Aubrey Chaisty

so prepare for the chance of a lifetime
be prepared for sensational news
a shining new era is tiptoeing nearer
Aubrey hangja mindig egy kicsit gyorsabb, mint az enyém. A gondolatai cikáznak, tele vannak színekkel, nevetéssel, emlékekkel – én meg valahogy mindig késve reagálok, mintha előbb át kellene eresztenem mindent magamon, hogy valóban értsem, mit is mond. Most mégis furcsán könnyű követni. A hangulat, ez az egész hely… valahogy lelassította bennem a világot, és talán épp ettől érzem jól magam. Nem arról van szó, hogy ne érdekelne, amit mond – sőt, talán épp az a baj, hogy túlságosan is érdekel. Amikor beszél, minden szó mögött rétegeket érzek: nosztalgiát, fájdalmat, vágyat arra, hogy újra hinni tudjon azokban az egyszerű örömökben, amiket valamikor gyerekként még könnyedén talált meg. Nekem idő kell, míg ezeket felfogom. Míg beépítem magamba. Ő beszél – én hallgatok. Ő szalad – én követem. Nem azért, mert le vagyok maradva, hanem mert más a tempónk.
De ma… ma valahogy mégis egyszerre lépünk. Talán azért, mert Disneyland nem a valóság. Ez a hely kívül esik azokon a megszokott dimenziókon, ahol a fájdalom és a szorongás helyet követel magának. Itt mindenki másképp viselkedik. Még én is. Nem kell előre gondolkodnom, nem kell felkészülnöm minden mondatra, amit mondani akarok, vagy minden érzésre, amit mások kiválthatnak belőlem. Csak vagyok. Aubrey mellett lenni most olyan, mintha valaki lehalkította volna a világot körülöttem, de az ő hangját mégis kristálytisztán hallanám. És nem csak a szavait, hanem a mögötte lévő valóságot is. Azt, hogy mennyire fontosak neki ezek a pillanatok. Azt, hogy még mindig keresi azt a világot, ahol tényleg jól lehet lenni. És közben… talán meg is teremti. Legalábbis nekem biztosan.
Azt mondja, egyetlen probléma van Disneylanddel. Én csak bólintok, félig mosolyogva. Én tudnék mondani többet is – a zaj, a tömeg, a mesterséges fények, amik kicsit úgy érződnek, mintha egy másik valóságban lennék –, de most először az van, hogy nem zavar. Mert vele vagyok. Mert a fülén Minnie fülek vannak, és nem szégyelli, hogy azok ott vannak.
– Tudod, én sosem gondoltam, hogy egyszer tényleg itt leszek. – Szinte csak magamnak mondom, ahogy a kastély felé pillantok. A fények már kezdenek tompulni, a nap lassan eltűnik a díszletek mögött. Gyerekként ez a hely valami olyasmi volt, amiről az ember csak álmodott. Egy messzi, túl színes, túl tökéletes világ, amit csak a reklámokból, képeslapokról vagy más gyerekek történeteiből ismertem. Én nem a plüssfigurák között nőttem fel, hanem egy olyan valóságban, ahol a reggeli kakaónak is súlya volt – nemcsak az íze, hanem az emléke, az, hogy ki készítette, és miért lett olyan csendes utána a lakás. Ahol egy kisfiú sokkal hamarabb tanul meg elrejteni dolgokat, mint kérdezni róluk. Ahol a varázslat nem rózsaszín volt, hanem sötét és véres, és olyan következményei voltak, amiket egy gyerek nem biztos, hogy valaha is teljesen megért.
Disneyland – ez mindig valaki más életéhez tartozott. Azokéhoz, akiknél nem kellett naponta újra meg újra átbeszélni, hogy apa nem jön többé haza. Akik tudtak felszabadultan nevetni, miközben én csak a mennyezet mintázatát néztem, próbálva nem érezni semmit. Talán ez az első alkalom hosszú ideje, hogy nem érzem azt: bűnt követek el azzal, ha jól érzem magam.
Aztán megkérdezi, mit csinálnék, ha visszamehetnék az időben. A kilencéves önmagamra gondolok. Arra, hogy mennyire kapaszkodtam apába, mennyire féltem az egyedülléttől. Arra, hogy egy hely, mint ez, talán el tudta volna terelni a figyelmemet a félelmekről… ha csak egy napra is.
– Azt hiszem, csak leülnék valahova a kastély közelében. – válaszolom végül halkan. – És nézném az embereket. Hallgatnám a nevetésüket. Próbálnám elhinni, hogy ez a világ is lehet biztonságos. Hogy nem minden múlik el. – Követem őt a dombtetőre. Olyan hely, amit biztosan ő választ ki: egyszerre közel és mégis elég távol mindentől. Leteszem magam mellé, a lábamat kinyújtom, és ujjammal néhány hangot dobolok a térdemen – valami félkész dallamot, amit még sosem vetettem papírra. A szívverésem lassabb, mint szokott. A világ nem akar összeomlani körülöttem. Nem kell a gyógyszer. Nem kell semmi más, csak ez a csend, meg ő, meg a kastély, amit úgy néz, mintha tényleg hinne benne, hogy van még hely a világban a varázslatnak. És én – talán először hosszú idő után – elhiszem neki.
Oldalra fordulok, a vállam enyhén hozzáér az övéhez, de nem húzódom el. Csak figyelem, ahogy a szemében visszatükröződnek a kastély fényei, mintha a gyerekkori álmai ott égtek volna benne még mindig, halványan, de makacsul. – Te… – kezdek bele halkan, kicsit elidőzve a szavak előtt, mert nem akarom megtörni ezt a pillanatot. – Ha lenne egy hely, ahová mindig elmenekülhetnél, ha már túl sok a világ… hova mennél?