Mostanában

Ismerős arcok integetnek a megsárgult lapokról. Régi cimborák, öreg bajtársak mind-mind bezárva a megfakult fotólapokba, örök emlékeként egy kornak, melyet sosem feledek. Látjátok, még most is, oly hosszú idő után is képesek vagytok mosolyt csalni az arcomra. Pedig már nem vagyok az a suhanc kölyök, mint régen. Már nem szédít meg úgy egy rövid szoknya, egy kacér tekintet, többé nem maradok ki éjszakánként, és korántsem vagyok már oly elveszett, mint hajdanán.

Mégis, ahogy most végignézek rajtatok, hirtelen újra fiatalnak érzem magam. Csak úgy özönlenek az emlékek, ti pedig itt vagytok mindnyájan, egy helyen, elvégre összetartoztok mind. Ahogy az album lapjait nézem, úgy érzem, mintha csak tegnap váltunk volna el egymástól. Behunyom a szemem, és azt képzelem, hogy újra ott vagyok veletek az egyik közös kalandunkban. Hiszen hogy is feledhetném Miss Maminot Mesebirodalmát, és téged, kedves Agnes? Vagy netán azt hinnéd, hogy elfelejtettem mit is rejtett az a csapóajtó, Davis? És hogy pont én ne tudnám, mi van a Gólem árnyékában, azt ki kérem magamnak, Ginny Weasley! Emlékszem én mindenre. A törött kezedre, Elena, a rózsaszín falfirkáidra, Shay, arra a szoros ölelésedre, Jo, és még ennyi év távlatából is meg tudnám mondani, hány darab szeplő volt az orrodon, Louise Lott. Csak azt remélem, hogy ti sem feledtek engem.
Ha most itt lennétek, elmesélném mennyire bánom már, hogy a háború után nem tértem vissza közétek a Roxfortba, és hogy sosem fejeztem be az iskolát. Elmondanám, hogy merre jártam, és mit láttam azokban az években, míg önmagamat kerestem. Sokáig untatnálak titeket a mugli munkám részleteivel, miközben sorra mutatnám meg kertes házam megannyi szobáját. Bemutatnám nektek a gyermekeimet, hogy aztán megállás nélkül beszéljek róluk.

Ám végül, egyszerűen csak elmondanám, hogy milyen boldog is vagyok most. Mert tudjátok, akármilyen szövevényes úton is jutottam idáig, akármilyen kalandokon mentem keresztül, végül révbe értem, és megkaptam, ami mindig is szívem leghőbb vágya volt. Ti pedig már jól tudjátok kiről is beszélek, hiszen egész eddigi életem, minden, amit belőlem megismertetek, róla szólt… Talán az egész életemből őrá vagyok a legbüszkébb. Még most is ugyanúgy pillantok rá, mint azon az őszi alkonyon. Ő pedig szelíd oroszlánként visszanéz rám, megfogja a kezemet, és segít behajtani az albumot. Ezzel pedig megannyi történet, köztük a kettőnk története is, véget ér…