Óraépület

Az Óraépület a Roxfort egy hatalmas és szellős tornya. A diákok valamiért előnyben részesítik. Titkok és nagy dolgok fültanúi voltak ezek a falak az évszázadok folyamán, s ez még ma sincs másképp.

[- Szép estét, Quinton professzor!]

Quinton professzor

 

Talán már egy órája is megvan, hogy elkezdtem követni a látszólag céltalanul bolyongó Quinton professzort, sarokról sarokra fordulva, hogy ne legyen esélye észrevenni. Talán akkor sem venne észre, ha egy méterre mögötte mennék, mert sejtem, mit csinál. Én is gyakran bolyongok kísértetként akkor, amikor új gondolatot kell megmunkálnom magamban. Veszélyes időtöltés, de szükség van a mozgásra, hogy a jobb vérkeringés és a levegőváltozás több energiához juttassa az agyat. Ez lehet az egyik fő oka annak, hogy mi, aranyvérűek jobban teljesítünk: magántanárnál tanulunk gyerekkorunkban, nem láncolnak minket egy székhez immbolizált állapotban, nem próbálják erőszakkal belegyűrni a tudást a fejünkbe egységesre vágott porciókban. Nincs más, nincs felsőbbrendűség, csak ez. Hiába hiszik másképp, valójában kevesebb a lánc.
 Nem tudom, hogy van-e értelme már harmadik hónapja üldözni ezt az embert, aki annak ellenére, hogy a területén szaktekintély a rengeteg belefektetett munka miatt, a nyitottság leghalványabb szikráját sem mutatja. Megöregedett, pedig a teste olyan fiatal még, mint az éppen kifejlett életkorba lépett bátyámé. Mégis, teszek vele egy próbát, hogy ha mást nem is, azért elültessek a lelkében valamit, ami lassan kicsírázik ott, remélhetőleg elég kétséget ébresztve, hogy ne okozzon több problémát. Ha a szövetsége nem lehet az enyém, enyém lesz a semlegessége. Ha pedig arra sem hajlandó, ha nem tudok hatni az együttérzésére, ha valóban valamiféle súlyos mentális elváltozásban szenved... nos, akkor beérem az arcával, amivel majd megállítjuk, ha szükséges lesz.
 Követem a tanárt az óratorony felé, ami talán az egyik legősibb darabja lehet ennek a kőhalmaznak. Az sem túl régi, de talán a legrégebbi, amit nem építettek át teljesen. Tudom, apa egy időben ezt a helyet is rekonstruálni készült, de végül kiderült, hogy a sötét varázslatok, amik itt csapódtak be, nem okoztak igazán komoly károkat, ezért nem itt dolgozik. Igazság szerint nem is tudom, hogy pontosan hol végzi a munkáját, melyik emlékművét készül helyreállítani annak az országnak, ami háborúban legyőzte a hagyományait. Furcsa, hogy még támogatást adnak az újjáépítésekre.
 Átlépem az utolsó lépcsőfokot, és az óra lassan mászó mutatói mögött megtorpanó tanártól nem messze állok meg. A hatalmas fogaskerekek hangja, azt hiszem, elnyomta a lépteimet, úgyhogy talán észre sem vette, hogy mögötte állok. Furcsa, hogy mennyire óvatlanok egyesek most, hogy azt hiszik, biztonságban vannak. Pedig ő igazán tudhatná, milyen menekülni. Olvastam róla az elmúlt hónapokban, tudok róla eleget.
 - Szép estét, Quinton professzor!- összekulcsolom lent a kezeim, mintha udvariasságból enyhe idegességet, zavartságot színlelnék, de ez csak az etikett része. Nem nézem le annyira, hogy azt higgyem róla, nem tudja, hogy ami most történik, nem a véletlen különös játéka. Nem is lépek félre a lépcsőről. Nem lenne nehéz dolga azzal, hogy félrelökjön ha el akar menni, és nem is állnék az útjába, ha megkérne, de nem hiszem, hogy nyíltan elárulja, ha kényelmetlenül érzi magát a jelenlétemben. Pedig biztosan így van.

[M.M.~~~]

M.M.
~~~

Igaz, hogy csak délutánra beszéltünk meg „találkát” (egek, vajon hívja ezt még így bárki, és főleg, bárki a saját generációmban?), az órák utánra, de valószínűleg nekem is lakik egy kisördög a gondolataim hátsó kis zugában, mással aligha magyarázhatom azt, ami történik. A birtokról térek vissza, kis kerülővel az üvegházaktól, így keveredek az óratoronyhoz – igaz, hogy többnyire már egészen megbékéltem azzal, hogy az iskolatársaim nagy része tök okésnak tartja nyilvánosan tárgyalni a magánéletemet, vagy épp fontoskodva véleményt alkotni róla, de azért ha tehetem, nem időzök egy légtérben többet Charisma Belbyvel, meg úgy egyébként, a tíz lépés távolságot is szeretem megtartani tőle. Ha sok órád van vele együtt, akkor ez igazán kihívásnak számít, ellenben elfogadtam a kihívást, és roppant kreatív utakat-módokat találtam ki újabban arra, hogy ne kelljen nem kívánatos emberek közelében lennem.

Ezért vagyok tehát az óratoronyban, ezért tartok kifele a folyosókra, hogy megcélozzam a Nagy Termet, meg az ebédidőt, mint ahogy azt minden épeszű ember teszi ilyenkor, csak aztán még ki sem érek az árkád alól, amikor Mathiast látom elsuhanni a kis átjáró előtt, és szinte gondolkodás nélkül mozdulok, elkapom a könyökét, csuklóját, vagy a bal karját lényegében ahol elérem, nem is különösebben célozva bármit is, és egy könnyed, de határozott mozdulattal húzom magammal, ahogy visszafelé lépegetek az árnyékos, és egyébként tökéletesen kihalt torony rejtekébe.

Igen, tudom. Csak délután, az órák után találkoztunk volna elviekben, de hát… hát, voltaképpen nem mindegy? Ha az ebédszünet feláldozásáról van szó egy lopott fél óráért, igazából egyáltalán nem elvetendő a gondolat… nem? - Szia – mondom somolyogva, nagyon beljebb úgysem hiszem, hogy sikerült húznom, de talán meglepetésében azért csak be tudtam rántani egy kicsit a torony boltívei alá. Vagy legalább el a folyosón egyre csak áramló diákrengetegből, mert hát csatlakozhattam volna egyszerűen én hozzá a Nagy Terembe menet, de… de nem egészen az volt a szándékom, hogy csak úgy áthömpölyögjünk felszínesen beszélgetve a többiekkel együtt ebédelni.
Nem engedem el a karját, csak kicsit beljebb húzódok vele, ha már leesett neki, hogy valaki nem most támadta orvul hátba, hanem én vagyok a galád elkövető. Nem mintha ne szoktam volna meg mostanra, hogy ha a kezemmel az ujjai között rójuk a folyosókat, akkor ne nézne rám mindenki (de tényleg, nagyjából mindenki) egy kicsit furcsán, hát még akkor, ha esetleg valami kicsit romantikusabb dolog is történik közöttünk, de megszokni, és megszeretni dolgokat tökre nem ugyanaz. Nekem nem igazán van szükségem közönségre ahhoz, ami kettőn között történik, ez csak afféle szükséges rossz, szóval ha egy kicsit el tudunk bújni… én csak örülök neki.
Csillogó szemekkel pislogok fel rá. Mint mindig, amikor ilyen közel vagyok hozzá, szabályosan mintha másképp verne a szívem, és még a levegőt is más ritmusban venném. Őrület - Mit mondasz? Kihagyjuk az ebédet…?

*
zene:OD - You & I

ღ Napsugár ღ

’Silence and sound
Did they ever hold each other tight
Like us? Did they ever fight
Like us?
We don't wanna be like them
We can make it 'til the end
Nothing can come between
You and I'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Nem szeretek Dean-nel veszekedni. Nem csak mert értelmetlen úgy teljes egészében, hanem mert tipikus nő. Nem bírja ki hogy ne az övé legyen az utolsó szó. Mint most is. Mert hiába próbálom a barna szinte már feketébe hajló hajzuhataga mögött leledző koponyájába beleverni, nem fogok tudni elmenni a mai edzésére, nem érdekli. Szerintem fel sem fogja. Csak szajkózza a maga igazát, hogy a kviddics így fontos meg úgy és amúgy is őrző nélkül semmit nem ér az edzés meg amúgy is mit képzelek én magamról, hogy képes vagyok elmenni az LLG fakultációra (ami különösen fontos számomra hozzáteszem a továbbtanulásom miatt). Persze őt ezek az aprócska részletek (mert számára nem többek ettől) igazán nem foglalkoztatják. Én meg állok ott vele szemben tehetetlenül és kínomba már a hajamba túrok és a szemem forgatom. Mikor pedig meglök a mellkasomnál és közli hogy egy hálátlan disznó vagyok, hát ott érzem, hogy innentől már bármit mondhatok vagy teszek tök fölösleges. Így csak a reppenő hajtincseit kapom meg az arcomba, amit véleményem szerint szándékosan küld nekem. Csak hogy még egy kis ízelítőt kapjak a dühéből. Minden esetre miután faképnél hagy és bevonul látványosan duzzogva a Nagyterembe sajnálatosan ő nyer. Valószínű megint ki fogom hagyni Arabellánál az órát, vagy biztos ami biztos alapon már átöltözve megyek oda, hogy onnan rohanjak a pályára. Hogy legalább az öltözködéssel ne kelljen vesződni mert Emily tényleg egy Magyar Mennydörgővé képes átváltozni ha az ember töketlenkedik körülötte. Tuti a többiek jót fognak röhögni rajtam, de hát már ez sem különösebben érdekel. Viszont az étvágyam ezáltal nem meglepően elillan. Nem mintha amúgy sok lett volna, de a gyomorideg most bennem táncol. Így hát még egy utolsó pillantást vetek a prefektus barátom távolodó alakja felé hogy utána elinduljak nem is tudom merre. Csak el innen.
És nem jutok messzire. Vagyis a folyosószakasz első kanyarjáig, ahol is valaki lendületből kapja el a karom. Én pedig lendületből húznám ki. Ha megint Zambini szórakozik tutira leátkozom az alsógatyáját is, igaz hirtelen azt sem tudom hol a pálcám. Egyáltalán nálam van?
Mindössze egy fél perccel később pillantom meg Clem mosolygós arcát. Tekintet sokat mondó, és érzem, hogy rögvest elillan a kezemből az ellenállás. Hagyom, hogy magával húzzon. Míg ő hátrál és lépek előre, mindössze egyszer pillantok hátra. Nem is tudom miért. Talán, hogy senki nem követ-e és hogy senki nem lát-e. Nem mintha bajom lenne azzal, hogy bárki észrevesz. Na de sem Belby-t nem szeretném jelen pillanatban látni, se... hát szimplán senki mást. Csak akkor torpan meg, mikor a boltív alá érünk félig már takarásba.
- Szia –
A somolygós pillantásán és a lágy hangszínén ösztönösen elmosolyodom. Meg sem lep, hogy a feszültség, ami az imént még Dean miatt bennem tombolt fokozatosan tűnik el a semmibe. Mintha csak nem is lett volna. És persze mindez Clementine hatása, igaz én ezt fel sem fogom. Ujjaim a kezén finoman simítanak végig, miközben megszólalok.
- Hát te? Szia! -
Másik kezem pedig automatikusan mozdul, hogy végig simítson az arcán. Elgyönyörködöm benne egy percig, főleg a csillogó szemein, majd összevonom a szemöldököm. Nem úgy volt hogy csak este találkozunk? Vagy már ennyire feledékeny lennék? Jó ég!
- Mit mondasz? Kihagyjuk az ebédet…? -
Arcomon a gondolatok okozta rosszallás és az ettől keletkező ráncok tovatűnnek. Helyette meglepetten pillantok rá, de igazság szerint boldogan. Ó hát a dolog nyitja ott kezdődik, hogy vele bármikor ellógok én szívesen bármit. És ott folytatódik, hogy amúgy sem vagyok éhes az öt perccel ezelőtti kis afférom miatt. Harmadrészt meg... nagyon is vágyódom utána. Habár nem vallom be senkinek sem, még magamnak sem.
- Hát persze! Simán. - vágom rá kertelés nélkül és elvigyorodom. Főleg ha belegondolok, hogy ezzel az is esélyes hogy nem csak az ebédet de a fél délutánt is képes lennék ellógni. Letojva Deant, Salamandert és mindenki mást is. - De... biztos nem vagy éhes? -
Pillantok rá kérdőn. Végtére is miattam nem kell ezt tennie, főleg ha nem járt a Nagyteremben ma még. Tudom, hogy Charisma miatt nem egyszerű neki. Van hogy hajnalban kénytelen kelni, alkalomadtán ha a pletykadíva befoglalja az ebédlőt akkor esetlegesen be sem jut reggelizni. Igaz, elég nagy az iskola hogy kikerülje az ember a nem kedvelt személyeket, de sajnos a gyűjtőpontok megvannak. Mint a Nagyterem. Meg mint a hálókörlet az ő esetükben. Szóval nem hibáztatnám, ha igazából inkább bemenne, habár tény kissé kedvem szegné, mert már fél másodperc alatt túlzottan beleéltem magam a vele való... mibe is? Hát időtöltésbe. Ami szerencsémre úgy néz ki hogy sokkalta tartalmasabb és jobb lesz mint korábban reméltem, pláne úgy hogy nem kell még négy vagy éppenséggel öt órát várnom rá, mert hirtelen itt van. Most.

[M.M.~~~]

M.M.
~~~

A „hát te?” kérdésre kicsit megvonom a vállamat, megint csak mosolygok (olykor úgy érzem, Mathias közelében ez sokszor az arcomra ragad mostanság, ami akár idegesítő is lehetne, de sehogy sem tudom annak érezni), nem hiszem, hogy reális érvekkel, szavakkal meg tudnám magyarázni az itt létem okát, vagy hát… ha az itt létemet nem is kell, azt, amit éppen teszek tényleg csak valami nagyon egyszerű, ösztön-szerű, spontán döntéshozatallal tudnám megindokolni. Csak kedvem volt berántani ide magam után, hogy vele legyek egy kicsit, még akkor is, ha éppen ebédidő van, még akkor is, ha vacsoráig így nagyon meg fogok éhezni, és még akkor is, ha az ebédszünet voltaképpen annyira nem is hosszú, hogy érdemben bármit is lehessen csinálni. A szép az egészben viszont kétségtelenül az, hogy… nem kell, hogy reális okaim legyenek, nem? Lehet, hogy ez az egész dolog, kettőnkkel, nekem számos szempontból nézve még rettentően új, és olykor biztos rettentően béna vagyok, de azt szerintem mindenki érzi ilyenkor, hogy semmilyen együtt töltött idő nem egészen elég, az idő mintha mindig kevés lenne, és ha éppenséggel éhes is vagyok, ha evés helyett inkább vele vagyok, akkor fel sem tűnik.

Nem mintha arra számítanék, hogy nemet mond, és leráz – azt hiszem, már egy ideje (végre) túl vagyok azon, hogy valami legyűrhetetlen idegenkedéssel tekintek a kettőnk párosára, mintha ez abszolút elképzelhetetlen lenne, vagy mintha el sem tudnám hinni, vagy hogy minden pillanatban arra számítanék, hogy Mathias majd jól meggondolja magát. Nem mondom, hogy kezdetben nem voltak ilyen gondolataim, de aztán észre sem vettem, és egyre kevesebbet gondoltam már ilyesmire. Így csak egy szélesebb vigyorral nyugtázom a válaszát, majd finoman megrázom a fejem, ahogy közelebb lépek hozzá, hogy ne a kezét szorongassam, hanem kicsit pipiskedve a nyaka köré fonjam mindkét karomat.
- Nem, nem különösebben – mondom, mintha ez magától értetődő tény lenne. Igaznak mondjuk nem teljesen igaz, de ha választani kell, hogy inkább a Nagy Teremben nyammogok éppen csak valamit, mert közben úgyis az ő tekintetét keresem a terem másik végében, akkor voltaképpen teljesen mindegy. Akkor már tényleg szívesebben időzöm vele úgy, hogy nincs közöttünk két teljes asztalsor egy csomó diákkal egyetemben, akik csak útban vannak, hogy ne csinálhassam azt, amit tényleg szeretnék. Ha jó pár fokkal bénább lennék, mint amilyen egyébként is vagyok, akkor mondhatnám persze azt is, hogy dehogynem vagyok éhes, rá vagyok éhes, de Merlinre… ha Mathias nem nevetne ki, amiért ilyen hülyeségeket beszélek, akkor én akarnám magam pofán csapni, hogy „nemár”, úgyhogy szerencsésen visszanyelek minden efféle ostobaságot.

Egyébként is, a szavak csak szavak, és bár néha jó élni velük, és néha jó kimondva is hallani bizonyos dolgokat, Mathiasszal kapcsolatban valahogy a tetteket minden szónál erősebbnek érzem. Ha belegondolok, ennek elég erős okai vannak – voltaképpen sokáig egyetlen szó sem esett köztünk semmi ilyesmiről, nem voltak rá célozgatások, nem voltak elejtett félmondatok, de abból, ahogy viselkedett velem, és valószínűleg, ahogy én is viselkedtem vele, teljesen akaratlanul, hozzátenném, egyszerűen csak éreztem… hogy van ott valami, valami, amire talán nincsenek logikus válaszok, de már tudom, hogy nem is kell lenniük.
Most sem mondok inkább semmit, hiszen realizálom, hogy úgy igazán… mármint hogy, igazán még nem is üdvözöltük egymást, ezt pedig sürgősen szeretném bepótolni, úgyhogy nem is kérdés, hogy további beszélgetés helyett inkább csókra szeretném csábítani, csak óvatosan, szinte csalogatón felé hajolva, előbb simítva végig inkább csak levegővel az állának vonalát, mielőtt az ajkai szegletére nyomnék egy apró csókot, de meghagyom neki, hogy igazi csókra vonjon magához, pusztán mert szeretem, amikor így tesz.

*
zene:OD - You & I

ღ Napsugár ღ

’Silence and sound
Did they ever hold each other tight
Like us? Did they ever fight
Like us?
We don't wanna be like them
We can make it 'til the end
Nothing can come between
You and I'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A mosolya túlzottan szép. Túlzottan vidám is talán. És ezt azt hiszem csakis annak tudhatom be, hogy sikerült meglepnie. Igaz, ehhez hagynom kellett magam, amit evidensen nem is bánok. Mégis.. jó abba belegondolni vagy legalább kicsit elhinni, hogy mindez miattam van.
Igazából már épp hogy meggyőzném saját magam, hogy ez azért nemcsak nagyképű kijelentés de biztosan abszurd is, mikor Clem kissé megemelkedve a nyakam köré fonja karjait. Egyszerű és természetes mozdulat ez, mégis a gyomrom összeugrik a mozdulatától. Jólesően. Nem húzódom el hanem csak egy kissé túlságosan elégedett mosolyszerű vigyor ül ki az arcomra. Mert hát ez volt az a perc, amikor eldőlt számomra is, mégiscsak én váltom ezt ki belőle. És igen, lehetek egész nyugodtan nagyképű. Kérdésemre a válasza olyan magától értetődő és egybe annyira áldozatkész is. Mert tudom, sejtem, ez nem igaz. Nem akarom, hogy csak miattam mondjon le a dolgokról, akkor sem ha ez hízelgő. Mert hát, be kell látni, ez az. Ugyanakkor persze nem szeretem a mártírkodást. Igaz, a lopott percekért hálás vagyok és vele a lopott csókokért is, hisz ezek állandó párban járnak. Igazából minden egyes vele töltött pillanat jó. Több, és tartalmasabb. Tény hogy Belby árnyéka továbbra is felettünk lebeg (de legalább már nem közöttünk) ám még ez sem zavar. Azóta nem hogy borzodúban végre a lány is színt vallt. Ha nem is épp szavakkal tette, de megtette.
A válaszától elvigyorodom kissé idegesítő módon. Túlontúl elégedetten, ami alapvetően ok nélküli, és mégis...! Mégis ott van a hangjában valami, ami abszolút legyezi a hiúságom. Na nem mintha kellene. Nem mintha ennek szánta volna, és nem mintha ennek kellene vennem. Na de hát ez késő bánat úgy hiszem. És mindössze bólintok egy aprót (mert hát van értelme vitatkozni ezen? Úgy hiszem abszolúte nincs.) miközben a kezem, melyből ő kiszakította az övét, a derekára siklik. Nem teszek semmi különösebbet mindössze azt az elvétett simítást az arcán. De ennyi eszközölés elég, mert a csillogó szemei megvillannak, ahogy rám tekint.
Az érzelmek végigsuhannak az arcán de gyorsan és rövid idő alatt semmint értelmezni tudnám bármelyiket is. Pláne hogy nem is kell, hisz ő cselekszik, ezzel is gátolva engem a megfejtésben. Ugyanakkor pedig utalva valamire eléggé nyilvánvalóan, s ez nem más, mint amit ő akar. Mert nem csókol meg, ó dehogy. Helyette csak közel hajol, kínzó lassúsággal éreztetve minden egyes tizedmásodpercet. Megérzem a leheletét, csábító közelségét. Önkéntelen hunyom le a szemeim és szívom be a finom cseresznyés puha illatát. Hiányzott. Ó Merlinre, de hiányzott ez! Egész nap igyekszem a feladatokra koncentrálni, az órán a kiadott dolgokra. Többnyire elnyomom hogy az ő arca vetüljön magam elé az unalmas hétköznapi tanórákon. Nem mintha mindig sikerülne. Ám tudat alatt ott lappang bennem a félreismerhetetlen vágyódás utána. Ami már-már a sóvárgás szintjére lépett. Mert most, így itt ez már tényleg sóvárgásnak hat érte. Szinte szánalmas, és mégis... annyira természetes együtt járója ez a dolognak, hogy nem tudom gyűlölni magam érte. Pedig normál esetben biztosan megvetnék mást, amiért ennyire az érzelmei rabja.
Mikor ajkai a szám sarkát simítják végig, puhán, incselkedően, csókra csábítóan, érzem, ahogy felforr a vérem. Libabőrös lesz a karom és nehezen állom meg hogy ne húzzam könnyeden közelebb magamhoz. Mert hát igenis többet akarok, itt és most. Nem törődve azzal, hogy a folyosóról bepislogók megláthatnak minket. Nem foglalkozva azzal, hogy ha az igazgatónőt épp erre eszi a fene akkor olyat lát, ami nem éppen az illendő kategória. Végtére is úgy hathat, hogy bujkálunk, pedig nem. Vagy csak részben. Mondjuk részben én talán mindig is azt fgom tenni. Nem feltétlen az iskolatársaim miatt vagy előtt (igaz Belby itt is a kivételt képezi) hanem önmagam előtt. Nem akarom sem belátni, sem elismerni, hogy Clem mennyire nagy hatással van rám. És hogy mennyire elkezdtem kötődni hozzá rekordrövid idő alatt. Ez pedig sebezhetőbbé tesz, engem is és őt is. Sérülni pedig nem akarok, mert így is egy érzelmi roncs vagyok. Egy emlékek nélküli csődtömeg.
- A nem különösebben egy gyenge igent jelent, Napsugár.... -
Súgom a szavakat, miközben felé fordulok megtartva a pár milliméter távolságot közöttünk. Orrom az övét súrolja és veszélyesen pillantok rá. Bele a zöldes íriszekbe, melyek az íves fekete pillákkal keretezettek.
Kedvem lenne kedvesen leszidni, hogy tudja, nem helyeslem ezt, mégsem visz rá a lélek. Helyette még egy elkeseredett pillanatig erős maradok. Talán csak a dacból, amiért tudom szándékosan húzza az agyam (és ezzel én is az övét talán). Aztán persze ő győz. Mindig ő győz, mert egyszerűen nem bírom tovább. Ajkaim határozottan veszik birtokba az övét, olyan szenvedéllyel, ami egész nap belülről őrölt. És amiről eddig fogalmam sem volt.

[M&Ms ~~~]

M&Ms
~~~

Kicsit hunyorogva, megpróbálván rosszallást színlelni – elég pocsékul megy az ilyesmi nekem, azt azért hozzá kell tenni – nevetek rá - Merlinre, legalább csak fele ennyire tűnnél elégedettnek saját magaddal! – persze nincs különösebb éle a megjegyzésemnek, nem is igyekszem egy kicsit sem, hogy piszkálódásnak lehessen érezni a dolgot, inkább csak évődésnek, és abból is az ártatlan fajtának. Nem vagyok, nem voltam, valószínűleg soha nem is leszek az az igazán vehemens fajta, aki minden apróságba bele tud kötni, és minden pillanatban csípőből oltogat másokat. Nem mintha nem lett volna rá példa Mathias esetében is, hogy sikerült kellőképp felbosszantania ahhoz, hogy igenis kendőzetlenül mondjam meg neki a magamét, de alapvetően itt most semmi ilyesmiről nincs szó. Épp ellenkezőleg – de azért a lopott percekbe egy kevéske évődés csak belefér.
Igazából nem is zavar, hogy úgy vigyorog rám, mintha el sem tudna képzelni hízelgőbb dolgot, semhogy inkább vele tölteném az ebédszünetemet. Végtére is, ez valahol nekem is hízelgő, hogy ő erre így reagál, úgyhogy nincs ezzel semmi gond, de egy kicsit úgy érzem, hogy a súly nélküli, verbális adok-kapokok legalább annyira a részünk, mint az ölelések, vagy a csókok.

Az már egy kicsit más kérdés, mennyire jó az, hogy pont az utolsó évemben hagyom ilyen szinten elterelni a figyelmemet arról, ami tényleg fontos lenne. Nem érzem mondjuk úgy, hogy elhanyagolnám a tanulmányaimat Mathias miatt, de az biztos, hogy túlságosan is gyakran kapom magam azon,  hogy felé kalandoznak a gondolataim, és mondjuk a házim felett ücsörögve néha minden ötödik percben figyelmeztetnem kell magamat, hogy mire is gondolok éppen. Kicsit megnehezíti a rúnák megfejtését, amikor mondjuk gondolatban épp az előző találkánk történéseit játssza nekem vissza az agyam, én pedig nem tudom megállítani, de szerencsére egyelőre nem érzem úgy, hogy emiatt romlottak volna az eredményeim – csak néha olyan, mintha kicsit lelassultam volna, és mindent tovább tartana rendesen megcsinálni, mert folyton elkalandoznak a gondolataim.
Őszintén és igazán azonban ez sem zavar – az egész valahogy borzongatóan kellemes. Egyszerre ijesztő, és csodálatos. Ha nem így lenne, talán nem is volna az egész ilyen izgalmas és lehengerlő… hát hogy lehetne ez akkor tulajdonképpen baj? Dehogy baj – végül mindig meggyőzőm magam erről, mielőtt igazán aggódni kezdenék a saját épelméjűségemért.

Megvonom a vállam, még így is, hogy voltaképpen a nyakában lógok, és egy kicsikét félrehajtom a fejem, miközben persze egy kicsit sem húzódom távolabb tőle, vagy egy pillanatra sem nézek el róla – valószínűleg, ha akarnék is nagyon nehezemre esne, de egyáltalán nem akarok. Nem igazán számít, hogy néha még mindig zavarba tudok jönni a közelségétől, vagy akár csak a pillantásától is, mert hamar rájöttem, hogy valószínűleg pontosan azért vágyakozom utána, amikor nincs velem, mert ilyen hatással van rám.
- Hát, ha te szívesebben ennél… akkor persze megcélozhatjuk a Nagy Termet – mondom incselkedve, szinte biztosan abban, hogy csak a véremet szívja, és esze ágában sincs rábeszélni, hogy menjünk inkább ebédelni. Nem arról van szó, hogy inkább feláldozom az ebédszünetemet érte – vele együtt akarom feláldozni mindkettőnk ebédszünetét. Valószínűleg egy szavába kerülne, hogy letegyek eme kis tervemről, mer hát, ha ő nem bírja ki az ebédje nélkül, bizonyára nem kényszeríteném, hogy maradjon, és akkor mennék én is, de azért elég erősen remélem, hogy nem ilyesmit forgat a fejében.
Szerencsére tényleg nem úgy tűnik. Ha ő nem csókolna meg, egy idő után biztos feladnám, legalábbis, ha így néz rám, akkor biztosan, de végül ő mozdul előbb, amitől minden porcikám boldogan megremeg, és habozás nélkül viszonzom szenvedélyes csókját. Nem mintha nagyon maradna közöttünk űr, mégis próbálok még jobban hozzábújni, bal karomat szorosabban fonom a nyaka köré, jobb tenyerem puhán csúszik a tarkójára, az idő pedig mintha egészen lelassulna a világom számára, amiben most épp csak neki van helye.

*
zene:OD - You & I

ღ Napsugár ღ

’Silence and sound
Did they ever hold each other tight
Like us? Did they ever fight
Like us?
We don't wanna be like them
We can make it 'til the end
Nothing can come between
You and I'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

- Merlinre, legalább csak fele ennyire tűnnél elégedettnek saját magaddal! –
Hát erre a mondatára egyenesen túlzóra szélesedik a vigyorom. Mert hát hogy a búbánatba ne! És naná! Még halkan fel is nevetek a szavain. Hisz annyira édesen abszurd a kérése. Mégis ugyan mit várt? Hogy majd pont nem leszek? Ennyire már ismerhetne. Ha mást nem is, az egómat biztosan. Párszor összefutottak és párszor bemutatkozott már. De csalás lenne azt mondania, hogy nem tetszik ez neki. Mert érzem rajta, hogy hízelgőnek találja. Szavai nem is sértőek, noha lehet épp annak szánja. Mégsem tudom felvenni. Talán túl sokszor sikerült már tőle lecseszést kapnom ahhoz, hogy tudjam, mit mikor hogy ért. És ez a mostani határozottan csak a lelkem evésére megy rá. Hát na jó, állok elébe!
Nem különösebben hat meg a vállvonása és az sem mennyire hanyagul és nemtörődöm módon akarja nekem beadni, nem érdekli a dolog. Igenis érdekelnie kellene. Nem kellene lemondania a dolgokról, habár... lassan eszmélek fel arra, hogy esetlegesen épp ő akarja ezt. Sosem voltam az az ember, aki ne lógjon el egy órát, ha arról van szó. Az ebédidőd meg olyan, amikor akárki akármit megtehet. Mint most mi itt, a boltív takarásában, az óraépület lábainál. Titkon, félig éhesen. Ez igazából abszolút nem szabályszegő dolog, hogy dilemmázni kelljen rajta. Így hát elengedem a problémát, mert távol álljon tőlem meggyőzni bárkit is, pláne őt, hogy ne velem legyen. Hisz én evidensen vele akarok, annyit és ahogy csak lehet. Szavaira, amik bosszantani jöttek csak felmordulok. Kissé haragosan, kissé nem tetszően. Mert hát joggal nem lelkesítenek. Kedvem lenne visszareplikázni, hogy amennyiben bírja a kereszttüzet még képes is lennék a mi asztalunkhoz ültetni őt, avagy én ülnék az övékhez. Már csak azért is, hogy Belby elképedt fejét lássam, na és mert... had legyenek irigyek. Igaz, a húgom sötét pillantása nem fog éppen jól esni, de ezen is már túltettem magam. Néha az a sanda gyanúm, hogy sosem tudja elfogadni a dolgokat úgy amilyenek. S esélyesen én is ilyen voltam egykor rég. Részben talán épp miatta és a családom miatt. Meglehet még mindig ilyen vagyok. De ellenben vele én sokat változtam és ennek az az oka, hogy lassacskán egy évvel ezelőtt új lehetőségek nyíltak meg. Igen, az exmemoriam egyben elvett de sok mindent adott is. Elsősorban tiszta lapot.
Régen valószínű elmentem volna Clem mellett. Nem tűnt volna fel a kis sejtelmes mosolya vagy a kedves pillantása. Átsiklottam volna a vágyakozó tekintetén vagy betudtam volna egynek a sok közül. Lehet sosem kerültem volna különösebb kapcsolatba vele. Ugyanolyan diák lett volna, a szürke kisegér kategóriájába skatulyázva, mint mondjuk épp Ophelia Wyrm. Pedig Clem ettől sokkal több. Sokkal érdekesebb és sokkalta értékesebb. Mert azok a vágyódó szemek elérik azt, hogy sutba vágjam minden addigi ellenállásomat. A benne megcsillanó színtiszta vágy sarkall arra, hogy lenyeljem a bosszankodásom, hogy ne kontrázzak rá a szavaira és hogy.. hát igen. Beadjam a derekam és igába hajthassa a fejemet. Na nem mintha nagyon bánnám vagy nagyon szenvednék a dologtól. Amint az ajkai az enyémre tapadnak, határozottan és kérlelően, hasonlóan mint legeslegelőször csak közönségjelenet nélkül, minden értelmes tiltakozásom odavész. Szimplán csak kiélvezem a helyzet adta pillanatot, a lopott időt, ami lelassulni látszik, szinte mindig, ha vele vagyok. Elégedetten mosolygok bele a cselekvésembe, mikor ő még szorosabban simul hozzám és a tenyerét is megérzem magamon. Nem kell több nekem sem, hisz a zakatoló szívem felett érezve az ő szaporán fel és lesüllyedő mellkasát bőven elég bizonyíték arra, hogy igenis baromi nagy hatással vagyok rá. És míg a hiúságom mérhetetlenül dagad addig kezemmel átkarolom a derekát jobban tartva őt. Így szinte már nem is éri a talajt a lába de legalább nem kell pipiskednie sem. Abszolúte nyertes-nyertes szituáció. A másik kezem pedig felfedezőútra indul a nyakán a vállán le a karján végigsimítva majd vissza fel, hogy végül a hajába túrva állapodjon meg. Nem tudom melyik pillanatban lépek vele a falhoz, de kell egy biztos pont mindkettőnknek, ami segít nem teljesen elveszteni sem az egyensúlyt, sem az illem határait. Így hát mire elszakadok tőle arca mellett a szürkés barnás kőfal köszön vissza homályosan.
- Gyakrabban kihagynánk az ebédet, ha ennyire jól bírod az éhséget. - pimasz vigyor ül ki újra az arcomra, de épp csak egy percig mert hamar elhal miközben komor ábrázat tolakodik elő, hogy átvegye vonásaim felett az uralmat. - De ha elájulsz nekem a nemistudommilyen órádon...! -
Hangomba becsendül némi aggódás. Igaz inkább dorgálónak szánom semmint bántónak. Viszont érezheti a pillantásomból, hogy semmi pénzért nem mennék el semerre sem. Semmi nyilvános helyre ahol többen vagyunk kettőnél.  

[M&Ms ~~~]

M&Ms
~~~

A pillantásom persze nagyon igyekszik azt mutatni, hogy na, ez már aztán tényleg, igazán túlzás, de a vele együtt vigyorra görbülő ajkam bizonyára egy pillanatig sem téveszthet meg senkit sem. Néha persze kicsit azt kívánom, bár lennék ügyesebb az ilyesmiben – a játékokban, a megtévesztésben, abban, hogy valakit az orránál fogva tudjak vezetni. De aztán végül mindig azzal vigasztalom magam, hogy az akkor már nem is én lennék. Hiszen vagyok, amilyen vagyok, és ennek bizonyára elengedhetetlen része az is, hogy én nem vagyok jó az ilyesmiben, mi több, egyenesen borzalmas vagyok mindenben, ami nem őszinte, mert maximum jól elhallgatni tudok, igazán még hazudni sem. Talán vannak az életnek olyan területei, ahol ez inkább hátrány, mint előny. Azt még nem sikerült eldöntenem, hogy a Mathiasszal való kapcsolatomban (vagy valamimben), ez minek minősülhet.
Igazság szerint… nem is vagyok benne biztos, hogy mindez számít. Végül is, ha még nem tántorított el eddig semmi (Belby piszkálódása, számos barátom figyelmeztetése, egy csendes kis hang a saját fejemben, ami kitartóan képtelen arra, hogy bármi értelmet találjon az egész helyzetben), akkor nem pont a saját személyiségem lelkes boncolgatása fog.

Épp csak egy kicsit vonom felfelé a szemöldököm a szavakkal nem, épp csak egy morranással közölt véleményére, de persze, nem izgatom magam miatta túlságosan. Nem úgy ismertem meg, mint aki nem szereti nagyon is közölni, ha valami problémája van, úgyhogy bizonyára nem most nyel le valami rettentő fontos dolgot, amit a tudomásomra kellene hoznia. És még ha így is lenne, talán az sem érdekelne. Nem mintha nem lenne jó vele beszélgetni (is), vagy ne lenne igényem arra, hogy olykor _tényleg_ (csak) beszélgessünk, de most, ebben a szent percben egyáltalán nem azért rángattam be ide, hogy az étkezés fontosságáról, vagy valamelyikünk korgó gyomráról érveljünk. Egyáltalán nem azért fészkelődtem hozzá ilyen közel, hogy aztán engedelmes gyerekként visszavonulót fújjak, és rendes diákként átvonuljak a Nagy Terembe a Hugrabug asztalához kedvetlenül ebédelni, hogy a terem két végéből bámuljuk egymást… csak nem akarhatja ezt. Hát nem?
Egy pillanatra kis híján elfog a kétség, mert igazából még sokszor nem tudom, mire számítsak tőle. Csak azért, mert egészen bizarr helyzetekben találkoztunk egymással, és tudok róla egy csomó mindent, amit talán mások nem, vagy legalábbis, nem ilyen formában, attól még néha nem tudom követni az észjárását, vagy hogy mit, miért tesz. Néha arra gondolok, hogy voltaképpen ő sem tudja, de ezt természetesen nem szoktam közölni vele.

Ám szerencsére nem kell most ilyesmin törnöm a fejem, és nem is marad a fejemben egyetlen épkézláb gondolat sem, amikor az ajkaink csókban forrnak össze. Akkor már nincsen buta kétkedés, nincsen ok-keresés, nincs éhség, vagy aggodalmaskodás, egészen csak rá figyelek, és a gondolataimban sem marad helye senki másnak. Szinte csak pillanatokkal később észlelem, hogy amikor úgy érzem, mintha a lábaim nem is érnék a talajt, akkor az tényleges történés, nem csak az érzékeim csalóka tréfája, és bár ez meg is ijeszthetne, tulajdonképpen nagyobb biztonságban érzem magam Mathias engem szorosan tartó karjában, mint két lábammal biztosan a talajon. Így nem kell annyira egyensúlyoznom a lábamon, és könnyebb a karjaimmal erősebben rátámaszkodni, ami amúgy sem egy rossz dolog, mert így aztán tényleg egészen közel tudok simulni hozzá. Mire ujjai a hajamban kötnek ki, halkan szusszanok a csókjába, és csak azért kényszerülünk megszakítani azt – vagy én legalábbis – mert kissé kezdek híján lenni a tüdőmben a levegőnek. A falnak dőlve (mikor is fordultunk arra?) kissé kelletlenül bár, de visszaereszkedhetek a talajra, tenyerem lecsúszik a vállára, míg másik kézfejem ujjai a zöld-ezüst nyakkendőjével babrálnak.
- Én aztán szívesen kihagyom az ebédet bármikor… veled legalábbis – mondom igazából inkább a mellkasának, mint neki, nem mert ne tudnék ránézni, csak egy pillanatig józanítóbb, ha nem teszek így - Jaj, mert akkor mi? – nevetem el aztán el magam a feltételezésre, mert nem hinném, hogy bármi ilyesmi történne velem, és így kicsit szórakoztat a dolog, ahogy kissé hitetlenkedő vidámsággal navigálom vissza az arcára a pillantásomat.

*
zene:SH - One Step Closer

ღ Napsugár ღ

’Every time I look at you the angels sing
Got me feeling hypnotized, and girl it makes me feel alive
I'd climb the highest mountain, and I'd sail across the sea
Baby for you I'd do anything'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Ha Clem épp nem a nyakkendőm szakszerű megigazgatásával lenne elfoglalva, nos akkor még abszolúte hihető is lenne a megnyilvánulása. Na de így... így nem az. Szóval jogosan szökik feljebb a szemöldököm és pillantok rá kihívóan. Tekintetemben benne van egy ó valóban? (enyhén szarkasztikus kérdés), de evidensen ő ezt nem láthatja. Így visszatérve a talajra, igaz a karjaim között de már nem velem egy magassági szinten inkább érdekesebbnek találja, hogy megfelelően fessek majd a következő órámon. Tény hogy sokat számít a megjelenés, de most jelen helyzetben pont teszek rá magasról. Sokkalta szívesebben nézném a szemeiben fel-felcsillanó aranyló barnás pöttyöket, amiket a haloványan beszűrődő fény csalogat elő, ám erre nincs lehetőségem. Szimplán azért, mert nem pillant rám. Ez kissé fáj, habár nem mutatom ki.
- Jaj, mert akkor mi? –
Nevetése és gunyoros kérdése betölti a teret, s ott cseng a fülemben a kacaja. Szép és kedves, és ösztönösen csal mosolyt arcomra. Már meg is változik a tekintetem, mert egyszerűen képtelen vagyok tovább a mérgeset vagy az ellenállót játszani. És az apja sem akarok lenni, ha már nem muszáj. Ám a kérdése azért... hát magas labda. És nehéz megállni, hogy ne válaszoljak rá. Sőt... lehetetlen. Így mikor rám pillant végre, kajánul elvigyorodom. És közelebb hajolva centikről válaszolok..
- Akkor esélyesen jól elpáhollak. És soha.. soha de soha nem hagyok ki veled több ebédet. -
Jelentőségteljes pillantást lövellek felé, hogy tudja, tényleg nem viccelek. Nem akarom ugyanis, hogy miattam bármi baja legyen. És ha már itt tartunk hogy bármi baj... Eszembe jut egy fontos dolog, amit igazából este akartam elé tárni, de ha már kínálkozott az alkalom, jogosan ötlik fel a kézenfekvő gondolat: miért is ne most...? Igazából egyetlen gát van, vagy talán kettő. Az egyik az ő reakciója evidensen. A másik meg az, hogy esélyesen lehet csak este kapok választ tőle, ami... hát baromi egy hosszú délutánnak ígérkezik ez esetben számomra. Minden esetre nem bírok tovább várni, és inkább komolyságot erőltetve magamra lepillantok. Kezem, ami eddig a hajában az arca körül időzött levándorol egyetlen gyors perc alatt és megfogja az övét, ami a vállamon pihen. Lehúzom magunk közé és lenézek rá. Még a félhomályban is szépek a vékony ujjai, amik tökéletesen simulnak az enyémbe. Megköszörülöm a torkom és félszegen felpillantva kezdek bele.
- Tudod... arra gondoltam, hogy itt a tavasz és március elején mennem kell a Mungóba. És... gondoltam te is velem tarthatnál. Vagyis... már el is intéztem hogy áttegyék az időpontodat akkorra. -
Elfintorodom, de azért bűnbánó kiskutya szemekkel nézek rá. Igazán nem volt nagy kaland, pláne nem nekem, elintézni. És tudom hogy most ezután jön a feketeleves. Valójában jogosan akad ki (mert ismerem őt hogy a fenenagy szabadságában megint korlátoltam, így hát ki is fog) de tényleg csak a jó szándék vezérelt. Meg annyi önzőség, hogy vele lehessek többet és jobban és újra.
- Ne légy mérges, én csak... veled akarok lenni. Nem így és nem itt. -
Intek körbe és látványosan körbenézek. Nem mintha az iskolával különösebb problémám lenne, de... lássuk be. Se nem túl idilli se nem túl baráti egy hely, pláne Belby kerülgetésével töltve az időnk jó részét. Újra befókuszálom Clemet és megemelem a kezét finoman megszorítva, miközben felé hajolok. Immár sokkalta szelídebben fojtatom. Már-már suttogva, mintha egy titkot akarnék megosztani vele. Egy fontos és jelentőségteljes titkot, habár igazából ez nem is annyira az. Sokkalta inkább az eddig kendőzött vágyaim egyike.
- Amúgy is... szeretnélek elvinni egy rendes randevúra -
Újra megérzem az illatát s orrommal végigsimítok az övén hogy végül befejezve a mozdulatsort egy finom puszit leheljek az arcára.
- Erre pedig London épp alkalmas lenne.. -
Lenne, ha belemegy. Ha igent mond. Ha sikerül félre tennie a büszkeségét és hajlandó kiélvezi, hogy végre együtt lehetünk (Belby mentesen). Mert igazából erre már nagyon vágyom. Egyszer végre nem a hátam mögé pillantgatva megcsókolni. Szabadon. Akkor elmúlna az összes keserűségérzetem úgy hiszem. Ám azért midig megvan a rizikó, hogy ez csak ábránd marad. Így hát továbbra is kérlelően tekintek rá, mert ha ebbe még így bele is megy, csak fél siker. Ugyanis az amit elterveztem lehet közel sem fog neki tetszeni, de hát... mély vízben tanul meg úszni az ember igazán. Nem igaz?

[M&Ms ~~~]

M&Ms
~~~

Biztos tudna úgy válaszolni a kérdésre, hogy komolyan vegyem, vagy legalábbis úgy, hogy kitartson emellett a féltés mellett - hát, mit hazudjak? Voltaképpen kellemes, jó érzéssel tölt el, hogy aggódik az épségemért, de igazából icsit érthetetlen is számomra, miért veszi ezt ilyen komolyan, Merlinre, ez csak egyetlen ebéd, az ember több napig kibírja anélkül, hogy enne...! -, de jelen esetben nem sikerül neki, én pedig menthetetlenül elnevetem magam arra, amit mond - Oké, oké, értem, szóval először kezet emelnél rám, majd mintha ez nem lenne elég rossz, többet rám sem néznél? - a nevetésem remélhetőleg elárulja, hogy legkevésbé sem gondolom komolyan ezt az egészet, ahogy remélhetőleg ő sem gondolta komolyan, amit mondott, hiszen komoly kontextusban az elpáholás nem feltétlenül egy vonzó opció. Vagy csak belém szorult túl sok szociális érzékenység, hogy ezt alapvetően valami rossznak képzelném el, nem pedig valami pajzánnak... - De igazán, teljesen feleslegesen aggódsz. Mármint... kedves tőled, de teljesen felesleges - mondom aztán, amint a nevetésem mosollyá szelídül, és a vállán megtámaszkodva lábujjhegyre emelkedek, hogy ezúttal tényleg csak egy gyors, apró csókot nyomjak a szájára, mintegy engesztelésül, mert kinevettem, noha nem igazán hiszem, hogy magára vette volna. Annyira egyébként sem hadakozik velem ebben az ebéd-kérdésben, úgyhogy csak ugratásnak élem meg az egészet. Ha nem akarna itt lenni velem, vagy komolyan azt gondolná, hogy nem tesz jót nekem egyetlen étkezés kihagyása, bizonyára már elrángatott volna a Nagy Teremig, de hát nem történt semmi ilyesmi, nem igaz?

Épp csak visszadőlök a falnak, amikor leemeli a kezemet a válláról. Nem kimondottan értem elsőre, miért, vagy hogy miért néz rám hirtelen ilyen félszegen, ahogy összefonjuk az ujjainkat, olyan természetes mozdulattal, amin valahogy még mindig meg tudok lepődni, újra, meg újra. Mindenesetre ösztönösen tudom, hogy valamit mondani akar, hiszen egyébként nem kimondottan jellemző rá, hogy óvatoskodna. Ezt tudtam korábban is, és mostanában sem hiszem, hogy változás történt volna ez ügyben. Nem kérdezek azonban rá, hogy mi az, és nem sürgetem másféle módon sem, hogy csak bökje ki nyugodtan amit szeretne, csak picikét megemelt szemöldökökkel, kíváncsian fürkészem a vonásait.
Amikor - és ahogy - végre kiböki, valamiért arra gondolok, hogy azt hiszi, nem fogok örülni az egésznek, és emiatt ráncolom egy picit a homlokomat, pedig egyébként semmi rosszra nem gondolok. Mégis mi lenne ezzel a baj? Igaz, nekem eddig eszembe sem jutott, hogy illene elmennünk egy "rendes randevúra", ahogy odáig sem gondoltam el a helyzetünket, hogy milyen lenne, ha nem az iskolában lennénk együtt. Elvégre, akár tetszik, akár nem, egyelőre mindkettőnknek a Roxfort jelenti a hétköznapok valóságát, ki nem kerülhető módon. Ki kell járnunk a tanévet mindkettőnknek, de valójában sosem gondolok arra, hogy mi lesz a tanév után - egyrészt azért, mert nekem fogalmam sincs, mit kellene kezdenem magammal, amint elhagyom a kötelező iskolapadot (tanuljak tovább? Hol, mit? Vagy ne tanuljak? De akkor mit csináljak?), és ez a gondolat nagyon le tud hangolni, másrészt meg azért, mert... hát, nem is arról van szó, hogy bizonytalan lennék a Mathiasszal való kapcsolatomban, de a leányregényeknek többnyire semmi köze a valósághoz, és valljuk be, mi az esélye annak, hogy az ember életében először abba sétál bele, hogy "most és mindörökké"? Nem sok. Ez  megint csak olyasmi, amire egyelőre nem gondolok szívesen, így többnyire igyekszem nem folyton a jövőn rágódni... ebből fakadóan voltaképpen nem gondolom túl soha azt sem, ami kettőnk között van, így a fantáziám valahogy annyira nem is mert szárnyra kapni holmi randevúk, meg Roxforton kívüli élet ügyében. Pedig hát...

- Miért lennék mérges? - kérdezem hát enyhe értetlenkedéssel, ahogy eltávolodik tőlem a puszi után annyira, hogy ténylegesen rá tudjak nézni - Szerintem ez remek ötlet. Olyan jó lenne kiszabadulni innen egy kicsit... - olyan magától értetődően mondom, mintha gondoltam volna erre eddig is, pedig nem, de most, hogy a lehetőség tálcán kínálkozik, tényleg elég csábító gondolat. Nem mintha adnék mások véleményére Mathiasról, és nem mintha még mindig nagyon bántana Belby és a piszkálódása (vagy éppen az, ahogy Blair Montrego néz rám, valahányszor szemben jön velem a folyosón...), de azért az is biztos, hogy tudnék élni ezen kellemetlenségek nélkül, de azért Mathiasszal együtt, nem pedig távol tőle - Szóóóval... - mondom kicsit elnyújtva a szót, és mosolygó tekintettel szorítom meg most én az ő kezét - Melyik napra is gondoltál pontosan?

*
zene:SH - One Step Closer

ღ Napsugár ღ

’Every time I look at you the angels sing
Got me feeling hypnotized, and girl it makes me feel alive
I'd climb the highest mountain, and I'd sail across the sea
Baby for you I'd do anything'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

- Oké, oké, értem, szóval először kezet emelnél rám, majd mintha ez nem lenne elég rossz, többet rám sem néznél? –
Simán! Na jó nem… Basszus…. ebbe bele sem gondoltam. Már hogy ez így kellően kétértelmű lehet, kezdjük ott. Másrészt meg, hát nem épp egy kellően vonzó opció így felvázolva. Pedig tényleg semmi hátsó szándék vagy egyéb pajzán gondolat nem vezérelt. Így hát kissé megrökönyödve pillantok Clemre, aki persze jót mulat rajtam vagy a szavaimon, az egész helyzeten, amit ő nyert velem szemben. Legalábbis ezt a meccset biztosan. Node… a háború még közel sincs elveszve. És az nevet, aki utoljára nem kapja be azt a konfúziós bűbájt.
Szóval csak egy látványos szemforgatásra marad időm, de azért megnyugtat, hogy ő voltaképpen megköszöni az aggódást meg azt, hogy ha kell elrángatom és még meg is verném. Voltaképpen ez igen kedves tőle (tőlem talán kevésbé), pláne az a szelíd nevetés, amit megejt. Az meg a hab a tortán mikor közelebb hajol és köszönetképpen megérzem magamon a puha ajkait. Igyekszem kivételesen nem megragadni a pillanatban és most nem is kezdeményezek mindössze egy szégyellős mosolyt villantok, előrejelezve az elkövetkezőket.
A félelmeim pedig abszolút jogosak. Aki ismeri őt (úgy mint én) tudja, mennyire védi a szabadság utáni ellenállását (meglehet csak velem szemben).  És persze a kis magánakcióm közel sem biztos hogy sikert ér el. Főleg hogy ez csak az első része a dolognak s nem tudom eldönteni, a könnyebbik vagy épp a nehezebbik.
- Miért lennék mérges? Szerintem ez remek ötlet. Olyan jó lenne kiszabadulni innen egy kicsit... –
Fel sem tűnt hogy eddig bennem rekedt a levegő. Most egy szuszra szalad ki belőlem elégedetten. Kisfiúsan örömteljes mosoly suhan át rajtam, mert hát… ez baromi könnyen ment. Túlontúl könnyen is, ami… (és most rajtam a sor a homlokráncolásra) szokatlan. Érzem hogy van vagy épp lehet valami a dologban, s vívódok hogy rákérdezzek-e… de inkább egyszerre egy dolgon esnék túl. És az most ez.
- Szóóóval...  Melyik napra is gondoltál pontosan? –
Clem mosolya szinte ragyog. Meglehet csak a szeme csillogása váltja ki ezt a hatást, vagy a kézszorítása, amit viszonoz az enyémre, de összességében azt maximálisan eléri, hogy szívem szerint ma már semmit nem csinálnék azon kívül, hogy őt nézném.
- Hát öh, március első hétvégéje. Viszont… van egy bökkenő. –
Mert mikor is nincs bökkenő? Pláne az én esetemben?
- Szombaton lesz egy rendezvény. Egy hivatalos rendezvény, amin részt kell vennem... - szándékosan nyomom meg a szót. Nem is ezen van igazán a hangsúly, sokkalta inkább a mögöttes tartalmán. A hivatalos ugyanis itt azt jelenti, nyilvános. Nagyszabású. Aranyvérű. Fontos. És persze nem mentes a pletykaszagtól sem. Szóval csupa kellemetlen dolog, de… legalább van lehetőség (több lehetőség) lerázni a kellemetlen részét az egésznek. - … amire szeretném ha elkísérnél. –
Szeretném? Na ja ez így baromi szépen hangzik. A valóságban sokkalta inkább akarom, hogy ő kísérjen el. Ilyen esetekben mindig a húgom jön, ám most passzolta a témát. Amilyen elutasító mostanság megértem hogy jobb is, ha nem együtt megyünk. Egyedül viszont nem is jelenhetek meg és amúgy sem lenne kedvem végigküzdeni. Esélyesen két máguskoktél között belefullasztanám magam valamelyikbe. Vagy egy közelembe leledző harmadikba. Nem is kérdés... simán. Szóval minden szempontból jó, ha Napsugár velem tart. Mindössze a meggyőzését érzem iszonyatosan horrorisztikusan rémisztő feladatnak (és bolond az, aki a mi előzménytörténetünk alapján nem rosálna be menten a reakciójától), ami eddig legnagyobb megdöbbenésemre annyira simán megy, mintha ledöntöttem volna ma reggel egy jó kiadós szerencselevet a töklé mellé. Pedig nem. (Vagy nem tudok róla.)
- A ruha miatt ne aggódj, már elintéztem. –
Na most aztán tényleg várom a csattanó pofont, pláne hogy a mosolyom most kivételesen enyhén szemtelenre sikeredik (pedig esküszöm tényleg csak bátorítónak szánom). És jogosan merül fel benne jópár kérdés, mint hogy honnan veszem ehhez a bátorságot és honnan tudom a méretét meg mégis mit képzelek magamról (?), ám sejtheti ezek lesznek azok, amiket nem fogok elárulni. Hisz az ördög mindig a részletekben bújik meg, de ha az összkép teljes és kellően kecsegtető kit érdekel a maradék apróság?
Engem nem. Szinte senki mást sem és épp ezért remélem, Clementine-t sem. Így hát félig lelassuló szívvel teszem fel a végső döntő kérdést abszolút behízelgő hangon.
- Ugye eljössz velem, Napsugár? –
Csak igen lehet a válasz, ugye? Ugye? Hát ugye…!

[M&Ms ~~~]

M&Ms
~~~

Igazából jól esik, hogy nem áll le vitatkozni velem erről a talán rosszul megválasztott feleletről. Nem azért, mert természetesnek veszem, hogy igazam van. Inkább azért, mert ez korábban nem nagyon állította meg abban, hogy igenis kösse az ebet a karóhoz abszolút hülyeségekben. Kicsit még furcsa, de úgy tűnik, a magunk módján igyekszünk mindketten, hogy kikerüljünk abból a rossz mintából, amit elkezdtünk felépíteni a korábbi találkozásaink során. Furcsa, mert igazán nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, ahogy persze nem gondoltam azt sem, hogy egyszer majd az óratoronyban fogok „bujkálni” Montregóval. Ez nem kimondottan szerepelt a hetedéves bakancslistámon, de még a titkos álmaimban sem, mert annyira képtelenségnek tűnt az ötlet. Aztán meg lehet nézni, mi lett abból a sok okosságból, amit gondoltam. Úgy olvadnak el a közelében, mint kandalló mellett a naivan becipelt hóember.
Mindenesetre tőle is előlépésnek tekinthető, hogy mondjuk nem csak a kérdéses hétvégén töri rám az ajtót otthon (az lenne csak a műsor!), hogy beavasson a terveibe, és azonnal elvárja, hogy menjek vele. Talán azért ilyen aggodalmas, mert azt hiszi, ezt is rosszul fogom megélni, de eszem ágában sincs haragudni rá azért, mert terveket kovácsol. Sőt…! Örülök, hogy terveket kovácsol, igazából még meg sem beszéltünk semmit, de máris izgatottan várom azt a bizonyos márciusi hétvégét, és minél többet gondolok rá, annál inkább birizgálja a fantáziámat. Merlinre, mire eljutunk oda, vajon már meg sem bírok majd maradni a bőrömben? El tudom képzelni, de azért remélem, nem válok olyan totálisan idegesítő lánnyá, aki semmi másról nem tud beszélni, csak egy bizonyos fiúról… az is épp elég, ha folyton rágondolok.

Nem is igazán tudom elképzelni, mi lehet itt a bökkenő, de persze, amint kimondja ezt a szót, azonnal elkomorodok. Ó-ó. Ha valamit még ő is bökkenőként értékel, ő, aki nálam szerintem sokkal kevésbé aggodalmas, sokkal kevesebbet rágódik apróságokon, és úgy egyáltalán, talán mondhatom azt, hogy jelentősen lazább nálam… akkor én miként fogok gondolni erre a valamire? Félelemként? Nem mintha okom lenne rögtön arra gondolni, rosszat akar nekem, szóval csak nem ütközhetünk akkora nagy problémákba. Ennek megfelelően, annak ellenére, hogy nem mosolygok, figyelmesen nézem, talán egy kicsit biztatóan, hogy ha már belekezdtünk a dologba, akkor menjünk is végig rajta, akármit is akar mondani… végül is, amíg együtt csinálunk valamit, akár mehetünk az Északi-sarkra is, szerintem biztosan azt is érdekesnek találnám, még ha a hideg jelentős bökkenő lenne is.
- Ó – aztán persze kibújik a szög a zsákból, de elsőre nem telik többre, mint hogy elkerekedő ajkakkal annyit mondjak, hogy „ó” (ez aztán az informatív, bölcs válasz…!), és enyhe zavarral pislogjak fel Mathiasra a korábbi egyértelmű örömöm helyett. Most sem vagyok kimondottan bosszús, sem lehangolt, egyszerűen csak nem tudom, hogyan kellene reagálnom erre a kérésre. Vagyis, valahol tudom, mert ha már megkért rá, miért is ne kísérhetném el, csak… csak… hát csak. Azért nem furcsa ez egy kicsit? Meg jó ötlet? Meg egyáltalán… mit keresnék én ott? Az igazán nem izgat különösebben, hogy mások mit gondolnak rólam, végtére is, csupa idegen fog farkasszemet nézni velem, és ez valahogy sokkal kevésbé rémiszt meg, mint a Roxfort-beli ismerős arcok, akik most nagyon könnyen, és nagyon jól mulatva csámcsognak az életemen. Azokat az embereket nem ismerném, és ha ügyes vagyok, soha nem is kell visszajutnia a fülembe, hogy mit gondolnak rólam.

De… Mathiast nem akarnám kellemetlen helyzetbe hozni. Azt nem akarnám, ha miattam ütközne kellemetlenségekbe, hiszen neki az a közeg minden bizonyára olyan, mint a második otthona, ha nem az első. Mégis hogy jövök én ebbe a képbe? Ez az egész gondolat leginkább rettentő sok kérdést vet fel, és elég erős bizonytalansággal tölt el. Ennek fényében a ruha körkérdésén voltaképpen fel sem akadok, amúgy sem hiszem, hogy valaha olyan lánynak tűntem (hiszen nem is vagyok), akinek a szekrényében tucatjával lógnak az ilyen alkalmakkor viselhető ruhák, melyeket még sosem hordott, és egynél többször nem is fog hordani. Sosem voltam az a fajta, aki rettentően szeretne vásárolni, és élvezne olyan dolgokat birtokolni, amelyekre semmi szüksége. Tekintetbe véve, hogy nem járok ilyen helyekre, bizonyára tényleg nem lenne mit felvennem, és ez legalább leegyszerűsíti egy kicsit a helyzetet, még akkor is, ha… hát, azért egy kicsit furcsa. Elképzelni Mathiast, hogy mondjuk ruhát válogat nekem, vagy ruhát válogattat _nekem_ valaki mással (és egyébként vajon honnan tudja – vagy véli tudni – mi jó rám, és mi áll jól nekem…? Ez valami olyasmit feltételez, hogy olyan dolgokra figyel velem kapcsolatban, méghozzá a külsőmmel kapcsolatban, amitől egy egészen kicsikét zavarba jövök, de igazán kellemes módon…). De azért egy kicsit kedves is ez a gondolat…
- Hát, elmehetek, de… - kimondottan aggodalmasan nézek rá, mikor végre megszólalok, és kicsit ráncolom mellé a szemöldökeimet -  …de szerinted jó ötlet ez? Mármint… érted – folytatom kissé félszegen, nem igazán akaródzik konkrétan rávilágítani olyan apró (újabb) bökkenőkre, amelyekre remélem, azért ő is gondolt. Hogy én, abban a világban, én, akit senki sem ismer, és aki senkit sem ismer, én, akinek az anyja mugli, és ezt sosem tagadtam, hát azért… érdekes lenne, az a minimum, amit erről mondani lehetne.

*
zene:JA - Recovery

ღ Napsugár ღ

’Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng a kéz. '



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Ó.
Ó? Ó-ó. Ez nem hangzik túlontúl jól. Sőt, ami azt illeti, baromira nem. Ráadásul az az enyhén kétségbeesett arc, amit Clem vág, hát.... semennyire nem éppen bizalomgerjesztő. Így hát nem meglepő, hogy totálisan bepánikolok noha igyekszem maximálisan nem kimutatni ezt. Voltaképpen baromi nehezen megy, oly annyira hogy a szám teljesen kiszárad. Cserepes érzését annyival próbálnám enyhíteni, hogy gyorsan megnyalom, de a papír szárazságán nem sokat segít, mindössze enyhít talán egy induripindurit. Több a semminél, ezt vitathatatlan tény, de közel sem az igazi.
- Hát, elmehetek, de…
A szívem megugrik, olyan nagy sebbel-lobbal hogy nem győz a lelkem és a testem hirtelen utána rohanni. Mert ez egy félig meddig vonakodott beleegyezés. Ugye? Mindenki hallotta? Vagy csak az én fülem cseng? Esküszöm hallucinálok! Vagy meglepet álmodom...
Igaz ott az a de node kit is érdekel az? Jó, a de-k után sosem szokott jó kisülni az esetek kilencvenkilenc százalékában, ám vagyok oly botor balga, hogy remélem összejön az a kínkeserves egy épp nekem.
Sovány remény, olcsó vigasz, ám mégis csak az enyém. Úgy igazán az enyém. És kissé hitetlenkedve figyelem a lányt, ahogy kibuknak belőle a szavak.
-  …de szerinted jó ötlet ez? Mármint… érted.
Értem. És hogy jó ötlet-e? Nos, ez több szempontból is elég hülye kérdés. Miért is ne lenne jó ötlet? Hisz együtt vagyunk, végre kijutunk innen plusz, legalább túlesünk minden marhaságon. Azonosul az életvitelemmel (amit én magam is kerülök ha tudok, de legalább látja a legrosszabb opciókat is ami velem jár), a nyilvánosságot is letudjuk, hamarabb elcsitul minden botrány (már ha lesz) és mindennek a fejébe még talán de csak talán jól is érezhetjük magunkat. Ó ha tudná hogy hány ember ölne egy ilyen lehetőségért... ! Ő meg itt vonakodik. Jó, mondjuk hülye is lenne ha nem tenné. Ismerem őt már ennyire, már amúgy is ellenszegülne nekem (szimplán mert ilyen a természete meg mert szeret ellenem legalábbis biztosan) de evidensen több ész szorult belé mint a legtöbb háztársába. Ha nem így lenne nem is lennék vele.
- Miért is ne lenne? - vonom össze a szemöldököm és a ráncok sűrű felhőként jelennek meg a homlokom. Igaz, mindössze csak egy fél percig, mert utána enyhülnek a vonásaim, amint megemelem a kezét, az összekulcsolt kezünket és finom csókot lehelek az ujjaira.
- Akarom hogy velem gyere.
Hát igen. Akarom. Nem kérném ha nem akarnám. Nem világos? Szerintem tök egyértelmű. Szelíden simítok végig hüvelykujjammal a kezén, olyan finoman hogy alig érezni, ám mégis ott van. Enyhe ösztönzés, sugallás, hogy igen... a szavaim nem követelőzőek (annyira.)
- Nem hiszem hogy egyedül végig tudnám csinálni.
Na tessék, itt az őszinteségi faktor bajnoka. Valahogy még ez az tényleges színvallás sem annyira ciki vele szemben. Útálom ugyanis az ilyen eseményeket, pláne hogy sose tudm ki kicsoda és miért is van ott. Vagy épp miért környékezett meg. Erre mindig jó volt Blaire, aki a fülembe súgott vagy elegánsan bokán rúgott az asztal alatt ha valamit félrehadováltam. Nem, Clemtől evidensen nem várok semmi ilyet hisz ő épp annyira elveszett lesz ott mint jómagam. Sőt, neki talán még rosszabb is. Node... legalább nem érzem magam sem annyira bénának sem annyira elveszettnek. Plusz van hivatkozási alapom ha hamar eltűnök a színről épp vele. Nem mintha bármit is terveznék, de evidensen az előadás utáni kötelező körökön csak addig vennék részt, amíg feltétlen muszáj. Utána pedig Clemé az este és oda megyünk ahova csak akarja. Londonban pedig mindig pezseg az élet, szóval nem aggódom hogy nem találunk magunknak szórakozást.
- Nélküled biztosan nem tudnám végig csinálni.
Vállat vonok lehangoltan. Annyira egyszerű tény. Annyira egyszerű bók. Annyira őszinte, hogy már az nekem is fáj. Szóval ezek után érzem, hogy nem fog nemet mondani, már csak szánalomból sem. Plusz enyhe szomorúsággal és szégyennel a tekintetemben pillantok.. hát nem rá. Inkább nézem a falat mellette meg a kezünket meg minden mást. Mert így egyszerűbb.

[M&Ms ~~~]

meglepííí

M&Ms
~~~

Ebben az egészben leginkább talán a bizonytalanság ijeszt meg. Az ismeretlen, mint olyan természetes dolog, ami szerintem a legtöbb emberből – kivételesen nem csak belőlem, a nyúlból –, félelmet vált ki. Elvégre, nem nagyon tudom, pontosan mivel (kivel) kell majd szembenéznem egy ilyen eseményen, vagy úgy egyáltalán, mire számíthatok. Hiszen soha semmi ilyesmire nem tettem be még a kislábujjamat sem. Érthető okokból. A legformálisabb esemény, amin olykor megjelentem, az a Minisztérium karácsonyi partija volt, mert az elmúlt két évben apa egyszer engem is magával vitt, idén meg... hát, idén értelemszerűen anyát nem hívhatta el magával, úgyhogy inkább megint elmentem vele én. Formálisnak ugyan ezt nevezhetjük formálisnak, fel kellett öltözni, és nem nagyon ismertem senkit, de apa kollégái közül egy-kettőt futólag azért mégis csak, meg amúgyis... ott tartoztam valahova, ha a szó szoros értelmében vesszük, hiszen a Parancsnokság egy tisztelt, elismert tagjának a lánya voltam, családtag, és az egészen más, mint hogy valakivel még egy hónapja sem tart valami... hát, nem tudom igazán minek merjem nevezni, de voltaképpen nem is az elnevezés a fontos.
Hanem az, hogy én ott nem leszek... nos, senki.
Bár persze, ha úgy vesszük, az iskolában is világéletemben senki voltam, és sosem zavart, mert így kényelmesen lehetett létezni, azelőtt, hogy idén felfedezett volna magának Belby tök átlagos, tök normális diákéletet éltem a radarja alatt, és én ezzel teljesen meg voltam elégedve. Most sem azért zavarna a saját jelentéktelenségem, mert bántaná az önérzetemet, csak valahogy illetlennek érződik betörni senkiként a valakik közé, és akkor ezt a betörést még ráadásul Mathias számlájára fogja írni mindenki... de végül is, ha átnéznek majd rajtam, azzal tudok mit kezdeni. Pontosabban, azzal nem kell kezdeni semmit, de minden más forgatókönyv esetén tényleg fogalmam sincs, mire számítsak. És azért ez nehéz. Ha csak arra gondolok, Blair Montrego maga hogy néz rám, el sem tudom képzelni, hogyan nézne rám egy terem, ami tele van Blair Montregókkal...

- Soroljam? – kérdezek vissza, de inkább költőien, mint komolyan, és halvány mosoly rajzolódik ki az arcomon.
Mathiasnak mondjuk nyilván nem nehéz, feltételezem, hogy ő csukott szemmel is ki tudna találni egy efféle szociális labirintusból, és ha nem ő kérne, bizonyára meg sem fordulna a fejemben, hogy tényleg elmenjek. De hát kér. Nem is akárhogy. Örülök, hogy kitartóan támasztom a falat, mert így nem igazán számít, hogy milyen gyenge lábakon állok, hogy gyengének érzem a térdemet, a bokámat, minden porcikámat, ha ilyen egyszerű egyértelműséggel közli velem, hogy akarja, hogy elmenjek vele, mi több, szüksége van rá, vagyis hát... valami ilyesmi. Szerintem tökéletesen tisztában van vele, hogy így nem nagyon tudnék nemet mondani neki. Én pedig tökéletesen tisztában vagyok azzal,  hogy most dühösnek kéne lennem rá, korábban biztosan az lettem volna, csak hát már nem korábban vagyunk, és azóta minden rettentően, szinte hihetetlenül megváltozott. Most már hirtelen nem is számít olyan nagyon, hogy gyakorlatilag csőbe húzott – mert bár úgy adta elő, mintha lenne választásom, mintha mondhatnék nemet, de igazából nem mondhatok. Vagy hát, technikailag persze, mondhatnék nemet, de akkor biztos vagyok benne, hogy vagy megbántanám, vagy egy abszolút hülyeségen összekapnánk, és egyiket sem akarom. Mondhatnék nemet, épp csak nem akarom azt, ami ezzel a „nem”-mel járna. Kicsit ijesztő ugyan az a gondolat is, hogy amióta egyszer „igen”-t mondtam neki (egy jó, nagy, kövér, gátlások nélküli IGEN-t), azóta talán nem is fordult elő, hogy valaminek úgy igazán, komolyan (és nem csak viccből) ellenálltam volna.
Valahol úgy érzem, hogy ez baj. Hogy nem egészen vagyok ura akár a gondolataimnak, akár az érzéseimnek, de voltaképpen hiába akarnék észérvek után menni, ez már réges-rég nem arról szól... épp csak néha elfelejtem, hogy valahol ezt már rég el is fogadtam.

- Ugyan... biztosan tudnád – megrázom a fejem, nem mintha ne esne jól, hogy ezt mondja, de nehezemre esik elképzelni, hogy nélkülem elveszett galambocska lenne. Meg hát, én önmagamban egy hatalmas elveszettség vagyok, szóval szinte vicces a gondolat, hogy valaki pont a társaságomban érezze magát kevésbé elveszettnek. Kicsit imbolyogva lököm el magam a faltól, de szerencsére a keze biztos ellenpont, így nem dőlök azonnal neki, hanem van lehetőségem a szabad kezemet először a nyakára, aztán az arcára simítani. Nem is kimondottan akarom határozott mozdulattal visszafordítani a tekintetét, az arcát a magam irányába, noha igazából örülnék, ha rám nézne, amikor ténylegesen válaszolok neki, de éppen akár belesúghatom a fülébe is - Jó... elmegyek veled.