+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Törékeny Holmik (Moderátor: Elliot N. Woodrow)
| | | | |-+  Merengő: 1998. január 12.
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Merengő: 1998. január 12.  (Megtekintve 1484 alkalommal)

Elliot N. Woodrow
[Topiktulaj]
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2016. 09. 03. - 11:50:17 »
+2

Meglehetősen sötét hangulat uralkodik ma a kastélyban. Longbottom és kis kompániája ismét kiverte a biztosítékot Carrowéknál valami merénylettel, aztán persze eltűntek, mint akik jól végezték dolgukat. Ha megengedhetné magának mostanában az érzelmek luxusát, valószínűleg mérhetetlenül dühös lenne az újabb értelmetlen partizánakció miatt, amivel véleménye szerint abszolút semmi mást nem sikerül elérni azon kívül, hogy a hátramaradt szerencsétlen mugliszármazásúak isszák meg a levét.
A botrány a nagyteremben érte őket, bár a reggelinél maximum az iskola fele volt ott, többen is rászoktak, hogy a társaikkal vitetik maguknak a reggelit és amikor csak lehet, kerülik az összegyűlt társaságokat, amik olyan könnyedén vonzzák drága „professzoraik” kellemetlen pillantását. A halálzabáló testvérpár rendkívül kegyetlen, érzéketlen, rosszindulatú és aljas, az utóbbi időben pedig olyan szinten megszaporodtak a kínzások, hogy lassan már nem tud befordulni egy sarkon anélkül, hogy ne hallaná valakinek a sikolyát, vagy elfulladt kiáltását keresztülhasítani a levegőben.
Hátborzongató. A legjobb lesz, ha mielőbb bebástyázza magát a könyvtárba a könyvek közé, oda valamiért sokkal ritkábban járnak a problémás elemek. Van jobb dolguk is annál, mint hogy a könyvmolyok után kutassanak és ezt valamiért még nem szúrták ki a szerencsétlenek, hogy oda meneküljenek. Szomorú, mennyire nem népszerű a tudás háza manapság, de neki így végeredményben megfelel. Ott legalább csend van és senki nem sikoltozik nettó ötpercenként.
Nem mintha érzéketlen lenne. Annak mutatja magát, mert szükséges és úgy illik a szerep, mintha ráöntötték volna, de valójában neki is vannak érzései. Nem szereti ezt. Nem szereti nézni a mugliivadékok senyvedését, a porba alázásokat, a Crucio következményeit, a gyomorforgató dolgokat, amikre Imperius alatt kényszerítik a kölyköket. Sokat tanult Amycustól a sötét varázslatokról az elmúlt hónapokban, de ez nem jelenti, hogy nem kísérti időnként rémálmaiban a sok szarság, amit művelnek.
Nem mondja, hogy minden Longbottomék hibája, de abban egészen biztos, hogy a tevékenységük nem segíti a közhangulatot. Kibaszott Griffendél meg a hősködő magatartásuk! Miért nem látják, hogy felelőtlen tetteik milyen következményekkel járnak a társaikra nézve?!
Most is Sötét Varázslatokról jön. A „kivédés” valahol elveszett a feledés homályában és mostanra semmi másról nem szól, csak valamiféle… átnevelésről, mintha ugyan mindenkinek meglenne az affinitása arra, hogy sötét varázsló legyen. Hát hogyne.
Carrow nagyon felhúzta magát. Hosszasan átkozódott az éjszakai akció miatt és súlyos büntetést ígért mindenkinek, akiről csak feltételezi, hogy köze lehet hozzá. Eltart majd egy darabig, amíg lecsillapulnak a kedélyek, addig is…
Elvesztette Kynt és elkavarodott Saladintól is. Fogalma sincs, merre lehetnek, talán már… visszamentek a klubhelyiségbe? Nem tudja. Talán ha…
- Hol vagytok, mocskos kis sárvérűek?!
Összerezzen az éles hangra, az úgy szeli keresztül a folyosót, mint egy korbácsütés, egészen megfeszülnek a hátizmai tőle a testhezálló, fekete talár alatt. Ő ugyan nem sárvérű, de... félő, hogy ez pillanatnyilag aligha számít a túlságosan is ismerős férfihang gazdájának.
Megszaporázza lépteit, sietve fordul be egy folyosón és azzal a lendülettel nekiütközik valami nagyonszőke dolognak. Rögtön kinyúl érte, ujjai durván megragadják a – óh, hogy ez egy gyerek – lány karját, sötét képpel néz az arcába.
- Mi a francot keresel itt?! – Fojtott hangon sziszeg, hátranyújtja a nyakát és kinéz a sarokról, épp visszahúzva még a fejét, mikor Carrow befordul rajta.
- Gyertek elő, akárhol is vagytok! Nem fog nagyon fájni... nagyon.
- Carrow az, menj már! – Taszít egyet a lányon a karjánál fogva az ellenkező irányba, hogy mozgásra ösztökélje. El kell tűnniük innen.
Naplózva


Aubrey Chaisty
Eltávozott karakter
*****


Ace of Chalices

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 09. 03. - 18:45:42 »
+1

Életem legrosszabb döntését akkor hoztam, amikor a Roxfortba jöttem. Ami néhány éve egy szép, új világnak ígérkezett, már rég elvesztette csalogató, kedves hívogatását, az egész pedig nem több, mint egy pokoli tortúra, amiből őszintén nem tudom, valaha kijutok-e élve. Pedig nemrég még nem volt jobb problémám, mint a két barátnőm egy-egy buta, félreértésen alapuló vitája, vagy hogy milyen kirándulást szavazzunk meg tavaszra az osztállyal.
Hiányzik. Hiányzik a mugli életem, a mugli barátaim, és a családom, akik történetesen muglik. Szeretem őket, szeretem mindazt, ami azzá formált, aki vagyok, és aki még lehetek, de ezek az emberek szándékosan azt akarják elérni, hogy ne legyek több egy szégyenfoltnál a nagy történelmükben pusztán csak azért, mert boszorkánynak születtem. Pedig én nem tehetek róla, igazán. Vagy mégis hibáztam volna?
Már az első évem is elég rossz volt ebben az iskolában, de az idei évhez képest még Umbridge professzor uralma is tündérmesének tűnik. Halifalik a suliban, egy csomó diák eltűnt, köztük Potterék is, a Griffendélesek miatt pedig folyton azokat büntetik, akiknek semmi közük az egészhez. Történt ugyanis, hogy a múlt héten Longbottomék megint csináltak valamit, ez pedig csak tovább szította a tüzet. Pedig ha mindenki csendben maradna, és azt tenné, amit mondanak neki, talán mindenkinek jobb lenne, legalább egy picivel. Ha nem adsz rá okot, hogy bántsanak, mégis miért tennék? De persze a vöröseket ez sosem gátolja meg. Azóta valahogy megszaporodtak az elhangzott cruciok a Sötét Varázslatok órákon.
Fejemet leszegve ballagok kifelé a könyvtárból. Ha nem feltétlenül muszáj, sehol sem mutatkozom a kötelezőnél többet. Holnapra hihetetlen mennyiségű házi feladatot kaptunk bájitaltanból is. Mégis hogyan várhatják el, hogy ilyen körülmények mellett képesek legyünk jó teljesítményt nyújtani? Az elmúlt időszak megpróbáltatásai külsőmön és a jegyeimen egyaránt megmutatkoznak. Sosem voltam kifejezetten pedáns tanuló, a jegyeim viszont egyre gyatrábbak, mintha csak a mugli húgomat kértem volna meg arra, hogy írja meg a házidolgozataimat helyettem. A legjelentősebb változás azonban a külsőmön látszik. Hiába próbálom takargatni, a szemem alatt kialvatlanságot és stresszt mutató, sötét karikák húzódnak gunyoros mosolyt vetve rám minden alkalommal, amikor tükörbe nézek. Mindig is elég sovány voltam, az étvágyamat azonban nem az a sok zsíros kaja vette el, amit az iskolában általában feltálalnak. Szegycsontom erősen kilátszik, bőröm megereszkedve hajlik rá csontjaimra, térdemen pedig még mindig ott az a keményre száradt, hatalmas seb, amit néhány napja szereztem. A legrosszabb azonban sosem a testi fájdalom, hanem az, hogy azt éreztetik, magunkra maradtunk.
Fel sem tűnik a mocskos sárvérűző Carrow hangja. Valahol kezdek beletörődni abba, ami történik, mintha már rég megöltek volna bennem egy darabot, ami még küzdeni akart volna. Ahogyan belebotlok egy hollóhátas talárba, s a hozzá tartozó fiúba, a félelemtől képletesen bár, de gyökeret eresztenek a lábaim. Ha meglátják, még ezt is hibának tartják majd. Aki pedig hibázik, jól ismerem már, mivel büntetik. Tekintetét elkerülve próbálok elkúszni mellette egy pisszenés nélkül, azonban az megragadja a karomat, én pedig ázott rongybabaként hagyom, hogy úgy rángassanak, ahogyan akarnak. Talán ez is valami új játék?
- Én, én… – továbbra is kerülve tekintetét kezdek bele a fojtott hangú magyarázkodásba.
- Neked nem lenne szabad beszélned hozzám. – halkan mormolom, hangsúlyomban pedig szinte kézzel tapintható mindaz a megtörtség és a feladás, amit ez az iskola, és ezek az emberek műveltek velem. Mi értelme küzdeni? Semmi. Könnyebb túlesni az egészen most. Ha tovább csinálják, talán egyszer majd elfelejtek érezni is.
Naplózva


Elliot N. Woodrow
[Topiktulaj]
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2016. 09. 03. - 19:27:05 »
+2


Úgy magasodik a gyereklány fölé, mintha minimum a halál árnyéka lenne, harmadikban sokat nyúlt, amivel még mindig nem érte el a felnőtt férfimagasságot, de a különbség kettejük között most épp elég, hogy fenyegető legyen. Nem mintha a megtört kicsinek szüksége lenne további mentális presszióra, a reakcióiból ítélve teljesen egyértelmű, hogy sokszor és sokat kapott már az élettől – de legalábbis eme csodás iskolától – ahhoz, hogy már ne is álljon ellen. Valahol dühíti ez. A puszta tény, hogy azon a szinten tartanak, amikor az áldozat már ellenállást sem fejt ki, bárki is markolja a karját, akárki rángatná magával, ezen a ponton pontosan ugyanúgy reagálna. Nem a lány tehet róla. Még csak nem is ő, pedig ő aztán igen sok mindenről tehet ezen a világon a közvélemény megítélése szerint.
- Azt majd én eldöntöm. – A hangja határozott és kemény annak ellenére, hogy suttog. Sem ideje, sem affinitása kedvesnek lenni a másikkal, holott nyilván ez lenne a célravezető… avagy nem. Addig duruzsolhatna körülötte, míg Carrow beéri őket hátulról és akkor nagyra menne a kedvességével. Óh, nem. Nem, nem.
- Velem jössz. – Utasítja nagyon egyszerűen és magával húzza, mögötte a mocskos sárvérűeknek valami nevetséges, trágár nótája hangzik fel… ez nem Carrow hangja. Más is van vele, hogy ez milyen nagyon nagyszerű? Ez a legszomorúbb valahol az egészben. Egy dolog nem odanézni, megpróbálni indifferensnek maradni, elfordítani a tekintetet – bár nyilvánvaló okokból kifolyólag ez is épp elég elítélendő -, és egy egészen másik csatlakozni ebbe a mocsokba, támogatni a társak kínzását. A szélsőséges helyzetek mindenkiből kihozzák a vadállatot.
- Ott van, nézd! Siess már, féleszű! - Mivel a lány nem reagált elég gyorsan, ő pedig nem akarja a hajánál fogva vonszolni (mennyivel lenne akkor jobb a halálfalóknál?), kiszúrták őket egy pillanat erejéig. Megfeszül a szája, a véráramában szélsebesen lázad fel az adrenalin, a karjára szíjazott cseresznyepálca sárkányszíve pedig ellenálló gondolatokat dobol a fülébe. Óh, nem. Belőle aztán biztos nem lesz Longbottom.
- Ide. Lódulj! – Tanteremre számít, de négy és fél év után is tud meglepetéseket okozni az épület. Egy nagyobbacska szertárszerű, poros helyiséggel van dolguk, nem elég nagy tanteremnek, de túl nagy lomtárnak, most csorba üstöket, néhány felmosóvödröt, megtépázott, régi könyveket, ládákat és egyéb lim-lomot tárolnak benne. Van itt néhány üres borosüveg és az áporodott, poshadt szagból ítélve valami olyan is, ami messze nem volt üres, de azért itt hagyták megrohadni az idők végezetére.
Tökéletes lesz. A célnak legalábbis mindenképp.
- Oldalt lépj, a vásznon. – Nem indokolja meg, hogy miért, de a padlón annyi por van, hogy valószínűleg otthagynák a lábnyomaikat. Az elfeledett vászon szerencsésebb választás, a gyűrődések között nem látszik a haladás nyoma. Kissé ügyeskedni kell, hogy a lány gond nélkül keresztülbukdácsoljon rajta, bár elég magas, vagy széles rejtekhely nemigen adódik így első ránézésre. A hangok már szinte az ajtó előtt toporognak.
Naplózva


Aubrey Chaisty
Eltávozott karakter
*****


Ace of Chalices

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2016. 09. 08. - 19:45:46 »
+1

Elliot Woodrow

S ha elkapnak? Mit számít már? Jelent-e bármit, élek-e vagy halok? Hiányozni fogok-e bárkinek, hagytam-e nyomot mások életében?
Hazugság lenne azt mondanom, hogy nem. Mindezek a hónapok viszont hatékonyak voltak behatolóink számára. Nem csak magát a kastélyt foglalták el, hanem a józan elméket, amik még kegyelemre és kíméletre képesek voltak. Vannak pillanatok, amikor én is elhiszem, életem legnagyobb hibája volt, hogy megszülettem. Tudom, nem lenne szabad ilyenekre gondolnom, de már rég megfertőztek engem is, mintha csak arra akarnának kárhoztatni, azzal a tudattal éljek, hogy nem vagyok jó semmire, csak vírusként tengődöm ebben a világban, ami láthatóan nem akar engem, ami ki akar lökni, taszítani magából. Nem lenne egyszerűbb véget vetni az egésznek? Nem lenne könnyebb, ha inkább megszabadulnának tőlem oly módon, hogy többé ne okozzak számukra felesleges felelősséget?
Ahogyan meghallom az idegen hangokat, amint azt az undok dalt énekelgetik, még inkább eluralkodik rajtam a félelem. Tudom, pontosan tudom, mi fog következni. Ez a hollóhátas fiú sincs a segítségemre, egyszerűen ez is egyike a kegyetlen játékuknak, amiben ennyi szórakozásukat lelik. Csak játszanak. Úgy tesz, mintha ő lenne a nagy megmentő, s minden egyes próbálkozásommal, amikor kommunikálni mernék majd felé, újabb és újabb kihágásokat írnak fel listámra bűneim közé. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy tovább kínozhatnak, több féle indokkal. Nekem pedig nincs más választásom, mint behódolni. Igen, nagyon is remélem, hogy csupán a félelemből kialakulni készülő őrület első jelei mutatkoznak ki rajtam. De már rég elfeledtem igazán bízni, igazán remélni, s még inkább, valami szépet kívánni.
A torkomba felszökő szívem lüktetése olyan hangos, hogy csoda, nem hallják meg azon nyomban az egészet. Bár tiltakozásom az elvonszolás után létező, mégis olyan harmatgyenge, hogy gyakorlatilag Elliot bármit megtehetne velem, amit csak akar. Semmi akaraterőm nem lenne tiltakozni. Követem úgy, és arra, amerre éppen csak vonszolni kíván, fejemet azonban leszegem, még az arcára sem merek nézni. Éppen csak talárjának díszítését tudom róla.
Kicsapódik egy ajtó, ami valamiféle szertárt tár fel előttünk, én pedig behódolva kínzóm akaratának teszek úgy, ahogyan kéri. Úgy érzem, mintha az idő felgyorsult volna, hangos zihálásom próbálom kizárni a fejemből, mindezen azonban nem segít, ahogyan szó szerint kiesnek képek és részletek arról, mikor éppen merre vagyunk, hol történik, s egyáltalán, hogy jutottunk el odáig, hogy menekülni kényszerüljünk. Gyorsnak azonban cseppet sem vagyok gyors, lábaim újra és újra meggyengülnek néhány lépés után, megereszkedő térdeim pedig jelzik a veszélyt – a testem ugyan súlyosan nem károsodott, de a pszichém már feladott mindent.
- Neheeem… Nem akarom… eressz… – nyafogok időnként olyan hanggal, amit bármelyik kisegér megirigyelne. A tiltakozás legkisebb jele, nem mintha segítene bármit is. A közelben ismét hallani, ahogyan azt a dalt kántálják, kétségbeesésemben viszont egyre inkább úgy érzem: zsákutcába kerültünk. Csapda volt az egész!
- Hagyj békén! Te is velük vagy! Nem hiszek neked! – próbálom meg kirántani a kezem erőtlenül az övéből, mindez azonban láthatóan elkeseredett próbálkozás, amiben semmi erő nincs. Háttal egy vadkan szobra felé közelítek, hátha így némiképp szembeszegülhetek a hollóhátas szörnyeteggel, aki kétségtelenül nem a barátom. Nem lehet a barátom. Nekem nem lehetnek barátaim.
Zsákutca. Zsákutca az egész. A teremben csupán néhány szobor, és pár szőnyeg porosodik. Jól látszik a festmények helye, amiket elmozdítottak helyükről. Tökéletes csapdája azoknak, akiket nem becsülnek annyira, hogy élni hagyják őket. Esélyt sem adnak arra, hogy megmondhassam családomnak, szeretem őket.

Naplózva


Elliot N. Woodrow
[Topiktulaj]
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2016. 09. 09. - 08:51:15 »
+2


Mi a fenét csinál?
Elliot általában jól meghatározott alapelvek szerint működik, amibe cseppet sem férnek bele az olyan nevetséges griffendéles dolgok, mint például a hősködés, ami már tudottan csak további problémákat szül. Már rég eldöntötte, hogy nem folyik bele az ilyesfajta dolgokba puszta önvédelemből, szóval… mit is csinál jelenleg?
Minden embernek megvan a maga határvonala. Egy érzékeny, alig látszódó kis egyenes, mely képes a körülmények hatására mozdítható, alakításra váró görbeként elhajlani, ám azon a ponton, hogy rugalmasságának határán pattanásig feszül, már csak két opció van: törni, vagy visszahúzni kicsit a kimozgatott értékrendekből. Talán ez utóbbi az, mely most megkísértette, mert törni nem akar és a jellemisége olyannyira merev, alkalmazkodásra képtelen, mint a pálcája maga. Ott a kérdés, mit segít azzal bármit is, hogy nem sétált el egyszerűen a nebántsvirágnyi szőkeség mellett és hagyta áldozatául esni Carrowék pszichózisának elkönyvelve magában, hogy ő ismét megúszta?
Semmit. Nagy valószínűség szerint semmit, még a lány maga sem kívánja, hogy ilyen helyzetbe kerüljön, de őszintén? Nem érte csinálja. A saját lelkivilágának van teljesen elege a kínlódásokból, a sikolyokból, a fullasztó tehetetlenségből. A segítsége jelen esetben önző és teljességgel felesleges és megteszi mégis, mert ő most ezt akarja. A kis borzocska nagyon harmatgyenge ahhoz, hogy megakadályozza a hollót abban, amit akar, tehát pontosan azt tesz vele, amit csak akar, bár a nőstényke alig ellenállása is éppen elég, hogy időt pazaroljon. Súlyos, szükséges, immár kihasználhatatlan másodperceket.
Csukja maga után az ajtót és mágiával zárja maguk mögött, mintha ugyan soha nem is lett volna nyitva korábban. Hallja a lány zihálását maga mögött. Túl hangos, szinte hallja a szívverését is keresztüldobogni a mellkasán. Érezhetne szánalmat a csetlő-botló lány látványára, de most egyszerűen csak… nem érez semmit.
A nyafogás egy dolog. Még annyiban hagyja, ám az erőtlen rángatás és hitetlenség kombinációjára hatalmas csattanás a válasz. Szinte visszhangzik a teremben, ahogy a fiú keze égővörös nyomot hagy Aubrey arcának jobb felén; a ballal ütött, mert a jobban a csavaros, vörösfájú pálcát tartja a lány karjával egyetemben. Nem volt nagy pofon, ura a saját erejének és biztosan tartja a másikat, ahhoz eléggé, hogy ne tántorodjon meg tőle, avagy csak ne tudjon hátrébb kerülni.
- Nincs időm vitatkozni veled. Silencio. A pálca hegye finom, elegáns kis mozdulattal a lány álla alatt a torokhoz ér, s az hirtelen megnémulva már csak tátogni képes ellenkezését. Valahogy furcsának hat ez a varázslat és eltelik néhány szívdobbanás, míg érzékelhető a valóság: a hollóháti nem egyet használt, hanem legalább kettőt szoros egymásutánban. A némán végzett kiábrándítás hidegvíz nedves, hűvös érzetével csurog végig a lány testén, mígnem tökéletes kaméleonszerűséggel olvad be a környezetbe, sőt… sokkal több annál.
Ereszti a lány karját, amíg saját magán is elvégzi a ráolvasást, Aubrey közben elér a vadkanszoborig. Utána lép. Csak feltételezi a mozgás irányából, hol lehet a lány, kinyúl újra a karjáért és hacsak a szöszi nem ugrott el előle, akkora nagyjából azzal egy időben kényszeríti be a szobor árnyékába, hogy valaki erőszakosan megrángatná az ajtókilincsét.
- Állj odébb, idióta! Bombarda maxima! Mielőtt végigmondhatná odakint Carrow a varázsigét, Elliot a lány elé mozdul, a fiú teste teljesen kitakarja előle a látványt, ahogy az ajtó a fallal együtt berobban, szanaszét záporozva néhány éles törmeléket. Érzékelhető, hogy a holló egy ponton erősen megrándul, de hangot nem ad ki magából.
- Hol vagy, picinyem? Gyere ide Carrow bácsihoz! – A férfi undorító jelenség. Nem mert ne lenne önmagában teljességgel átlagos az arca, inkább a kifejezés rajta, mely igazán undort kelt. Kegyetlen, pszichopata rohadék, akit nyilvánvalóan egyre inkább megront a gyerekek kínzása. Már rég nem nevezné emberi lénynek.
Beljebb óvakodik a szertárban, egy erősebb lumos fénypászmájával néz körbe, a varázslat átsiklik a szoborhoz lapult kis pároson.
- Szóval bujkálsz, hm? Akarod, hogy írjak a mocskos mugli családodnak? Megkérdezzem, mi a véleményük erről? – Carrow arca egészen felderül, beteges árnyék sötétlik az arcán. Hirtelen pillant be egy törött szobor mögé, aztán frusztrált kifejezéssel vonásain kiegyenesedik. - Talán inkább tehetnék náluk egy látogatást. – Beljebb lép, mögötte egy fekete hajú, magas mardekáros. Hetedikes, prefektus. Kifejezetten szereti crucioval kínozni a kölyköket. Persze csak mert kényszerítik. Hát persze. - Igen, ez nagyon is jó ötlet… - Elliot szorosan hozzápréselődik Aubrey testéhez, nekifeszíti a falnak, mielőtt mocorogni kezdene, így maximum a hátát, az oldalát püfölheti hangkeltés kedvéért.
Carrow szemei összeszűkülnek, mintha varázsolni készülne, aztán…
- Hé, professzor! Carrow! Ott láttam valamit! – Szisszen fel a fiú hangja hátulról, valahova tovább mutat a folyosó haladási irányába. A halálfaló hátranéz, Elliot pedig elkapja a lány csuklóit, ha az valóban megpróbálta volna püfölni. Csak néhány pillanat és akár… meg is szabadulhatnak tőlük.
A silenciot csak akkor oldja fel a lányon, ha átvészelik a következő pillanatokat, a léptek gond nélkül eltávoznak és biztonságosnak ítéli meg.
Naplózva


Aubrey Chaisty
Eltávozott karakter
*****


Ace of Chalices

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2016. 09. 18. - 19:50:33 »
0

Elliot Woodrow

S tényleg. Mi a fenét csinál?
Kérdezni se nagyon van időm magamban menekülésünk közepette. Talán csak egy pillanat az, amikor felmerül bennem a kérdés. Nem, ebben az iskolában nem divat a hősködés – hiszen nézzétek meg Pottert! Ő is kámforrá vált. Csak az a Longbottom balhézik állandóan, abba pedig bele se gondol, hogy másoknak mi bajuk lehet belőle. Nem érdekli őket más, csak az öt perc dicsőség, amiért elmondhatják magukról, hogy mi jót tettek, és mennyire ellenálltak. Miért olyan nehéz nekik egyszerűen nyugodtnak maradni, és azt tenni, amit mondanak neked? Miért kell mások életét megkeseríteniük?
Nincs akaraterőm azért, hogy védekezni tudjak a megerősített, némító bűbáj ellen. Talán a legjobb megoldás is, hiszen enélkül már messziről meghallanák hangos zihálásom. A hollóhátas fiú határozottsága ellen minek is lenne értelme tiltakozni? Jól ismerem már ezt, tudom, mi lesz a vége. Csak reményt akar adni. Reményt, hogy aztán még ezt is elvegyék tőlem.
Összehúzom magam a robbanás bekövetkeztekor. Az egész nem több, mint egy ösztönös, védekező reakció. A törmelékek messze elkerülnek, azonban ez messze nem jelenti, biztonságban vagyok. A tüdőmre szinte ránezehedik a hűvös levegő, mintha éppen a birtok letaposott havában fürödnék meg, s mivel hangokkal nem vagyok képes kifejezni magam, a testem így lassan belekezd a remegésbe, hogy ezzel mutassa a külvilágnak, milyen állapotban is vagyok. Szinte hozzásimulok a szoborhoz, amihez Woodrow odanyom, s erőlködve próbálom torkomon segélykérésem hangjait kiadni – de mindez hasztalan. Ahelyett azonban, amire számítana, nem a hátát püfölve próbálok ellenkezni. Belekapaszkodom hátulról talárjába, s engedek az egyetlen dolognak, amire ez a test még képes. Érezheti halálfélelemtől eltöltött remegésem, s olyan szorosan kapaszkodok talárjába, mintha életem múlna rajta. Hallom a szitkokat, a fenyegetéseket, ha pedig eddig nem lett volna elég vörös az arcom a könnyektől, ez az a pillanat, amikor már képtelen vagyok visszafojtani őket. A családommal zsarolnak. A családomat bánthatják, ha most nem kapják meg azt, amit akarnak. Talán soha többé nem ehetek apa zsíros, túlfűszerezett ételeiből, nem beszélhetek anyának arról a sok-sok dologról, ami itt történt velem, nem játszhatok Celiával, a kistesómmal, akinek annyira örültem, mikor megtanulta kimondani a nevem, és nem győzködhetem róla Greget, hogy bizony, nem jó ötlet mindig olyan mugli módra szórakozni éjszakába nyúlóan, ahogyan szokott. Nem leszek ott, amikor végre megtalálja szíve hölgyét, és megházasodik, nem lehetek igazi nővére a kishúgomnak, és apáék, apáék talán soha többé nem láthatnak. De ami még rosszabb, hogy akár őket is bánthatják.
Néma, ziháló légzésem nem csillapodik, minden egyes szavukkal újabb és újabb, forró tűzbe mártott tőrökkel szúrkálnak valamit bennem, és ha eddig nem öltek ki belőlem valamit, most sikerült elszakítaniuk mindattól, ami a boldogságot jelentette számomra. Gyáva vagyok. Gyenge vagyok, és gyáva! Semmi másra nem vagyok képes, mint kapaszkodni abba a talárba, aminek a tulajdonosa ezt a kegyetlen játékot űzi velem. Mert biztosan velük van. Nem hiszek neki. Nem tehetem meg.
Aztán elmennek. Talán egy festményt láthattak az egyik képkeretből a másikba suhanni, vagy épp valaki megszökött patkánya borított fel egy csapdát. Még mindig markolom a ruháját, a szorításom azonban enged kissé, ahogyan én a lábaimnak, így lassan a földre csúszok. Megsemmisülten nézek magam elé, a sírásom, ahogyan a különböző váladékok csak úgy megjelennek rajtam, egyáltalán nem szép látvány. De már olyan mindegy.
~ Meg fogja ölni őket… ~ – tátogom némán, hiszen a bűbáj még mindig hat.
~ Bántani fogja őket. Miért? ~ – próbálok még mindig beszélni, hasztalanul küzdve a bűbáj ellen, ami nem enged beszélni. A tekintetét keresem, íriszei hideg tükréből igyekszem rájönni, mire volt jó neki ez a kegyetlen játék. Talán fogalma sincs róla, hogy mit tett.



Naplózva


Elliot N. Woodrow
[Topiktulaj]
*****


Hollókirály

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2016. 09. 18. - 20:53:14 »
+1



Érzi a lány remegését. Nem törődik vele, ahogy nem törődhet most a saját érzéseivel sem, melyeket olyan mélyre ásott el abban a nagyon hidegnek ható személyiségében, hogy valószínűleg vannak annyira halottak, mint ikre volt a születéskor. Amennyire ezzel a gondolattal törődnie kell azonban, annyira nem szükséges most bármi mással azon kívül, hogy a lányt a szoborhoz, falhoz préselje megakadályozva az esetleges menekülést és zajkeltést, illetve a halálfalót előtte.
Rajta nincs némitóbűbáj. Visszatartja a lélegzetét, hogy még annak alig neszelő hangja se legyen árulkodó tudva, tudván, hogy ha az a pálca magasabbra emelkedik, komoly esélye van egy Homenum Revelio-nak, ami végül pontosan abban csúcsosodna ki, hogy megkínozzák a lányt és megkínozzák őt is.
Legszívesebben fellélegezne, amikor a prefektus felhívja a figyelmet valami másra... valaki másra. Bárki is sietett a segítségükre, ember, vagy valaha élt festménye, szellem, vagy állat, most aligha számít. Hálás neki érte.
A tüdeje ég, a feje lüktet és érzi a vért az állára csordulni. Egy visszatekintés Carrowtól... csak egy, amiben a vér elrugaszkodik a bőrétől a lány rárezonáló remegésének hála és az a cseppecske földre hull...
Nem történik meg. Letörli az állát a talár szegélyével, de megmarad a pózban még legalább egy percig, míg a hangok teljesen elhalnak.
- Két dolog. - Fordul a lány felé hirtelen, még mindig a falnál tartva azt, ám leoldva mindkettejükről a kiábrándító bűbájt. - Egy, ne hidd el, amit a családodról mondott. Fogalmuk sincs, ki vagy. Nem látták az arcodat, nem fognak meggyilkolni senkit a tieid közül. Azzal, hogy most nem adtad át magad, nem sodortad őket nagyobb veszélybe, mint amilyenbe eddig is voltak. Bólints, ha megértettél. - Nagyon komolyan beszél, tisztán és érthetően, olyan higgadtsággal, mintha nem is csurogna a szemébe a homlokára törmelékütött sérülésből patakokban a vér. Kénytelen becsukni a balt, de a jobb azúrhidegsége tisztán ragyog a félhomályban.
- Kettő. Most feloldom rajtad a némítást, de ha üvöltesz, kővé dermesztelek és magam adlak át nekik. Biztosíthatlak, ezt szeretném a legkevésbé. - Lehet rajta hitetlenkedni, de a pillantás elég komolyan izzik ahhoz, hogy ne viselje el most az ilyen típusú negatív kritikát.
Ha a lány mindkettőre bólintott, akkor feloldja rajta a némítást is és kissé hátrébb lép tőle, hogy nagyobb biztonságban érezhesse magát.
- Nem maradhatunk itt. Előbb, vagy utóbb visszajönnek járőrözni. Javaslom menjünk át a Könyvtárba, a Keselyű nem szól rólunk, ha elbújunk valahova. Érted amit mondok? - Fordul felé hirtelen éles figyelemmel, mert amit a lányból eddig látott, az alapján nem teljesen biztos benne, hogy nem vette el teljesen az eszét a rettegés. Gyakorlatilag bűzlik a félelemtől. És nem is túl szép látvány a szerencsétlen.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 09. 08. - 09:51:06
Az oldal 0.109 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.