+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  99/2000-es tanév
| | | |-+  Egyéb helyszínek
| | | | |-+  Roxmorts
| | | | | |-+  A Három Seprű
| | | | | | |-+  Szeparék a sarokban
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Szeparék a sarokban  (Megtekintve 3473 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 09. 02. - 11:52:53 »
0



A hátsó résznél vannak eldugottabb kis részek, ahová el lehet bújni, ha épp akarsz.
A legtöbb szeparé kényelmes, puha, bár kissé poros párnákkal még kényelmesebb kikapcsolódást biztosít.

VIGYÁZAT!
A MÁGIKUS SZESZÉLY MEGJELENÉSE ÓTA A VENDÉGEK KEZÉBŐL
GYAKRAN EGY ISMERETLEN ERŐ KAPJA KI A POHARAT ÉS A
FÖLDRE ÖNTI ANNAK TARTALMÁT,  ROSSZABB ESETBEN AZ
EMBER FEJÉRE!
Naplózva

Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 03. 14. - 15:16:35 »
+1

to Benedict

Eljött a pillanat, hogy újra találkozzunk... megmondom őszintén, hogy elképesztően be voltam rezelve. Mi van, ha most nem lesz olyan jó együtt, mint múltkor? Mi van, ha egy normális mondatot sem fogok tudni kinyögni? Aminek azért lássuk be, simán megvolt az esélye. Arról nem is beszélve, hogy ennyi idő alatt volt ideje Benedictnek átgondolnia a dolgokat velem kapcsolatban. Nevezetesen azt, hogy mennyire akar egy billogot a homlokán viselő kétlábon járó népszerűtlenséggel barátkozni. Mélyet sóhajtottam, ahogy beléptem A Három Seprűbe. Benedicttel ezt a helyszínt beszéltük meg levelezéseink során. Már régebben kifejtettem neki, hogy irtózom Madame Puddifoot kávézójától, a Szárnyas Vadkan meg nem a higéniájáról és a vendégszerető modoráról volt híres, így ezeket eleve elvetettük. Bár a Gyöngyzug Teaház is szóba került, a Három Seprűhöz mindkettőnknek kifejezetten jó emlékei fűződtek, így nem is volt kérdés, hogy erre essen a választásunk.

A Roxfortban kissé pánikszerűen telt a délelőttöm. Gyorsan megreggeliztem, aztán próbáltam kicsit megnyugodni, vettem egy forrófürdőt a prefektusok fürdőjében, amit egy jófej hetedéves, hugrabugos prefektuslány, akit Chloénak hívnak, ajánlott fel, miután látta, hogy a szokásosnál is elveszettebben ülök a klubhelyiségben. Megkérdezte, hogy mi bajom van, és amikor elmondtam, hogy randim lesz, őszintén átérezte a helyzet súlyát. Meglep, amikor valaki ennyire kedves velem.... sosem értem, miért teszi az illető. A fürdő után egy kertitörpényit jobban éreztem magam, de ez nem tartott annyira sokáig, mert eljött a nap legnehezebb kihívása, fel kellett öltöznöm. Borzasztóan kínban voltam, szó szerint úgy éreztem magam, mint egy házimanó, akinek nincs egy zoknija se. Hirtelen a kedvenc ruháim közül semmi, de semmi nem nézett ki jól. Egy órán keresztül tipródtam a tükör előtt, még szerencse, hogy éppen senki nem volt a hálófülkében, amikor úgy döntöttem, hogy ez így nem mehet tovább.

Összeszedtem minden bátorságomat, és odamentem Chloéhoz, hogy nincs-e véletlenül valami ruhája, amit kölcsön adna. Olyan kedvesenk tűnt, gondoltam, hátha ebben is segít. Elképesztően rendes volt, végignézte velem a ruhatáromat, és öt perc se kellett neki, mire kiválasztott egy tényleg egész jó szettet: egy kényelmes, szürke szoknyát, amihez felvettem a kedvenc fekete bakancsomat, és kölcsönkaptam egy nagyon egyszerű, mégis csinos fekete blúzt. Azt tanácsolta, hogy tegyek fel egy erősebb, bordó rúzst, amit én is jó döntésnek éreztem, mert az erősebb  sminktől kicsit mindig olyan érzetem támadt, mintha sikerült volna elbújnom mások elől. Persze ez abszolút placebo hatás volt, én is tudtam, de sebaj. A levendula illatú parfümömmel fújtam be magam, remélve, hogy egy picit az is nyugtatóan fog rám hatni. Elraktam a táskámba némi pénzt, belebújtam a sötétszürke kabátomba, aztán nem volt más hátra: elindultam Roxmortsba.

A séta mellett döntöttem, nem érdekelt, ha egy picit elfáradok, legalább addig is elvonja a figyelmemet a parámról a mozgás.  - Jó napot! - köszöntem, mikor beléptem A Három Seprűbe, célirányosan a szeparék felé vettem az irányt, körbe se néztem, nem akartam tudni, hányan vannak itt a Roxfortosok közül. Leültem az egyik szimpatikusnak tűnő asztalhoz, aminek a közelében egy lélek sem volt, és az ujjaimat tördelve várakoztam. Közben felrémlettek bennem Benedicttel való levelezésünk legviccesebb sorai, amiken önkéntelenül is elmosolyodtam. Hihetetlen erőt adott nekem az elmúlt hetekben az ő távoli közelsége... az, hogy megoszthattam vele a roxfortos napjaim pillanatait. Ugyanilyen jó volt az ő hallgatói életébe mélyebb betekintést nyerni. Őszintén felnéztem rá amiért ennyire elkötelezetten halad az útján előre. Reménykedve várakoztam hát az asztalomnál, és meglepő módon az fel sem merült bennem, hogy nem jön el. Inkább csak attól tartottam, hogy nem leszünk majd egy hullámhosszon valamiért.
Naplózva


Benedict Destain
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 03. 15. - 10:53:26 »
+1

to; Artemis


2000. március

A tükör előtt ácsorogva próbáltam a hajamat normálisra varázsolni. Ujjaim elvesztek a hullámos tincsek között újra és újra, de azok csak nem akartak a helyükre kerülni. Sóhajtva ráztam meg a fejem. Saját magamról a hátam mögött felfüggesztett csillagképes poszterre vándorolt. Eszembe jutott, mikor Artemis megérintett finom ujjaival… és ebbe beleborongtam. Talán akkor fordult meg először a gondolataim között, hogy milyen bájos lány. Novemberben találkoztunk… hosszú hónapok teltek el azóta, nagyrészt miattam. Végig leveleztük a decemberi betegségemet, majd a januári utamat, mikor Izlandra utaztam egy professzorommal, hogy az északi fényt tanulmányozzuk. Végül pedig februáran rátértünk a megbeszélésre. Megkérdeztem, mikor lesz a következő roxmortsi hétvégéje és március elejére esett. Őszintén szólva már nem is reménykedtem benne, hogy látni akar, de mégis csak úgy alakult.

– Haver, rosszabb vagy, mint egy szűzlány az első randi előtt… – jegyezte meg Mark a hátam mögül.
Éppen az ágyán heverészett és egy regényt bújt. Igen, valami szuperhősökről szóló mugli kötet volt, ami érdekesebbnek bizonyult, mint a könyvtárban ücsörögni vagy hazautazni a szüleihez a hétvégére. Tudtam, hogy nem erről van szó, egy idősebb csaj fűzött már pár hete és amint kilépek az ajtón, az már itt is terem. Reménykedtem, hogy az én ágyamat nem szentségtelenítik meg, legfeljebb Epharmét… az még engem sem zavarna. Amilyen karót nyelt, megérdemelné.
– Te ezerszer többet készülsz, mint én, ha csajozni mész.
Végül elfordultam a tükörtől, miközben a galléromat igazgattam. Egyszerű, fekete darab volt, amin egy-két apró piros minta volt. Felette egy sötét színű, kötött pulcsi volt, ami arra várt, hogy felvegyem kopott, barna szövetkabátomat rá. Már elég meleg volt ahhoz, hogy hanyagoljam a sálat, de azért nadrágból és zokniból egy-egy vastagabb fekete példányt választottam. Barna bakancsomat lepucoltam még az éjszaka, hogy legalább normálisan nézzek ki, mint aki tényleg készült. Ezt ugyanis a hajamból és a sápadt képemből aligha lehetett volna elszűrni.
– Látott már a lány. Tudja, hogy nem vagy egy Adonisz.
Nem esett túl jól, hogy kinevetett, de ezt már megszoktam Marktól. Így egy aprócska sóhajnál többet nem is pazarolva rá, belebújtam a kabátomba és felkaptam a táskámat is a hátamra. Csak ezután nyúltam a szál vörösrózsáért, ami ott pihent az íróasztalomon. Hoppanálva távoztam a szobánkból.

Egy pillanatba és némi szédülős-hányingerbe került, hogy Roxmorts főutcáján találjam magam. Megbeszéltük Artemissel, hogy a Három Seprű egyik hátsóbb részében futunk össze, hanyagolva a már korábban is kivesézett Madame Puddifootot. Nem, mintha engem zavart volna. Mirivel sokszor mentünk oda… azt hiszem, akkoriban minden lánynak az volt a kedvenc helye. Talán azért, mert minden tele pumpáltak szerelmi bájitallal és a randik kimenetele általában sikeres is volt ennek köszönhetően.

Az órámra sandítva tudtam, hogy máris késtem pár percet, úgyhogy kicsit gyorsabbra vettem a lépteimet. Úgy kerülgettem a diáktömeget, mint valami örült, aztán remegő tagokkal löktem be a Három Seprű ajtaját. Hihetetlen meddig húztuk ezt a találkozót, erre még el is késtem… csak reménykedhettem benne, hogy Artemis nem gondolta meg magát vagy nem hiszi azt, hogy nem is akarom látni.
Csak akkor nyugodtam, meg mikor megpillantottam ott várakozni az egyik hátsó asztalnál. Nem tudom, hogy azonnal észrevett-e, nekem mindenesetre ösztönösen akadt meg rajta a szemem. Még csinosabb volt, mint legutóbb. A szívem azonnal hatalmasat rúgott odabent, mintha a lány felé akarna irányítani.
– Szia! – Köszöntem, mikor végre az asztal elé értem. Majd felé hajolva átnyújtottam a rózsát. – Fogadd el ezt bocsánatkérésnek, amiért ennyit késtem…
Megvártam a reakcióját, aztán kihúztam a szemközti széket és leültem. Egy pillanatig némán csodáltam a szép, kék szemeket, a sötétbarna hajat, a szép arcot. A pincér szakított meg ebben persze azzal a kérdéssel, hogy mit hozhat.
– Egy vajsör lesz. Artemis? – Pillantottam a lányra.

Naplózva


Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 03. 19. - 14:38:43 »
+1

to Benedict

Csak pár perce érkeztem, de  fel voltam rá készülve, hogy hosszabb ideig kell várnom Benedictre, hiszen ő azért mégiscsak Heartfordshireből jön ide, de tévedtem. Nem sokkal utánam belépett ő is a Három Seprű ajtaján. Szinte rögtön megéreztem, hogy ezúttal ő az, aki miatt a szekrény tetején trónoló arany főnixmadarat formázó dísztárgy röviden dalra fakad. Szerettem a főnixek hangját, valahogy mindig megmosolyogtatott. Most is így történt, és az, hogy a megérzésem helyesnek bizonyult új barátom érkezését illetően, csak tovább fokozta az örömömet. Őszintén szólva sok mindent volt időm átgondolni az elmúlt hónapok alatt. Voltak napok, amikor azt éreztem, hogy jobb, ha nem erőltetjük ezt a találkozót, mert az csak egy csúnya beégéshez fog vezetni részemről.

Az önbizalomhiányom olyan volt, mint egy bosszantó Disaudio varázslat, ami állandóan zavaróan pusmog az ember fülébe. Úgy sem érdekled igazán, minek töröd magad? De aztán egy-egy levele feledtette velem a kéretlen tanácsadóm hangját. Abban, hogy most itt állt előttem, hónapokkal később újra, az volt a legjobb, hogy végre nem volt lehetőségem a saját gondolataimban elmerülni. Ráfigyelhettem.
– Szia! – mondta a hang, amit már szinte el is felejtettem. Hihetetlen, hogy mennyire csalfa dolog az emberi memória. Vagy legalábbis az enyém. Sokszor a legapróbb részletek is megmaradtak a fejemben több évvel ezelőtti történésekről is, máskor meg - ahogy történt ez azzal a novemberi nappal is, amikor találkoztam Benedicttel - egy-egy apró emlékkép maradt meg csupán. De azok mindennél élesebben égtek bele a tudatomba.

- Szia! - köszöntem én is, roppant kreatívan. Majd meglepve figyeltem fel a rózsára, amit felém nyújtott.– Fogadd el ezt bocsánatkérésnek, amiért ennyit késtem… Elvettem tőle a rózsát és persze ezzel párhuzamosan el is pirultam rögtön. - Köszönöm! - mondtam halkan. Hát ez gyorsan ment. Reménykedtem, hogy ezúttal nem fogok annyiszor elpirulni, mint az előző találkozásunkkor, de erről úgy látszik már az első percben le kellett mondanom. - Nem is késtél ám sokat - folytattam egy picivel már hangosabban. A pincér szerencsére ekkor közbelépett, megkönnyítve, hogy végre levegőt vegyek az izgalomtól. Már akkor is sejtettem, hogy valójában mennyire izgulok, amikor készülődtem a randira, de most esett le, hogy igazából szó szerint görcsben van a gyomrom meg a torkom.

Benedict láthatóan jobban feltalálta magát és már le is adta a rendelést.
– Egy vajsör lesz. Artemis? –
kérdezte tőlem, amire gyorsan én is reagáltam. - Én is azt kérnék. És tudna hozni egy vázát a virágnak?- fordultam a pincér felé, hogy legyen egy kis időm összeszedni magam azután, hogy belenéztem a legszebb zöld szemekbe, amiket valaha láttam. - Na és hogy utaztál? - tettem fel a lehető legbanálisabb kérdést, amit csak lehetett. De hát mit lehet ilyenkor mondani? Amikor levélben már annyi mindent megosztottál a másikkal, élőben viszont már attól is halálosan zavarba jössz, hogy itt ül előtted.
Naplózva


Benedict Destain
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 03. 20. - 19:43:24 »
+1

to; Artemis


2000. március

Még akkor is a pulcsimat rángattam, mikor odaértem az asztalhoz. Meg voltam róla győződve, hogy gyűrötten és szakadtan festek, cseppet sem úgy, ahogyan azt egy randin illene. Az igazat megvallva nem sokszor volt ilyesmire lehetőségem, leginkább akkor, amikor Mirivel járni kezdtünk. Őt nem egyszer cipeltem le magammal a faluba és azt kívántam, hogy majd a háború után éppen itt kérhessem meg a kezét. Még fiatalok voltunk, tudom én, de annyi évet öltöttünk együtt… és annyi ideig voltunk egymás támaszai. Jó lett volna, ha működik. Nagyon jó lett volna.

Megpróbáltam lerázni a kavargó gondolatokat magamról és csak arra koncentrálni, ami előtt állok. Miután belöktem az ajtót, még egyet rántottam a pulcsimon, hogy ne csússzon az övem fölé és ne lógjon ki alól a piros mintás, fekete alapú ing alja. Mélyet szippantva a levegőből, azonnal megéreztem a hamisítatlan vajsörös aromát. Ez a Három Seprű sajátja volt, ahogy a kis rejtett zúgok is a hátsó részen. Nem is tudom, talán ösztönösen indultam meg arra, nem is gondolva bele, hol foglalhatott helyet Artemis.

Fogalmam sem volt egyébként, hogy hány percet késhettem. Azt azonban biztosan tudtam, hogy a hoppanálást is már jóval a megbeszélt időpont után intéztem. Így hát szabályosan végig kellett sietnem a macskaköves úton, félre-félre taszítva a roxfortos diáksereget. De végül is megérkeztem, kissé leizzadva, kissé csapzottan. Örültem, hogy Artemis nem pattant fel és sétált el, ahelyett, hogy megvárjon.
– Nem is késtél ám sokat – mondta.
Úgy sejtettem, csak meg akar nyugtatni… de nem volt részemről túl udvarias. Nekem kellett volna előbb érkezni, hogy már a rózsával az asztalon várjam és leküzdjem a zavaromat. Azt ugyanis nagyon nem sikerült, ráadásul a késés miatt csak még kellemetlenebbül éreztem magam.
– Ezt csak úgy mondod… – válaszoltam és elmosolyodtam. Szerencsére éppen ekkor lépett oda hozzánk a pincér, így a rendelés lefoglalt minket legalább egy pillanatra. Addig volt egy szusszanásnyi idő, amíg nem a kék szemek szépséges csillogását csodáltam s amíg összeszedhettem a gondolataimat. Legutóbb is már egészen sikerült ellazulnom a társaságában… talán azért, mert olyan lágyan érintette meg azt a posztert a falon vagy mert bebizonyította, hogy ő nem csak egy szép lány. Olyan törékeny és érzékeny volt, mint én. Ez pedig mindennél jobban tetszett benne.

– Na és hogy utaztál? – kérdezte. Hirtelen fel sem fogtam, amit mondott. Csak néztem és nem hittem el, hogy egy ilyen lány igent mondott a meghívásra. Azon is csodálkoztam, hogy az elmúlt hónapokban hajlandó volt velem levelezni. Mondhat bármit, gyönyörű volt. A pletykák róla, a neve mind-mind csak egy dolog.
– Ó… hát… – Inkább megköszörültem a torkom és kihúztam magam. – Hoppanáltam, de a falu határába, szóval egy kicsit rohannom kellett, hogy viszonylag időben ideérjek. Eléggé kifulladtam – ismertem el. Zavar pislogással néztem rá, aztán megint elvigyorodtam. Belegondoltam, mi mindent gondolhat rólam és azok nem voltak éppen hízelgő ötletek.
Eszembe sem jutott hirtelen mennyi mindent osztottam meg vele a levelekben… pedig azok után már igazán nem volt okom zavarba jönni. Minden apróságot elmondtam neki. Még azt is, hogy mosáskor találtam egy fél pár lilazokni a szennyesem között és az biztosan nem az enyém volt, mert csak szürke, kockás darabokat hordok. Már csak egy hajszál választott el attól, hogy az alsógatyáim titokzatos világába is beavassam… lényegében nem volt szégyelni valóm előtte. Nagyon megkedveltem ezt a lányt.
– Könnyen idejutottál? Akkor tömeg van a Főutcán, hogy úgy kellett félre löknöm az embereket. – Nevetgélve beszéltem. Próbáltam elnyomni magamban az idegességet, de nagyon nehezen ment.

Hamarosan megérkezett a vajsörünk és a vázának nevezett öblös, magas kancsó, amiben az aljában volt némi víz. A pincér biccentve távozott, mikor megköszöntem a kedvességét. Aztán megint szemben találtam magam a világ legszebb kék szemeivel.
– Nagyon szép vagy ma… – próbáltam bókolni, hogy legalább az a helyén legyen. – Én bezzeg tiszta nyúzott vagyok. Nézd meg ezeket a karikákat, alig aludtam valamit. Szokás szerint dolgoztam az éjszaka.
Gondoltam mesélek neki, hátha az megtöri a jeget. Azt akartam, hogy úgy beszélgessünk, mint a kollégiumban, mikor már sikerült mindkettőnknek viszonylag ellazulnia. Igaz én is sokat változhattam az elmúlt hónapokban. Sokkal több emberrel kellett beszélnem, éreztem, hogy szétszórtabb vagyok, mint akkor, ráadásul a nyakamon volt egy halom feladat és vizsga. Ez pedig az állandó kapkodásomon is egyértelműen érződött.
Felemeltem a poharamat, hogy koccintsunk. Aztán egy nagyot kortyoltam belőle.

Naplózva


Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 03. 21. - 14:30:23 »
+1

to Benedict


Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, amikor Benedict kissé megviselt arcára néztem, és befogadtam bocsánatkérő mosolyának látványát.
– Ezt csak úgy mondod… – mondta teljesen normális hangszínen. Hát persze, hiszen csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy nem tudok értelmesen megnyilvánulni élőben.
– Ó… hát… Hoppanáltam, de a falu határába, szóval egy kicsit rohannom kellett, hogy viszonylag időben ideérjek. Eléggé kifulladtam – vallotta be, aztán cukin elvigyorodott. Nem voltam felkészülve arra, hogy az egész találkozó egy ugyanolyan érzelmi hullámvasút lesz, mint a múltkori. Akkor is beletelt némi időbe, mire sikerült feloldódnom a társaságában, és hiába hittem, hogy ezt most megúszom, egyelőre mégsem tűnt úgy.

A levelekben annyival egyszerűbb volt megnyílnom neki... leírni azt, hogy mennyire bánt, hogy még mindig elképesztően nehéz a vérfarkasok életviteléről és gondolatairól információt gyűjteni, mert ez a mai napig tabutémának számít még a roxforti könyvtárakban is. Az egyik zárolt részlegben lévő könyvhöz is csak Salamander professzor segítségével juthattam hozzá. És ahogyan én avattam be őt a saját életembe, úgy osztott meg ő is velem fontos érzéseket, gondolatokat... néha a leghétköznapibb dolgokat, mint egy eltévedt zoknit a szennyesében, néha viszont olyasmit, hogy mi zavarja őt a tanáraiban vagy a csoporttársaiban. Olyan volt, mintha már nagyon jól ismertem volna, és most mégis úgy éreztem, hogy egy láthatatlan fal húzódik kettőnk között. Persze meglehet, hogy ezt csak én képzeltem be.

– Könnyen idejutottál? Akkor tömeg van a Főutcán, hogy úgy kellett félre löknöm az embereket.
- Nekem nem tűnt fel a tömeg... bár őszintén szólva egyáltalán nem is figyeltem az embereket - vallottam be zavartan. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy ezek után miről is fogunk beszélgetni. Az időjárásról? Vagy arról, hogy mit reggeliztünk ma? Mondjuk ez az én hibám, hiszen én kérdeztem meg, hogy hogy utazott...Mielőtt teljesen kétségbe estem volna, szerencsére megérkezett a kancsó és a vajsöreink. A rózsát gyorsan biztonságba helyeztem a rögtönzött vázában, és azt kívántam, bárcsak magamat is ilyen könnyen le tudnám hűteni egy kancsó vízzel.
– Nagyon szép vagy ma… – hagyták el Benedict ajkait a nem várt szavak. Azonnal elvörösödtem, és mint akit rajtakaptak valamin, úgy válszoltam.
- Köszönöm.... - mosolyodtam el azért ösztönösen. Nagyon jól esett, amit mondott, már egy pillanatra elhittem, hogy talán sikerülhet jól is ez a randi. – Én bezzeg tiszta nyúzott vagyok. Nézd meg ezeket a karikákat, alig aludtam valamit. Szokás szerint dolgoztam az éjszaka.
Nehezemre esett ugyan, de erőt vettem magamon, és őszintén kimondtam, amit gondoltam.
- Szerintem nagyon is jól nézel ki... - néztem rá tagadhatatlanul meleg tekintettel, és még mindig rózsaszín pírral az arcomon. Nem tűntek fel a karikái eddig, viszont azt azért észrevettem rajta, hogy sápadt. De valahogy neki még ez is jól állt.

- Tényleg sokat dolgoztál az elmúlt hónapokban... Most min dolgozol? Befejeztétek már az izlandi út kutatásainak összegzését a professzoroddal? - kérdeztem kíváncsian. Most már egy fokkal sikerült feloldódnom, így, hogy valami olyasmiről kérdeztem őt, amiről a levelekben is szó esett. Jó lett volna egy olyan térbe hopponálni magunkat, ahol például telepátiával tudtunk volna kommunikálni, vagy ahol azonnal írásban jelenik meg, amit mondani akaruk egymásnak, a test zavarbaejtő "tünetei" nélkül. Az ember néha annyira kiszolgáltatott tud lenni annak a purhüvelynek, amit testnek hívnak. Amin néha még uralkodni sem igazán lehet. Tűnődésem közben Benedict koccintásra emelte a poharát, amit egy kis félmosollyal viszonoztam, majd nagyot kortyoltam az italból. Egy részem legszívesebben elmenekült volna, most azonnal, vissza a hugrabugos hálótermembe, a másik részem viszont a világ minden kincséért sem mozdult volna el innen.
Naplózva


Benedict Destain
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 03. 30. - 18:00:37 »
+1

to; Artemis


2000. március

Már majdnem elfelejtettem, milyen jó is Artemis társaságában. Nem is tudom, megvolt a levelek hangulata, de vele szemben ülni, érezni az illatát, egészen más volt. Szinte idézte azt a kollégiumi napot, hiába az én ruháimban, zavartan ücsörgött az ágyam szélén. Ez most semleges terület volt, így talán én sem éreztem magam annyira szerencsétlennek. Sőt, egészen kezdett hétköznapivá válni a hangulat, mikor elpanaszoltam neki, hogy megint egész éjszaka dolgoztam.
Korán reggel is láttam a tükör előtt ácsorogva, hogy milyen fekete karikák húzódnak a zöld szemek alatt. Reméltem, hogy egy üdítő arcmosás majd elegendő lesz, hogy kicsit felrázódjak. Közel sem volt az, de nem érdekelt. Vagy így vagy úgy, de látni akartam Artemist. Előbb kellett volna meghívnom, hiába foglalt le annyira a munka. Már az is meglepett, hogy egyáltalán ennyi várakozás után, hajlandó volt velem eljönni egy igazi randira.

– Szerintem nagyon is jól nézel ki... – Láttam, ahogy kicsit elpirult. A szemében azonban ott volt az a kellemes, meleg csillogás, ami pillanatok alatt gyorsabb ritmusra ösztönözte a szívemet. Meglehet az én szeplőim alatt is pirossá vált a bőr, talán egy kicsit megremegett a kezem is, ezért azt rejtegetve, ügyetlenül dobolni kezdtem az asztal lapján.
– Köszi… – válaszoltam kissé remegő hangon, majd váratlanul elvigyorodtam zavaromban. Felemeltem a kezemet, hogy a tarkómnál a hullámos tincseim közé fúrjam az ujjaimat és kissé zavartan megvakarjam a fejbőröm. Nem viszketett, egyszerűen csak szükségem volt valami pótcselekvésre, mielőtt még valami leverek az asztalról.
Hálásan mosolyodtam el, mikor Artemis elterelte a szót arról, hogy ki mennyire néz ki jól azon a napon. Az igazat megvallva órákat tudtam volna dicsérni a szépségét vagy éppen csak áhítattal figyelni őt a csinos ruhájában, a kicsit erősebb színűre festett ajkakat. Nem is tudtam, hogy ennyire hiányozhat valaki olyannak a társasága, akivel addig csak egyszer találkoztam.
– Tényleg sokat dolgoztál az elmúlt hónapokban... Most min dolgozol? Befejeztétek már az izlandi út kutatásainak összegzését a professzoroddal?
Közben a poharaink ünnepélyesen összekoccantak. Nagyot kortyoltam a kellemes, kissé krémes italból. Könnyedén rám talált az italból áradó melegség. Ezt mindig szerettem itt a Három Seprűben, főleg télen. Mostanra már persze jobb idő volt, de azért még fújdogált a hűvösebb szél, így kifejezetten jól esett megízlelni az italt.
– De régen ittam vajsört itt… – mosolyodtam el. – Hát, már majdnem minden munkát lezártunk a megfigyelésekkel kapcsolatban. Egy végső jelentést kell még írnom, amit a professzor aláír és leadunk az egyetemen, meg a kutatóközpontban. – Meséltem olyan lelkesedéssel, hogy szinte magamra sem ismertem. Azért lehetett mindig olyan jó téma a munka, meg a tanulás, mert ezekben voltam jó egyedül. Semmi más nem feküdt úgy, mint a távcső előtt való ücsörgés, az állandó olvasás. Én nem az az akadémiai tanuló voltam, akit minden este a kocsmában vagy a kávézókban lehetett megtalálni. Én keményen dolgoztam. Nekem senki sem fizette ki a lakhatásomat, pláne nem az apám, akinek az akaratával lényegében szembementem, majd megszöktem otthonról.

Lettem a poharamat az asztalra, hosszú ideig a maradék italt bámultam. Csak ezután emeltem a tekintetem Artemisre. A kezemet az asztallapon előre toltam, hátha meg tudom érinteni az ujjai hegyét legalább.
– És a Roxfort milyen? – kérdeztem. – Sokat kell tanulnod? Most már azért eléggé közelednek a vizsgák.
Már majdnem el is mosolyodtam, sőt tenni készültem egy újabb mozdulatot, hogy jobban megfogjam a lány kezét, mikor közénk férkőzött egy ismerős illat. Túl ismerős, túl finom volt. Azonnal tudtam, hogy Miranda a közelben van.
– Beni? – Máris meghallottam ahogy az állandóan használt becenév rám talál, valahonnan a hátam mögül. Aztán jött a cipősarkának kopogása és hamarosan, egy puha, fehér kéz landolt az asztalunk sarkán. Alig mertem felnézni. Nem akartam látni a szőke hajat, a babaarcot, a kék szemeket… mégis rápillantottam. Szokás szerint csinos volt.
– Beni! – lelkesebben mondta ki a nevemet. Ujjai finoman a hajamba simítottak. – Hát te mit keresel itt?
– Artemisszel találkoztam. – Nyögtem ki nagy nehezen és a szemben ülő lányra mutattam. – Artemis, ő Miranda. Az én volt…
– A volt barátnője. – Nyújtotta máris a lány felé a kezét. Belőlem csak egy hangos sóhaj szakadt ki, szinte rettegtem, hogy most teszi tönkre a randit, Artemis felpattan és nem látom többé. Miri képes lett volna rá. Mindig is féltékeny típus volt, csak azokat a lányokat tűrte meg körülöttem, akik a legjobb barátnői voltak.
Naplózva


Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 04. 01. - 17:02:51 »
+1

to Benedict

Teljesen összeszedetlennek éreztem magam, erősen dobogni kezdett a szívem, ahogy észleltem Benedict elpirulását, mikor megköszönte a bókomat. Az első találkozásunk más volt… hiszen akkor véletlenül futottunk egymásba, akarom mondani a könyvei a kávémba, most viszont mindketten szándékosan akartunk találkozni. Nagyon furcsa volt, hogy itt ül velem szemben, és láthatóan őt sem hagyja hidegen a jelenlétem. Jól jött, hogy dobogni kezdett az asztalon az ujjaival, ez elvonta a figyelmemet arról, hogy túlreagáljam a tényt, hogy kettesben vagyunk. Ahogy kihozták az italokat, koccintottunk, és én is belekortyoltam a vajsörbe. Mindig is imádtam az ízét, ami egyszerre volt édes és kesernyés… pont olyan volt, mint az érzés, amikor Benedicttől kaptam levelet. Örültem minden egyes sornak, de valamiért folyton azt éreztem, egyszer majd nem ír többet.

– De régen ittam vajsört itt…Hát, már majdnem minden munkát lezártunk a megfigyelésekkel kapcsolatban. Egy végső jelentést kell még írnom, amit a professzor aláír és leadunk az egyetemen, meg a kutatóközpontban. Figyelmesen hallgattam, ahogy a munkájáról beszélt, és átragadt rám a lelkesedése. - Ez szuper, akkor már nincs sok hátra – mosolyogtam rá. Őszintén felnéztem rá, amiért ilyen keményen tanult és dolgozott az álmaiért. Egyszer majd, ha felvesznek a Mandragórára, én is ilyen munkamorállal szerettem volna hozzáállni. Elvégre nagyon kiváltságos dolog a Roxfort után továbbtanulni, érthető, hogy Benedict ennyire megbecsüli. Pláne így, hogy egy ilyen fontos ügyet kutat, ami mindannyiunkat érint. Váratlanul ért, ahogyan Benedict ujjai az enyéimet érintették. Éreztem, ahogy melegség járja át az ujjaimon keresztül az egész testemet. A vajsör hatása egyáltalán nem volt ehhez fogható.

– És a Roxfort milyen? – kérdezett ő is tőlem. – Sokat kell tanulnod? Most már azért eléggé közelednek a vizsgák.
- Igen, elég sokat kell… és közben elkezdtem a szabadidőmben is kutatni egy témát, úgyhogy pörgősek a napok – meséltem, majd kortyoltam még egyet, hogy megnedvesítsem a torkomat, ami valami furcsa oknál fogva állandóan kiszáradt, mióta Benedict megjött. Ekkor egy ismeretlen női hangra lettem figyelmes, ami Benit szólította. Mindössze egy pillanatba telt, amíg megláttam a lányt, és felfogtam, hogy ő az, akit a kollégiumi szobájában láttam… Még gyönyörűbb volt, mint a képen. Tökéletesen besütött, szőke tincseivel és égszínkék íriszeivel egy véla szépségével vetekedett. Az alakja egyszerűen leírhatatlan volt, a legszebb darázsderék volt az övé, amit valaha láttam, és gazella hosszúságú lábai mintha soha nem akartak volna véget érni…

– Beni! Hát te mit keresel itt? – kérdezte a lány, aki legszörnyűbb rémálmaimból termett itt előttünk. Közben azt is észrevettem, ahogy lazán beletúrt Benedict hajába. Menten éreztem, hogy elsüllyedek, és zavaromban csúnyán félrenyeltem még a vajsört is. – Ööm…khmm – kezdtem olyan erős köhögésbe, hogy pár hosszú pillanatig eltartott, mire sikerült abbahagynom és levegőt vehettem. De ez a levegővétel sem hozott feloldozást.
– Artemisszel találkoztam –reagált Benedict, láthatóan lefagyva.– Artemis, ő Miranda. Az én volt…
A volt barátnője - kapcsoltam egyből gondolatban.
– A volt barátnője – mutatkozott be Miranda, mire hallottam, ahogy Benedict felsóhajtott.
-   Öööö… Szia – nyögtem ki nagy nehezen, megrázva a felém nyújtott kezet. Selymes bőre, tökéletesre manikűrözött keze sem kerülte el a figyelmemet. Az egész jelenet szürreálisan lelassult, még arra is volt időm, hogy az illatán eltűnődjek. Ismerős volt valahonnan, mintha Mel néni használt volna hasonló parfümöt régebben.
-   Artemis, Artemis… - gondolkodott fennhangon a lány. - Nahát, te nem az a vérfarkas-lány vagy? - csicsergett tovább a szőke teremtés. – Beni – csóválta meg mosolyogva a fejét Miranda, közben megsimogatva randipartnerem vállát is. - Te mindig is az elesettek védőszentje voltál, de ez azért még tőled is túlzás egy kicsit – nevetett fel a nem is evilági tünemény, málna színűre festett ajkaival, ami tökéletesen passzolt vékony, tavaszi kabátjához. Ahogyan Benedictre néztem ebben a pillanatban, végleg eltűnt belőlem a lélekjelenlét.

Hirtelen valósággá vált minden, ami miatt annyira rettegtem ettől a találkozótól. Már akkor is iszonyatosan rosszul éreztem magam, amikor Benedict szobájában megláttam a fényképet erről a lányról, de akkor még próbáltam a rossz érzéseimet elhessegetni buta kifogásokkal. Most viszont itt volt ez a hús-vér istennő, akit Benedict nem tudott csak úgy lefordítani, mint a képkeretet a szobájában.
Egyszerűen el akartam tűnni innen, semmi más nem számított ebben a pillanatban. Még Benedict sem. Nem tehettem róla, ez így egyszerűen túl sok volt nekem.
-   Ne haragudjatok, de eszembe jutott, hogy muszáj gyorsan befejeznem egy házidolgozatot – pattantam fel, miközben szomorúan, búcsúzkodóan Benedictre néztem. Aztán megindultam az ajtó felé, még mielőtt a szememben egyre növekvő könnycsepp a szemük láttára gördült volna ki az arcomra. Ahogy kiléptem az ajtón, kétségbeesetten próbáltam meg átvergődni magam a tömegen, azon imádkozva, hogy senki ne állja utamat. Közben éreztem, ahogy az első könnycseppet egész pataknyi készült követni.
Naplózva


Benedict Destain
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 04. 07. - 07:42:14 »
+1

to; Artemis


2000. március

Csendesen bámultam végig Miranda karcsú alakján, a szőke tincsein. Hirtelen alig fogtam fel, hogy valóban ott van mellettem és ez az illat tényleg az, amit annyiszor vontam közelebb magamhoz. Úgy szerettem az arcomat a puha hajszálak közé nyomni és mélyet szippantani azok édes illatából… most viszont minden porcikám arra várt, hogy eltűnjön és kettesben lehessek Artemisszel. Még sem mertem kibökni, hogy „akkor szia.” Egyszerűen annyi közös emlékünk volt Mirivel, hogy úgy éreztem nagy hiba lenne őt megbántanom… nem is tehettem volna meg. Még ott égett lelkiszemeim előtt a jelenet, ahogy halálfalók voltak a nyomunkba, ő pedig csak bújt és bújt a karjaim közé, attól rettegve, hogy most majd lecsapnak rá. Minden izmom megfeszült, annyira meg akartam védeni és annyira tudtam, hogy képtelen lennék rá. Sosem voltam tehetséges varázsló. Gyakorlatban állandóan ügyetlenkedtem, nem egy párbajszakkörről is sérüléssel távoztam még a roxfortos éveim alatt.

Lesütöttem a szememet, hogy megpróbáljam összeszedni a gondolataimat és ne tereljék el a figyelmemet a szőke tincsek vagy éppenséggel Artemis szépséges kék szemei. Ötletem sem volt, hogyan keveredhetnék ki jól egy ilyen helyzetből… ezért is voltam olyan hálás a partneremnek, mikor legalább köszönt Mirandának. Azt reméltem, hogy innentől majd minden a normális mederben haland és az ex-barátnőm egy pár tiszteletkör után végre távozik.
– Artemis, Artemis… – Na, körülbelül ezen a ponton már sejtettem, hogy nagyon nem jó dolgok fognak következni. Ismertem Mirandát. Ha ő így elnyújtotta a szavakat, akkor éppen megsérteni próbálta azt, akivel beszélgetett. Velem sosem volt ilyen, de lányokkal igenis gyakran viselkedett így. Leginkább olyanokkal, akikkel valamilyen furcsa módon rivalizált, csakhogy én  ezt sosem értettem.
– Nahát, te nem az a vérfarkas-lány vagy? – kérdezte, aztán éreztem, hogy engem néz azokkal a mindent átható kék szemeivel. – Beni. Te mindig is az elesettek védőszentje voltál, de ez azért még tőled is túlzás egy kicsit.
És nevetett… és nevetett. Ezt nem kellett volna. Tudtam, hogy ezen a ponton válik sokká ez az egész. Még bennem is összetört valamit, nem hogy szegény lányban.
– Miranda, ne! – Sziszegtem felé. A tekintetem persze nem is az ő arcára tévedt, hanem Artemisére. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát. Tudtam, hogy ez neki gyengepont. Nem is értem, hogy Miri honnan tudta ezt… bár nyilván emlékezett rá még a roxfortos időkből… velem ellentétben.

– Ne haragudjatok, de eszembe jutott, hogy muszáj gyorsan befejeznem egy házidolgozatot.
Olyan hirtelen pattant fel Artemis, hogy arra nem tudtam felkészülni. Már ment is el az asztalunk mellett, láttam, hogy könnyesek a szemei… de mire felpattantam, már régen távolabb lépetett.
– Ezt most miért kellett? Szakítottál velem, Merlin szerelmére! – Mordultam Mirandára, de nem vártam meg a válaszát. Elléptem az asztalunktól és rohantam Artemis után – ki a Seprűből –, hogy még időben megfogjam a karját és magam felé fordítsam. Nem zavart, hogy könnyesek a szemei. Férfi létemre, én is szoktam sírni és azt hiszem, ez legalább annyira természetes dolog, mint a nevetés. Ki kell jönnie azoknak a könnyeknek, ha az ember elszomorodik valamitől.

– Sajnálom… – Suttogtam és az arcát a tenyereim közé fogtam. Finoman pusziltam meg a szeme alatt, hogy lecsókoljam róla a könnycseppeket. – Ne foglalkozz vele, kérlek… kérlek…
Megpróbáltam a szemeibe nézni a lehető legbiztatóbban, de nem voltam benne biztos, hogy ez elég lesz. Miri tökéletesen az érzéseibe taposott. Ő már csak ilyen.
– Kérlek… – Ismételtem meg újra még halkabban az utolsó szavaimat.
Naplózva


Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 04. 08. - 11:21:35 »
+1

to Benedict


Miranda nevetése közben eljutott ugyan az agyamig, hogy Benedict megpróbált megvédeni, de ha lehet, ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Hányszor lesz még olyan, hogy mások lesajnáló tekintetét érzi magán, ami nap, mint nap maró savként folyt végig rajtam, akárhányszor a Roxfort falai között jártam. Hányszor lesz kénytelen lenyelni a gúnyos szavakat, amikből most csak ízelítőt kapott. És mindezt csakis miattam...Miközben nevetett, Miranda fájdalmas pillantást vetett a rózsára, amit Benedicttől kaptam. Muszáj volt kiszabadulnom, hogy magam mögött hagyjam az élet által rémisztő tökéletességgel leképezett félelmeimet. Ahogy átvágtam a Három Seprűn, folyamatosan az a kép kísértett belül, ahogy Benedict Mirandára nézett. Úgy éreztem, ezzel a kötelékkel, ami tagadhatatlanul kialakult benne a lány felé, sosem fogok tudni versenyezni.

Még egy szót sem beszéltünk arról, hogy igazából milyen is volt ez a kapcsolat, és miért ért véget, sőt, kimondva még a létezéséről sem tudtam. Utóbbi az én hibám volt, mert egyszerűen féltem rákérdezni a levelezéseinkben arra, kit ábrázol a kollégiumi szobájában látott képmás. Annyira haragudtam magamra, amiért nem mertem szembenézni azzal, hogy mennyire fontos lehet számára ez a lány, ha a szobájában is helyet kapott a fényképe. A másik, ami miatt iszonyatosan nyomorultul éreztem magam, az volt, hogy saját magam mellett őt is ilyen helyzetbe hoztam. Pedig előre sejtettem, hogy hiba Roxsmortsban találkoznunk... hiszen egy szabad hétvégén állandóan tele a falu roxfortos diákokkal, akiknek nagy része tudja, ki vagyok. Ahogy élőben megpillantottam Mirandát, bevillant, hogy talán láttam is már őt a Roxfortban. Felettem járhatott pár évvel, és már akkor is zavarbaejtően gyönyörű volt.

Könnyeim gondolataim tükreként folytak végig az arcomon, ahogy próbáltam utat törni magamnak a tömegben. Ekkor váratlanul megéreztem Benedict érintését a karomon... Lassan fordultam felé, miközben megállíthatatlanul zokogtam.
– Sajnálom… – suttogta lágyan. – Ne foglalkozz vele, kérlek… kérlek…
Ahogy keze hozzáért az arcomhoz, szinte elektromos ütésként esett le, mi is fájt valójában nekem. - Még mindig szereted - hagyták el ajkaimat a szavak, amik belül égetően mardostak. Sós könnyeim közben hazataláltak szemem alá lehelt csókjában, és ahogy ránéztem, egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat. Zöld íriszei most olyan tiszták és misztikusak voltak, mint két világűrben lebegő égitest.

– Kérlek… – szakadt ki belőle szinte hangtalanul megint. Nem értettem, miért...miért jött utánam, miért akart velem találkozni és miért írt nekem leveleket, amikor a lelke mélyén még ezt a tökéletes lányt szerette. Valami mágnes mégis felé vonzotta ajkaimat, hogy finoman belecsókoljak a tenyerébe. Hálás voltam neki, amiért utánam jött, hálás voltam, amiért törődött velem, mégha nem is értettem, miért tette. Ahogy a tömeg haladni próbált körülöttünk, valaki véletlenül közelebb lökött hozzá. A mellkasához simulva éreztem szíve megnyugtató dobogását, amiből pár hosszú pillanat alatt erőt merítettem. Könnyeim lassan elapadtak, ahogy mélyeket lélegeztem...Magamba szívtam ezt a keserédes érzést, hogy sose felejtsem el. Aztán a szemeibe nézve kimondtam.
- Látod? Nem akarhatsz velem lenni.
Naplózva


Benedict Destain
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 04. 17. - 15:46:24 »
+1

to; Artemis


2000. március

Az utcán eltalált a hűvös szellő. Hiába volt már egészen kellemes meleg, éreztem, amint végig simít az arcomon. Kirázott tőle a hideg egy pillanatra, de nem számított ez. Csupán egyre gyorsabban szedve a lábamat igyekeztem utat törni magamnak a tömegben Artemis felé. Nem tudom, mi változott meg bennem mostanában, de mintha elfelejtettem volna azt a félénk fiút, aki voltam. Állandóan harcoltam valamiért, hol az igazamért, hol pedig valakiért. Már a háború alatt is folyamatosan küzdöttem, hogy magaménak tudjam Mirandát, hogy ne kapjanak el minket a halálfalók. Most pedig azért kellett küzdenem, hogy Artemis ne sírjon és ne érezzen csalódottságot miattam.

A tenyerembe fogva az arcát, éreztem a meleg könnyek nedvességét. Finoman, lehunyt szemmel csókoltam le azokat róla. Nem akartam, hogy sírjon, nem akartam, hogy miattam érezze magát ennyire borzalmasan. De a szavai nagyon szíven találtak.
- Még mindig szereted.
Nem értettem, miért hiszi ezt. Nem adtam rá okot, még csak nem is néztem úgy Mirandára. Az egyetlen mementója a kapcsolatunknak az kép volt az íróasztalomon róla. Azt is lehajtottam, amikor megismertem Artemist és ez azóta sem változott. Sokáig úgy éreztem, hogy szeretem és kapaszkodtam az emlékébe. Az a ragaszkodás nemvolt több, mint hosszú évek megszokott állapota utáni vágyódás. Az volt az én biztonságom. Valójában azonban már képes lettem volna úgyis leélni egy életet, hogy ő nincs benne.
- Miért nem bízol bennem? - kérdeztem a szemeibe nézve. Nem akartam már több titkolózást, semmit. Csak szerettem volna, ha kiolvassa a tekintetemből. Én nem véletlenül jöttem ma el, nem véletlnül hoztam neki azt a rózsát. Nem érdekeltek ezek a dedós csúfolódások, amivel megkörnyékezik.

Az apró kis puszira a tenyeremben, a szívem nagyot dobbant. Nem tudom, miért de addig pontig attól tartottam, hogy nem is én nem akarom ezt az egészet, hanem Artemis. Már nem akartam csalódni. Elég volt az, amit Miranda csinált velem. Ok nélkül elhagyott és ez megijesztett engem.
Persze valaki meglökte a lányt, így még közelebb került hozzám. Én pedig gondolkodás nélkül körbe fontam a karjaimmal, hogy megvédjem a többi roxfortos tömegében. Nem szorongattam, éppen csak annyira öleltem, hogy tudja, velem biztonságban van. Megvártam míg megnyugszik. Időnként végig simítottam a hátán is.
- Látod? Nem akarhatsz velem lenni. – Mondta kisvártatva, végre a szemeimbe nézve.
Éreztem, hogy egészen megnyugodott, de nem tudtam elmosolyodni még. Az egész hatása alá kerültem és nem azért, mert zavart, amiket rá mondanak. Egyszerűen csak féltem, hogy minden találkozásunknak sírás lesz a vége és megpróbálja magával elhitetni, hogy azért nem lehetünk együtt, mert ő ilyen meg olyan. Holott nem is igaz ez az egész. Ő mindössze egy tizenhét éves lány, aki túl sokat engedett a társai rosszindulatának.

- Artemis… - Csitítani próbáltam. Egyszer még végig simítottam az arcán is, aztán hátrébb léptem tőle, hogy végig nézzek rajta. Olyan gyönyörű volt a kék szemeivel, a sötét hajával. Tetszett, hogy találkozásunkra kicsinosította magát. Én is megpróbáltam, de nekem fele annyira sem sikerült jól, mint neki.
- Igazából csak egy kérdés fontos, hiszen én a magam részéről tökéletesen tisztában vagyok azzal, amit akarok. - Kezdtem bele. Ki akartam mondani azt, amitől tartok még akkor is, ha félek kicsit a válaszától. - Az a kérdés, te akarsz-e bárkivel is lenni és az lehet-e én.
A szemébe néztem. Az utolsó két gondolata ugyanis arra épült, hogy ellökjön magától. Ez pedig borzasztóan rossz érzés volt.
Naplózva


Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 04. 18. - 15:13:11 »
0

to Benedict

Láttam, hogy a lelkébe gyalogoltam azzal a mondattal, amiről pedig őszintén azt gondoltam, igaz.... mikor Mirandára nézett, azt olvastam ki a tekintetéből, mennyire különleges helyet foglal el még mindig a szívében. Arra nem gondoltam, hogy ez csak annak a megannyi - mindkettejük élete szempontjából - kulcsfontosságú emléknek szól... azt hittem, a melegség a szemében valós, még élő szerelmet tükröz. Most viszont, amikor megláttam a fájdalmat a tekintetében, elbizonytalanodtam... hiszen miért fájna neki ennyire, amit mondtam, ha valóban igaz lenne? Mérhetetlenül elszégyelltem magam, hogy így megbántottam. Kegyetlen hóhérnak éreztem magam, aki keményen lesújtott Benedict érzéseire. Akárhogy is, ez így nem volt jól... helyre akartam hozni a dolgot, de még nem volt erőm hozzá. Nem éreztem magam méltónak rá. Ekkor tette fel a kérdést Benedict, amire talán még én magam sem tudtam a választ.

- Miért nem bízol bennem?
Szavakkal nem is bírtam kifejezni, mennyire sajnálom az előbbi mondatomat... ezért próbáltam inkább a tenyerébe adott puha csókkal helyrehozni a helyrehozhatatlant, amennyire lehetett. Tudtam, hogy valahányszor találkozunk majd, mindig megkeserítem az életét az örökös bizonytalanságaimmal... és leküzdeni próbált önutálatommal, ezért adni akartam neki egy esélyt, hogy meggondolhassa magát, és még most forduljon sarkon, amíg nem késő.
Ezért mondtam neki, hogy nem akarhat velem lenni. Épeszű ember nem akarhatott egy olyan lánnyal lenni, aki ilyen irracionálisan reagál egy volt barátnő felbukkanására... és hát igen, kényelmetlen beszólására. Éreztem, hogy Benedict is érzékeny lélek, akinek egy sokkal stabilabb lelkivilágú társra lett volna szüksége, nem pedig olyanra, aki lehúzza, és akit még neki kell állandóan támogatnia, összeszednie a földről, és letörölni a könnyeit. Neki inkább olyasvalakira lett volna szüksége, aki mellett békére lelhet, megnyugodhat, és akit nem kell oltalmazni és megmenteni.

Szégyelltem magam, hogy nem volt erőm elrohanni, így megkönnyítve neki a döntést, majd végsősoron az életét is.
Az igazság az volt, hogy úgy vágytam az érintésére és a szerelmére, mint száraz sivatagi kaktusz egy csepp esőre... iszonyatosan szomjaztam rá, és bűntudatom volt emiatt. Elmondani nem tudom, mennyire jól esett, ahogy átölelt, ahogy végigsimított a hátamon, és ahogy hozzáért az arcomhoz, miközben a nevemen szólított. Beleremegtem. Azok után, amiket mondtam, már rég faképnél hagyhatott volna, ő mégis ott állt és a szemembe nézve próbált meg hatni rám.
- Igazából csak egy kérdés fontos, hiszen én a magam részéről tökéletesen tisztában vagyok azzal, amit akarok - mondta meglepően elszántan. Eddig talán csak a munkájáról hallottam ilyen határozottsággal beszélni, másról nem. Ettől a magabiztosságtól valahogy én is megnyugodtam. Hirtelen valóban hinni kezdtem a szavainak és a tekintetének. Úgy, ahogy talán még soha senkinek.  

- Az a kérdés, te akarsz-e bárkivel is lenni és az lehet-e én - még mindig mélyen a szemembe nézett, amire valahogy ösztönösen megindultak a kezeim felé. Szelíden megérintettem mindkét kezét kívülről és finoman megszorítottam őket... szerettem volna ezzel az érintéssel átadni azt az érzést, amit iránta éreztem...majd ha engedte, ujjaimat is az ujjai közé fúrtam.
- Sajnálom, amit mondtam.... - csóváltam a fejem szomorúan. - Annyira hülye vagyok.... nem akartalak megbántani - néztem ragyogó zöld szemeibe őszinte megbánással a tekintetemben.
- Tudod, nekem nagyon nem mennek ezek a dolgok - folytattam bűnbánó félmosollyal az arcomon.
- De... én is jól tudom, hogy mire, vagyis kire vágyom... - sóhajtottam kissé megremegve. - Rád.
Csak három betű volt, mégis elképesztően jól esett kimondani. Tizenhét voltam, és még soha, senkinek nem mondtam ilyet... éppen ezért nagyon is komolyan gondoltam.

Naplózva


Benedict Destain
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2019. 04. 26. - 18:27:27 »
0

to; Artemis


2000. március

Nagyon szerettem volna, ha Artemis bízik bennem. Miranda óta egyetlen lány sem érdekelt így. Még is, ott állva a hűvös tavaszi szélben, ami megborzolta a hajamat és libabőrössé tette a nyakamat és az őt simító kézfejemet, úgy éreztem, már nem fogom sokáig bírni ezt. Nem kellett volna sem magának, sem nekem bemagyaráznia, hogy nem akarhatok vele lenni. Miért is lenne így? Engem már régen nem érdekeltek az olyan gyerekes pletykák, amik a Roxfortban szoktak szárnyra kelni. Előfordult már sokakkal és mindegyikük túlélte, megtalálva helyét a felnőtt világban. Azt hiszem velem is ez volt… az iskolában nem voltam több egy okostojásnál, aki csak ücsörgött a könyvei felett. Most pedig nagyon is úgy tűnik, hogy ez kifizetődött és lesz belőlem valaki előbb-utóbb.

Lehet, hogy nem kellett volna annyira sarokba szorítanom. Csakhogy már nem akartam tovább nézni a könnyes szemeket, amikben ott ült az a csillogás, azt tükrözve, mennyire el akar taszítani magától. Azt akartam, hogy komolyan vegyen… ha nem akar, hát mondja meg, nem erőltetném egy percig sem. Nem voltam az a típus. Persze fájt volna, mégis nagyot nyelve, letörölve a kibuggyanó könnyeket, túl tudtam volna lépni. Nem azonnal, nem is egy nappal később, de az én életem is haladt volna tovább, ahogy az övé is, ha istenveledet mondva elsétáltunk volna egymás mellett.
Az érintése azonban másról árulkodott, mint a szavai. Hirtelen, egy pillanatra úgy éreztem, mintha minden kétség szerte foszlana. A tenyere kellemesen meleg volt, az ujjai pedig olyan erővel simultak az enyém közé, mintha már abban benne lett volna valamiféle vallomás. Azonnal tudtam, mit érez és szavak nem voltak többet, ijedt, üres fecsegésnél, amit talán csak megszokásból mondott.

- Sajnálom, amit mondtam.... - A hangja még mindig szomorú volt, ahogy fejcsóválva közölte a tényeket. -  Annyira hülye vagyok.... nem akartalak megbántani.
A tekintetünk is találkozott végre. Volt ebben valami sokkal megnyugtatóbb, mint korábban, amikor egy más fajta fény csillant a kék szempárban. Egy picit elmosolyodtam, de még mindig volt bennem némi félelem. Attól azért joggal tartottam, hogy majd újra megbántják és engem tesz lapátra, hogy magát bántsa. Közelebb húztam magamhoz, ha egyáltalán létezett közelebb. Nem érdekelt, hogy mennyi roxfortos diák mászkált körülöttünk és megnéznek-e minket magunknak. Azt hiszem, ha valamit megtanultam az akadémián és a munkahelyemen, akkor az az, hogy jobb az embereket minél gyorsabban kizárni.

-  Tudod, nekem nagyon nem mennek ezek a dolgok - mondta aprócska mosollyal az arcán. - De... én is jól tudom, hogy mire, vagyis kire vágyom... Rád.
Éreztem, hogy a mondandója közben megremeg. Ezért még közelebb húztam magamhoz, elhúzva tőle a kezemet, finoman öleltem magamhoz. Ujjai ujjaimat gyengéden fúrtam a tincsei közé.
- Helyes válasz… - súgtam a fülébe egy kicsit nevetve. - Nem akarom, hogy megbántson valaki még egyszer. - Gyengéd puszit nyomtam az arcára a mondat végén. Olyan finom illata volt, nem akartam elengedni. Csak érezni őt ott a közelemben. Fogalmam sem volt, hogy lehet valaki olyan kegyetlen, hogy éppen őt bántsa. Törékeny volt és kedves. Ráadásul olyan sokat átélt, hogy az ember szíve szerint csak megóvta volna. Ezt pedig nem azért tudtam, mert annyit beszéltünk, elég volt csak a szemébe nézni.

- Szeretnél még maradni vagy kísérjelek lassan vissza? – kérdeztem. - Mármint nem lerázni akarlak. Sőt… - Kezdtem idiótán dadogni azonnal. - Mostantól sokkal többet akarok erre járni. Mit szólnál hozzá?
Naplózva


Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2019. 04. 30. - 15:05:04 »
0

to Benedict

Miközben kiadtam magamból törékeny érzéseimet, Benedict magához ölelt. Visszaöleltem. Oltalmazó karjaiban minden értelmet nyert számomra... Az őszinte, kedves sorok a leveleiben, melyekben rólam érdeklődött, a vörös rózsa a Három Seprűben, és a csillogó smaragdzöld szempár, mellyel rámnézett. Ujjaival beletúrt a hajamba, mire azonnal libabőrös lettem. Sosem ért még így hozzám senki.
- Helyes válasz… - nevett bele játékosan a fülembe, amitől végleg megnyugodtam afelől, hogy nem bántottam meg az érzéseit visszafordíthatatlanul. - Nem akarom, hogy megbántson valaki még egyszer - lehelt puszit az arcomra, melynek helyén rögtön barackszínűre váltott át, amúgy sápadtfehér bőröm.
- Én sem akarom, hogy téged bántsanak...És ígérem, hogy ezek után én sosem foglak - válaszoltam, majd hozzábújtam és mélyen beszívtam az illatát.

Szerettem volna, ha ennek a pillanatnak nincs vége, de természetesen a világ nem így működött. Egy-egy hosszú, kitüntetett minutum után a bolygórendszerhez hasonlóan, hol lassabban, hol gyorsabban, de minden bolygó tovább forgott, ahogyan az emberek is tovább haladtak, ki-ki a maga pályáján.
- Szeretnél még maradni vagy kísérjelek lassan vissza? Mármint nem lerázni akarlak. Sőt… - jött kissé zavarba.
- Mostantól sokkal többet akarok erre járni. Mit szólnál hozzá? - tette fel a kérdést, ami megdobogtatta a szívemet. Nem tudtam, hogy ez most azt jelenti, amiben reménykedek, vagy csak kicsit több dolga lesz erre, de igazából mindegy is volt... Ha belül bizonytalankodtam is, kifelé egyáltalán nem akartam mutatni, nehogy Benedict elutasításnak vegye. Abból elég volt már mára. Nem számított, hogy miért akart többet járni erre, a lényeg az volt, hogy talán így én is többet fogom őt látni.

- Örülnék neki! - mosolyogtam.- Mi lenne, ha elsétálnánk együtt a Roxfort határáig? - kérdeztem, miközben melegen néztem rá.
- Szeretek sétálni, és addig még beszélgethetnénk egy keveset - le sem tudtam volna tagadni az örömöt, ami a hangomban csengett... és ami Benedict társaságának szólt. - Aztán te visszahopponálhatsz Hertfordshirebe, és én is nekiállhatok a feladataimnak... Őszintén szólva tényleg meg kéne írnom egy házidolgozatot bájitaltanra, még sehogysem állok vele. Az utóbbi időben inkább a saját kutatásaim kötöttek le a vérfarkasok életmódjáról, és már-már elhanyagoltam az iskolai feladataimat - vallottam be töredelmesen Destainnek. Tényleg kevésbé érdekeltek a roxfortos dolgok, mint a vérfarkasok izgalmas világa, amiben Salamander professzor segítségével egyre jobban sikerült elmerülnöm.

Ha Benedictnek nem volt ellenvetése, meg is indultam a varázslóiskola irányába, és majdnem elhaladtunk a Három Seprű mellett, amikor eszembe jutott, hogy a rózsámat ott felejtettem. Megtorpantam.
- Esetleg megkérhetlek, hogy beugorj a rózsáért, amit tőled kaptam? - néztem rá kérlelő tekintettel.
- Addig én itt megvárnálak.... Nem akartam újra összefutni Mirandával, ezért kértem meg őt a feladatra. Még mindig elég mély volt a seb, amit a lány szavai ejtettek bennem, még akkor is, ha kétség kívül túlreagáltam a helyzetet. Nem akartam megkockáztatni, hogy további drámába forduljon át a már eddig is kissé túl izgalmas fordulatot vett randink Benedicttel. Reméltem, hogy ő meg tud birkózni Miranda jelenlétével, és esetleg méltóképpen el tud búcsúzni tőle... hogy utána végleg magunk mögött hagyjuk ezt a kínos fejezetet. Alapjáraton biztosan kedves lány lehetett, de az egyértelmű volt, hogy nem heverte ki a szakításukat Benedicttel, akárki is kezdeményezte azt. Elhatároztam, hogy a következő levelemben majd rákérdezek végre, miért is mentek szét, de most itt, személyesen tisztán éreztem, hogy nem lenne hozzá erőm.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 07. - 10:01:16
Az oldal 0.267 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.