ahogy kipillantottál a tomboló viharba, egy pillanatra mégis megálltál gyönyörködni annak szépségében, s hogy mennyire tökéletes precizitással írta le a benned egy hete dúló érzelmeket. Sok munkát fektettetek a terápián abba, hogy jobban menjen az érzelmeid kifejezése, bár benned könnyű volt olvasni. Mégis mikor valamilyen trauma ért vagy valami emlékeztetett ezekre, könnyen bezártál és inkább igyekeztél eltűnni. Pedig mennyire örültél, hogy idénre végre úgy érezted, hogy a közösség része is lettél! Még barátokat is szereztél, bár tudtad, hogy rég lemaradtál a közeli barátságokról, ez sem zavart annyira. S most megint itt voltál, remegő csontvázként bámultad a vihart, s azon gondolkodtál, hogy vajon az émelygés a betegséged miatt van-e vagy amiatt, hogy két napja egy falatot sem ettél…

Ahogy valami meglökött, s egy női sikoly is kísérte, tágra nyíltak szemeid, úgy kerested a forrását. Talán csak egy szellem lehetett volna, de nem volt itt senki, ám mégis, mintha halványan érzékeltél volna valami mozgást… Ahogy megragadták kezedet, azzal a lendülettel próbáltad kitépni, régi emlékek által csordult végig benned a vészhormon, de el is ernyedt a karod, ahogy ismerős fej villant előtted.

- Elowen?! – szakadt ki belőled meglepett suttogásod. Idegennek hatott a saját hangod, hiszen napok óta alig szólaltál meg. Mielőtt azonban reagált volna, már húzni is kezdett maga után, s te beletörődően futottál vele. Alapvetően sem te voltál a legizmosabb lány a világon, de a kórságod miatt ólomnehéznek tetszett minden porcikád, s ahogy mozgásra kényszerítetted, úgy sikoltott minden egyes izmod, ahogy lángoló méregként vájta fogait beléd. Fájt minden egyes lépés, de nem akartál gyengének tűnni, pláne ha éppen a lebukás veszélye kerülgetett benneteket némán vigyorgó arccal. Hálás voltál évfolyamtársadnak, hogy nem hagyott magadra, így igyekeztél te is mindent beleadni, amíg egy sarokhoz nem értetek. Próbáltál nem feltűnően remegni, ahogy a megállás miatt még jobban érezted a fájdalmakat a testedben. Nekidőltél egy falnak és próbáltál csendben szenvedni, csak egy bólintásra futotta tőled, s tényleg egy hang nem jött ki a szádon, belül akármennyire is üvöltöttél és zokogtál a fájdalomtól. Csak egy fél perccel később tudatosult benned, hogy a fejeden az anyag az valójában Elowen köpenye és a meghatottságtól biztosan hálaéneket rebegtél volna neki, de annyira letaglózott az egész, hogy minden maradék energiafoszlányod a csendben levésre és a környezet felmérésére összpontosult.

Csak megráztad a fejedet, ahogy évfolyamtársad megint kérdezett. Szerencsére a görcs lement már rólad, amit Frics közelsége okozott, de valóban nem láttad vele menni Mrs. Norrist, ami bajt jelentett. Nehezedre esett, de gondolkodtál. Nem csak az izmaid és tested volt lassú, agyadat is köd vonta be, mégis kényszerített talán csak a túlélés maga, hogy gondolkodj. S akkor eszedbe villant, hogy mindig tartasz magadnál Álomitalt, hogy a legnehezebb estéken legalább minimális békére lelj. Korholtad magadat, hogy nem jutott eszedbe ez az órákkal ezelőtti vergődésed alkalmával, akkor most nem lennél idekint talán, de még az is lehetett, hogy ide kellett tartogatnod ezt. A Sors kiszámíthatatlan volt, így nem is lettél nagyon ideges. Viszont nem volt nálad semmi használható, amire önthetted volna azt.

- Van nálam… Egy álomital… De nem tudom, mire tehetnénk, hogy… El is aludjon… Gondolom, a tócsát nem fogja meginni… - suttogtad enyhén remegő hangon és remélted, hogy inkább a félelemnek tudja be társad, semmint alaposabban megnéz magának és meglátja, mennyire durva állapotban is voltál, hiszen érezted, hogy levert a víz is már. Attól nem féltél, hogy ne értené mondandódat, akármennyire is össze-visszának tűnt, mert tudtad, hogy Elowen értelmes és össze fogja rakni a kirakós részeit. – Nálad van valami, amin tudnád használni? – kérdezted alig hallhatóan, ahogy próbáltad kezébe juttatni az apró üvegcsét.

[- Öhm... öhm. Jól leszel? Mert ha hánynod kell, ne tartsd vissza.]

The Chest of Four

Theresa - 2006. június 9.

  Abból, hogy Theresa hogy liheg, rögtön tudom, hogy ha futásra kerül szó, Frics hülye járások minisztériuma által ráruházott looping technikájával előbb-utóbb, de elkap és hüvelykujjra akaszt minket. Mondjuk olyan sokat nem is vártam, az a csávó, Pheidippidész konkrétan belehalt a futásba – ironikus, hogy a görögök ahhoz képest sem jók sportokban, hogy ők találtak fel az Olimpiát. Szerencsére Elowen Dawlisht gyors lábak mellett éles ésszel is megáldotta az éj istene, úgyhogy elkerüljük ezt az őrült takarítót meg az élőholt macskáját. Azért Theresa helyében most bőszen imádkoznék Hermészhez, mert ránk fér a tolvajok istenének szerencséje (meg az a szárnyas cipő sem jönne rosszul).

 - Öhm... öhm. Jól leszel? Mert ha hánynod kell, ne tartsd vissza.- csak annyira vagyok halk, hogy ez az ágyút elsütő vénember ne halljon, a macska úgyis kiszagol minket, meg hallja, hogy levegőt vegyünk. A macskákat csak álmukban lehet meglepni, akkor is kevéssé, ezért mindig fel is adom a hűtő felkeresését otthon, ha anyám kövér macskája a lépcsőn alszik. Legalábbis a lépcsőn keresztül, mert elkezd nyávogni, és aztán jégkrém helyett meghallgathatom, hogy veszélyes éjszaka mászkálni (a házban? Miért?).

 Mindenesetre Therese terve nem borzalmas a legkevésbé sem. Herkulest is méreggel nyírták ki, ez meg csak egy macska, még ha olyan macska is, ami állítólag egyszer megevett egy baziliszkuszt még amikor csecsemők voltunk, és már akkor is öreg volt... mondjuk ez elég aggasztó, a baziliszkusz 99%-ig biztos vagyok benne, hogy mérges kígyó, és ez a dög biztos megrágta és lenyelte a fogakat is. Lehet, hogy ha Frics elkap, a mi fogainkat is megeszi... áh, de nem kap el. Tizenöt vagyok már, nem gyerek, ha Kevin elintézett ebből kettőt nyolc évesen, nekem is menni fog egy majdnem kétszer annyi évvel a lábaim alatt.

 - Hát... pocsolyát nem fogja meginni, de talán... jobb vagy bal kezes va... áh, hagyjuk. Biztos szükséged van még a hüvelykujjaidra, nekem is kell még a kviddicshez. Más meg nincs nálam, ami érdekelheti.- ez a dög az egyik három éve ballagott lány szerint a Frics által letépett hüvelykujjakat eszi. Az tény, hogy senki nem látta még, hogy más macskákkal együtt enne... talán valamilyen démoni teremtmény valóban. Mindenesetre, a hüvelykujj nem működne, nincs nálam felszerelés hozzá, hogy megbízhatóan elállítsuk a vérzést egy ilyen sebre, csak egy ragtapasz meg egy kevés fásli van nálam a szokásos térdre zuhanásaimhoz, és ha nem állítjuk el a vérzést, Frics a macskája nélkül is megtalál minket... nem, egy másik tervre van szükségünk.

 Összerándulok, ahogy egy villám bevilágítja a folyosót, és egy árnyról hirtelen azt hiszem, hogy macska. Soha nem hittem volna, hogy egy hugrabugos oldalán csatlakozom a kilencujjúak társaságához, bár csak rövid ideig leszek benne, kétlem, hogy Frics hajlandó lenne hagyni számomra egy hüvelykujjat is azután, hogy mennyiszer túljártam az eszén... nem, nem fognak elkapni. A hüvelykujjak egy dolog, de biztos megvonnák a zsebpénzem egy részét is, anyámék nem tudnak soha a lényegre, a jegyeimre koncentrálni.

 - Megfázós vagy? Esetleg... a legutóbb úgy ráztam le, hogy kimentem a szabadba, az összekötő hídra. Akkor is vihar volt... a macskák utálják a vizet.- ez alól pedig ez a démoni szakadt macskaszörny sem kivétel. Intek is Theresának, hogy jöjjön. Az altatóját meg majd használhatjuk, ha Frics talál meg minket, csak előtte sírnunk kell, és bekenni az arcunkat. Valaki, nem emlékszem már ki, azt mondta, hogy szereti lenyalogatni a szenvedő diákok könnyeit. Vagy pohárba gyűjti? Remélem az utóbbi, az első megoldás elég... húh, kiráz a hideg, nem is gondolok erre mélyebben.

 - Amúgy... miért volt nálad altató?- valahogy kétlem, hogy prefektust akar megmérgezni, és a halk kérdés remélhetőleg kicsit segít neki ellazulni, hogy a villámfény festette folyosókon lapulunk az egyik zuhogó esőbe vezető ajtó irányába. Hogy utána mi lesz? Passz. Ha Amikor a csapatunk kapitánya leszek, ilyenkor célba veszem majd a fürdőt, oda ez a vén freak sem jönne utánunk. Azt hallottam, hogy ott nagyon jó meleg a víz, ami jól jönne megázás után... csak azt kell még kitalálnom, hogy mire gondolt Sienna, amikor azt mondta, hogy undorító dolgokba futhat az ember a Prefektusok fürdőjében.

 Aztán, mint a lecsapó villám, világosul meg bennem, miért lehetett nála az altató.

 - Te is a ládát keresed! El akartad altatni a potenciális őröket!- mondjuk ebben az esetben elég félkész terv volt, mert akkor a macskáknak szánt a kaja a minimum felszerelés, amit az ember lánya magára hoz egy ilyen expedícióra, a sötét folyosókra, ahol Norris és Argus, mint Szkülla és Kharübdisz, várják az áldozataikat.

[Elowen Dawlish]

névElowen Dawlish

dátum2006. június 09.

Two roads diverged in a wood, and I -
I took the one less traveled by,
And that has made all the difference.

Trigger warninggyász, öngyilkosság, halál említése, gyerekkori traumák

Ahogy a nem is olyan messzi távolban dörgés hangzott fel, majd erős, viharos szél ostromolta a kastély falait, úgy érezted te magadat is, mint ezen impozáns épület: téged is percről-percre támadtak meg a különböző fájdalmak, s érezted, hogy a futás miatt is kiült a bőrödre az izzadtság. Próbáltál nem remegni, s hirtelen ért hőhullámodat a talpad alatt hidegen simogató kövek enyhítették, így nem ragadott magával a szédülés és az ájulás csöndes magánya. Szinte alig hatolt át füled zúgásán Elowen mindig élettel és kalanddal teli hangja, de egy fél perces fáziskéséssel azért reagáltál neki.

- Hmmm… - jelezted finoman, hogy megleszel. – Nem kell aggódni… Amúgy sincs mit kihánynom… - suttogtad vissza, s az étel gondolatára akkorát tekeredett a gyomrod, hogy egy pillanatra összébb is húztad magadat. Valóban közelében sem jártál a Nagyteremnek az elmúlt két nap, az émelygés így állandó társaddá vált. Mégsem tudtál enni egy falatot sem, mert ahogy a szádhoz emelted volna az ételt, a hányinger miatt azonnal öklendezni kezdtél. Így hát inkább megkímélted magadat és a többieket is ettől a szenvedéstől, bár mélyen érezted a rettenetes éhséget. S ahogy így közel állt hozzád évfolyamtársad, hirtelen megcsapott az a rettenetesen kínzó éhség. Ahogy ott álltatok csendben, az eső kopogása, a szél is elcsendesült, figyelmed egy dologra összpontosult: Elowen pulzusára. Szinte érezted az ereiben csordogáló forró vért, ahogy a szádhoz ért, a fémes ízét. Vágytad a vérét, tudtad, hogy csillapítaná rosszulléted, hiszen ott is ezt kaptad, ha émelyegtél. Egy idő után talán el is hitted, hogy segített a fájdalmaidon, aztán mikor megtudtad a forrását és hogy egy idő után hogyan kellett magadnak hozzá jutnod, ahogy gyermeki éned végre felfogta a valóságát az egésznek… Undorodni kezdtél az egésztől, már a vörös folyadék látványától is rosszul lettél. Most mégis azon ritka alkalmak egyike volt, mikor érezted, hogy pupillád, orrcimpád is kitágult, füledben erős dobszóként üvöltöttek Elowen szívdobbanásai. Egy fél lépéssel közelebb is léptél tudatlanul, hátha úgy megérzed… Összefutott a nyál a szádban, ahogy megcsapott a testének a melege, s ez volt az a pillanat, amikor magadhoz tértél.

Összerázkódtál, a falhoz húzódtál, az sem zavart, hogy leesett rólad a köpeny, Frics már elment úgyis. Arcodat elrejtetted, ahogy a hányinger még erősebben tört rád. Talán tényleg öklendezni fogsz… Hányingered volt, de nem csak a rosszulléted miatt, hanem önmagadtól is. Gyűlölted a vért. Gyűlölted a látványát is, mégis… Mégis voltak pillanatok, mikor annyira sóvárogtál érte, mint régen. Bármit megtettél volna azért, hogy újra érezd az ízét. Régen sokkal rosszabb volt, mert a táborban voltak pillanatok, mikor szinte függőnek érezted magadat. Azóta tudatosan figyeltél rá, s tényleg kialakult egy undor ezzel szemben, nem véletlen igyekezted minimálisra szorítani a húsételeket is – bár azokat is rettenetesen kívántad, főleg telihold előtt. Legszívesebben itt és most megbüntetted volna magadat, hogy képes voltál egy pillanattal is tovább gondolni a lány vérére, de végül csak a hátad mögött karmoltad végig a combodat, hogy visszanyerd a fókuszt, így teljesen lemaradtál a kérdésed válaszáról. Habár megérdemelted volna, hogy Elowen levágja a hüvelykujjad, nem igaz? Az méltó büntetésként szolgálna egy ekkora vétségre. Hátha akkor csillapíthattad volna azt a rettenetes sóvárgást is…

Észlelted a villámot, te is ösztönösen rándultál össze, s közelebb húzódtál társadhoz – ezúttal már nem undorító kívánságaid miatt, hanem hogy egymást védjétek. Akármennyire is voltak a vérfarkasok magányos jószágok és sokszor te is, vágytad a társakat, s idénre igyekeztél is tenni ezért ám. Kérdésére majdnem ösztönösen bólintottál. Rettenetesen fogékony voltál minden betegségre, ezekben a napokban meg különösen. Ám ahogy végigvágott benned, hogy nem tehetted meg, hogy ilyen gyengének mutatkozol, inkább csak megráztad a fejedet, s Elowen intésére már mentél is utána. Érezted, hogy lábaid alig akarnak engedelmeskedni neked: remegtek és bizonytalanul tudtad csak követni fürge évfolyamtársadat. Egy pillanatra attól is megijedtél, hogy elhagyjátok egymást, de a vizes köveknek volt egy jellegzetes hangja, mely segített megtalálni a pillanatra sötétbe vesző alakot – mivel hogy inkább kibújtál a köpenye alól, hogy hatékonyabban menjetek. Mezítelen talpad kellemetlenül húzódott össze a hideg, vizes köveket érezvén, de most ezzel sem törődtél: menned kellett.

- Te… Miért vagy idekint… Ilyenkor? – tetted fel neki kissé gyenge hangon a kérdést, ahogy haladtatok kifelé. A vihar tépte ruhátokat, s amennyire érezted a szél jeges fogát vékony hálóruhád szövetén keresztül, annyira lehűtötte lázas bőrödet is. Szeretted a vihart, élvezted ostromát gyönge tested ellen, bár most a futás után ismét kifulladtál, izmaid görcsöltek és alig kaptál levegőt, így örültél a kérdésének, akármennyire is személyes volt. – Nehezen tudok… Elaludni… - vallottad meg őszintén. Nem láttad indokát hazudni, Elowen éles és tapasztalt szeme amúgy is egy másodperc alatt látott volna át nyílt arcodon. Sosem tudtál hazudni és nem is akartál. Az fel sem merült benned, hogy ez a válasz esetleg arra is okot adhatna, hogy Elowen arra a következtetésre jusson, hogy tizenötéves korod ellenére sem tudsz egyedül elaludni, és nem arra, hogy a fájdalmaid és szorongásod a rémálmoktól az oka annak, hogy képtelen voltál sokszor álomra hajtani a fejedet. Ám ez ártatlan fejedben meg sem fordult. Ahogy a lány feléd fordult, zavartan pillantottál vissza rá.

- Milyen ládáról van szó? – pislogtad kérdőn. – Én csak… Nem tudtam aludni… - motyogtad még lesütött szemmel, ahogy enyhén vádló hangja miatt azonnal összébb húztad magadat. Te aztán nem tudtál semmilyen ládáról, semmilyen őröket nem akartál elaltatni. Miért tetted volna? Nem szeretted az erőszakot kifejezetten. Aztán hirtelen motoszkálás hangját hallottad, összerándultál. – Shhh! – tetted szád elé a kezedet, aztán bebugyoláltátok magatokat alaposan a köpenybe, végül hasonló megoldáshoz folyamodtál, mint Elowen: a folyosón kallódó kavicsot reptetted a hanggal ellentétes irányba, de tőletek elfele. Feszült pillanatok következtek, amíg vártátok, hogy a hangok távolodjanak, de szerencsére valóban így lett. – Gyere! – ragadtad meg hirtelen griffendéles társad kezét. Az ösztöneid átvették a vezetést, s mielőtt végiggondolhattad volna, már halkan osontatok a közelben lévő Botanikus szoba felé. Próbáltad kiüríteni az elmédet, hogy csak a relaxálás gondolata maradjon, s az ajtó kitáruljon előttetek, hogy elbújhassatok. Előreengedted Elowent, majd óvatosan csuktad be az ajtót, s végül a falnak dőlve nézted, merre ment a lány, hogy kövesd. – Milyen ládáról beszéltél? Ugye nincs baj? – érdeklődtél kissé aggódva. Azért néha füleltél, nehogy meglepetés érjen benneteket, de amíg itt elült a gyanú, addig talán biztonságban voltatok. Talán meg is tudtok szárítkozni, s a növények közelsége máris nyugtató hatással volt rád. Ha kicsit múlni látszott a fájdalom, talán a növényeket is megnézed majd, főleg azokat, amelyeket magányos pillanataidban gondoztál.

[- Oké... de tényleg hányj nyugodtan!]

The Chest of Four

Theresa - 2006. június 9.

  Egy pillanatra elfog a zavartság, ahogy oldalra nézek. Miért nem evett? Otthon megérteném, főleg, ha vannak testvérei (nem vagyok benne biztos), de itt? Gyakorlatilag akármit, akármikor megkaphatsz, válogathatsz, és ha az angol konyha hagy is maga után kívánni valókat, azt nem hiszem, hogy semmit ne találna. Tényleg beteg lehet, és lehet össze lett ez kombinálva azzal, amit én csináltam az egyik fiúval pár hete, amikor megmondtam neki, hogy láttam, hogy Frics végignyalja a zsemlét, amit éppen rág. És elég meggyőző tudok lenni. Ha nem lennék, örökre egy ketrecben élnék.

 - Oké... de tényleg hányj nyugodtan!- nem fogom persze meghánytatni, vagy kényszeríteni rá, hogy hányjon (igaz, ha tippelnem kéne, hogy mi az, amit a levágott testrészeinken kívül eszik az a macska, valószínűleg a hányásunk lenne a második. És mivel Fricset sem láttam még az asztalnál ülni, ez rá is igaz lehet – vagy a tanárok annyira büdösnek látják, hogy nem hajlandóak odaengedni egy ilyen vadparasztot maguk közé, és gyertyaoltás után, mint valami gremlin, zabálja fel a maradékot McGalagony tányérjából). Jobb ötlet híján megsimítom a hátát, amikor láttam, hogy az egyik felsős lány éppen hányt, a szobatársa, aki fogta a haját, azt csinálta.

 Aztán, amikor a falhoz húzódik, egy pillanatra megijedek. Tényleg rosszul van. Basszus... fel kéne kísérnem a Gyengélkedőre, de ezt a dumát Frics nem venné be, mert akármilyen ostoba, azt nyilván levágná, hogy bizony nem vagyunk szobatársak. Vagy... biztos levágná? Lát az még színeket? Mert engem ismer, Theresát talán nem annyira, nem hiszem, hogy sok hugrabugos próbál előle elillanni. De ha el is kapnak, ha tényleg rosszul van, felkísérem. Egyelőre csak megállok mellette, és várok, készen rá, hogy baj esetén leterítsem. Kevés dolog ijeszt meg, de most fogalmam sincs, hogy mi mást csinálhatnék, mint felviszem a Gyengélkedőre.

 Azért megölelem, amikor hirtelen megijed. Elég ismeretlen ez a szerep. De gondolom, hogy ezt szokták.

 - Minden rendben... elment... csak vegyél pár mély levegőt! És megesküszöm, ha most tényleg hányni fogsz, nem mondom el senkinek... vagy egyenek meg küplopsz... izé, óriások! Tényleg senkinek...- tudom, hogy van, aki ezt biztos elpofázná a fél iskolának, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy ez lenne a legérdekesebb dolog, ami valaha történt itt. Mindig untam ezeket a híreszteléseket, mert vagy hazugságok, vagy olyasmik, amihez senkinek semmi köze nem volt.

 Kicsit aggódom Theresáért, amikor végül mégis a híd felé vesszük az irányt. Garantáltan el fogunk ázni, és ha már most is rosszul lesz... persze, én sem hagynám, hogy ezt helyettem döntse el valaki, úgyhogy amíg azt mondja, hogy menjünk, megyünk. Engem sem szokott megállítani, hogy valami kényelmetlen, esetleg influenzás vagyok, az élet túl rövid hozzá, hogy kényelmesen éljük. Azért a hideg skót eső, ami az arcomba vág, ahogy kinyitom az ajtót, annyira nem hiányzik, egy pillanatra el is takarom a szemem, mielőtt leguggolok, hogy a széltől kissé védettebben jussunk át. A vén rohadék ide nem jön utánunk, utána meg könnyen eltűnünk.

 Ezen a ponton nem látom értelmét, hogy azt gondoljam, hogy hazudik nekem. Nem emlékszem rá, hogy részt venne a kis kincskereső játékunkban, nem futottam bele soha korábban sem nappal, sem a veszélyesebb éjszakai útjaim során. Azt nem értem, hogy miért hagyta ott a klubhelyiségüket és a kandallót, ha vihart akar nézi, a Hugrabugnak is van olyan ablaka, amin át látszik, de nem fogok beleszólni ebbe. Tudom, hogy sokan csinálnak fura dolgokat, amikor aludnának, de nem tudnak.

 Lerázom a hajamat, hogy legalább a víz egy részétől megszabaduljak, de nem leszek azonnal úrrá a didergésen. A Griffendél kandallója, a szobánk zuhanyzója most meglehetősen hívogatónak tűnik... de nem gondolok rá túl sokat, mert úgysem jutok oda. Ahhoz előbb vissza kell kísérnem Theresát is, onnan visszajutni úgy, hogy köröz a démonmacska meg a gazdája, pedig egy több órás művelet.

 - Van ez a kincskeresős játék... elrejtünk egy ládát, és...- nem beszéltem halkan, de az éjszaka, még vihar közben is, minden hangos, úgyhogy azonnal befogom, amikor jelez, hogy maradjak csendben. Milyen amatőr hiba... ha nem figyelmeztet, könnyen lehet, hogy a nehéz kihívás után végül valami újonc prefektus lehetne az, aki megbüntetheti Elowen Dawlisht. Nem is kifogásolom, hogy kézen fogva vezessen, még akkor sem, ha tudom, hogy nem túl tapasztalt ebben az egész műfajban. Ma éjjel a vihar szerencsére mindent könnyebbé tesz, úgyhogy nem is kell nagyon tapasztaltnak lennie.

 A Botanikus Szoba amúgy is jó választás. Rengeteg dolog mozog ott, ami elaltathatja a prefektusok figyelmét. Hozzá kell adnom a menekülési útvonalaimhoz, amit a fejemben rajzolt Roxfort térképre festettem.

 - Hú... általában nem beszélek ilyen hangosan ilyenkor... de nem, ez csak egy játék.- egy játék, amit meg akarok nyerni. Persze, tudom, hogy a legkorábbi keresgélők nem indulnak el a takarodó vége előtt, úgyhogy óráim vannak, nem sietünk sehová. Azt hiszem, hogy van időnk elkerülni a tüdőgyulladást is. Előre simítom a hajam, és ráirányítom a pálcám.

 - Leperex!- annyira soha nem voltam jó ezzel a varázsigével (és belegondolva, fogalmam sincs, hogy miért nem használtam soha, mielőtt kitörtem az esőre), úgyhogy érzem, hogy a hajam nedves marad. A ruháimon kicsit jobb hatása van, de eléggé átáztak hozzá, hogy bőven legyen a textil és a bőröm között is víz. - Azt hiszem, hogy a legjobb, ha megszárítkozunk, mielőtt tovább megyünk... viszem a sarkot a magas lila izé mellett.

 Miközben a növény takarásában kibújok a cipőmből, a nadrágomból majd a garbómból, hogy az utóbbival gyorsan megtörölközzek, elgondolkodom rajta, hogy vajon pontosan mi lehet a magas lila izé. Elég ijesztőnek tűnik, de amíg nem próbál megragadni és megenni... remélem, hogy Theresa sem talál semmit, ami megfojtja, megmérgezi vagy fotoszintetizálja, de a hugrabugosok mindig jók a növényekkel. Kétlem, hogy itt lenne pont bajban. Inkább magamat kellene féltenem.

 - Ez az utolsó kihívás idén... ha szeretnéd, szívesen megmutatom, hogy működik, aztán ha tetszik, jövőre szívesen látunk mindenkit, sok játékos elballag. A lényeg, hogy a szervezők hagynak nyomokat, ami alapján meg kell találni egy ládát, de aki megszerezte az előző ládát, előnyben van... történetesen én tudom az előző láda versét. Az északi szárnyban van, az egyik festmény mögött. De ha nem vagy jól... tíz perc lehet légvonalban a Gyengélkedő, de tudok egy rövidebb utat.- eldöntöm, miközben kiöntöm a vizet a cipőimből, hogy ez az utolsó alkalom, hogy megkérdezem őt erről. Ha most is nemet mond, nem fogom piszkálni ezzel a hülyeséggel a Gyengélkedőről. Biztos vagyok benne, hogy el tudja dönteni, hogy akarja-e Pommfreyt és a hatszázcsillió főzetet, amit ilyenkor letol a torkunkon.

[Elowen Dawlish]

névElowen Dawlish

dátum2006. június 09.

Two roads diverged in a wood, and I -
I took the one less traveled by,
And that has made all the difference.

Trigger warninggyász, önbántalmazó gondolatok, halál említése, gyerekkori traumák

Elowen hangja halk, megnyugtató duruzsolássá vált kalapáló szívverésed mellett. Pedig évfolyamtársad általában nem a megnyugtatás szimbóluma volt, sokéves tapasztalatod azt mutatta, hogy ez is csak valamilyen válaszreakció valamire. Te láttad a kalandos, vad cselekvések alatt meghúzódó törődést, még ha az elején karcos és bizonytalan is volt másokkal szemben. Fogalmad sem volt, mi miatt volt ez így, de tudtad, hogy idővel kisimultak a fenntartásainak ráncai, hogy átvegye azt a kissé éles, de gondoskodó oldala. Az, hogy az első pár évben csak csendben a sarokban húztad meg magadat, az nem jelentette azt, hogy a szemedet is becsuktad volna: figyelted a társaidat, nézted, miként viszonyulnak egymáshoz, s csendes magányodban próbáltad megismerni őket. Nem tudtál róluk sokat, csak azt, bizonyos helyzetekben hogyan reagáltak és ez is árulkodó volt számodra, ez is elég volt ahhoz, hogy valamilyen képet kialakítson az adott személyről. Így ismerted meg Elowen Dawlisht is. Temperamentumos, éles eszű, szemű és nyelvű lány volt, akit könnyedén félreismertek az emberek, ha csak az első reakciójáig voltak hajlandóak látni a lányt. De hát, valahol ez volt a célja is, nem? Talán csak ki szerette volna szűrni azokat, akik nem voltak méltóak arra, hogy felső, kissé tüskés réteg alá nézhessenek. Pedig ha az ember elég türelmes volt, akkor alatta egy értékes embert találhattak: nem véletlen simította végig most a te hátadat is. Nem mondott nagy szavakat vagy megoldásokat, de nem is kellett. Csak biztosított arról, hogy melletted van és hogy érti, hogy valami most nagyon rossz, neked pedig elég volt ez.

Mélyet sóhajtottál, ahogy Elowen keze a hátadhoz ért. Ritka pillanat volt, mikor valaki ilyen közvetlen módon próbált valamiféle segítséget nyújtani, de szerencsére ebben az évben már többször fordult elő. Most mégis elfogott a bűntudat és ostoroztad magadat gondolatban, hogy nem érdemelted meg. Nem. Az előbbi után nem. Hogy volt képed elfogadni a támogatását, mikor egy perccel ezelőtt még a vérének ízével voltál elfoglalva? Szánalmas voltál… De aztán mikor átölelt téged, ahogy közelebb húzódtál hozzá, nagyot nyelve döntötted fejedet a fejének. Nem akartad elsírni magadat, de valahogy ebben a rettenetesen rossz időszakban sokat jelentett ez az apró gesztus is. Gyenge voltál. Mégis utat talált magának pár könnycsepp, de talán nem fogja észrevenni, amíg így közel vagytok egymáshoz. Ezen a viharos, szörnyű estén végre teljes valójában taglózhatott le, hogy mennyire is egyedül maradtál ebben a hatalmas világban. Ahogy Elowen hozzád simult, felfogtad, hogy borzasztóan magányos voltál, s mióta a nagyszüleid halála elért hozzád, csak még jobban tetézte benned az érzést, hogy soha többet nem fogja melegség és elfogadás simogatni lelkedet. Hiszen ki akarna egy beteges vérfarkas barátja lenni? A saját családod is elfordult tőled, s most, hogy a nagyszüleid is halottak voltak, végleg egyedül maradtál.

Elowen ölelése csupán egy halovány emlékeztető volt számodra, hogy akár ez is lehetne életed szerves része, de nem érdemelted meg: bűnhődnöd kellett. Megérdemelted a görcsöket, a fájdalmat, a hideget, a bensődet szétszakító gyászt. De most ez a puha melegség, melyet Elowen nyújtott számodra, egy pillanatra átmelegítette zörgő és dermesztően hideg bensődet. Mintha hallottál volna egy kandallóban megroppanni a fát, ahogy a tűz lobogott. Mintha egy vastag, meleg pokróc simult volna fáradt testedre, kezedben pedig egy forró tea gőzölgött. Béke. Nyugalom. Melegség. Ezt nyújtotta számodra Elowen egy pillanat erejéig és a hála lassan csordogált végig testeden.

- Köszönöm… - suttogtad neki elszoruló torokkal. Talán nem értette, mi zajlott le benned, miért is értette volna? Remélted is, hogy nem értette, senkinek nem kívántad ezt. De azt tudatni szeretted volna vele, hogy a cselekedetei rengeteget segítettek. Aztán ahogy folytatta, rövid, de őszinte nevetés szakadt fel torkodból. Ismeretlenként csengett a hang, pár hete egyáltalán még csak mosolyogni sem mosolyogtál, így téged is meglepett ez, de a küklopszos mondata önkéntelenül is nevetésre ösztökélt. Persze aztán azonnal lesújtott rád a bűntudatod: hogy merészeltél nevetni, mikor a nagyszüleidet gyászoltad, akik a tűz martalékává váltak?! Nem volt jogod hozzá. Szörnyű ember voltál. Ezekkel a gondolatokkal indultatok neki a hídnak.

Azért is hálás voltál, hogy nem forszírozta a további magyarázkodást a rossz alvásodat illetően. Az emberek ilyenkor ösztönösen tovább kérdeztek téged. Pusztán segíteni szerettek volna általában, de ilyenkor már eléggé kényelmetlenné vált számodra is a téma. Hiszen hogyan tudtad volna elmagyarázni a lángoló izmaidat? A sajgó fejedet, az émelygést, a görcsöket? Mert ha elmondtad volna, akkor elküldtek volna vizsgálatra és akkor hogyan mondtad volna meg, hogy nem kell aggódni, csak a kórságod miatt történtek ezek? Sehogy sem volt jó, így értékelted, hogy nem kellett tovább fejtegetned a dolgokat.

- Ne aggódj, egyáltalán nem voltál hangos… - mondtad neki megnyugtatónak szánt hangon. – Elnézést, hogy túl hirtelen reagáltam… - sütötted le a szemedet bűnbánóan, majd ahogy meghallottad a varázslatát, felpillantottál. Jó ötlet volt megszárítkozni, ez bizonyos volt. Ahogy Elowent nézted, láttad, hogy azért még elég vizes maradt, de tétováztál, hogy segíts-e neki, végül győzött az előbbi kedves gesztusa miatt érzed hálád és óvatosan odaléptél a lila növény mellé, de tapintatosan elpillantottál róla, miközben ráirányítottad a pálcád. – Szabad? – kérdezted, majd ha megkaptad az engedélyt, akkor a ruháira és rá irányítottad a meleg levegőt sugárzó varázsigét, hogy megszárítsd a ruháját, miközben a lila növényt nézted. – Ez egy abesszíniai aszúfüge, nem kell tőle félned… - magyaráztad, miközben vártad, hogy megszáradjanak a ruhadarabjai. – Remélem, egy kicsit segített azért… - pillantottál reménykedőn a szemébe, majd azonnal odébb is léptél, nem akartál furcsának tűnni, hagyni szerettél volna neki helyet, hogy felöltözzön, közben te magadat is megszárítottad. Hosszú hajaddal azért meggyűlt a bajod, nem is sikerült teljesen kifacsarni belőle a vizet, de ez legyen a legkevesebb.

Amíg Elowen magyarázkodni kezdett, addig te körbejártál a teremben és ellenőrizted az általad nevelgetett növényeket. Ezek főleg gyógynövények voltak, amiket utána fel is használtál vagy gyógyteában vagy bájitalokban. Közben néha-néha felpillantottál rá, ahogy hallgattad. Ismét mardosni kezdett a bűntudat: valahol mélyen szívesen csatlakoztál volna, de újra és újra megjelent arcod előtt nagymamád és nagyapád mosolygós arca. Még nem szenvedtél eleget a haláluk miatt… Aztán mikor meghallottad a Gyengélkedő szót, felkaptad a fejedet és talán túlságosan hirtelen is vágtad rá a reakciódat.

- Nem kell! Biztosan csak stresszelek a közelgő vizsgák miatt… - magyarázkodtál, de te is érezted, hogy elég gyengére sikeredett. – Kérlek… - néztél rá könyörgőn, hadd ne kelljen ma is ott lenned. Így is túl sok időt töltöttél ott a mindenféle problémáiddal. Már majdnem felajánlottad, hogy inkább visszamászol a hálókörletedbe, mikor megint megérezted, hogy a tested mást sugallt ezzel kapcsolatban, s mivel a főzetedet nem kérted vissza Elowentől, így a nyugodt alvás is egyre messzebbre sodródott tőled. Te is érezted, mennyire szánalmasnak hatott volna könyörögni a bájitalodért, így inkább mást válaszoltál. – Szívesen… Elkísérlek, ha szabad – mondtad halkan, kissé talán bizonytalanul. – De ha zavarok vagy hátráltatlak, kérlek, szólj és odébb állok! – néztél rá őszintén.

[- Tessék? Ja… persze.]

The Chest of Four

Theresa - 2006. június 9.

   Nem értem, hogy Theresa miért szégyelli el magát a nevetése miatt. Bár Frics nyilvánvalóan könnyebben megtalálja azokat, akik megtörik az éj csendjét, viharos éjjeleken, mint ez, a szaglása segítségével tájékozódik. Kiszagolja a romlatlanokat, azokat, akik nem adták el a lelküket egy prefektusi jelvényért. Nem vagyunk biztonságban, de a nevetés nem ront helyzetünkön. Talán az zavarja, hogy idegesítőnek gondolja a nevetését? Nos, azzal mindenki így van, mindannyiunk nevetése idegesítő. Ezért is fogadtam meg, hogy nem nevetek mások előtt.

 Nem értem azt, hogy miért kér elnézést. Nem csinált semmi rosszat, és haszna sincs belőle, maximum a házvezető előtt segít egy taktikai megbánás. Ott sem mindig. De nem kérdezek rá, tudom, hogy sok embernek bűntudata van mindenért. Sokkal könnyebb úgy irányítani minket. De sokak szerint fertőző a pimaszságom, úgyhogy talán ha eleget lóg velem, egy napon Theresa is szemrebbenés nélkül elveszi az összes eperlekvárt reggelinél, és a végzős lányok arcába bámul, miközben emeletes szendvicset épít.

 - Tessék? Ja… persze.- minimálisan zavar csak, hogy közel van hozzám, miután levettem a ruháimat, de ez a szégyenlősség olyasmi, amit le akarok dobni. Nyáron, ha tudok, megszökök otthonról legalább rövid időre Hannihoz, és nem akarok én lenni, aki nem megy be a vízbe, és amikor kapitány leszek, igénybe akarom venni a Prefektusi Fürdőt is. Szerezhetnék egy mindent fedő fürdőruhát, de nem akarom, hogy normális dolgokért lássanak furának, amikor annyi energiám van benne, hogy az legyek.

 - Öhm. Lemaradtam erről az órán. Mit tud?- az biztos, hogy kicsit kevésbé feszélyez a közelsége szárítkozás közben, mint vártam, úgyhogy ez már győzelem. Vagy túlzottan leköt, hogy a növény támad-e végül. Igazság szerint nem bánnám, mert később lenne még egy fegyverem, ami talán elég volna a Fenevad ellen. Frics soha nem kapna el a dög nélkül.

  Megállok a hajam igazgatásában, amikor Theresa láthatóan érzelmesen ellenáll a Gyengélkedőnek. Talán ennyire lenézik a hellének az angol gyógyítótudományt? Vagy ez valami mugli orvosi félelem? Talán a Trimágus Tusa után végignézett ott gyomorrontással egy érzéstelenítés nélküli amputációt? Vagy valami mástól fél? Amúgy mi a legrosszabb dolog, amit ott tehetnek az ember lányával? De Elowen Dawlish soha nem kényszerítene betegágyba senkit. Kapitányként sem fogok senki útjába állni, ha törött csontokkal is folytatni akarja a játékot. Ez az én stílusom.

 - Nem zavarsz… menjünk akkor, Frics úgyis a másik szárnyban lehet még.- bár arról soha nem lehet tudni. Mindig az volt az egyik legfontosabb szabályom Fricsnél, hogy a legrosszabbra kell számítanunk. Ismeri a Roxfort rejtett útjait, folyosóit, régebb óta vadászik emberre, mint hogy én megszülettem - sokszor arra gondolok, hogy az idők hajnalán felejtette itt őt valamilyen sötét istenség, hogy roxfortosok könnyein és letépett hüvelykujjain hízzon kövérre démoni macskájával együtt.

 Szívesen megkérdezném, hogy mi baja van Theresának. Jó lenne tudni, mennyire vagyunk rossz helyzetben, ha a gondnokhóhér újra megtalál, és futnunk kell. Mert nem futnék el nélküle, ha elfogják, elfognak engem is, és hallgathatjuk egymás sikolyait a pincében, ahogy szomszédos vas szüzekben szakítják le éles tüskék a bőrünket. De egyelőre csak vihar és horkoló portrék fogadnak, a balsors nem hozott felék spicli kísértetet, vagy ne adja Merlin, Hóborcot. Hóborc kiszámíthatatlan tényező.

 - Egy nagy lila tehénfestményt keresünk. Kicsit, mint a Milka reklámban, csak ennek szárnyai vannak.- miközben behúzódunk a folyosóra a végzős griffendéles prefektus pár elől (akikről sokan azt pletykálják, hogy nem is léteznek, csak a viharok hívják elő őket, mert soha nincsenek sehol), elgondolkodom rajta, hogy Theresa vajon ismeri-e azt a tévéreklámot, egyáltalán van-e tévéjük. Nos, mindjárt megtudom.

 Az említett tehén nem sok vizet zavar (annál több füvet). Elég eldugott helyen van, viszonylag közel, bár azért aggódom, mennyire jó távolodni a Gyengélkedőtől, ha Theresa végül mégis rosszul lesz. Szinte már érzem a kezeim között a ládát, alig várom szeretett játékmesterünk képét, amikor a reggelire elé rakom. Ha én játékmester leszek hetedikben (mert az leszek), minimum Edinburghig kell majd menni a zsákmányért.

[Elowen Dawlish]

 

 

 

   

 

névElowen Dawlish

dátum2006. június 09.

 

Two roads diverged in a wood, and I -
I took the one less traveled by,
And that has made all the difference.

 

Trigger warninggyász, önbántalmazó gondolatok, halál említése, gyerekkori traumák

 

 

 

A botanikus szoba csendes fenségessége és ősöreg energiái máris kissé csillapították zakatoló szívedet. Végigjárattad a tekintetedet az ezerféle növényen, a tetőn, mely üvegből volt, s most szinte teljesen feleslegesnek hatott az amúgy borús, esős kép, hiszen odakint is tombolt a vihar. A friss levegő segített figyelmesnek maradni, s lassan, de biztosan érezted úgy, hogy egy kicsivel jobbal leszel. Pontosan emiatt mertél odalépni Elowen mellé is – ha segítesz, akkor talán a figyelmedet is könnyebben el tudod terelni. S ott mélyen lent, megszólalt egy hang is: talán a lelkiismeret furdalásod is csendesebb lesz majd. Talán egy minimálisat tudsz majd törleszteni a végtelen bűnödből…

Mintha halványan érzékelted volna zavarát, ettől pedig te is kissé zavarba jöttél. Talán rossz ötlet volt erőltetni ezt. Hiszen nem akartál kellemetlenséget okozni, éppen ellenkezőleg: segíteni szerettél volna megszárítkozni neki, s most mégis úgy érezted, rossz döntést hoztál. Ellenben már nem volt visszaút, így természetesen ráirányítottad a pálcádat, hogy a meleg levegő kellemesen körbeölelhesse, mint egy kedves, meghitt anyai ölelés, mely a leghidegebb, legrosszabb napokon is visszacsöpögteti az emberbe a reményt és a szeretetet. Csak remélni tudtad, hogy évfolyamtársad is ezt érezte most, s kívántad is neki, hogy minden jó teljesüljön az életében.

- A levelei gyógyhatásúak… - kezdted halványan mosolyogva, ahogy a növényt nézted, nehogy még jobban zavarba jöjjön társad. Szinte önkéntelenül fogtad vissza magadat, nehogy túlságosan sok mindent habogj össze a növényről – végülis valószínűleg senkit nem érdekel, hogy lombhullató és a többi… - Ha lehúzod a héját, ami egyébként a virága, találsz benne lila színű folyadékot. Ezt tudod különféle bájitalokban felhasználni tulajdonképpen, de átkok ellen hatástalan – mondtad elgondolkodva, majd a végén kedvesen rámosolyogtál társadra, amikor késznek nyilvánítottad a szárítást. Halovány öröm járt át, ahogy láttad, hogy azért legalább valamennyire hasznos voltál, így egy fokkal nyugodtabban álltál neki a kis körutadnak a szobában, s néha-néha megálltál egy-egy növénynél megnézni a leveleit, kiszedni ezt-azt vagy megvizsgálni a földjét… Egészen addig, amíg a Gyengélkedő szóba nem került, mert akkor magadhoz képest egészen hevesen reagáltál válaszként. Pedig hát tényleg az volt a helyzet, hogy ígyis túl sok időt töltöttél ott és sokszor – különösen az átváltozás előtti egy hétben – a túl sok gyógyfőzet, kenőcs illata szintén öklendezésre késztetett és a fejfájásod sokszor ilyenkor jött elő. Így örültél, hogy Elowen elég tapintatos volt ahhoz, hogy ne forszírozza, sőt, még mehettél is vele. Búcsút intettél szeretett növényeidnek, majd kiléptél a néma folyosóra.

Csak néha-néha üvöltött a szél odakint, ahogy a falakat ostromolta, s az eső kopogása elnyomta Elowen cipőjének kopogását is - aki olyan nesztelen tudott osonni, mint egy vadmacska -, ez pedig előnyötökre vált ám. Érdeklődve hallgattad, hogy mi is volt ma a cél, s kissé összeráncoltad a szemöldöködet, ahogy gondolkodtál, ismertél-e lila tehenet a kastélyban. Természetesen a Milka tehénhez már volt szerencséd – hogyne lett volna szerencséd, minden gyermek ismerte a mugli világban, ahova eljutottak a reklámok. Még fel is sejlett előtted, ahogy Papous Timoval és Yiayia Galennel a falu kisboltjában jártatok éppen, s te megpillantottad a lila csomagolópapírba tekert tábla csokoládét. Alig lehettél tízéves, s a szemeid felcsillantak. Azóta vágytál rá, mióta először megláttad a televízióban azt. S itt, az aprócska falunak az aprócska boltjában három különféle is volt! Reménykedve néztél a nagyszüleidre, hogy vegyék meg neked, de ők csak a fejüket rázták és elmagyarázták, hogy erre nincs szükségetek tulajdonképpen, s majd egy jeles alkalomra talán megkóstolhatod a hőn vágyott csokoládét. Rettenetesen szomorú voltál, de csak bólintottál, hogy megértetted. Nem akartál teher lenni a nagyszüleidnek egyáltalán és ha ők azt mondták, erre nincs szükség, akkor igazuk volt. Érdekes módon a hamarosan megérkező felvételi leveled mellett egy tábla eredeti Milka csokoládé is érkezett…

- Szeretem a Milkát – szaladt ki a szádon egy halvány keserédes mosollyal, majd összerázkódtál, ahogy visszatértél a valóságba. – Ó! Te is szereted? Melyik a kedvenc ízed? – érdeklődtél gyorsan inkább. Egy pillanatra megint olyan volt, mintha csak egy átlagos hétköznap beszélgettetek volna átlagos dolgokról és nem a tomboló vihartól menekülve a kastélyban bujkáltatok volna tehenes festményt keresve… Hirtelen eszedbe ötlött, hogy mintha már egyszer megálltál volna a festmény mellett… Biztosan valami rosszulléted miatt kellett elbújnod, de hát ez nem volt meglepő ugyebár, ezek a mindennapjaid része voltak. Most így belegondolva, nagyon is érdekelt volna téged, hogy egy Elowen-féle lánynak hogyan is nézhetett ki egy napja? Milyen gondolatai lehettek? Mi szerint cselekedett? Milyen normái voltak? Miket szeretett csinálni és mik zavarták? Talán pár másodperccel tovább is nézted szegény lányt az illendőnél. – Azt hiszem, én is tudom, merre van! – mondtad egy fokkal magabiztosabban, de hagytad, hogy Elowen vezessen, sőt, előtte még pár vizes nyomot odébb is varázsoltál, hogy úgy tűnjön, pont a másik irányba indultatok. Jobb a biztonság… Amint megközelítettétek a célpontot, megtorpantál. Tudtad, hogy ez egy zsákutca és igazán nem akartad, hogy Elowennek baja essen.

- Szívesen őrködöm idekint, amíg te bemész! – ajánlottad kedvesen. Inkább te bukj le, mint ő, nem igaz? De ekkor megint hangokat hallottatok és tágra nyílt a szemed, majd mielőtt végig gondolhattátok volna, beléptetek a félig elkerített részre, ahol a festmény volt. Vagyis… Az első dolog, ami feltűnt, hogy a festmény sehol nem volt… Csak a kerete. Ahogy körülnéztél és próbáltál egy nyikkanás nélkül szinte levegőt sem venni, észrevetted, hogy a szemben lévő festményben az egyik alak mintha egy lila, szárnyas tehenet festett volna… De hogy került bele a festmény és ez mit jelentett? Aztán a léptek elhaltak és ekkor pillantottad meg azt, ami már az első pillanattól zavart: hogy a képkeret előtt egy már égő gyertya volt. – Valaki már járt itt? – suttogtad tágra nyílt szemmel, ahogy nagyot nyeltél arra gondolatra, hogy esetleg az a valaki még mindig itt várt Elowenre… De persze lehet, csak a játék része volt, nem tudhattad... És mintha valami csöpögést is hallottál volna, de lehet, már csak hallucináltad… Finoman belekapaszkodtál a társad talárjába, ahogy igyekeztél alaposan körbenézni…

   

 

[- Hú, nem is tudom... talán a fehér. Annak olyan különleges íze, meg keserű íze van. De megeszem bármelyiket.]

The Chest of Four

Theresa - 2006. június 9.

   Nem állítom, hogy nem vagyok csalódott kissé, amikor kiderül, hogy a különleges növény gyógyhatású, nem azzal fenyegeti a hozzá közelebb lépőket, hogy meggyilkolja őket, vagy valamilyen átkot tesz rájuk. Azért udvariasan bólintok egyet, kissé mosolyogva, még ha tényleg kevéssé is érdekel. A legtöbb növényt amúgy is erre használják: gyógyitalokba kerülnek, ez pedig tényleg, őszintén unalmas számomra. Biztosan számára is vannak unalmas dolgok, amiket én csinálok. Remélem, hogy a mai felfedezés nem tartozik közéjük.

 Egy pillanatra eszembe jut, hogy talán azért tud olyan sokat a bájitalokról, mert van valami krónikus problémája, amire bájitalt szed. Talán azért akarja annyira elkerülni a Gyengélkedőt... bár őszintén szólva, nem tartozik rám, ha így van, és könnyen lehet, hogy csak gyógyítónak készül. Anya mindig mondja, hogy rengeteg pénzt keres egy jó gyógyító, de még egy középszerű is, és többször mondták több bátyámnak, hogy jó karriert építhetnének gyógyítóként. Azt nem említették persze, hogy nekem kéne gyógyítónak mennem. Valószínűleg sejtik, hogy soha nem csinálnék semmi ennyire helyhez kötött dolgot. Arról van elképzelésem, hogy mit kell csinálni a horzsolásokkal, esetleg repedésekkel, törésekkel, amíg meg nem jön valaki, aki tényleg ért hozzá.

 - Hú, nem is tudom... talán a fehér. Annak olyan különleges íze, meg keserű íze van. De megeszem bármelyiket.- igazság szerint bármilyen csokoládét szívesen megennék, de még rendkívül aktív életmódommal együtt is figyelek rá, hogy ne tegyem. Nem nehéz tudnom, hogy jóval kevésbé lennék sikeres mindenben, amit csinálok, ha nehezebb lennék, és bármennyire utálom, hogy figyelnem kell rá, mennyit, mikor és mit eszem, azt még jobban utálnám, ha a lelátókról nézném a kviddics meccseket, vagy ha nem tudnék többet fel és lemászni azokon a helyeken, ahol a leghatékonyabban meg tudok lépni Frics elől. Csak meg kell néznie az ember lányának azt a ghoult: sovány, talán nincs is bőre és húsa a kabátja alatt, csak egy rothadó holttest, egy ronda fejjel a nyakán, amit egy karóról szedett le Cromwell lázadásának idején, és az, hogy nincs gyomra, szíve, tüdeje és belei, csak gyorsabbá teszik. A Roxfortban nincsenek kövér gyerekek, mindenki nagyon csinos, és ezt Fricsnek köszönhetjük. Mert aki nem tud futni, arra lecsap a démoni macskájával. Az embereknek meg kellene érteniük végre, hogy nem ember. Komolyan, mit gondolnak? Hány évet él egy macska, hány évet él egy gondnok? Ezek már akkor is áldozatokra vadásztak, amikor én még nem is éltem.

 Az lenyűgöz Theresával kapcsolatban, hogy tudja hol lehet a tehén. Nem tűnik olyannak, aki megkockáztatja, hogy megkérjem, hogy akkor mutassa ő az utat, úgyhogy tényleg el is hiszem neki, hogy megtalálná a célunkat. Ami azt jelenti, hogy tényleg ismeri a kastélyunkat. Azt mondják, hogy mindenki csak bizonyos helyeket találna meg itt: a hugrabugosok a konyhát, a hollóhátasok a könyvtárat, a mardekárosok azt a creepy vérfarkasos szobát, a griffendélesek pedig a Trófeatermet (mert Frics annyit viszi őket oda kínzásra, amikor a fájdalom, szenvedés és rothadás ellenére mégis vállalkoznak egy újabb kalandra). Meglehetősen csalódott voltam egykor griffendéles apámban, amikor kiderült, hogy nem emlékszik rá, hogy milyen elosztásban vannak az öltözők a kviddics pályán. Még ha nem is játszott, a rajongók sokszor bejárnak az öltözőkbe. Az idősebb évfolyamtársaim a csapatból néha egy zoknit is kiakasztottak a kilincsre, ha ott volt kedvük csókolózni valakivel (ha már ilyesmire vetemedik valaki, a faápoló szagú öltöző az utolsó hely, ahová én mennék).

 - Jaj, nem kell őr! Menjünk!- az őrök amúgy sem megbízhatóak, úgyhogy akkor sem akarnám Theresára bízni ezt a feladatot, ha tényleg elfogadhatónak tartanám, hogy ő vár, amíg én szórakozom. Mégis mit tud ilyenkor tenni egy őr? Fut? Jelez? És mennyit ér a jelzés? Amúgy is, az őröket gyorsan el szokták kapni, és amikor a macska letépni az ujjait, nem hiszem, hogy három-négynél tovább kitartana értem. Most először beszélünk hosszabban. Én is csak azért nem mondanék semmit róla, ha engem fognának el, mert a reputációm az, hogy megtörhetetlen vagyok. Fekete acél, mexikói szilmaril, az éjszaka királynője.

 Körülnézek, miközben végigfuttatom az ujjaimat még mindig kissé nedves hajamon. Az első gondolatom nekem is az, amit Theresa mondott, de azután kiverem a fejemből a gondolatot: mégis ki lenne az, aki megelőz engem egy ilyen viharos éjszakán? Frics mindig valahol ezen a részén a Kastélynak mászik elő a Pokolból (itt van a közelben a lyuk, ahol a levágott ujjakat, a macskája kaját tálját, meg a felmosó vackait tartja, amelyekkel úgy küzd a több száz ember elszállásolására alkalmas kastély szemete ellen, mintha egy házimanó nem végezne milliárdszor jobb munkát). Nem, ezt a szervezők hagyták így... főleg, hogy ahogy nézem, a gyertya nem égett lejjebb.

 - A Nap lángja megérlel, az Eső csókja felébreszt, a Föld eltakar, a Szél messze viszi a magvam... a lila tehén lelegel. Biztosan hollóhátas írta ezt, mert nem rímel. Szerintem a gyertyával kéne valamit csinálni... először teszünk rá vizet, aztán földet, aztán elfújjuk... azt hiszem. Ha nem működik, megpróbálhatjuk máshogy.- mivel hivatalosan elsősök is versenyeznek, tudom, hogy nem azt várják tőlünk, hogy meztelenül, fél kézen állva, nonverbálisan használjuk Fidelius-bűbájt, miközben végigsoroljuk koboldul a sárkányvér tizenhárom felhasználási módját, azután kitalálunk egy tizennegyediket. A legnagyobb kihívás először ide eljutni, megtalálni a helyet. Ezen pedig már túl is vagyunk.

 - A víz meg a szél nem lesz nehéz, a föld egy kicsit... meg újragyújtani is egyszerű lenne. Ha tényleg ez a megoldás. Lehet, hogy meg kell ennünk a viaszt... ha ezt én találnám ki, ez lenne a megoldás, forró viaszt enni.- tudom az Odüsszeiából, hogy a forró viasz illik a hellénekhez, mert az a férfi is azt csepegtette a szolgái fülébe, hogy ne akarják megcsókolni a sziréneket. Mert akarna bárki megcsókolni valakit, akiről tudod, hogy bele akar fojtani a tengerbe, utána pedig valószínűleg megeszi a testedet? Bár ezek férfiak voltak, úgyhogy talán Theresa sem értené. Kétlem, hogy bárki értené, hogy a fiúk vagy a férfiak hogyan működnek, némelyik hajlamos hihetetlen baromságokat csinálni ezért a csókolózás dologért.

 Első lépésként megpróbálkozom a vízzel. Nem varázslattal, még van annyi nedvesség a hajamban, hogy könnyen ráfacsarjam a gyertya apró lángjára, amely megremeg, de nem alszik ki. De nem is kezd el világítani, vagy ilyesmi, ahogy egy könnyebb fejtörő tenné, hogy jelezze, nem haladunk teljesen rossz irányba.

[Elowen Dawlish]

névElowen Dawlish

dátum2006. június 09.

Two roads diverged in a wood, and I -
I took the one less traveled by,
And that has made all the difference.

Trigger warninggyász, önbántalmazó gondolatok, halál említése, gyerekkori traumák

Éppen csak egy apró pillanatig máshogy dobbant a szíved – éppen csak annyira, hogy a pillanat varázs elhitesse, hogy valóban egy teljesen átlagos este beszélgettél egy barátoddal. Aztán természetesen ez a szívdobbanásnyi idő eltűnt, s újra érezted a sötétet, a vihart, a fájdalmat a testedben, a pánikot, hogy tilosban jártál, s az is megbújt benned, hogy az előtted álló lány nem is a barátod, de még csak az ismerősöd sem… Hiszen biztos voltál benne, hogy ha nem rohantatok volna egymásba, akkor soha nem vitt volna magával. Ahogy senki más sem…

- Keserű? – ráncoltad össze egy pillanatra a szemöldöködet, ahogy elgondolkodva néztél rá. Nem sokszor kóstoltál még fehér csokoládét, de az mind-mind édes volt. Igaz, kicsit máshogy volt édes, mint a tejcsokoládé vagy az ét, de határozottan édes volt. – Melyik fehér ez? – kérdeztél vissza hát, mert érdekelt, melyik fajta, ízű volt ez. Nem mintha vettél volna magadnak azóta Milkát. Nem akartad feleslegesen költeni a nagyszüleid pénzét. Nem mintha valaha vennél újra… Most, hogy a két legfontosabb és legszeretetteljesebb személy is meghalt körülötted, már értetted, hogyan válhat a fehér csokoládé is keserűvé az ember szájában…

Végül aztán tényleg elindultatok a célotok felé. Útközben Elowen mögött megfigyelted a mozgását. Egy része tudatos volt: a léptei, ahogy odafigyelt, mely részek a padlón a veszélyesek. A csendessége, a lopakodása, a testtartása helyenként, a döntései egy-egy pillanatban. A tapasztalat beszélt ezekből a finomságokból: sokszor megjárhatta már egy-egy bizonytalan lépés, hirtelen rossz döntés miatt. Egy másik része kifejezetten ösztönösnek tűnt: ahogy a fejét forgatta, ahogy hallgatózott, ahogy az ismerős, veszélyesnek ítélt részeknél külön figyelt, megállt, óvatosabbá vált. Láttad rajta, hogy temérdek munkaóra volt abban, hogy ilyen apró részletekig ismerte a kastély minden zeg-zugát. Vajon ő sem tudott aludni sokszor? Vagy tényleg csak a kaland hajtotta? Esetleg a kalandok arra szolgáltak, hogy eltereljék a figyelmét valamiről, amivel nem akart foglalkozni…?

- Miért jársz ennyit a folyosókon, Elowen? – szakadt ki belőled hirtelen. Azonnal elszégyellted magadat és zavarba jöttél. Ha nem lettél volna kifejezetten rossz állapotban, akkor el is vörösödtél volna, de ennyi erő már nem volt benned. – Úgy értem, hogy látszik rajtad, hogy a legapróbb részletig ismered a helyeket. De van valami indoka annak, hogy ennyit jársz kint tilosban vagy nem tilosban? – érdeklődtél finoman nála a miértekről. Nem akartál olyanba beletenyerelni, ami nem a te dolgod volt, sőt ha esetleg túlságosan személyes téma lett volna. Nem szerettél vájkálni az emberek életében túlzottan és örültél, hogy ők sem tették ezt. – Természetesen nem akarok tolakodónak tűnni, ne haragudj… - tetted hozzá halkan meghunyászkodva. Elowennek a folyosókon lévő apróságok jöttek ösztönösen, neked pedig a folyamatos bocsánatkérés minden egyes kimondott szóért. És talán a létezésedért is bocsánatot kérnél, de talán nem itt és nem most…

- Rendben! – adtad meg magadat egy bólintással, ahogy Elowen azt mondta, hogy menjetek, így beléptetek az apró helyiségbe. Ez legalább elég titkos és rejtett volt ahhoz, hogy biztosak legyetek abban, hogy nem ez lesz az első rejtekhely, ahol a gondnok úr és a macskája keresne titeket. Azért a biztonság kedvéért belépés előtt még leellenőrizted, hogy ne hagyjatok nyomokat, ezzel is áldozva paranoiád oltárán. Legszívesebben a szobát magát is lenémítottad volna, de sajnos, még közel sem voltál olyan tapasztalt vagy erős, hogy működhetett volna a varázslat, pedig már sokat olvastál róla. S mielőtt kellemesen belesüppedhettél volna az önmarcangolás barátságosnak tűnő melegébe, inkább megfigyelted a termet és kezdett eluralkodni rajtad a pánik is. Finoman húzódtál közelebb évfolyamtársadhoz, hogy megfogd a talárját, ahogy a rémképek már elözönlötték a fejedet, de szerencsédre Elowen szavai hamar kirántottak ebből, s hirtelen már te is nevetségesnek gondoltad azt, hogy valaki bajba akarta volna sodorni a lányt. Vagy hogy valami rémség várt rátok itt. Egészen biztos volt, hogy csak a feladat része volt, így szerencsére az agyad is hamar ráállt a feladványra. Szerencsére elég jó volt a memóriád, így nem kellett kellemetlenül megkérned Elowent, hogy ismételje meg a verset, mert sikerült megjegyezned. Érdekes gondolat volt a gyertya, mert neked azonnal egy növény jutott eszedbe erről a versről: elvégre a magot a napfény érleli, a eső növekedésre bírja, a föld eltakarja, amíg ki nem nő, a szél pedig messzire viszi, ha már megérett. De ez lehet, túl egyszerű volna? Vagy nem? Vagy csak túlkomplikáltál megint? Végül bólintottál Elowennek, egyetértettél vele. Kipróbáljátok ezt, ha nem működik, néztek valami mást. Aztán őszinte döbbenet ült ki arcodra, ahogy a viaszról kezdett beszélni.

- Hogy tessék?! Miért találnál ki ilyet? Legjobb esetben is csak emészthetetlen a viasz, rosszabb esetben enyhe vagy erősebb mérgezést is előidézhet, ha tele van adalékanyaggal vagy bármi mással… - ingattad a fejedet, nem tűnt túl logikusnak a dolog, de remélted, hogy csak viccelt évfolyamtársad. Először majdnem szóltál, hogy az első része a mondókának a napfényről szólt, de aztán időben ráharaptál a nyelvedre: elvégre az, hogy égett a gyertya, lehetett annak is tekinteni, hogy a Nap lángja állt előttetek, így hagytad, hogy a vizet ráfacsarja a gyertyára. Semmi feltűnő nem történt, összeráncoltad a szemöldöködet, ahogy gondolkodtál. Most ez azt jelentette, hogy rossz irányba haladtatok? Vagy éppen azt, hogy jól kezdtétek, csak végig kellett vinni a lépéseket, ha valós eredményt akartatok elérni? Még az is eszedbe jutott, hogy minden lépést mágikus úton kell megtennetek, de ezt majd csak később fogod felvetni. Túl sok volt a ha és emiatt túl sok lehetőségetek lett volna újrapróbálkozni. Ez persze téged nem zavart, mert szerettél kísérletezni és amúgy is, a komplex feladatok része volt az, hogy hibázott az ember, hogy utána más szemszögből próbálja meg a problémát megoldani, de valahogy úgy érezted, hogy Elowen kifejezetten örült volna, ha egyrészt elsőre sikerül megoldanotok ezt, másrészt ha nem kezded el ráömleszteni a teóriáidat teljesen feleslegesen. Mindent a maga idejében ugyebár. Úgyhogy inkább alaposan körbenéztél az apró helyiségben, hátha találsz valamit, ami segítségedre lehet a következő lépésben. Végül egy hirtelen ötlettől vezérelve megnézted a talpad, elvégre a viharban kint járkáltatok és legnagyobb örömödre elég koszos volt ahhoz, hogy valamennyi sarat le tudj varázsolni róla, hogy utána a gyertya felé reptesd. Kíváncsian vártad, mi fog történni, bár gyanítottad, hogy semmi még, így Elowenre néztél.

- Ez a te versenyed, az elfújás részét rád bízom – mosolyogtál rá halványan. Meglepően fárasztó volt már a sár levétele és odareptetése is, szóval amúgy sem bántad volna, ha most nem kellett kifejezetten sok mindent csinálnod a figyelésen kívül. Meg aztán tényleg úgy gondoltad, hogy ez évfolyamtársad érdeme, te csak kellemetlenkedtél itt, így nem akartad elvenni tőle az örömöt, ezért is húzódtál kissé hátrébb és reménykedtél, hogy az fog történni, amit Elowen is várt és hogy elégedett lesz majd.