Aiden James Fraser

AIDEN JAMES FRASER

Dühöngő pokolaz éledő tavasz

Alapok

jelszó || "Úgy áll rajtam ez a szín, mint golymókon a gatya."
nem ||férfi
születési hely, idő || London; 1983. február 18.
kor || 19
vér || arany
munkahely || Aranyfog Varázstárgy Szaküzlet

A múlt

Az igazságnak mindig...

... mindig két arca van

1998. május 1. reggel

Feszültség. Érezni a levegőben. A levegő szinte vibrál, pattanásig feszül minden, mintha az egész világ egy túlfeszített hegedűhúr lenne. A mosdóban állok, a kezeim markolják a kagylót. ELfehérednek az újjaim, miközben ismét aprót rezzennek az izmaim. Újra. És újra. Bassza meg, hogy már most elkezdte. Mégis mi a faszomnak kell hősködnie. Mindent tönkre fog tenni. Egy részem ugrana. Menne és rohanna oda, hogy megvédje a szaros seggét. De az a másik... Az a bizonyos másik... makacs és suttog, hogy ő kezdte. Biztos megint ő ment nekik, amiért elgáncsoltak egy szaros kis sárvérű taknyost. De mindig ez van, aki nem áll be a sorba azt meg kell büntetni nem? A hangok a fejemben zakatolnak, egymással és magammal is veszekednek, úgy érzem megőrülök. De nem, nem hagyom magam befolyásolni. A terv. A tervem mindennél fontosabb.
Felhúzom óvatosan az egyenruhám makulátlan ujját, és bámulom a csuklómon tekergő tetoválást. Igen. Nem térhetek el tőle. Már csak ez az egy nap van. Ez az egy nap, és nem bántanak senkit. Miközben ezt érzem önző módon belém mar egy érzés. Hogy minek is törődök én még most is velük. Hiszen apa Benjamint szereti. Hiszen anya hozzá rohant oda, miután elszökött azon a kibazsott karácsonon. És Chrissie is neki szedett virágot. talán tényleg nem volt rendben valami. Talán nem is kellene értük ezt tennem... De legalább most jó helyen vagyok, nem? Itt legalább elsimerik, hogy tehetséges vagyok. Sőt, én sokkal jobb is lehetek, mint az az anyaszomorító Malfoy. Győzködöm magam, olyan erősen, ahogy csak tudom. Olyan erősen hazudok magamnak, ahogy otthon is teszem. Hogy igazából nem értük csinálom. Hanen magamért. Eddig is mindent csak magamért csináltam. Szarok arra, hogy hogy vannak otthon. Szarok arra, hogy Benjamint szarrá verik a többi Griffendélessel valamelyik szánalmas teremben. Halálfaló lettem mert így akartam. Mert egy normélis családot akartam. Ahol én vagyok a legjobb.
Hazudok. És végül elhiszem, hogy magamért csinálom. Magamért. Csak én vagyok, csak én, én én.
És akkor mér sokkal könnyebb a teher. És nem kattog a fejem annyit, hogy mikor fogom elbaszni. És nem érzem a súlyát, hogy egyetlen rossz lépés is a halálukat jelenthetné. Megengedem a csapot, és nézem, ahogy víz beleörvénylik a lefolyóba. És hagyom, hogy ez az örvény lerántson, kifordítson. És újra az legyek, akitől még én is undorodnék. Egy kegyetlen halálfaló. Aki csak magával fogllakozik. Bevizezem a kezem és az arcomra fröcskölöm, mert ég a bőröm. Nem, nem az enyém. Benjamin lángol. Én pedig üres tekintettel belenézek a tükörbe, hamis, kegyetlen mosolyt hazduva magamnak. És kilépve a folyosóra hátatfordítok a folyosónak, ahol az öcsém van.

1998. május 1. délután

Remeg az egész testem. gyűlöltem a fájdalmat. Szerettem volna azt mondani, hogy dehogy fáj. Meg se kottyan. De nem tudok hazudni. Úgy meg végképpen nem, ahogy ő teszi. Remeg a kezem, az ujjaimon érzem az orromból ömlő vér szivárgását.
Szánalmasnak érzem magam, de igazából kibaszott büszke vagyok. Nem tudom miért tölt el engem olyan rohadt nagy elégedettséggel az, hogy megint magamra vontam a figyelmet ahelyett, hogy a szemem láttára kínoztam volna meg egy pár hollóhátas diákot. De sosem vagyok képes csak úgy eltűrni az erőszakot. Apám nem erre tanított. És tudom, hogy ha nem állok közéjük, ha nem vágok valami szarságot a fejükhöz, megint addig kínozzák őket, míg be nem kattannak. Inkább én viselem el a fájdalmat. Mint azt, hogy másokon látom. És tudom, hogy bármennyire is utálom az a seggfejt, megtenném érte is. Sőt. Ha rászállnának a halálfalók. Az életem is adnám, hogy ne ő vesszen, hanem én.
A számat vigyorra húzom, ahogy az előttem álló Carrow egyikére bámulok. Bámulok?... Heh, hunyorgok. Az egyik szememen alig látok ki, érzem, ahogy duzzadt és repedezett a bőr. Nem gondoltam, hogy ilyen balosa is lehet egy ribancnak. Micsoda domina.
Egy részem örül, hogy ilyen összhang nincs köztem és Aiden között. Képtelen lettem volna olyanná válni mint ő. Egyszerűen... nem tudtam megmondani, hogy mi jár a fejében. Szinte elérhetetlen lett. És én valahogy dacból sem akartam vele fogllakozni. Ő választott. Válaszott, amikor pálcát rántott az egyik alsóbb évesre, és megbüntette valami szarság miatt. Ő döntött úgy, hogy nem lesz részese a családunknak. Ő döntött úgy hogy... Hogy nem akar már tőlünk semmit. De én is meghoztam a döntésemet. És nem álltam be a sorba. Ha elértem volna Aident, őt is megvertem volna. De olyan volt mint az árnyék. És mindig eltűnt a szemem elől. Ez pedig kibaszottul fájt. Nagyjából úgy, mint most a betört orrom. Amin nem kapok levevgőt.
- Szóval... Most már visszavonod, amint a Nagyúrról mondtál, ugye? - kérdezi az egyik. Fogalmam sincs melyik. Tényleg kibazsott egyformák. Elgondolkodom, hogy vajon a melleik is egy méretűek el. - Válaszolj! - lép rá a kezemre, ami kissé szánalmasan csüng mellettem. Érzem, hogy megfeszül az ér a nyakamon, és halkan felnyögök, ahogy belenyilall a kezembe és az egész testembe a fájdalom. De a másikkal rámarkolok a fenyőpálcámra.
- Att ledheted de bicsa - dünnyögöm a vértől bedugult orrar, amiből még mindig csepegnek a vörös cseppek a taláromra. A következő pillanatban pedig a csaj felé rántom a pálcám. - Flipendo! - a helyzetet kihasználva, hogy az, aki a kezemen áll, rohan a testvéréért, felpattanok. Megszökhetnék. Futhatnék. De a büszkeségem nem engedi, hogy csak úgy kereket oldjak. Egy kicsit ilyenkor... szeretnék Aidenre hasonlítani. Estembe jutott az a kislány, aki elvileg belehalt a kínzásokba. És mársi... nem érdekelt mennyire fáj minden részem. Ketten vannak. De nem számít. Valahogy én mindig is egyedül harcoltam.
De aztán mielőtt támadhatnék, ösztönösen oldalra kapom a fejem. És hasba döf egy átok. Nyögve összeesek, miközben látnom sem kell, ahogy Aiden odalép a Carrow ikrek felé.
- Piton professzor szólt, hogy lenne pár diák, akiket büntetőmunkára kellene kísérni.
- Óh, néézd már a kis seggdugasz. Na és miért pont minket kéret?
- Ne hallgass rá, biztos csak a testvérét jött megmenteni.
- Óó, igaz ez, Aiden baba? Megsajnáltad Bencit?
- Én? Miért? Biztos vagyok benne, hogy megérdemelte. Egyébként meg a progesszor bízik a ti hathatós módszereitekben. Finnigan már nagyon szeretne veletek találkozni.
- Mindig öröm őket fegyelmezni...
- Jól van. De te?
- Majd én ezt befejezem.
Látom, ahogy a két csaj összenéz, aztán felém biccent.
- Rendben. De lássuk, mennyire hihetünk neked. Benci nagyon rossz kisfiú volt. Őt is meg kell bűntetni.
Érzem, hogy valami apró remegés fut végig a tetsemben, de egyszerűen nem tudom beazonosítani, hogy melyikünk rettegése hullámzik rajtam. A tekintetem Aiden felé kapom, de ő csak bámul rám azokkal a hideg, áthatolhattalan szemeivel. Egyszerűen nem enged közeleb. Nem látom és hallom őt. És ő sem engem. Átsuhan a félelem a szememem, ahogy a pálcáját rám emeli. Aztán hallom, ahogy suttog, hallom ahogy megint megvág egy átok. Hallom, ahogy fájdalmasan felüvöltök, és hallom, ahogy a Carrow ikrek vihogva távoznak.
Az egész csak pár pillanat. Pár hosszúranyúlt keserve spillanat. De már csak ketten vagyunk, én pedig kiterülve fekszem elfáradt és lüktető tagokkal a véres padlón. Vsukva van a szemem, de ő még mindig itt áll. Gyűlölnöm kéne, de mégsem teszem. Nem tudom. Ezt meg nem tudom megmagyarázni. Mert motoszkál bennem valami. Valami furcsa nyugtalanság, ami belőle árad. De ennél többet nem enged. Csak tudnám miért fojtja meg magát. Csak tudnám hol rontottuk el. Nem szólal meg, én sem teszem. Régi már a csend közöttünk. Mintha sosem lettünk volna jó testvérek. Aztán hozzám lép. Felrángat. Nem néz a szemembe, de elindul. Én pedig megyek utána. Aztán meglátom magam előtt a kövér dámát. Annyira elhűl a látványomtól, hogy még jelszót is elfelejt kérni, csak csodálkozó tátogással nyílik ki a klubbhelyiség ajtaja, Aiden pedig belök rajta.
- Hajnalban. Az állomáshoz. Csak azt hozd, ami fontos.
És ott hagy, én pedig mielőtt bármit is kérdeznék, a festmény óbégatva becsukódik.

1998. május 2. hajnal

Nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Nem hiszem el. Mégis miért lobog bennem egy cseppnyi jó is? Miért nem bírom szemrebbenés nélkül elviselni, hogy szenved? Nem, azt nem tudom. Sosem tudtam. De talán kibírtam volna ha elfordítom a fejem. Kibítrtam volna, ha nem tudtam volna meg, hogy mit terveznek holnap a halálfalók. Elkapott az az őrült megveszekedett félelem. És már nem magamra gondoltam Nem érdekeltek a hazugságok, amiket magamnak mondtam. Egyszerűen csak magam előtt láttam a képet, ahogy végigmasírozunk az egész iskolán. Ahogy... megölünk mindnekit, aki ellenáll... És ezt is megcsináltam volna. Ellenkezés nélkül. Mert játszanom kellett. Meg kellett védenem otthon anyáékat. A húgomat. Ha azt mondják, hogy öljek ma, akkor ölni fogok. Értük... Értük... Csakis értük... nem érdekel mennyi vér szárad majd a kezemhez. Nem érdekel. Ez az egyetlen megoldás, hogy éljenek. A teher ami rajtam van olyan nehéz, hogy nem kapok levegőt. Felkészültem már erre. Benne volt a pakliban régóta, hogy lerohanjuk... DE arra nem tudok felkészülni, hogy ott látom Benjamin testét. Mert nekik menne. Harcolna. Ellenük harcolna. és tudom, hogy megölnék. Én pedig abba belehalok. Ugyan úgy belehalok, ahogy Susanna halálába Emmeline.
Megnéztem tegnap a menetrendet, indul egy hajnali járat, az utolsó lesz ezen a napon. És Benjaminnak fel kell rá jutnia. Ha minden a tervem szerint halad, akkor megússza. Ő megússza,és anyáék is. Az, hogy mi lesz velem nem számít. Ha kinyír egy auror, egy kósza átok, egy megőrült halálfaló... Nem érdekel. Annyira nem. Csak legyen már fent azon a kibazsott vonaton.
Annyira el akarom modnani, annyira meg akarok szabadulni ettől a kínzó súlytól. De nem szólok neki semmit. Csak rángatom erőszakosan és sietve, végig a sötét folyosókon. Ismerem a járást, milyen útvonalon mikor hogyan járőröznek. Nem láthatnak meg. Mert akkor mindennek vége. A fuldoklásomból Benjamin méltatlankodó fojtott hangja rángat ki. Sose. Tudja. Befogni.
- Baszd meg, Aiden, mi bajod van? Kizárt, hogy csak úgy lelépjek... Hallod?!
- Márpedig azt fogod tenni, Benjamin.
- Persze, és mégis miért?... Ne rángass már te trollsegg...
- Idefigyelj, Benjamin, mert csak egyszer mondom el! Fogalmad sincs, hogy mi készül. Olyan lassú felfogású vagy, hogy le se esne neked. Mert persze ti a Griffendélben azt hiszitek, hogy ha Potter visszatér akkor majd minden kurvára meg lesz oldva? Ne, ne szakíts félbe... Gyenge vagy ehhez érted? Menj haza, és inkább vigyázz anyáékra. Nekik van rád a legnagyobb szükségük, világos? Nem pedig a nagypofáju barátaidnak.
- Mi az hogy gyenge vagyok?!
Elképesztő, hogy lehet enyire idióta valaki? Tényleg csak ennyi marad meg benne? Inkább nem válaszolok rá. A titkos úton megyek át a Szellemszálláshoz, és onnan az állomáshoz. Legalább tényleg kevés cuccot hoz. Remek. Nincs időm, annyira nincs időm. A torkom a szívemben dobog. Csak észre ne vegyenek. Csak észre ne vegyenek. Akkor mindennek vége. Mindenkinek vége.
Elérjük a vonatot. Egyre idegesebb vagyok. Nyílt terep van, ki tudhja ki láthat meg. Szinte magamon kívül vagyok, ordítani tudnék. És tudom, hogy érzi. És tudom, hogy nem akar menni. Tudom, hogy ettől utálni fog. De nem hallgatok az ellenkezésére, csak feltolom a vonatra.
- Gyere akkor te is. - Ó Benjamin. Ha tudnád mennyire a hátam mögött akarnám hagyni ezt az egészet. A kezemben túl sok a lap. És már gyengék az ujjaim. DE markolom őket. Ígérem.
- Nem lehet. Most nem... Majd... Majd utánad megyek. - Hazug. Egy mocsokos hazud vagy, Aiden Fraser. És Benjamin is tudja. Látom a dühös villanást a szemében.
- Aha, persze. - Nézzük egymást, olyan ynomorultul és szerencsétlenül. A vonat sípolni kezd, lassan indul. Én hátra kapom a fejemet. A szívem a torkomban dobog. A zsebembe nyúlok. MEgmarkolom az a régi öngyújtót, ami ki tudj amióta a családé... És Benjamin felé hajítom ahogy elindul a vonat. Érzem, ahogy rádöbben. Ahogy leesik neki, hogy mit csinálok. Én mindig is egyedül harcoltam.
- Ha meg mersz dögleni, Aiden, én esküszöm, hogy megöllek!
Visszafordulok az iskola felé. Hűvös hajnali szél kúszik bele a pulcsim alá, és megborzongok. A szívem vadul kalapál, de próbálom magamra húzni a maszkot, hogy elfedjen még időben. Egy pillanatra megnyugszom. Hogy ők jól lesznek. És egy teherrel kevesebb. DE aztán libben egy fekete köpeny, és elém kerül az ismert tekintet, a hűvös arc. Én pedig belül megőrülök. De az arcom kemény, akár a jég.
- Egy kis hajnali séta?
- Kellett a friss levegő.
- Hát igen. Különleges nap elé nézünk ma. Nagyon különleges nap elé nézünk, Aiden James Fraser.
- Ahogy mondod, Freyll...
A szívem a torkomban vergődik. Meglátta? Tudja? Merlinlre tudja. Látta. Az egészet látta. Meg fog ölni. Tudom, hogy meg fog ölni. Inkább én viselem el a fájdalmat, inkább én halok meg. Mint hogy őket lássam meghalni.

1998. május 2. valamikor az ostrom alatt

- Miért nem hoztad haza? Miért nem hoztad haza? - A kezem ökölbe szorul. Jó tudni, hogy örülsz annak, hogy én itt vagyok, anya. Összepréselem az ajkaimat. Persze, ahogy meglátott, rögtön hol van Aiden. Szinte magán kívül van azóta is. Fel-le járkál. Apa pedig a szokásosnál is komorabban pipázik a foteljében. Megtelepszik a házra egy olyan keserves csend, ami szinte fájt. Még Chrissie is némán játszott, pedig nála hangosabban senki se ordibált játék közben.
Haza kellett volna hoznom. Nem engedni neki, hogy ott maradjon. Apának írt Mich. Hogy háború van a Roxfortban. Ő is ott van. És nem találja Aident. Sehol sem találja. Írt arról is, hogy több sárvérű gyerek családját ölték meg, vagy kínozták. És ekkor jöttem rá, hogy Aiden tudta. Pololian mérges vagyok rá. Hogy hazudott. Nem bírtam elviselni, hogy csak úgy... feláldozná magát. Nem értem még most sem. Kibaszottul nem értem. Ahogy azt sem, mi az a tompa nyomott fullasztó érzés belül, ami egyre nehezebb és nehezebb.
- Au! - kapok a fejemhez, mielőtt elérném Aident. Chrissie kedvenc babája csap arcon, ő pedig vigyorog. Anyáék nincsenek itt valamit nagyon vitáznak hátul a konyhában. Nem hallom pontosan mit. DE tudom, hogy Aiden miatt. Miattam. Az egész szar miatt.
- Játszunk, Ben! - Cska összeszorított ajkakkal bámulok rá. Ismeretlen düh döbörög bennem, zavar a tompa lüktetés, zavar, hogy Aiden ott van valahol ahol emberek halhatnak meg, zavar, hogy engem hazaküldött, mert nem bízott bennem. Az egész helyzet egyszerűen túl fezsült és nyomott.
- Hagyjál már békén! Idegesítő vagy, legalább most egy kicsit... hagyjál! - dörrenek a húgomra, és kimegyek, hogy a terasz alá dobjam a babáját. Majd holnap visszaadom neki. Hallom, hogy sír, hallom, ahogy anya az ölébe veszi, apa pedig kiront, valami égtelen haraggal a tekintetében. Én pedig annyira megdöbbenek rajta, hogy csak pislogok rá.
- Elment az eszed, Benjamin? Hogy is vagy képes még most is öszeveszni a húgoddal! Nem látid, hogy mi folyik odakint? Nem érted, hogy Aiden mit kockáztatott azért, hogy mi biztonságban legyünk? Az is lehet, hogy halálfalónak állt, csak hogy minket védjen. Te meg itt vagy és még arra se vagy képes, hogy a húgddal foglalkozz? Most... Minden egyes pillanatot meg kell becsülnünk, amit együtt töltünk, megértetted? - dühösen néz a szemembe, én pedig annyira lesokkolva leszek ettől a kirohanástól. A szavinak a súlyától. Attól, hogy mennyire igaza van, megint. Hogy nem mondok semmit. Dühös vagyok. Aidenre is és magamra is. Ő miért folyt bele ebbe az egészbe, holott egyedül lehetetlen ezt végigjátszmázni. És magamra. Mert nem vettem észre. Nem akartam észrevenni.
Chrissie sétál ki pityeregve a teraszajtón, én pedig leguggolok hozzá. Felrobbanok. Mert nem ládom Aident. Sóhajtok, és a húgomat magamhoz húzom és megölelem.
- Bocsi Tintin - suttogom és bemegyek vele a nappaliba. De már mindenki túl feszült. ÉS anya teljesen magán kívül fogad. Hirtelen felrobbanunk. és minden stétcsúszik.
- Mégis mit képzelsz magadról, Benjamin Fraser! Nem érdekel, Rudolf, hogy mit beszéltél vele! Sose bánsz vele elég keményen. Hogy lehetsz ennyire önző, Benjamin? Hogyan? Neked nem számít a családod sem?Te semmikor se állsz le főleg akkor nem, amikor kéne, pedig Aidentől ezt megtanulhattad volna!
- Igen? Komolyan? Tudod mit szerintem ti ketten annak örülnétek a legjobban, ha Aidne jött volna haza, nem pedig én! És ha én halnék meg most ott ahol van... Bárhol is legyen, nem pedig ő!
Kirohanok a sötétbe, és csak állok a kriptát bámulva állok. Ez a nap... Már úgysem lehet ennél rosszabb, nem?
És akkor meghallom. Halk, topma pukkanás. Aztán nem sokkal később megpillantom Aiden egyenes árnyékát. Nem gondolkodom, hogy hogy hoppanált ide. Túlságosan el van borulva az agyam. Nem veszem észre a szeme tompa fényét sem.
- De jó, hogy itthon vagy, már úgyis mindekinek annyira hiányoztál. Ha gondolod máris megyek leváltani...
- A krpitába. Most - vágok rá egy grimaszt. Anyáék meghallják, hogy itt van. Minden olyan kibaszottul gyorsan történik. Chrissie csüng Aidenen, apa meg anya aggódva néz egymára. És mintha anya borzas baglya éppen akkor szállna fel, csőrében egy apró kis levélpapírral. Túl dühös vagyok, hogy mindenre figyeljek, csak meg akarom ütni Aident, amiért egy szemét segg, de csak terel minket a kriptába, mi pedig odamegyünk. Egyészen hátra. A néma márványfalig, ahol még nem fekszik senki. Furcsán értetlenül és bánán állunk, ott aztán egyszerre csak Aiden keze lendül, és apát gyomorszájon vágja egy átok. Anya lábából kiszalad az erő, és összezuhan a sarokban, Chrissie megijed és hozzám szalad, én pedig csak zavartan nézem a jelenetet. Bénán és tehetetlen sokkban. Nézem, ahogy Aiden apát támadja. És apa nem támad vissza. Nem, sosem lenne erre képes.
- Aiden? Aiden, hallasz? Tudom, hogy hallasz. Tudom, hogy ott vagy belül. Te jó gyerek vagy, annyira jó gyerek vagy, mint amennyire Chrissie és Benjamin is az. Semmiben sem lülönbözöl tőlük, akármennyire is azt hiszed. És tudod, miért nem? Mert a véremből vagy, és az én gyerekeim nem rosszak. Le tudod győzni, fiam. Képes vagy rá, mert erős vagy.
Apa ekkor elengedi az ujjai közül a pálcát, és hagyja a földre pattanni. Éles a hang, összerezzen mellettem a húgom. Ő pedig Aidenhez lép görnyedve a fájdalomtól és megöleli. Sose ölelte meg így. Talán még engem se.
- Bocsáss meg, Aiden. Bocsáss meg, amiért nem vigyáztam rád eléggé. Amiért úgy érzed, hogy sosem szerettelek úgy, mint Benjamint. Bocsáss meg,a miért nem voltam ott, amikor kellett volna. És történjen velem... Történjen velünk bármi, tudd, hogy sosem fogunk meggyűlölni. Mert a fiam vagy. És ezt nem veheti el tőlem semmilyen átok...
- Avada Kedavra!
Apa teste halkan puffan, elterül a hideg kövön, én pedig nem értem. Nem értem, hogy miért esik össze, hizsen sosem volt semmi baja. Nem értem, miért lett hirtelen rosszul, és nem értem, hogy Aiden mit mondott az előbb neki. Csak nézem ahogy elfekszik a földön, ujjaim közül kicsusszan Chrissie keze. Majd ő felébreszti, nem? Csak belevisít a fülébe, és apa felkel.
- Apu... Apu?... Aiden, mi történt Apuval? Ez nem vicces Aiden, ne nevess... Ben se csinált ilyen gonosz viccet, de én nem fogok rád haragudni, csak keltd fel aput jó?
És megint mindent betakar a túlvilági fény, és Chrissie elalszik úgy, mint apa. Mert alszanak, nem? De aztán minden vörös lesz, én pedig felordítok a fájdalomtól. Nem tudom meddig tart, hányzsor borít el és takar be avörös fény, hányzsor érzem a kést a tüdőmben, hányszor csap belém a vérszínű villám, úgy, mintha minden tagban cikázna. De ez kijózanít. És csak ordítok Aidennek.
- Megölted! Megölted őket!

A hangja belém hasít és kizökkenek a sötétségből. Nem értem, hogy kerülök ide, az előbb még egy kisgyereket kellett volna megölnöm... Akit nem akartam... És utána... minden olyan zavaros... Nem tudm mi történt, egyedül Benjamin ordítását akarom felfogni. Nem látom elvezsik a hangja a sötétben.
Lassan tisztul az agyamban a kép, és annak a súlya, amit Benjamin üvült. A hideg érintés a hátamon. A hűvös levegő, és egy szellem távoli zokogása. Halk szaxofon. Otthon vagyok. De már fulladok, fulladok, mert nem lehet. Nem ölhettem meg... Nem ölhettem meg őket. Nem lehet, hogy én kínoztam meg Benjamint... pedig érzem a fájdalmát a tetsemben szikrázik. Megőrülök, ahogy összeillesztem a puzzle darabokat. Megőrülök, ahogy rám nehezedik a súly.
Vesztettem. Mindent elvesztettem.
Hirtelen már nem érdekel semmi, sem az, hogy élek, vagy halaok, a világomból kifut a szín, elmossa a vér, ami a kezemhez tapad. A hátam mögött hallom Feryll és a másik kettő halálfalót, akik mindig a seggében voltak. Hallom, ahogy egy átkot akarnak Benjamin felé repíteni, aki képes lenne nekik menni. De nem hagyom, Alé állok, és belém vág az átok fekete foga, én pedig beleveszek a sötétségbe. Abba a sötétségbe, ahol mindig is lennem kellett volna. Hiszen most meghalok, ugye? Hátha... Hátha Chrissie mellé temenek.

2002. május 2.

Végigsimít az ujjam a Roxfort bejárata előtt léévő emlékművön. Olvasom a neveket. És kegyetlen megnyugvással, hogy nincs rajta az öcsém neve. MErt biztos vagyok benne, hogy ő mindent képes lett volna feláldozni azért, hogy másokat megmentsen. Hátralépek és nézem az épületet, ahol a húgom tanulhatna, ha nem omlik össze a kártyavár. Ha csak egy picit is de óvatosabb vagyok. Érzem a kígyót, a fekete heg nyomát a hátamon. A bőröm alatt. Bennem ég minden ami aznap történ töretlenül. De lassan a lángok megedzenek, és bár sosem hunynak ki, talán egy kicsit nekem is élnem kell. ELhátrálok az emkléktáblától, hogy a Roxfort birtokának a külsejére érve a kertünkbe hopponáljak, és rendületlen léptekkel bemegyek a kriptába. Nincs nállam semmi, magamat hozom. Talán utoljára, nem tudom. De úgy érzem el kell valmit mondanom. Tisztelettel haladok el a névtáblák mellett és hátam akkor sem hajlik meg, amikor az övékéhez érek. Ujjaimmal megsimítom a nevüket, lehunyom a szemem. Érzem a gombócot a torkomban. Elmosolyodom, ahogy megcsillan egy halvány fénysugár Benjamin gitárján, amit Chrissie-nek akart adni a szülinapjára.
- Azt akarod, hogy boldog legyek, ugye, Chrissie? - suttogom bele a sötétbe, majd halkan sóhajtok. - Tudom. Tudom, hogy azt akarod, éljek. Mindig is azt akartad te is... apa. Sajnálom. Kicist későn értettem meg.... Hogy minden, amit tanítottál nekem... Bennem maradt. Régen is. És most is. Nem vagyok olyan mint Benjamin. De azt fogom tenni, amit te is mindig tettél. Megvédem a családunk... Ahova Elliot is beletartozik. Minden áron. És most már sosem fogok elbukni. Csak... Nézzetek minket továbbra is.
Én pedig hátat fordítva nekik kisétálok a kriptából, arcom pedig a napfény felé fordítom, és bemegyek a házba, ahol életem legfontosabb három embere vár.

Jellem

Megfontolt, hidegvérű, előrelátó. Mindent előre megtervez, olyan, mint a növényzet sűrűjében lopakodó vadmacska, aki a lehető legnagyobb türelemmel cserkészi be az áldozatát. Nem üt hirtelen, minden találatának célja van. Éles eszével, gyorsan kiszúrja a gyengepontokat és oda sújt le. Kegyetlenül, halálos precíz csapással. Legyen ez átok, vagy egy szó. Mindig tökéletes a találat. A vad elesik, a ragadozó életben marad. Mindig is olyan volt, mint egy rideg megfontolt, óvatos vadász.
Különös jellem ő. Relytélyes és megfoghatatlan, céltudatos. Több arca van, melyeket úgy cserélget ahogy csak akar, elrejtve mindenki előle az igazi énjét. Amit sokszor már ő sem talál meg önmagában. Hideg maszkja felett hűvös kegyetlen és szemtelen. Olyan, akit nem érdekel, hogy át kell gázolni másokon, ha a saját céljait akarja megvalósítani azt meg is valósítja. Domináns jellem, törekvő és határozott. Páratlan inteligenciájának köszönhetően mindig sok lépéssel jár az ellensége előtt, úgy csalja csapdába, ahogy az neki tetszik. Mindig is tisztában volt a képességeivel, édesanyja pici fiakánt kellemetlenül meg volt erősítve benne az, hogy ő a tökéletes. A makulátlan, az okosabbik. És a jobb. Jobb mindenben, és ha ő a legjobb bárkin áttaposhat. Szereti a szabályokat a rendet, még ha azt a rendet erőszakkal is tartják fennt. Emiatt különbözött a legtöbbször össze Benjaminnal. Túl büszke, túl önző, és túl gyáva ahhoz, hogy mindenkiért kiálljon, de nem rossz szívű, az évek alatt sokat lánógyult és finomodott a jelleme. Álalrcán nem enged ám át akárkit, leginkább a hozzá legközelebb állók láthatnak mélyen belé. Nagyon nehezen lehet kivívni a tiszteletét, de akinek ez sikerül a mellett végtelenül kitartő és hűséges. Keserű szavak, hamis mosolyok, kegyetlen szavak adják neki a páncélt már gyerekkora úta, melyek megvédik a fájdalomtól. Mások ellen és önmaga ellen is. Hazug. Hazug, mert fél szembenézni az igazsággal. Könnyedén csap be másoknak és szemrebbenés nélkül füllent akár még a saját anyjának is.
Gyengeségeivel tisztában van, ám annál jobban gyűlöl velük szembenézni. Sok mindenben gyenge, és menekül számos érzés és cselekedet elől, felöltve a rideg álcát. Fél felelősséget vállalni másokért, retteg attól, hogy ismét kudarcot vall a szerettei védelmében. Fél, hogy megint kihullanak a lapok a kezéből, és elveszíti az irányítást. Gyűlöli, ha kicsúszik a kezéből. Akkor gyengének és szánalmasnak tartja magát. Rettenetesen irigy tudott lenni azokra, akik őszinték voltak, és megélték az érzéseiket, miközben ő belemerült a szabályaiba, amit saját magának állított fel, és amikből már nem volt ereje kitötni. Hiszen ő a jobb, neki kell páldát mutatni, neki kell az élen járni. Utálta emiatt Benjamint, az őszinte és jó természetű testvérét mindazokért a dolgokért, amik nem voltak meg benne.
De ezek az irigységek eltűntek belőle, amikor elvesztette a családja és életének darabjait. hazatérve pedig egyre jobban megtanulta tisztelni és becsülni a tetsvérét is.
Az életénél is fontosabb számára a családja, értük mindent képes lenne feladni. Nehezen mutatja ki szeretetét, talán nem is mindig sikerül túl jól. De fél az érzéseitől, fél attól, hogy ezek is gyengévé teszik. Szeretteire óvón figyel, már nem zavarja, hogy nem járhatja azt a fényes és tiszta utat, amit a testvére, vagy az édesanyja. Az ő helye a sötétségben van, és onnan figyel, onnan őrködik. Az ő dolga az, hogy helyettük mocsolkja be magát, megőrizve az ő tisztaságukat. És igazából értük bármennyiszer képes lenne újra és újra befeketítenie magát. Mert ő a nagytestvér, a az elsőszülött, akinek vigyáznia kell a szeretteire. Bármi áron.

Apróságok

mindig || cigaretta, belga sörök, étcsokoládé, kókuszos pite, különleges ételek, adni magára, megfontoltság, klasszikus művészet, zongora, kávé, elegancia, letisztultság, rend, fekete, Elliot, a családja, főnökösködés, hidegvér, Szakáll a plüsskoala, a családi fényképalbum
soha || nála butább emberek, felesleges dumálás, repülés, rendetlenség, kosz, gusztustalan halas ételek, halálfalók, meggondolatlanság, logikátlanság, imperio, cruciatus
hobbik || ~~szexel~~, olvas, Cleot tanítgatja trükkökre, elmegy sétálni vele, főnökösködik a többiekkel az Aranyfogban, átugrik az anyjához és Benjaminhoz reggeli kávéra Elliottal, nyomon követi a mugli és a varázsvilág művészetét, múzeumokba jár, zongorázik
merengő ||
legjobb:Amikor megszületett a kishúga; amikor együtt zenélt Benjaminnal; a közös nyaralások a Tökéletes Kékségben.
legrosszabb:Az ostrom napja, amikor meggyilkoltatták vele a húgát és az édesapját, valamint megkínozta Benjamint a cruciatussal.
mumus || Egy sötét sírfelirat az anyja Benjamin és Elliot nevével
Edevis tükre || A tükörben a teljes családja néz vissza rá, apja büszkén pipázik édesanyja mellett. Chrissie pedig egy gyömyörű lánnyá cseperedve rendületlenül ragyogóan moslyog rá.
százfűlé-főzet || tejfehér színű, kissé hamvas foltozással beszínezett folyadék, ami meglepően sűrű. Ízre marja a torkot a dohány füstös íze.
Amortentia || kókuszillat és pipafüst
titkok ||
~ Bár nem titkolta, hogy Voldemort nézeteivel kifejezetten egyet értett, sosem a saját cálja érdekében állt be a halálfalók közzé, hanem mert a családját akarta megvédeni azzal, hogy lett egy Fraser halálfaló.
~ Szereti, amikor Elliot mesél a gyerekeknek.
~ Sosem vallaná be senkinek, de mindig annak a kviddics csapatnak szurkol, amiben Benjamin játszik.
azt beszélik, hogy... ||
~ Elárulta a saját családját és szándékosan ölte meg apját és húgát, mert lelkét eladta a halálfalóknak.
~ Azalatt a három év alatt, míg nem volt otthon valójában a régi halálfaló társait kutatta fel, hogy közösen újraszervezzék a rendet.
~ Mindig is egy elcseszett gyerek volt, túl nagy sötétséggel és hatalomvággyal.

A család

apa || Rudolf Ray Fraser;42 (elhunyt); aranyvérű; távolságtartó, Aiden részéről egyre inkább ellenséges dacos volt vele a kapcsolata, pedig természetük megszólalásig hasonlított egymásra. Azóta már ezt megbánta Aiden is, és belátta, hogy apja bár kissé esetlenül is, de ugyan annyira szerette őt, mint Benjamint.
anya || Erica Fraser(Hope); 40; aranyvérű; Belsőséges, szeretetteljes viszony volt kettejük között, aminek köszönhetően ő volt anyuci kedvenc fia. A visszatérése után ugyan olyan gyengéd szeretetet kapott tőle, mintha nem tett volna tönkre semmit.
testvérek ||
Benjamin Ray Fraser; 19; aranyvérű; egypetéjű ikertestvére ő, a másik fele. Olyanok, mint a jin és jan, egyszerre különböznek és mégis ugyan olyanok. Különleges kapcsolatuk volt mindig is, gyerekkorukban felhőtlen, és bár a kamszkorukban a kötelék meglazult, és számtalanszor bánztották egymást, vagy háborúztak, a köztük lévő kapocs nem szakadt meg. Az életüket adnák egymásért, és mióta visszatért a három éves eltűnése után, sokkal erősebb és stabilabb támaszai lettek egymásnak.
Christine Fraser (elhunyt); 10; aranyvérű; rajongott a húgáért. Szinte elkényeztette. Ő volt a szemem fénye, akiért mindent megtett volna. Törékeny virágszálként bánt vele, így sokszor vesztek össze Chrissie miatt Benjaminnal, mert ő sosem akarta ennyire elkényeztetni, mert erős lányt szeretett volna belőle nevelni.
gyermekek ||
állatok ||Cleo
Családtörténet ||

Családjuk híres volt arról, hogy mindig igyekezett a gyermekei védelmében kimaradni az aranyvérüekre igen csak jellemző belharcokból és a poltikiából. Mindig is szerepet játszott az életükben a zene, így mindegyik Fraser csemete gyakorolje eme csodás műveszetet. Bár a közösségi életben is fel-fel bukkantak, igyekeztek minden energiájukat a családra fordítani. A kötelék a közös ősök tisztelete mindig is nagy szerepet játszott az életükben, és bár hosszú ideig kötelezően csak aranyvérűvel házasodtak össze, belátták, hogy már ez nem igazán számít.
Rudolf Ray Fraser volt a legfiatalabb gyermeke a nagyszülőknek. A Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott, míg felesége Erica Fraser vigyázott a gyermekeikre. Gazdagok voltak, de sosem éltek úgy, hogy ezt különsen láthatóvá tegyék. A gyerekek a szülők és a nagyobb család szeretetében nőttek fel, nem szenvedve semmiből sem hiányt. Ki szerettek volna maradni a második varázslóháborúból, ám Aiden tudta, hogy apja élete az elvei miatt veszélyben volt a Minisztéiumban, és a családja is emiatt nem volt biztonságban. Úgy döntött, családja védelmében áll be halálfalónak, melyet előlük alaposan titkolt, ám balszerencsés események következtében a halálfalók megtudták Aiden igazi szándékait, így megtorlásképpen Aident inperio hatása alatt arra utasították, hogy vegye el családjának életét, így a saját pálcája által hunyt el édesapja és a húga Chrissie is.
A hiányuk a mai napig mérges tüske Aiden lelkében.

Külsőségek

magasság || 183 cm
testalkat || izmos, bár nem ő a legerősebb a családban
szemszín || bal szeme barna, a jobb fakó, szürkés
hajszín || barna
kinézet ||
Finom arcvonásai érett férfit takarnak, melyben rengeteg a közös vonás az ikertestvérével. Ám az ő tekintete nem csillog olyan élénken. Ha valaki belepillant a felemás színű íriszekbe megrémülhet kissé, mennyire érett, már-már kifejezéstelenül hideg. De ha jobban beleméerülünk szemében úszik a bánat és minden fájdalom és szürnyűség melyet át kellett élnie, és amik miatt túlságosan is hamar fel kellett nőnie. Igazi valóját gondosan a pókerarca mögé bújtatja el, amit csak azoknak fed fel, akik igazán fontosak a számára. Ritkán mosolyog, de ha mégis elkapja azt apillanatot az ember, az teljes szívvel teszi. Hangja halk és sok esetben hűvös, rideg, de néha utat enged a gyengédségnek is ha azzal van, akit szeret.
Öltözködésére kifejezetten kényes, ügyel arra, hogy minden - még a haja is - tökéletesen álljon. Idegesíti ha a ruháján egy kis porszemet is talál. Megnyerően és rendkívül elegánsan öltözködik. Kifejezetten szeret elegáns öltönyben járni, vagy pedig fekete pulcsikban vagy garbóban. Minden ruhadarabja szinte fekete színű, de néha-néha előfordul benne egy-egy szürkébb, világosabb darab.
testét hegek borítják, az egyik szinte azu egész hátát befedi, amit akkor szerzett, amikor az öccse elé állt és őt találta el egy átok. Bal csuklója érzékeny, ahol a halálfaló tetoválása volt. Az ostrom alatt eltalálta egy átok, melynek következtében fél szemére megvakult, így egyik szemével homályosan lát.

Tudás és karrier

pálca típusa || nyárfa, a magja főnix toll, 13 hüvelyk
végzettség ||
foglalkozás || Aranyfog Varázstárgy Szaküzlet; ő a tulajdonos
iskola || nem végezte el
szak ||
varázslói ismeretek ||

Aiden rendkívül tehetséges varázsló volt már a Roxfortos évei alatt, aki különösen vonzódött az SVK-hoz, a Bűbájtanhoz a Számmisztikához, de éles eszének köszönhetően minden tárgyból korát meghazudtoló ügyességgel remekelt. Bármit képes volt megjegyezni, akár első olvasásra is. Nehézsége egyedül a Jóslástannal volt, de csak azért mert az egészet bolondságnak tartotta.
Ahogy kiszakadt az iskola bűvköréből, kénytelen volt önmagát fejleszteni, így elsősorban azokhoz ért, amik szükségesek voltak a túléléséhez: az átkokhoz. Sötét varázslatokat és a rontásokat könnyedén rázza ki a kisujjából, és mindezek mellett a takarítóbűbáj sem áll messze tőle.

Egyéb

avialany ||Benjamin Wadsworth

~ Részletes családtörténet
~ Benjamin előtörténete
~ Erica előtörténete
~ előző előtörténet