-Bate ezredes,- legyintek egyet a homlokomhoz, azzal a kezemmel pont tudok. De ezúttal legalább vigyorgok hozzá, most csak a legutóbbit visszhangozni köszönök így. A rosszalló pillantás alapján ő komolyabbnak szánta a hangnemet.
Így is megvárta a látogatási idő legvégét, előreengedett bárki mást - ez a beszélgetés csak kettőnké. Pluszminusz Pomfrey a háttérben, tekintetével éreztetve, hogy ő könyörtelenül be fogja tartatni a zárórát.
-Ne mondd, hogy erre sincs varázsütésük.
A bal kezem előttem lebeg, sínpólyázva és belezárva a levegőbe körülötte, alkartól nem tudom elmozdítani a helyéről. Legalább a kapott bájitaloktól a másképp lüktető fájdalmat alig érzem, így annyi a legzavaróbb, hogy nemigen tudok máshogy fordulni.
-Általában lenne. Feketemágia, része hogy nem engedi a gyógyítást- vagy valahogy így szedtem össze a diagnózisból. -Pomfrey, a ...főorvos, azt mondja, remélhetőleg évzáróig megfelelően összeforr. Mozgásterápiázni valószínűleg egész nyáron járnom kell vele.
-Persze, mindig megvan a kifogásuk.
Sóhajtok egy nagyot tüntetőleg. Ne kezdd megint...
A csend még mindig feszült közöttünk.
Ő töri meg végül.
-Én voltam amögött az ajtó mögött?- Ha így kérdezi, akkor személyesen nem - bár ez Anyáé óta elég egyértelmű volt.
-Mert, álljak le trécselni vele? Ismerős volt ahogy bevágtam?
-Éppenséggel, nagyon helyes. Itt vagyok kint, itt vagyok még holnap is, fontosabb dolgod volt továbbmenni.
Szeretném érettebbnek hinni magam a dacos elégtétel érzésénél, hogy "tessék, énnekem volt igazam!", de valahol mélyen csak felüti a pimasz fejét. Afölött mindketten kényelmesen elsiklunk, hogy Anya ajtójáról is számon kéne kérnie ugyanennek az elmulasztását. Szerintem ott ő is megállt volna.
-Az a későbbi meg Mr. Madrigal volt. Veled is egy tequila fölött nosztalgiázott?
Nem válaszol, de anélkül is értem.
Amit nem kell kimondanunk se, abban mindig egyetértettünk.
Amiket most igazán ki kéne, azokat meg még mindig kerülgetjük, mint egy frissen tálalt IED-t. És nem fogunk vele továbbjutni, amég egyikünk se mer hozzányúlni...
-Kérvényeztem az áthelyezésemet, Fort Riley-ban leszek szolgálatban. Camp Funston.- töri meg végül a következő csendet is.
Remélni tudom, hogy meghívásnak szánta, ott nem lenne messze otthonról. Hátha neki tudnánk futni ennek a beszélgetésnek rendesen, amikor eltávon van? Sok hidat kéne még újraépítenünk, de azt akarom hinni, hogy neki is szándéka.
Egy keserű mosollyal kell a fejemet csóválnom, de örülök, hogy bevetésre nem küldik már akkor. Néhány éve van leszerelésig, és látszik rajta, hogy Anya elvesztése őt is megrendítette.
-Sajnálom Apa, nem tudok hazamenni. Biztos nem ameddig Yaxley van hatalmon. Nem tudom, róla mennyt hallottál, de ha itt a könyvtárban rákérdezel kilencvenhat-kilencvennyolc eseményeire, elég egyértelmű lesz minden, miről van szó.
Látom előre, azt is a varázslók világának fogja felróni mind, pedig sokkal egyszerűbben az egész emberiség ilyen, rosszabb formáiban. De erről majd legközelebb, a még beláthatatlan jövőben valahol, ráérünk elbeszélgetni.

[- Szia! Hogy vagy?]

Együtt a vége után

2006.05.27.

  Még mindig nem hiszem el, hogy vége van.

 A Prefektusi Fürdő tükrében már csak apró nyomokat találok a sebekből, amelyeket a Toronyban szereztem. Lolita tükörképének átka még most is ott van a bal oldalamon, de a haldokló bőr helyett irritáló, néha kellemetlen pirosságot látok, amelyen sokat enyhített a meleg víz. Még látok apró karcolásokat itt-ott az üvegszilánkoktól, de szinte jelentéktelenek, nyomuk sem lesz napokon belül – mindennel együtt jóval kevesebb fájdalommal végigcsináltam a Próbát, mint az előzőt. Ha Lolita és Vale nincsenek, most a Szent Mungóban feküdnék, megégve, vagy meghaltam volna, talán a saját tükörképem átka által. De Lolita felfogta a tüzet. Így hármunk közül én sérültem meg legkevésbé. Szerencsére mindenki gyorsan felépül majd.

 Körbenézek a Fürdőn, amelybe először tavaly léphettem be, amikor megkaptam a kiváltságot, hogy vezethessem a Griffendél csapatát, és kedvem támad visszamenni a vízbe. Csak egy kis csendet szeretnék még; hihetetlenül elfáradtam, hihetetlenül megterhelt a Merengő érzelmileg, és tudom, hogy a következő hetekben a világ minden részéről érkező riporterek kérdéseire kell válaszolnom. Történelmet írtunk, ismét több bajnok lett, de ezúttal nem a Roxfort, hanem a Varázsvilág aratott győzelmet. „Egy véla, egy sárvérű, egy sárvérű és egy vesztes gyermeke.” Biztosan sok díszes szalonban elhangoznak ezek a szaval valahol az Óceán másik felén, Yaxley elnök talán alkoholos üvegeket, könyveket vág a talpnyalóihoz, mert a Varázsvilág láthatta, hogy az ő mágiájuk gyengébb a miénknél, bármennyi időt töltenek ocsmány pavilonok építésével.

 De nem maradhatok. Most, hogy anyám végre megnyugodott, végre tudta, hogy nem csak élek, meg is kaptam, amire vágytam, és nem érzelmi roncsként térek haza a tudattal, hogy a legjobbam sem volt elég, szeretnék a barátaimmal lenni. Szeretnék csendben macskákat simogatni Revannal, esetleg kiszökni vele hajnalban az erdőbe, ahogy tavaly ilyenkor nem tettem meg, szeretnék pár percet Amyvel és a bölcsességével, kedvességével, amit a legváratlanabb helyről érkező testvér adhat csak meg. Szeretnék elszívni újra a Kifutóban egy cigarettát Skylarral. Szeretném a megmaradt hetekben beszívni a Klubhelyiség minden kis szegletét, a Kastély apró részeit, a Birtok rejtett zugainak illatát, hogy amikor majd most felfoghatatlanul sok évvel később leszek, is emlékezzek rá, hogy milyen volt látni, ahogy beömlik a reggeli napfény hozzánk. Megfogadtam, hogy nem gondolok arra, hogy nemsokára csak egy távoli sziluett lesz a Roxfort, amit a faluból láthatok.

 Mindenek előtt a Gyengélkedő felé veszem az irányt, miután felveszem az egyszerű, különlegességek nélküli roxfortos egyenruhámat. Lolita és Vale nem voltak olyan szerencsések, mint én (azt a gondolatot, hogy én nem védtem meg őket elég jól, elhárítom, mert tudom, hogy nem igaz – nem hagyom, hogy ezek a gondolatok valaha visszatérjenek, miután feláldoztam őket minden negatív dologgal együtt, ami az életemben maradt). Szeretném látni, hogy jól lesznek, még ha órákkal korábban meg is bizonyosodtam róla, szeretném tudni, hogy minden rendben lesz velük. A Torony után úgy érzem, hogy olyanok lettek, mint azok a barátaim, akiket évek óta ismerek, és bizonyos értelemben többet láttak belőlem, mint bárki más. A legrosszabb pillanataimban, amikor a leginkább szükségem volt segítségre, ahogy Amy és Revan is csak akkor voltak mellettem.

 Még a látogatási idő alatt érek fel a Gyengélkedőre. Talán lecsúszom a vacsoráról, de tudom, hogy annyi csokoládé van a szobámban, amit az előző roxmortsi hétvége során táraztunk be Revannal, hogy abban az esetben sem fogok éhen halni, ha nem kapok vacsorát. Ami azt illeti, biztos vagyok benne, hogy Revan hoz nekem anélkül, hogy kérni, mondani kellene. Talán ez az egyik legnagyobb jutalmam: rájöttem, hogy kik azok, akik tényleg, minden helyzetben mellettem állnak, minden hibámmal együtt, és tudom, hogy akikről ez kiderült, örökre olyanok, akikkel mindent megoszthatok, akikkel mindig együtt leszek, akikre mindig számíthatok.

 Udvariasan megköszönöm a javasasszonynak a kérdését, megerősítem, hogy nincs szükségem semmi másra, nem fáj semmim, mindent tökéletesen ellátott, csak látogatni jöttem. Csak röviden nézek a többi ágyra: Inès és Connor talán nem is jöttek fel ide, előbbi nagyon is egészségesnek tűnt, amikor az a minden bizonnyal kétszáz-háromszáz év múlva is megemlékezett jelenet történt közötte is Lolita között, Connor pedig egyszerűen csak nem jött velünk tovább a tükrökhöz – és, ha jól értem, nem volt semmilyen szörny, ami üldözött minket, bár ezt még szeretném visszanézni. Barbonra rá sem nézek, nem is akarom tudni, hogy ő van-e az egyik lefüggönyözött ágyon, mert nem számít többé; egy kis szerencsével soha többé nem látom vagy hallom a nevét. De Lolitát sem látom: jó hír, hogy, úgy tűnik, kiengedték. Féltem tőle, hogy az égések nem könnyen gyógyíthatók. Meg akarom őt is keresni, de biztosan vissza fog jönni ide.

 - Szia! Hogy vagy?- elkap egy pillanatra a bűntudat, hogy nem hoztam semmit, se virágot, se édességet, se mást, de miközben leülök az amerikai lány ágya mellé, eldöntöm, hogy ha tovább fogják benn tartani, mint ma éjjel, holnap reggelire meglepem valamivel. Az is lehet, hogy megkérdezem Madrigal igazgatót, hogy minek örülne, mert úgy tudom, hogy jóban vannak, és biztosan tudja, hogy mit eszik reggelire az Ilvermorny bajnoka.

 - Hihetetlen, hogy vége van... hogy sikerült.- most jövök rá, hogy talán ez az első alkalom, hogy beszélünk, rendesen beszélünk a Harmadik Próbán kívül. Hogy nagyon jól tudom, hogy milyen arcot vág, ha fáj neki valami, ha fél valamitől, hogy min ment keresztül élete eddig bizonyára legnagyobb kihívásán. De fogalmam sincs szinte semmi másról, ahogy bizonyára neki sem rólam. Vitrol egyikünket sem tartotta túl érdekesnek hozzá, hogy sokat írjon róluk, nálunk csak Lolitát ignorálta jobban. Az újságcikkei amúgy sem túl informatívak persze.

 De most, a takarodó előtt minden bizonnyal van lehetőségünk rá, hogy bepótoljuk az első lépéseket, ha már a ház teteje készült el először.